„Az ember szakadék, aki belenéz, szédül."

Georg Büchner

Sch. J.: – A Halottak apja című könyvében Ön így ír: „A kérdés a legbiztosabb. Mindig van. A válasz a legbizonytalanabb. A válaszok előbb-utóbb összeomlanak. Újabb válaszok lépnek a helyükbe. A kérdések (nem viccesen mondom) soha nem kérdőjelezhetők meg." Nem nehéz észrevenni, hogy írásaiban igen gyakran tesz fel kérdéseket.

Gy. B.: – Valóban nem tudok mást tenni a könyveimben, mint kérdezni. És soha nem jön válasz, mindig csak kérdezek, kérdezek. Válasz nincs. Ezért furcsa, monológ-könyvek a könyveim, amelyekben kérdések ezrei hangzanak el, válasz nélkül. Csak a kérdések ismétlődnek, minden könyvem tulajdonképpen újabb kérdések csokra. A kérdezésen kívül, ha mondhatom így, affinitásom vagy tehetségem – bár lehet, hogy kérdezni sem tudok jól – a megfigyeléshez van. Nem is annyira kérdező vagyok tehát, mint inkább figyelő.

– Ezt be is vallja: „Nem vagyok több, mint egyszerű megfigyelő."

– Mészöly Miklós azt mondta magáról: nyomozó vagyok. Én nyomozó sem vagyok, csak figyelek.

– „Csak ülsz és figyelsz" – a költővel szólva. Én viszont kérdezek – ebből élek, hogy kérdezek –, és most az Ön könyvbéli kérdéseit teszem fel, amelyek nyilvánvalóan költői kérdések, mégis szeretném, ha válaszolna rájuk. Tehát: „Mire használom a barátaimat? Szabad-e kikölcsönözni őket?"

– Valóban kérdés, hogy szabad-e megírnom, szabad-e felhasználnom őket, mégis használom a barátaimat, a szerelmeimet, apámat, sőt semmi mást nem csinálok, mint őket írom. De az igazság az, hogy nem tudtam és nem tudok másokról, másképpen írni. Az írásnál magától értetődően merül fel a fikció kérdése, de én nem voltam képes soha semmit kitalálni. Még amikor neveket próbáltam adni a szereplőknek, az sem ment. Nekem kellettek, kellenek a valódi nevek. Jóllehet úgy tűnhet, hogy az én neveim kitaláltak, hiszen Kikilai Dorottya, Hatolkay Szaniszló vagy Misák Mercedes nem hihető. Pedig így hívták őket, szerencsémre. Egyáltalán, az írásaim nagyon szorosan összefüggnek az életemmel. Az életemben történt események határozzák meg az írásaimat is. Soha nem döntöm el, mi lesz egy könyvnek a témája, hanem ami velem történik, azt írom meg. Tolsztoj jut eszembe, aki, ugye, meglehetősen nagy regényíró volt, és számára, élete vége felé fordítva merült fel ez a probléma. Ő azt kérdezi: szabad-e kitalálnom történeteket, szabad-e kitalálnom és elneveznem embereket. Egyébként így is bármi, amit leírok, azonnal fikcióvá válik. Tehát az már mű, az nem a valóság. Azt hiszem magamról, hogy a valósághoz hű, realista író vagyok, de nyilván ez is egy illúzió csak, mert a valósághoz nem lehet hozzányúlni, nem lehet reprodukálni, még megérinteni sem lehet.

– Úgy tűnik, nem csak azért igyekszik pontosan leírni valamit, hogy az olvasó előtt megjelenjen, aminek meg kell jelennie, hanem azért is, nehogy „ne az igazat" írja. A Halottak apjában ennek érdekében sokszor elég mélyre nyúl titkos fiókokba, ám mégis van önben valamiféle szemérmes tartózkodás.

– Ez így van! Egyszerűen, alkatomnál fogva nem hazudok, vagy legalábbis nem akarok hazudni, és valóban megküzdök a szavakkal a pontosságért és az igazmondásért. Ami a szemérmet illeti, azt hiszem, nem gázolok bele senkinek a lelkébe, nem bántok meg senkit. Lehet, hogy anyám feljajdul, mások pedig felszisszennek a Halottak apja bizonyos részleteinek olvastán, de elhallgatni éppúgy nem tudok valamit, mint ahogyan kitalálni sem.

– Azt kérdezi: „Mi volt a fontos, a múlt idő?… Milyen mintát használjak most a múlt időhöz?" Gondolhatunk itt Ottlikra mint mintára?

