Kenyéradóimnak - „fordítóknak" és „szerzőknek" - köszönettel

Érdeklődéssel követtem a 2002. szeptemberi Jelenkor idevágó írásait, melyeket Kulcsár Szabó Ernő, Szilágyi Márton és Farkas Zsolt jegyzett.1 Az itt röviden kifejtendő vázlatpontok megszövegezésére az egyébként rendkívül alapos felkészültséget tanúsító, ugyanakkor talán kevésbé gyakorlatias írások olvastán kialakult hiányérzetem sarkall. Igyekszem néhány kérdést exponálni, nem az előttem szólók által fölvázoltak helyett, vagy még kevésbé ezek ellenében, inkább ezeket kiegészítendő, esetenként példákkal szemléltetendő.

A fórumon felvetődött, noha nem ennyire explicite a „Magunkról magunknak idegen nyelven?" kérdése köré szerveződő problematika. A hungarológia egyik központi, identitásképző feladata lenne (újra és újra) meghatározni, hogy mivel több a hungarológia, mint „nyelveken beszélni" egymás között a magyar irodalomról, vagy talán ritkábban: a magyar kultúráról.2 (Nem vállalkozom a kultúra fogalmának definiálására, de nyilvánvalóan az irodalomnál többet értek rajta, és itt kapcsolódom Farkas Zsolthoz, aki szerint „[m]árpedig hungarológia nem lehet más, mint vadul interdiszciplináris", 954. o.) A hungarológia egyik fő feladatát én abban látom, hogy „kifelé" ismertessünk valamit a magyar kultúrából. Mindez nem merülhet ki abban, hogy az „itthon" (ezen nem csak Magyarországot értem, hanem legalábbis az összefüggő magyar nyelvterületeket) kurrens irodalmi (id est: egy jó ideje többnyire irodalomelméleti) problémák kanonikus magyar szövegekre történt alkalmazásait megfogalmazzuk idegen nyelven is, hadd legyenek hozzáférhetőek. (Emellett nem sokan érvelnek, a három értekező közül senki, ugyanakkor létező gyakorlat.) Ettől még nem lesz sem párbeszédjellegű, sem interkulturális egy adott megszólalás. Nem föltétlenül bölcs dolog feltételezni, hogy a magyarságtudomány iránt érdeklődő külföldieket nagymértékben foglalkoztatja az is, hogy most éppen intertextualitás-vita, szubjektum-vita, fiktív-imaginárius-vita vagy más egyéb vita zajlik Magyarországon, és hogy ezek miképpen csapódnak le irodalmi szövegeken.

Ha valóban idegen nyelvű olvasókat szeretnénk megszólítani, talán szerencsésebbek a recepciótörténeti, hatástörténeti vizsgálódások. Természetesen oda-vissza: a magyar kultúra recepciója valamely más kultúrában, illetve más kultúrák recepciója a magyarban.3 Az idegen nyelvű olvasó így talán nem érzi, hogy nem tud semmit hozzátenni ahhoz, amit elolvasott. Sőt talán válaszadásra is van lehetőség. Ha pedig recepciótörténet, legyen összetett. A recepció nézetem szerint közel sem merül ki a kritikai fogadtatásban. Ha verbális alkotásokról van szó, odatartozónak vélem a fordítást, a különféle újraírásokat az irodalomban és a társművészetekben egyaránt. No és ezek kölcsönhatását: mi köze a fordításnak a kritikai recepcióhoz és viszont, mi köze az esetleges kritikai recepciónak az adaptációkhoz és viszont. A fordítások vizsgálatában a szó szerinti forrásszöveg(ek) figyelembe vételén túl egyéb beszövődő (szövegszerű, motívumszerű, regiszterszerű satöbbi) intertextusokat is érdemes vizsgálni, például a Nádasdy Ádám-féle Szentivánéji álomban a helybéli arisztokráciának hódoló mesteremberek nyelvezetébe beszűrődik egy határozottan a befogadó kultúrát jellemző történelmi utalás, amikor egyikük így szól: „Életemet és véremet ajánlom." (III/1.)4 Mindez nemcsak térben, hanem időben is szétfeszíti azt a keretet, amelyben a fordítást az eredeti másaként megkonstruáló fikció fenntartható lenne (fikció itt: olvasási szabály, kulturális konvenció, de voltaképpen illúzió). Egy ilyen fordítói döntés (természetesen, egy más szemszögből nevezhetjük a nyelv működésének is) aláássa a fordítás és eredeti bináris oppozícióját. Nemcsak a kutatókat, hanem a művelt „laikus" olvasót is megtorpantja. A magyar A Midsummer Night’s Dreamről írott dolgozatomban5 arra próbáltam rávilágítani, hogy nemcsak a fordítás, hanem az eredeti (az a tulajdonképpen heterogén nyelvi anyag, melyet a fordítás újraír, megidéz, kommentál satöbbi, azaz fordít) is sokkal összetettebb fogalom, mint általában gondoljuk. És ebből a nézőpontból már nincs is olyan könnyen megragadható különbség fordítás és adaptáció között. Néhány kérdéskör, mely figyelmet érdemel: a fordítás ideje (adódik-e az időbeli különbségből archaizálás vagy modernizálás), kulturális kontextusa (beleértve a kiadáshoz fűződő hatalmi mechanizmusokat), szerzője/szerzői (hogyan illeszkedik a fordító „életművébe" a fordítás, ha egyáltalán illeszkedik; hányan fordítanak egy adott kultúrában egy bizonyos idegen szerzőt, hiszen egy szerzőnek korántsem természetes, hogy évszázadokig ugyanaz a „magyar hangja", nem tudhatjuk, hogy hány fordítása lesz még; miként áll össze egy általában rendkívül sokszólamú és széttartó magyar nyelvű életmű satöbbi), a fordítás fogadtatása, utóélete az eredetiéhez képest (ismét nem csak a kritikákról van szó), a fordításnak a fő forrásszöveg („eredeti") már meglévő, azonos vagy más nyelvű fordításaihoz való (esetlegesen intertextuális) viszonya. Odafigyelünk-e egymáshoz kapcsolódó idegen szövegek ennek megfelelően intertextuális fordítására?6

