Hálás köszönettel juttatom vissza a könyvet. Szinte egy szuszra olvastam végig. Ébren tartotta érdeklődésemet, helyenként lebilincselt, mert megrendült szeretettel, sőt szerelemmel írta szerzője. Ismerem ezt a szerelmet. Tíz évvel ezelőtt, 1957-ben, rövid kis esszét írtam A csodálatos mandarinról. Arról a műről, amely talán a legmélyebben hatott rám, s bűvöletétől sokáig nem tudtam szabadulni. Ezt írtam: „minden szerelem között a legmélyebb szerelem a géniusz mellé szegődni, sorsunkat az ő sorsával párhuzamosan élni. Beszélt-e már valaki ennek a szerelemnek gyönyöreiről, szomorúságáról?" Az Isten Szörnyetege sokat mond erről, ha nem is tudatosan, ha nem is fenntartás nélkül.

Megvan nekem V. L. Dosztojevszkijról írt könyve. 1953-ban készítettem magamnak egy (annotált) katalógust arról a száz könyvről, amely tíz év alatt (1943-tól 1952-ig) a legnagyobb hatást tette rám. „A vallomás néhány baráti szellemnek szól, olyanoknak, akik önmagukat keresik. Elsősorban azonban mégsem nekik szól, hanem annak, aki most kicsiny gyermek még, s egyszer talán kíváncsi lesz a Nagy Mese jelképeinek megfejtésére" – írtam a katalógus előszavában.

Mit mondjak Adyról? „Az Ember egyik legszebb és legkülönösebb példányáról"? Hadd idézzek megint az említett katalógusból. Így vélekedtem: „Ady költészetéből teljesen hiányzik az orphikus varázs. Ha akármelyik nagy orpheuszi énekeshez (például Keatshez vagy Rilkéhez) hasonlítjuk, ez azonnal kiderül. Ady sajátosan vívódó lélek volt, s a nagy vívódások embere sohasem válhat Orpheusszá, akinek lénye egyértelmű, harmonikus. Orpheus istenhez röppenő fénysugár, Ady »Istenhez hanyatló árnyék«… Nem tudta kiszabadítani »jobbik« énjét, az isteni létbe vágyódó ént a kimérák öleléséből. Az Úr érkezése csak egy villanás volt, semmi több. Nem maradt Isten gyermeke. Ezért lett költészete sötét, ezért nem mondhatta ki Orpheus szent, bűvös igéit."

Látszik, hogy amikor ezt írtam, Adyt nem tartottam (a szó vallási értelmében) eléggé pogánynak. Én magam pedig nem voltam eléggé keresztyén. (Véleményem kialakulásához sokban hozzájárult Hamvas Béla elhamarkodott „Ady-revíziója", amit akkoriban olvastam.) Most, hogy V. könyvének kalauzolásával vagy kétszáz költeményt újraolvastam, szinte belém vágtak a versek, majdnem olyan intenzitással, ahogyan csak Bartók művei szoktak. Ennek oka persze elsősorban egzisztenciális helyzetemben kereshető. Érthető, hogy a hosszú betegség lelkileg-szellemileg is megrázott, felforgatott. Nem mertem még világosan végiggondolni, hogy mi történt, mi az, ami összetört, mi az, aminek ki kell halnia belőlem, és mi az, aminek újjá kell épülnie.

Visszatérve Vatai könyvére, hadd mondjak róla még egy-két gondolatot. Monumentális esszé, de mégsem nagy mű. Elsősorban a bőbeszédűsége s a nem eléggé kikristályosodott felépítése miatt. A szöveg sokszor olyan benyomást tesz, mint a rengeteg, amelyben alig van tisztás; mint a sivatag, amelyben alig van oázis. Főleg az idézetek a tisztások és az oázisok. Az ember alig várja, hogy a versek közelébe kerüljön. Nincsenek kiemelkedő, felejthetetlen részletei, amelyekre okvetlenül vissza kell lapoznunk. Ismétlései fárasztóak, a „makacs" osztinátók nem erősítik, inkább gyengítik a hatást.

Engem zavart a filológiai, bibliográfiai apparátus teljes mellőzése is. Elővettem Babits 1920-ban írt tanulmányát is. Bizony, van ebben sok minden, ami érdemes lett volna a polémiára vagy az elismerésre. Sok tekintetben Vataira is áll, amit Babits Földessyről írt: „korlátolt kritikus: csak egy-egy szellemet tud látni és szeretni egyszerre; de erre az egyre annál elevenebb fényt vet a lámpája, mert mások, körül, homályban maradnak." Ez persze abból adódik, hogy a kritikus „szerelmes" abba, akiről ír. De V. L. esetében még ez a fájdalmas-büszke szerelem sem volt elég, hogy (ismét Babitsot idézve) „tudatossá váljon bennünk mindaz a Kincses Mélység és Szigorú Rend, ami a versek soraiban sűrítve van".

Eszembe jutott Csontváry. Meglepődve vettem észre, hogy a Cédrus-képek ugyanabban az évben készültek, mint a Vér és arany költeményei. Ady költészetének tájai, úgy érzem, sok mindenben hasonlítanak Csontváry álom-tájaihoz. Valamiképpen tündéri tájak ezek, éppen úgy, mint Bartók néhány nagy művének tájai. Márai a Füveskönyv egyik elmélkedésében azt írja, hogy a „remekműben van valamilyen tündéri elem is, amely csodálatos fényével átsugárzik az egészen... Tündér nélkül csak »nagy« vagy »tökéletes« művek vannak". Elgondolkoztam ezen. Azt hiszem, a zenében Mozart, a költészetben Keats van legközelebb a tündérihez. De a két legtündéribb mű mégis a Hetedik szimfónia és a Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára.

Bár Vatai megemlíti Vörösmartyt, kitér az elől, hogy megvilágítsa – többek között – Vörösmarty és Ady költészetében a tündéri elemek különbségét. Juhász Gyula is eszembe jut erről. Bartókról szóló költeményében beszél a régi-régi Édenről. A Mikrokozmosz egyik darabjának pedig az a címe: Bali szigetén. Ady költészete is tele van ilyen szigetekkel.

Nem folytatom tovább a rapszodikus, töredékes gondolatok, párhuzamok felvetését. Az elmúlt napokban a sebem nagyon sokat gyógyult. Ha ez a tendencia megmarad, akkor talán hamarosan lehet a teljes gyógyulásra is számítani. Most már nagyon szeretnék dolgozni, emberek közé menni. Mert az a veszély is fenyeget, hogy legmélyebb hajlamaimnak idejük lesz arra, hogy teljesen elvarázsoljanak, és a varázslat valami kifejezés, alkotás nélkül igen ártalmas. A Varázshegyben van szó a betegség szabadságáról, s arról, hogy a betegség és a halál tulajdonképpen lógás, s hogy a hosszú betegség már szégyen. Akárhogyan van is, a hosszabb betegség valamiképpen csakugyan elvarázsolja az embert.

(Részlet az Apám barátja című, készülő könyvből.)