– Persze. Ottlik a minta. Volt egy édesapám, akinek a történetét megírtam ebben a könyvben, és volt egy szellemi értelemben vett apám, akit én aránylag fiatalon fedeztem fel magamnak, ő volt Ottlik Géza. Tehát ő volt a Mester, akit én követni próbáltam. Eleinte verseket írtam, de mivel Ottlik prózaíró volt, nagyon akartam prózát írni. És nagyon nem ment. Hosszú ideig rettenetesen küszködtem, azután sikerült valahogy beletanulnom. Ottlik nekem sokat segített, amíg élt, az életművével, a létezésével. De ’90-ben meghalt, azóta inkább a hiányával van jelen. Nem mondhatom, hogy neki írok vagy gondolok rá mint olvasóra. Nem is tudom, hogy kinek írok, és miért írom le, amit írok… Nekem az írás nehezen megy. Az írás nehézség. Nekem nem öröm az írás, nem mondhatom azt, hogy szabadság. Inkább fájdalom, szomorúság. Én nagyon elfáradok. Nehezen megy. Ahhoz is nagyon sok időre van szükségem, amíg eljutok az írásig. Tehát nem is tudom, hol jelentkezik egyáltalán az öröm, aminek nyilván jelentkeznie kell. A nevemet látni sem öröm egy írás alatt. Az apa-könyvben le is írom, hogy már az baj volt, hogy nem akartam a világ legnagyobb írója lenni. Mert az ember, ha író, akkor igenis akarjon az első lenni, a legjobb lenni. Ez soha nem volt bennem. A publikálással se rohantam soha. Ennek a könyvnek az első részletével is tíz hónapot mozdulatlanul vártam, mert úgy éreztem, hogy nem kell rohanni, nem kell sietni a megjelentetésével.

– Miben leli akkor örömét? És érvényes-e Önre nézve is Ingeborg Bachman Descartes-parafrázisa, miszerint „csak akkor vagyok, ha írok, és nem vagyok, ha nem írok"?

– Ha őszinte akarok lenni, akkor csak azt tudom mondani, hogy nincs öröm. Nincs öröm… Elkerülnek az örömök, nincs örömérzet. Nincs. Szomorúság van, és fájdalom van. Ha származom valahonnan, ha az életem vagy az írásaim származnak valahonnan, akkor nem az örömtől, hanem inkább a szomorúságtól származnak, mondhatni genetikailag. Az én törekvéseim tulajdonképpen az apám törekvései, mert ő szeretett volna író lenni, de neki nem sikerült. Tehát az ő vágya plántálódott át belém. Amit ő nem mert megcsinálni, azt én valahogy mégis meg mertem. Szóval egyértelmű a válasz, hogy nincs öröm. De mostanában talán a reggelek meg az esték… Szeretek nagyon korán fölkelni és megnézni, hogy jön föl a nap, vagy azt, hogy megy le este. Tehát a reggelek, az esték, a séta, és egyre inkább az egyedüllét, a magány, amit kedvelek. De az örömöt nem tudom nyakon csípni. Nincs öröm. Hogy csak akkor élek, amikor írok? Ez így van, mert ha nem írok, akkor tulajdonképpen nem történik semmi, nem csinálok semmit, nem vagyok, senki vagyok. Ha írok, akkor mégis vagyok valaki, mert valamit létrehozok. És ugye az embernek, ha már idevetődött a földre, van valami dolga. És én ezen kívül, az íráson kívül semmi máshoz nem értek. Nagy szerencsém van, mert ha nem írnék, akkor nem tudnék arra a kérdésre válaszolni, hogy mi a foglalkozásom. Szerencsém, hogy elfogad írónak a világ, mondta Ottlik. Óriási szerencse, hogy megjelennek a könyveim, most már a kilencedik. Ha ez nem lenne, akkor valóban senki, semmi nem lennék. De őszintén mondom, hogy nem érzem azt, hogy az írás az élet. Tehát akkor sem érzem, hogy élek, amikor írok. Bennem akkor is mozdulatlanság van, nem érzem cselekvésnek, nem érzem tettnek. Az írás passzivitás. Aki ír, az nem él. Azért is nehéz ügy nekem az írás, mert amikor leülök írni, akkor a saját életemhez ülök le, saját magamhoz ülök le, a saját gondjaimhoz, a saját életem szereplőihez. És ez rettentően nehéz. Tehát nem az van, hogy leülök és írok egy krimit, vagy kitalálok egy szép szerelmes történetet és megírom. Én magamhoz ülök le. Ezért olyan fárasztó, ezért merít ki annyira. És azt vettem észre, ahogy haladunk az időben is előre, meg a könyveimben is, egyre kimerítőbb. Ez a legutóbbi, a Halottak apja volt a legkimerítőbb, a legkíméletlenebb. Egészen kiszipolyozott. Számomra nincs az írásban rutin. De ha van is esetleg, és talán apró trükköket is alkalmazok anélkül, hogy ez szándékos lenne, mégis egyre nehezedik a dolog.