Az újraírás-átírás témáján túl szintén elhanyagolt terület a magyar kultúra mint ihletforrás más etnikumok művészetében (vagy egyáltalán: kulturális termékeiben). Példának hoznám W. B. Yeats Ferenc Renyi-versét,7 elszórtan felbukkanó magyar mellékszereplőket például Jeanette Winterson vagy Katherine Mansfield novellisztikájában. Hogy mi lehet ebben érdekes néhány, egyesek számára talán pozitivista jellegű leltári jegyzék vagy antológia összeállításán túl? Például az, hogy milyen jelentéstartalmak, asszociációk fűződnek egy-egy magyar alakhoz vagy történethez. Egyénített-e a figura vagy valamilyen kulturális sztereotípia működik általa a szövegben? Mit fejez ki magyar voltuk/származásuk az adott szövegben? (Szövegen itt nem föltétlenül írásművet, hanem kulturális produktumot értek.) Almásy gróf miért pont Almásy gróf?

Segít, ha nemcsak magaskultúrában gondolkodunk, és nemcsak irodalomban vagy történelemben, hanem például a színházat vagy a filmet is tekintetbe vesszük. (Itt megjegyzendő: a hungarológia egyik angol nyelvű folyóiratának, a Hungarian Quarterlynek van állandó színházi rovata. A Hungarológia sem tartja magát az egyetemi kánonokhoz, nem kizárólag elitkultúrával foglalkozik.) Kulcsár Szabó Ernő, noha a populáris kultúrát név szerint nem hangsúlyozza, a „legkülönbözőbb kultúraalkotó tényezők" között felsorolja a futballmérkőzéseket, a ruházkodást, az utcaképet (941. o.). Erősen megszorító, kizáró jellegű hozzáállás mellett nem lehet szakmai diskurzus tárgya például a Londonban és a Broadwayen óriási sikereket arató színházi szerző és filmforgatókönyv-író Vajda Ernő, alias Sydney Garrick.8 Mégis úgy tűnik, mintha szégyellnénk az olyan magyarokat, mint Molnár Ferenc, Zilahy Lajos, az imént említett Vajda és még sokan, akik híresek és sikeresek voltak külföldön, míg számos kanonizált magyar szerzőnek külhonban a nevét se hallották. Nagyon sok kultúrtörténeti „kincsre" bukkanhatunk, ha az esztétizálás exkluzív pozíciójából némiképp kimozdulva tudomásul vesszük például, hogy a magyar származású (már gyermekkorában Angliába került) Orczy Emma bárónőnek, A vörös Pimpernel című kultuszkönyv szerzőjének detektívtörténetei a sarokban figyelő öregemberről (the old man in the corner) angol detektívirodalom-specialisták számára csemegék, keresett könyvritkaságszámba mennek. Vagy - hogy angol szakosként ne csak hazabeszéljek - nem emlékszem, hogy találkoztam volna az esztétikailag középszerű vagy gyengébb, de a Cultural Studies és az ideológiakritika szempontjából roppant érdekes Gáspár Margit számottevő olasz (elsősorban színházi és kisebb részben más műveit érintő) fogadtatásának feldolgozásával. Hosszas fontolgatás után pironkodva megemlítem a magyar kritikai élet sokak számára Voldemort-szerű mumusát, Lukács Györgyöt, akihez angolhonban többnyire gratulálnak, alkalmasint zavart vagy értetlenséget idézve elő a jól nevelt magyar kritikusban.

