„Mind jól tudjuk, egy holttest

történetet rejt magában."

(Geoffrey Hartman)

 

„Hagyjon már békén ezekkel az

időre vonatkozó kérdésekkel!

Nincs semmi értelmük!"

(Beckett: Godot-ra várva)

 

Átjutunk a Téglagyár kitárt deszkakapuján.

Az egyik Árpád-sávos kísérő az égre irányítja a géppisztolyát, lead egy rövid sorozatot.

A téglaszárítók narancsszínű kockák.

A kémény fekete pont.

A Szent Margit Kórház zöld téglalap.

Az első térkép a Magyar Földtani Intézet Rt. (V. Rudolf tér) kiadása 1905-ből. A második a Magyar Királyi Honvéd Térképészeti Intézet (II. Olaszfasor 7-9.) kiadása 1943-ból. A harmadik ez évi, 2002-es.

Száz éve a Bécsi út mindkét oldalán álltak a téglaégetők, a Szépvölgyi úttól a Vörösvári útig. Hatvan éve már csak a Fényes Elek úttól kezdődtek, két centrumuk a Bécsi út jobb oldalán az Újlaki, bal oldalán a Bohn Téglagyár. A 2002-es térkép az új lakóházakkal beépített Remete-hegyet tünteti fel a helyükön.

Ahol a téglaégetők kéménye állt, ott van a Praktiker üzletház bejárata.

Az egykori deszkakapu helyén, ahol nem sokkal előttünk Karl Lutz gépkocsija is áthaladt, kőtömb: „1944 telén több tízezer üldözött magyar zsidó polgártársunkat e helyről, a volt Óbudai Téglagyár területéről indították útnak a náci koncentrációs táborokba. Emléküket megőrizzük."

Diákok jönnek ki a kőtömbtől ötven méterre a Kossuth Zsuzsa Egészségügyi Gimnázium kapuján.

Nem tudom letenni a hátizsákot. Nem tudom kicserélni az átázott harisnyáimat, kapaszkodnom kell, hogy ne sodorjanak el a ránk hajszoltak, anyám fogja a kezemet balról, apám a karomat jobbról.

Egy tanárnő is kilép a gimnázium kapuján. Beszélget két diáklánnyal.

Anyám keze leszakad a kezemről a kavargásban. Apám közénk nyomul, szorítja mindkettőnk karját, vonszol bennünket. A tömeg beszorít az egyik téglaszárítóba. Testeken lépkedünk. Apám nevét kiáltják. A Lajosék, mondja anyám. Zseblámpafény villan. A Róbert család. A hátizsákjaikon ülnek. Nekem is annyi hely jut, amennyit a hátizsákom elfoglal.

A tanárnő elköszön a két diáklánytól. A Praktiker áruház felé megy. Esni kezd az eső. A vékonytalpú cipőmben fázik a lábam.

Anyám pokrócot terít rám. A pokrócot apám hajtogatta össze indulás előtt, a hurkát U-alakban szíjazta a hátizsákjára, olyan, mint a katonáké. Apám nem volt soha katona.

Tegnap Herman Hessét olvastam, a Demiant. „Kevesen tudják ma, mi az ember. De sokan érzik, ezért könnyebben halnak meg, mint ahogy én is könnyebben fogok meghalni, ha ezt a történetet megírtam."

Meg tudom-e írni?

Konzervet bontunk, kenyeret törünk. Apám és Lajos bácsi vízért megy, odakint van egy csap. Amikor visszajönnek, anyám elindul Bözsi nénivel. Anyám negyvenegy éves, Bözsi néni negyvennégy. Azt mondják: a nők is ugyanott, ahol a férfiak. Elindulok a sötétben. Csillagos az ég. Fegyveresek veszik körül az álló, guggoló embereket. A téglaszárítókon túl a hegyoldal kivájt félkaréja. Miközben guggolok, a téglaégető kéményét még magasabbnak látom.

Elmúlik az első éjszaka. November 16.

Elmúlik a második éjszaka.

Karl Born, a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja november 17-én nem tágít, amíg be nem engedik az Óbudai Téglagyárba – írja Theo Tsuy. Amikor visszatér, elmondja, hogy „minden korú nőt és férfit látott az összezsúfolt tömegben, voltak tízéves gyerekek és nyolcvanéves aggastyánok. Egy-három nap alatt kialakították a nyugatra indított menetoszlopokat."

Karl Lutz Adler kocsija újra behajt a kapun.

El kell hagynunk a téglaszárítót.

Álldogálunk a sárban. Látjuk az autót.

Kisgyerekek játszadoznak a pocsolyákban.

Ezekben az órákban Edmund Veesenmayer német birodalmi megbízott újabb táviratot küld Berlinbe: „A technikai nehézségek ellenére Szálasi hajlandó a budapesti zsidók eltávolítását energikusan folytatni." Ugyanezekben az órákban kéri fel Karl Lutz és Raoul Wallenberg Angelo Rottát, a pápai nunciust, hogy adja át Szálasinak a semleges hatalmak Budapestre akkreditált képviselőinek a tiltakozó memorandumát.

„Az október 15-e utáni napon az új kormány és Szálasi őexcellenciája határozott és ünnepélyes kijelentést tettek, hogy nem lesz deportálás, nem folytatódik a zsidók megsemmisítése. Mindezek ellenére a semleges hatalmak képviselői abszolút biztos forrásból megtudták, hogy valamennyi zsidó deportálását újból elhatározták, és azt olyan kegyetlen szigorúsággal hajtják végre, hogy az egész világ tanúja az embertelenségeknek, amelyek a végrehajtást kísérik (kisgyermekeket szakítanak el anyjuktól, öregeknek és betegeknek is egy téglagyár elégtelen fedele alatt kell feküdniük, férfiak és nők napokon keresztül minden táplálék nélkül maradnak, tízezrek bezsúfolása egyetlen téglagyárba, erőszak elkövetése nőkkel szemben, agyonlövések semmiségekért).