– Az apró trükköt úgy említi, mint aki nem akar élni a tudásával. Talán azért, mert hiszen az megkönnyítené a dolgát, inkább legyen minden jó nehéz.

– Igen, igen, lehet! De az írás megtanulhatatlan.

– Következő kérdésem, illetve az Ön kérdése: „Hogyan tudjuk az érzést alkalmazhatóvá tenni az élet számára?"

– Hát igen, érzéseim azért vannak. Vagy csak azok vannak. Azokból születnek az írások, végül is. De az érzésből, hogy lesz szó, hogy lesz írás, hogy lesz kisregény, hogy van ez? Sokszor úgy érzem, lehetetlen áttenni az érzéseket szavakba. Mivel az érzések nem egyneműek, hanem összetettek, bonyolultak, tulajdonképpen csak úgy lehetne leírni őket, ahogyan kottát ír az ember, a különböző hangszerszólamokat egymás alá. A másik kérdés, hogy mire tudjuk egyáltalán felhasználni az érzéseket. Mire jók? És mire tudom az életemet felhasználni? Mire tudom használni magamat? Mire vagyok jó?

– Örömmel látom, hogy a kérdés újabb kérdéseket szült. De nem csapok le most rájuk, hanem felteszem az apjával kapcsolatos kérdését: „Mit hagy itt nekem? Felejthetek?"

– Nézze, arról van szó, hogy terheket hagyott itt nekem. Iszonyatos terheket. Nem a könnyűséget. Nem könnyítették meg az életemet, se anyám, se apám. Nyilván nagyon sokat köszönhetek nekik, de a választ rögtön rávághatom: terheket, nehézségeket hagyott rám. És a szenvedését. Nyolcvan év szenvedését. Nyolcvan évig szenvedett itt, a Földön ez az ember. Ez biztos. Életében elrejtette, de miután meghalt, a naplóiból megtudtam. Hogy ezt el tudom-e felejteni? El tudok-e ettől szabadulni? Iszonyatos teher a szenvedés. Apámnak nem a halála, hanem az élete rázott meg.

– Szabad-e más naplóját elolvasni? Szabad-e egy halott naplóját elolvasni?

– Fel sem merült bennem, hogy szabad-e elolvasni, idézni… Apám végül is titkos szándékkal azért írta a naplóit, sőt az első kötetet kimondottan nekem ajánlotta, hogy többet tudjunk meg az életéről, többet tudjunk meg róla. Hogy megismerjük egyáltalán, mert kiderült, hogy életében nem ismertük. És ez valószínűleg naplókkal együtt vagy naplók nélkül is mindannyiunkkal így van. Mások vagyunk. „Mert ÉN – az mindig valami más", ahogy Rimbaud írja. Miután elolvastuk a naplókat, akkor mondta anyám, hogy talán el kellene égetni. De nem tettük meg. Anyámnak különösen nehéz volt, mert apám halála után kellett megismerkednie azzal az emberrel, aki mellett ötven évet leélt. És anyám most hadakozik apám első szerelmével, egy tizenhét éves lánnyal, aki már rég nem él. De mégis él, ott van a füzetekben. Hihetetlen hatalma van a leírt szónak.

– A könyve olvastán Kafka apjához írt levele jutott eszembe.

– Az én apám, szemben Kafka apjával, nem követelt tőlem semmit. Békén hagyott. Udvarias távolságtartás volt közöttünk. Ő idegen volt. Egy idegen volt, aki…

– …csak ült és olvasott.