A magunkról magunknak idegen nyelven való előadáshoz hasonlóan lefordíttatjuk idegen nyelvű fordítókkal (akik közül sokan félig magyarok, vagy a nálunk szinte tabuszámba menő kettős vagy többes etnikai identitással rendelkeznek) a magyarul is páratlan agytornát igénylő posztmodern műveket, és várjuk a hőn áhított elismerést. Nos, azt hiszem, várhatjuk. Olyan szövegeket, amelyek a magyar nyelv emlékezetével, múltjával (még akkor is, ha jelenével) lépnek játékba, újraírva az irónia, a pastiche pozíciójából olykor egyszerre több korábbi magyar művet is, az idegenekre pedig többnyire szintén magyar fordításaikon keresztül utalva, nem beszélve történeti nyelvváltozatok és dialektusok jócskán jelentéses megidézéséről - egy szó, mint száz, ezeket a rendkívül intellektuális, bonyolult utalásrendszerű, bizonyos értelemben jellegzetesen-magyarosan posztmodern szövegeket nem lehet idegen nyelven érvényesíteni. Csak radikálisan átírni lehet, amiből természetesen nem az eredeti szöveg idegen nyelvű megismertetése lesz, hanem valami más, hasonlóképp izgalmas piknik. Az általam egyébként szeretett és nagyrabecsült magyar posztmodern irodalom befelé forduló, szinte narcisztikus jelenség.9 (Hogy ez az irodalom textuálisan, írásmódját - hangsúlyozom: nem tematikáját - tekintve etnocentrikus lenne, azt nem állítom, csak bátortalanul felvetem megtárgyalható problémaként mint fordítással elméletben és gyakorlatban egyaránt foglalkozó értelmiségi.) Egy angol vagy francia olvasó akkor imád(hat)ná ezeket a palikat,10 ha a magyar irodalomtörténet nagyjai és kicsinyei folyamatosan és a teljesség bizonyos illúziójára törekedve le lettek volna fordítva idegen nyelvekre, ezeket külföldön olvasták és tanították volna, és nem lenne gond az idegen nyelvű fordítónak beleszőni az angol Csokonait vagy Berzsenyit KAF készülő angol nyelvű fordításába. Mint az előbb céloztam rá, van mód ezeket a szövegeket gyökeresen átdolgozni, és inkább a stílust fordítva, mint az adott szöveget magát, kicserélni az intertextusokat a befogadók által felismerhetőekre, így megmarad az eredetiben oly fontos intertextuális jelleg, de egy egész más műről van szó, ami inkább ihletet kapott az úgynevezett eredetitől, mintsem hogy azt hozzáférhetővé tenné idegen nyelven. (Ezt általánosságban írom, valóban csak szemléltetésként, hiszen olvastam szellemes, angolul figyelemreméltó versként működő KAF-fordítást.)11 Azt sem állítom, hogy haszontalan ilyesféle fordítással vagy átdolgozással próbálkozni (magam is ezt teszem), inkább azt, hogy ezek kísérleti jellegűek, és nagy áttörés, amitől a magyar irodalom rohamosan ismertté válik, nem várható ezektől a munkáktól. Nem véletlen, hogy a legutóbbi irodalmi Nobel-díjat egy olyan, sokkal inkább késő modern, mint posztmodern életmű nyerte el, amely idegen olvasók számára is hozzáférhető - nemcsak olyan értelemben, hogy le van fordítva, hanem mert a szöveg olvashatóságát korántsem csak a téma egyetemessége, hanem a stílus is elősegíti. Az Egyesült Államokban nagyrabecsült Nádas Péter szellemi útlevele, úgy vélem, szintén az inkább modern, mint posztmodern szövegtechnika. Már csak azért is bölcs és érdemes dolognak tartom éppen a modern irodalom fordítását angol nyelvre, mert az azt megelőző korszakok esetében az esetleges visszarégiesítés könnyen torzszülöttekhez vezethet. Természetesen ennek is vannak előnyei és hátrányai, egy fordítás egyébként is mindig metafordítás, leleplezi saját fordítás voltát (nemcsak az őt körülvevő paratextusoknak köszönhetően, hanem belső, például a befogadó kultúrára utaló jegyekkel is - hiszen a fordítás befogadása nem egy kulturális vákuumban történik). Másrészt viszont mi lesz a Fanni hagyományaiból, ha mai angolra fordítjuk? (Nem mintha Villont vagy Janus Pannoniust nem 20. századi nyelven olvasnánk magyarul.) A magyar irodalmi modernség viszont azért előnyös a fordítói stratégiák közti libikókajáték szempontjából, mert például angol nyelvre nem kell különösebben archaizálni az áthangolandó szöveget, nemcsak a viszonylag csekély időbeli távolság miatt, hanem sokkal inkább azért sem, mert létezik olyan alkotói nyelvhasználat, amibe beilleszkedhet.

Nem muszáj megpróbálni, hogy a saját belső irodalmi kánonjainkat átplántáljuk a külföldi magyar szakosokba, kutatókba vagy érdeklődőkbe. Csatlakozom Kulcsár Szabó Ernőhöz, aki nincs amellett, hogy „egyetlen centrum kisugárzó ereje" (944. o.) határozza meg a diszciplína működését, annál inkább hangsúlyozza „a nem-magyar magyarságkutatás látószögei"-t. Hiszen a kérdés nem is csak az, hogy mit közvetítsünk (amikor - és teljesen egyetértek Szilágyi Mártonnal - itthon sincs egységes kép a magyar kultúráról, és ezt a folytonosan formálódó képet természetesnek tartom), hanem hogy az, amit mondunk, milyen kontextusba ágyazódik be. Tapasztalom, hogy Angliában a magyarságtudományt többnyire az Eastern European Studies részeként tartják számon, ha számon tartják egyáltalán, és ez elgondolkoztat.12

Nemrég egy szakmai fórumon egy Shakespeare amerikai tömegkultúrabeli szerepéről írott könyvről beszélgettem egy angliai egyetemi oktatóval. Hangsúlyozta, hogy az amerikai kultúra Shakespeare adaptációján keresztül is igyekszik bizonyítani, hogy lépést tart a brit kultúrával; Shakespeare-en keresztül is biztosít valamiféle szellemi-intellektuális folytonosságot, összetartozást a sokak által még mindig anyaországnak tartott brit őshazával. Igyekeztem rámutatni, hogy ez nálunk is sok tekintetben hasonlóképp működik: Shakespeare a szellemi felzárkózás egyik fő útjelzője volt. A felvilágosodás idején Shakespeare nekünk is amolyan útlevél volt nyugati irányba; domesztikációja (ez nem pejoratív formula, hanem a fordításkutató Lawrence Venuti szakszava) kifejezte, hogy a szerveződő magyar nemzeti irodalom más európai nemzetek mintáját követi, nyilván a maga módján, olyannyira, hogy a bárd tiszteletbeli magyarrá válik. Beszélgetőtársam erre megjegyezte, hogy milyen különös, ő inkább mindig is úgy gondolta, hogy „mi" az orosz/szovjet kultúrához képest definiáltuk „magunkat", annak próbáltunk úgy megfelelni, mint az USA-beli bizonyos szempontból és mértékben a britnek. (És hogy bizonyára nem könnyű most az EU miatt a másik irányba orientálódni.) Ez a kis anekdota - nevezzük annak -, úgy vélem, beláttatja, hogy a hungarológia-kurrikulumok szerzőinek valahonnan innen érdemes kiindulni: a magyarság több mint ezer éve, már a nyugati kereszténység melletti voksolással és a latin ábécé felvételével a nyugati kultúrát választotta. (Zárójelben megjegyezve: az orosz művelődéstörténet is följegyezte a Nyugat-Kelet vitát, ott sem volt olyan egyértelmű, hogy ők kelethez tartoznak.) Mindez azt illusztrálná, hogy a magyarságtudomány nem áll önmagában, és az, hogy egy adott helyen és időben pontosan milyen interdiszciplináris keretek között működik, nem lényegtelen.

És most az előbbieket egy másik oldalról nézve a hungarológia egy lehetséges melléktevékenységére is felhívnám a figyelmet. Ez inkább amolyan belső hungarológia - nem elengedhetetlenül fontos idegen nyelven írni erről, magunknak viszont annál érdemesebb lehet. Ez pedig a magyar nyelvű világirodalmi diskurzus kultúraközi pozícióinak feltérképezése (használnám itt az ideológia szót, amin e helyütt természetesen nem politikai ideológiát értek) és a magyarországi idegen nyelvű (többnyire, de nem kizárólag idegen nyelvű tanszékekhez kötődő) és az idegen kultúrákat magyarul tárgyaló diskurzus senkiföldjén vagy határmezsgyéken elfoglalt, de annál kevésbé reflektált pozícióinak felderítése. Az irodalomelméletek kényelmes és bejáratott egyennyelvén írott tanulmányok, könyvek sokszor nem vesznek tudomást a világirodalom nevű fikció támadhatóságáról.13 Pontosan a fordításnak az eredetivel való nem-azonossága miatt is a különböző nyelveken egyformán hozzáférhető klasszikus mint közös európai irodalmi/világirodalmi/nyugati kánonbeli kultúrkincs és az összetartozás jelképe mára már illúzió. A komparatisztikát is abban az esetben vélem megújíthatónak, ha művelői tisztában vannak a vizsgált szövegek, motívumok, stílusjegyek satöbbi hátterében meghúzódó kulturális különbségekkel - és azzal a ténnyel, hogy „ugyanazt a művet" különböző nyelveken olvasva egész más eredményekre juthatnak. Ez nemcsak a „világirodalmasok" problémája. Idegen nyelvi tanszékeken dolgozó kutatók a legtöbb esetben úgy írnak magyarul „világirodalmi" művekről, mintha az általuk elemzett idegen nyelvű mű - amit ők természetesen eredetiben tanulmányoztak - és magyar nyelvű fordítása - melyet a magyar nyelvű könyvben/tanulmányban az olvasóra tekintettel idézni kénytelenek - egy és ugyanaz lenne. Ebbe a csapdába a legfelkészültebb kutatók is beleesnek, bármennyit olvastak a Paul de Man-i vakságról vagy a horizont-összeolvadás komplikációiról. Néha zokon is veszik, ha „a fordító pontatlan volt" és módosítani kell az idézendő szövegrész magyar változatát. Logikus, és nem igényel különösebb irodalomelméleti iskolázottságot, hogy a két szöveg nem lehet ugyanaz a nyelvekben hordozott kulturális különbségek, az időbeli elválasztottság, a szerző és a fordító vagy újraíró olvasottsága, irodalmi műveltsége, kultúraszemlélete, világnézete, egyáltalán: gondolkodásmódja közötti különbségek és még sok egyéb összetevő miatt.14 Így nem is várható el, hogy a fordított szöveg kiszolgálja a magyar kritikusnak az eredetiről alkotott értelmezését. Még egyszer hangsúlyoznám: a fordítás nem köteles és nem is képes követni az eredeti recepcióját, önálló utóélettel bír, még ha annak van is köze eredetijének olvasástörténetéhez. Ahogy Somlyó György írja Shakespeare-fordításokkal kapcsolatban: „a fordítás a maga idejéhez rögzül".15 Úgy vélem, nem igényel páratlan intellektust annak belátása, hogy Babits Dante-fordítása nem egy késő középkori olasz szöveg, hanem egy 20. századi modern magyar szerző szövege, amely Dantéét írja újra egy másik nyelvben, kultúrában, néhány száz évvel később. (A köztudatban az előbbi felfogás él, ez a „fordítási szerződés" része, de egy kutató átláthat a szitán.) Ha demonstrálni szeretnénk a női írás bizonyos jegyeit a Jane Eyre-ben, Ruzitska Mária 1959-es fordítása nem biztos, hogy segítségünkre lesz.16 Természetesen nem akarom kétségbe vonni a magyar nyelvű világirodalmi kutatások, illetve idegen nyelvű irodalmat tárgyaló kutatások létjogosultságát, sőt; inkább csak a határmezsgye-helyzet, a posztkoloniális elmélet terminológiájával: a hibriditás tudatosítását segíteném elő az olvasóban. Hadd legyen tisztában azzal, hogy voltaképpen egy virtuális, sosemvolt, azaz itt alkalmilag megképződő szöveget vagy inkább többnyelvű intertextet értelmez egy, a fentieket követő tanulmány/könyv szerzője, nem - teszem azt - az angol eredetit, nem is a magyar fordítást/fordítások valamelyikét, illetve furcsa módon mégis mindkettőt, nem beszélve más beleolvasódó szövegekről. (Ez a helyzet szinte kivédhetetlen több kultúrát érintő megszólalási helyzetben, de esetleg beszélhetünk róla. A magyar irodalomról idegen nyelven való írásnak hasonló hátulütői vannak.) Az eredeti szövegközeli olvasata a magyar fordítás alapján szélmalomharcszerű, ugyanakkor izgalmas és reflektálható lehet mint olvasatok, kultúrák találkozóhelye.