– Így van. Egy kőszívű idegen volt. A kizökkenthetetlensége, a közönye mögött hihetetlen magabiztosságot éreztem. A naplóiból azután kiderült, hogy ennek a nagyon fegyelmezett, nagyon magabiztos apának, akire én mint olyan emberre néztem, aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi az élet, mi a világ, kik vagyunk és miért vagyunk itt, tehát a mindentudás birtokában van, bizonytalanság és káosz uralta az életét. A bizonytalanság, a káosz, a testi és lelki betegségek, nyomorúságok, a szenvedés derült ki ezekből a naplókból. Nyugodt, kiegyensúlyozott időszak nagyon kevés volt az életében. A vallás, ugyanakkor a szexualitás, az iszonyatos szenvedélyek hihetetlen vonzásában élt. Hol ez kerekedett felül, hol az, és mind a kettő pokol volt. Röviden: a pokol derült ki a naplókból. És az, hogy nem volt menekvés, nem volt segítség, sem a szexualitás, sem a vallás, semmi nem segítette, nem kapott választ. Így maradt a szenvedés, az iszonyatos szenvedés, a gyógyíthatatlan testi és lelki betegségek. Csoda volt, hogy a betegségek ellenére ragaszkodott az élethez, élni akart. És mennél inkább szenvedett, annál inkább akart élni, és reménykedett abban, hogy meg tud gyógyulni. Ez is a naplóiból derült ki. De ő engem életében nem nyomasztott. Mióta meghalt, azóta nyomaszt az élete.

– A megszólíthatóság, pontosabban a megszólíthatatlanság témáját Ön gyakran boncolgatja, és úgy véli, vannak „nem megszólítható" emberek. Ilyen lehetett az édesapja is. De nem gondolja, hogy a „megszólítón" is múlik a dolog?

– A legnehezebbet kérdezi… Valóban, nekem ez nagy problémám, és rögtön kijelenthetem azt is: lehet, hogy életemben senkit nem tudtam igazán megszólítani. Azt hiszem erre nem voltam, nem vagyok képes. Amikor elkezdte fogalmazni a kérdését, Karinthynak egy írása jutott eszembe, amiben azt mondja, kell lenni valakinek, aki jobban érti az embert az embernél. Nem mondja ki, hogy az Isten, csak azt mondja, nem lehet, hogy csak ennyire értse meg az egyik ember a másikat. Nem lehet.

– A halottakat nehéz megszólítani. Nehéz nekik kérdéseket feltenni. De vannak olyan pillanatok, amikor mégis lehet. Képes megszólítani most már az édesapját?

– Nem. Nem tudom most sem. Hiába szólítom meg a könyvben is. Hozzá beszélek, de magamat szólítom meg. Nem ment az életében, nem megy a halálában sem. Nem megy szóban, nem megy írásban sem. Valamennyire megnyugodtam, hogy megírtam a könyvet, de ezt soha nem lehet lezárni. Bele is kezdtem egy következőbe, Apám barátja címmel. Azt hiszem, az ember semmit sem tud lezárni. Semmit nem lehet lezárni. És nem lehet úgy írni egy könyvet, hogy jó, most megírtam, kerek történet, megvan. Nem, nincs kerek történet, nem lehet soha semmit rendesen megírni, nem lehet soha semmit rendesen befejezni. Az irodalom természetéből adódóan soha nem lehet. És ezért én mindig egy kicsit fenntartással nézem a tökéletesnek kikiáltott dolgokat, mert mindenben kell lennie egy kis hibának, egy kis bénultságnak, egy kis ügyetlenségnek. Nincs tökéletes, lezárt dolog.

– A Szépművészeti Múzeumban van egy Jacopo Sellaio-festmény, Eszter Ahasvérus előtt, és ezen a képen van egy kis aranykorlát, aminek az egyik íve hiányzik. A festő elfelejtette odafesteni. Gyakran megnézem ezt a képet, hogy lássam ezt a kis hibát, a hiányzó cirádát.

– Pontosan erre gondolok.

– „Vajon mit szólna apám ahhoz, amit írok?"– kérdezi a Halottak apjában.

– Apám számára a könyv – ezen belül a filozófia, a szépirodalom, az esszéirodalom – volt a legbecsesebb érték a világon. Azzal, hogy megírtam ezt a könyvet róla, maga is könyvvé vált. Könyvet csináltam belőle, aminek a címlapján is ő van, fejen áll egy balatoni strandon, valamikor az ötvenes években. Ha valaminek, lehet, hogy ennek örülne. Hogy könyv lett a polcon. Elő lehet venni. Meg lehet nézni. Ott van rajta. Aztán az, ahogyan ő a könyvben megjelenik, tetszene neki vagy nem, nem tudom. Soha nem tudtam, és a naplóiból sem derült ki, mit tart az írásaimról.