Mindazonáltal ha idegen nyelven írok idegen nyelvű szövegről, gondolkodásmódomban, fogalmazásmódomban benne lesz valahol a magyar kontextus, bármennyire helyesen és választékosan fejezem is ki magam az adott nyelven.17 A nyelvtudás és az idegen nyelven írás is kulturálisan kódolt. Amint már említettem, irodalomelméleti egyennyelvek némiképp elfedhetik ezt a problémát, de attól fogva, hogy kibújunk ebből a biztonságos fészekből, és megpróbálunk kevésbé „elméletien" írni, például irodalom- vagy művelődéstörténeti összefüggésekről, hamarosan szembesülünk az idegen nyelvű megszólalás nehézségeivel. Egy másik oldalról világítva meg saját idegen nyelvű írásom magyar jellegét: Shakespeare-olvasatomat, már ami az angol nyelvű Shakespeare-szövegek olvasatát illeti, mindig is befolyásolni fogja, hogy én először magyarul találkoztam Shakespeare-rel, és így először magyarul gondolkodtam műveiről. A Jane Eyre-t is magyar fordításban olvastam először, erre az emlékre íródnak rá palimpszesztként a későbbi, jóval tudományosabb olvasatok. Éppen aktuális olvasatom akkor is interkulturális, ha a kultúratudományok semmiféle szempontrendszerét nem hasznosítom benne. Bényei Tamás felhívja a figyelmet arra, hogy a világirodalomal foglalkozó magyar kutató önkéntelenül komparatista.18 Ezzel egyetértve itt azt hangsúlyoznám, hogy egy interkulturális, többosztatú térben helyezkedik el. Hadd éljek a divatos és, remélem, itt is releváns elméleti zsargonnal: ilyen összefüggésekben többnyire a magyar kultúra olvassa az idegent, akkor is, ha idegen szakirodalom segítségével idegen nyelven írunk. Bizonyos tekintetben az ilyen írás is magyar írás lesz. Ugyanakkor, mint az előző bekezdésben részleteztem, az idegen nyelvű szakirodalom felhasználásával idegen nyelvű szövegekről való magyar nyelvű írás számos kortárs szövegében (döntően magyar identitású szerzőknél) az idegen hangja igyekszik dominálni és elfoglalni az otthonos/saját helyét - sokszor dominálja is, de minduntalan megbicsaklik. Természetesen ez korántsem képezhető le ilyen egyszerűen, márcsak azért sem, mert az irodalomról való magyar gondolkodásmód, beleértve ebbe domináns mai hangokat is, nagyfokú német hatást mutat. Hogy a németcentrikusság mennyire szembetűnő volt egyeseknek már a 19. században, arra a teljesség igénye nélkül egy kedves példa a börtönben levelet író Táncsicstól: „Mi magyarok olyannyira megszoktuk németül megtanulni, hogy csodálkozunk, ha valamellyik németül nem tud; és ezt rendén lenni hiszszük, pedig természetlenség. Ha ez természetes volna, minden népeknek németül meg kellene tanulniok, pedig ezt az egész kerek földön - egyes tudósokat, vagy kereskedőket kivévén - senki sem teszi."19

Hasonlóan érdekes jelenségek magyar fordításokban is megfigyelhetők. Pregnánsabb példa nem jutván eszembe, saját tanulmányomra hivatkozom.20 Zilahy Péter 1997-ben jelentette meg a thélème-ben Beckett-fordítását. A Krapp’s Last Tape című, eredetileg angolul írott darabról van szó. A cím „szó szerinti" fordítása valahogy így szólna: „Krapp utolsó szalagja". Érdekes módon azonban ilyen címen magyar fordítása nem jelent meg eddig a drámának. Szenczei László a francia változatot véve alapul Az utolsó tekercs címen adta ki fordítását.21 Zilahy viszont a posztmodern játékosság és a fordítói szabadság jegyében Krepp (sic!) utolsó szalagja címen írja át a szöveget, a toalettpapír anyagára utalva. Ez a szellemesség kiváló példája annak, hogy a fordító valóban a befogadó kultúra figyelembevételével alkot. Ugyanakkor feltehető a kérdés, hogy meddig érdemes ebben elmenni, ha még éppen el szeretnénk érni azt az illúziót, hogy a befogadó ezt Beckett darabjaként vagy annak gyarló másaként (és nem pedig egy attól ihletett magyar szövegként) olvassa, lássa, hallja. Különösen akkor, ha a számomra altatódalnak tűnő, egyébként protestáns egyházi ének részletét Zilahy József Attila Altatójának pár sorával „fordítja" (mely - lehetséges esztétikai értékétől függetlenül - a magyar kulturális emlékezet kiemelt szerepű szövege, így bizonyos tekintetben illik az - egyébként inkább személyes emlékezettel és szubjektív idővel foglalkozó - darabba). Nem szeretnék több megjegyzést fűzni ahhoz, hogy milyen következményei lehetnek a Magyarországon szinte obligát befogadócentrikusságnak. A másságot nem muszáj kitörölni egy szövegből - kísérletezni persze lehet vele. (Lásd: domestication-foreignisation vita az angolszász fordítástudományban.) Kitörölni ugyanakkor nem is lehet, megmarad a nyoma. Az eredetit nem ismerő befogadó is azonnal tudni fogja, hogy itt bizony Beckett helyén valami más van. Vagy inkább: a József Attila-i helyen itt Beckettnél valószínűleg volt valami (az intertextus nyoma működik, mondhatnánk). Az is sejthető, hogy valami olyasmi volt ott, amire kultúránk süket, ami halandzsa lenne magyarul. Mindezt annak ellenére írom, hogy szeretem ezt a fordítást, gondolatébresztőnek és vitaindításra alkalmasnak találom (eddig a vita, azt hiszem, saját eddigi olvasataim között zajlik), és rendkívül jó illusztrációnak tartom egy másik összefüggésben is: ez pedig a fordító figurájának a rehabilitálása - automatikus másolóból társszerzővé, a kritikusok elvárásait kiszolgáló mesterember helyett társkritikussá válása. Nem minden esetben igazolható ez (és nem is evolúciós folyamat), de itt teljes joggal.22

Domesztikáló fordításnak a Schleiermacherhez visszanyúló Venuti alapján az „eredetit" kulturálisan transzplantáló, tehát elsősorban a befogadót szem előtt tartó, meghonosító jellegű tendenciát/fordításszövegeket tartja a szakirodalom. Természetesen rendkívül nehéz különválasztani az idegenséget, másságot érvényesítő (Venuti retorikájában ezeket megtartó, nézetem szerint inkább újraformáló) fordítási stratégiától (foreignisation).23 Igen kevés szövegről mondható el, hogy egyik vagy másik szövegszervező elvet kizárólagosan és következetesen érvényesíti, ezek a jegyek többnyire keverednek. (A tendenciák függnek többek között korszaktól, kultúrától, műfajtól, a megcélzott olvasórétegtől, de akár a fordító egyéni ízlésétől is.) érvelni a domesztikálás mellett, mivel már maga az idegen nyelvben való újraírása egy szövegnek - az a tény, hogy a fordítás a befogadó kultúra nyelvén szól - a domesztikálás keretébe helyezi még a leginkább idegen-centrikus szöveget is. Kedves példám a tejszínhabos szamóca esete Virginia Woolf önéletrajzi írásának (A Sketch of the Past) Séllei Nóra-féle fordításában (Vázlat a múltról).24 A fordítás intelligens, szerzőtisztelő, az idegen kultúrához tartozó szinte teljes reália-készlet átmentődik, nem körülírásokkal vagy még kevésbé magyar becserélésekkel - ezt nyilván a vélhetőleg megcélzott szakmai olvasóközönség szem előtt tartása is indokolja -, hanem a kulturális információanyag változatlan beemelésével, amihez a fordító részletes bevezetőt, valamint bőséges jegyzetanyagot is mellékel. Séllei Nóra fordítását tehát alapvetően a foreignisation kategóriába lehetne besorolni. De néha Homérosz is elbóbiskol. Egy, a társasági élet összejövetelein fogyasztott desszert felidézésekor az angliai étkezési kultúrát ismerő olvasó a forrásszöveg ismerete nélkül is azonnal rájön, hogy Woolf édesanyja minden bizonnyal nem tejszínhabos szamócát szolgált fel a vendégeknek (55. o.), hanem tejszínes epret, ugyanis Angliában a földiepret nem tejszínhabbal, hanem „sima", fölveretlen tejszínnel nyakon öntve tálalják.25 Itt - valószínűleg nem szándékoltan - a saját kultúra hangja tolakodik be, és az eper magyarosan érkezik az asztalra. Ha a fordító vagy/és a lektor részéről szándékos döntés volt itt a domesztikáció, nyilván az olvasó megrökönyödését elkerülendő és az olvasás folyamatosságát biztosítandó alakult így. Hiszen a magyar ízlelőbimbóknak az étkezési tejszín és az eper nem biztos, hogy a legszerencsésebb kombináció.

Nem szóltam számos fontos témáról, például a magyar mint idegen nyelv tanítása, történelmi, szociológiai, szociolingvisztikai, kultúrantropológiai vizsgálódások, statisztikai felmérések jelentősége a világ különböző pontjain élő magyarokról, illetve a magyart második nyelvként beszélőkről. Teljes képet adni nem is volt célja ennek az önkéntes hozzászólásnak, inkább kicsit gyakorlatibb szemszögből hozzáfűzni néhány gondolatot a fórum jeles dolgozataihoz. Talán így is meggyőztem néhány olvasómat arról, hogy esetleg ezekre és hasonlókra is oda lehet figyelni a hermeneutika és a dekonstrukció két gigantikus összecsapása között. És egyenek sok szamócát, akár tejszínnel, akár tejszínhabbal.

1

Kulcsár Szabó Ernő: Hungarológia - hermeneutika és kulturális poétika között, 938-948. o.; Szilágyi Márton: Hungarológia és önszemlélet, 949-953. o.; Farkas Zsolt: Hozzászólás gyorsírással, 953-955. o.

2

Ez nem jelenti azt, hogy a magyar nyelvű és elsősorban magyaroknak szóló hungarológiai munkák nem fontosak legalább ugyanannyira, hiszen a belső magyarságkép folytonos problematizálása elengedhetetlen; és azt sem, hogy a kétféle folyamat egymástól független. Mégis, a belső magyarságkép alakításának eleve számos, folytonosan változó fóruma van, egyetemi tanszékektől kezdve napilapokon át ösztöndíjbizottságokig, nem beszélve az idetartozó minisztériumról satöbbi.

3

Mostanában is jelennek meg ilyen munkák magyarul és idegen nyelven is, például Hartvig Gabriella könyve 2000-ben Laurence Sterne magyar recepciójáról, az ÉS-ben egy rövid cikk Esterházy, Kertész, Márai és Nádas spanyol recepciójáról („»Magyar különlegességek« spanyolul. Esterházy, Kertész, Márai és Nádas új köteteinek spanyol fogadtatása", Xantus Judit [ford.], in: ÉS, 2001. szept. 28.), csak többnyire visszhangtalanok maradnak.

4

Shakespeare, William: Szentivánéji álom - A Midsummer Night’s Dream, Ikon Kiadó, Budapest, 1995.

5

Minier Márta: „Szentivánéji álmok a magyar Shakespeare-kánon útvesztőjében", in: Átváltozások, 2000/4.

6

Erre kiváló példa Ted Hughes Birthday Letters című kötetének magyar fordítása (Születésnapi levelek, Európa, Budapest, 2001.). A szerkesztőnek gondja volt arra, hogy a Plath-versekkel játékba lépő szövegeket ugyanazoktól a fordítóktól rendelje meg, akik a megidézett verseket fordították. Ezúton köszönet D. Rácz Istvánnak, aki felhívta a figyelmem a kötet ÉS-beli recenziójára (Ferencz Győző tollából, 2001. május 25.), mely, mielőtt még a szövegeket láttam, exponálta számomra a fent említett szerkesztési-fordítási elvet.

7

Ehhez lásd például Gergely Ágnes Nyugat magyarja című esszénaplóját (Budapest, 1991).

8

Tudom, hogy nem kanonizált, nincs (elismert) hatástörténete és a többi, mégis a magyar kultúra része, és ha másutt nem, legalább a hungarológia címszó alatt megérdemelne egy-két szóval többet. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet egy kis borítékban őrzi a vele kapcsolatos anyagot, jobbára még itthoni előadásairól. A releváns lexikonok is szánnak rá néhány szót. Megemlékezik róla Bécsy Tamás figyelemreméltó könyvében, A siker receptjeiben, illetve Irodalomtörténet-beli tanulmányában. (Székesfehérvár, 2001; illetve Irodalomtörténet, 1998/1-2.) Itt megjegyzem, akár reklámként, hogy kollégám, Komporály Jozefina a Hulli Egyetem drámafordítást kutató központjában tanulmányt ír Vajda brit és amerikai recepciójáról.

9

Kulcsár Szabó Ernő a magyar irodalom önmagába zártságáról beszél arról értekezve, hogy a magyar irodalom miért nem ismertebb külföldön.

10

Vö.: Esterházy Péter: Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk, 4. kiadás. Magvető, Budapest, 1988.

11

Lásd Metre 9, 4-5. o.: „No Man’s Landscape", fordította Stephen Humphries és Kinga Dornacher. Fried István Máraira és Esterházyra hivatkozva is hangsúlyozza a magyar irodalom külföldön „meg nem történt" voltát. „A magyar irodalom kapcsolatrendszere. Módszertani dilemmák és kérdésfeltevések.", in: Hungarológia, 7 (1995).

12

A bloomingtoni Indiana University szintén érdekes összefüggésben, a Central Eurasian Studies keretén belül tanítja a magyar nyelvet és kultúrát. Természetesen nem hanyagolható el, hogy hasonló döntések sokszor az adott felsőoktatási intézményen belüli szervezhetőségtől-finanszírozhatóságtól függenek inkább, mint tisztán tudományos szempontoktól. A brit Közép-Európa-fogalomba viszont, meglátásom szerint, nehezen férünk bele, és lassan már Magyarországon is hallom a tévében (műsorkészítőktől és riportalanyoktól is), hogy a kelet-európai országok között (!) mi is csatlakozunk Európához. A barbárságot valamiféle uncanny-ként megfogalmazó Ruritania-mítosz (vö. a latin rus, ruris: ‘mező, falu, szántóföld’), amely eredeti formájában jobbára a Balkánra vonatkozott, előfordul, hogy Magyarországra is áthelyeződik a hétköznapi társalgásban. Azt, hogy a formálódó Balkán-mítosz kiterjeszthetősége Magyarországra, illetve az Osztrák-Magyar Monarchiára mikor, kiknél merül fel, Vesma Goldsworthy tárgyalja röviden Inventing Ruritania. The Imperialism of the Imagination című könyvében (Yale University Press, New Haven and London, 1998.).

13

Az irodalomelméletekhez való görcsös ragaszkodás jelenségét - ami alól e sorok írója sem föltétlenül kivétel - nemcsak a mára már hagyományosnak mondható esztétizáló tendencia magyarázza, hanem az a kevésbé reflektált, de sokak munkáját látens módon átható tapasztalat is, hogy idegen kultúrák irodalomtörténetébe igen nehéz autentikus módon, „általuk" is elfogadhatóan beleszólni, pontosan a kulturális kontextus és a nyelvi emlékezet hiányos ismerete miatt. Marad tehát - a legtöbb esetben - az elméletek minél alaposabb alkalmazása kontextusukból kiszakított és az egyetemesség, a világirodalom polcára emelt szövegekre.

14

Ugyanakkor természetesen elismerem, hogy van hanyag és inkompetens fordító. Kitűnő paródiáját adja ezeknek a „Zoltán Diána" nevű szerzőpáros Terézapu beájulna című igényes, a tömegkultúra és a posztmodern metanarratíva közti határsávon elhelyezkedő könyvében. (Budapest, 2002.)

15

„Újra kell-e fordítani a Hamletet?", in: Kortárs, 1984/7, 1142. o.

16

Európa, Budapest Egy Baudelaire-vers stílusjegyeit sem lehet magyar fordításán keresztül meggyőzően bemutatni, hisz versfordítás esetén az efféle diktatórikus kísérletek még inkább kudarcra vannak ítélve.

17

Itt szándékosan nem általánosítok, magamat veszem példának mint magyar anyanyelvű és magyar kulturális identitású személyt.

18

„[…] az a magyar irodalmár, aki bármilyen világirodalmi témáról ír, megszólalása okán elkerülhetelenül, azonnal komparatistává válik, akkor is, ha egyetlen utalást sem tesz a magyar irodalomra", „Archívum: a világirodalom helyei", in: Alföld, 1999/2, 81. o.

19

Gyásznapok’ emléke levelekben, mellyeket feleségének írt, Budapest, 1848. 138. o. Tartozom a kevésbé ismert idézet kontextusával: Táncsics természetes versus szokáson alapuló jelenségeket magyaráz ebben a levélben, azt példázandó, hogy szülő és gyerek, illetve testvérek egybekelését a - főként vallási - konvenció tiltja, a természet maga nem tiltakozik, hiszen ha tiltakozna, akkor ez véletlenszerűen, egymás fel nem ismerése miatt nem történhetne meg.

20

„Krapp’s Last Tape: Investigating Translation as Acculturation", in: New Voices in Irish Criticism III, Four Courts Press, 2002.

21

Kötetben legutóbb: Európa, Budapest, 1998.

22

Szintén érdekes jelenségre bukkanunk Tóth Tamás Boldizsárnak köszönhetően a magyar Harry Potterben, amikor a Hogwarts iskolát Roxfortként adja meg. Ez az Oxfordra rímelő változat angolabb az angolnál, túllicitál az eredetin annak demonstrálásában, hogy a varázslóiskola Nagy-Britannia elit magániskoláit idézi. Zilahyé és Tóth Tamás Boldizsáré is, úgy vélem, alapvetően domesztikáló fordítás, bár Tóthé az idegenség megképzését is magára vállalja.

23

Venuti, Lawrence: The Translator’s Invisibility. A History of Translation, Routledge, London and New York, 1995. 17-27. o. Az utóbbi fogalom amerikai, és ez esetben eredeti helyesírása: foreignization.

24

Virginia Woolf: Egy jó házból való angol úrilány, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1999.

25

Ezt a benyomást a forrásszöveg is igazolja (kiadástól minden bizonnyal függetlenül): „to hand them their strawberries and cream". Woolf, Virginia: Moments of Being, Grafton Books, London, 1985. 98. o.