Közben azt állítják, hogy nincs szó deportálásról, hanem csak külföldi munkaszolgálatról. De a semleges hatalmak képviselői nagyon jól ismerik azt a borzalmas valóságot, amit a szerencsétlenek legtöbbje számára e név rejt. A kegyetlenkedések, amelyekkel az elszállítást végrehajtották, előreláthatóvá teszik, mi lesz a vége a tragikus eseményeknek."

Anyám osztja be az élelmet. Tegnap kétszer ettünk. Ma egyszer.

A völgykaréj fala meredek. Van, ahol húsz méter magas. Fent géppisztolyos nyilasok állnak tíz-tizenöt méterre egymástól. Elmerészkedem a kapu közelébe. A drótkerítésen túl bámészkodók. Beszélgetnek, ránk mutogatnak.

Az Adler kocsiból két férfi száll ki. Húszan-harmincan rohannak feléjük. Egy nyilas a levegőbe lő. A drótkerítésen túl a nevemet kiáltják. Nagy, barna szempár. Homlokba húzott kendő. Kopott télikabát. Jolánka áll ott, apám papírfeldolgozó műhelyének hol három, hol öt alkalmazottja közül az egyik. Harmincéves. Kiugrott apáca. Zacskóragasztó. Nagy deszkaasztalra kell kiteríteni a méretre vágott papíríveket. Sikárkefével kell felkenni a csirizt, utána lehet hajtogatni. Nem tudom, mióta áll Jolánka a drótkerítésnél. Két kiló almát hozott. Kérleli az őrségparancsnokot, hogy benyújthassa a zacskót. Megengedik. Egyél, amíg lehet, mondja egy szemüveges öregember. Ezek mindenkit megölnek.

A lakásunk melletti házból Kővári doktor felesége negyvenegy őszén Újvidékre utazik a húgához. Együtt lövik őket a magyar katonák a Dunába. Kővári doktor főhadnagyként szerelt le az első világháború végén. Amikor megtudja, mi történt, felveszi a tiszti egyenruháját. Feltűzi a kitüntetéseit. Fekete lakkellenzős tiszti csákóban megy a betegeihez. A házparancsnok figyelmezteti, hogy törvényellenes az öltözéke, ha nem veszi le, feljelenti. Amikor ezt mondja, ott áll mellette a felesége abban a bundában, amit őrmester öccse hozott az egyik Ukrajnában felégetett faluból.

 

Elveszítem a tizennégy éves fiú tekintetét. A hátát látom csak a tömegben. Próbálom követni.

Szorosabbra húzza a viharkabátja övét.

A kapunál újra fegyverropogás. Újra menleveleket tépnek szét a katonák. Halottakat cipelnek a téglaszárítók mögé. Apám és Lajos bácsi megbeszélik, hogy felszólításra sem mutatják be a svájci védleveleket. Nem szabad megkockáztatni, hogy széttépjék. A trencskókabátos diplomata, akiről nem tudom, hogy ki, csak azt látom, hogy intézkedik, mintha bennünket figyelne. Mintha hálás lenne, hogy nem rohanunk oda hozzá, nem könyörgünk semmiért. Ötvennyolc évig tart, amíg a két tekintet elér egymáshoz. De akkor már csak én láthatom őt leírás közben.

Száraz a maradék kenyerünk. Anyám ad egy kocka csokoládét.

A harmadik reggel. Apám arca szürke. Bőr sildes sapkája van, fülre hajtható posztóbéléssel. Ebben kocsizott, amikor utazó volt. Milyen jól jön, mondja anyámnak. Apám hat elemit járt Kiskunhalason. Nyolcan voltak testvérek. Ő volt a hetedik gyerek. Meséket talált ki esténként az ágyam szélén ülve. Az egyik mese Jerikóról szólt. Hosszú, fürge néger legény, Afrika dzsungeljeiben kalandozott. A másik mese Rotkäpchenről szólt, a kis piros sapkás tudott kiterjesztett karral repülni, tudott felhőkön utazni.

Ezerkilencszáznegyvennégy április ötödikén először lép ki apám az utcára sárga csillaggal. A Francia út 41. alatti műhelybe megy. Elhagyja a Thököly úti sorompót. Balra fordul. Elmegy Rübner József fakereskedése előtt. Egyemeletes proletárházak. Szoba-konyhás lakások. Közös vécék a folyosók végén. A negyvenegyes számú ház az egyetlen emeletes, kertes épület. A műhely felett a félemeleti erkélyes lakásban lakik dr. Fogas Ernő ügyvéd a családjával. Ezen a reggelen főhadnagyi egyenruhában lép ki a kapun. Apám szeretne visszafordulni, hogy elkerülhessék egymást. Már nincs rá lehetőség. Húsz méter. Tíz… Messziről tisztelgett, mondja apám este anyámnak. Megállt. Ő köszönt előre. Elindult. Újra tisztelgett.

Német katonát sehol sem látok. Nem láttam a KISOK-pályán sem.

Újra indítanak egy menetoszlopot. Eltűnnek a Vörösvári útnál, a kanyarban. Kafka zsenialitása abban állt, írta Walter Benjamin Gerschom Scholemnek, hogy áldozatul hagyta az igazságot, így akarta a hagyományozhatóságot, az agádikus elemet megtartani. Scholem azt válaszolta, hogy tehát az igazság hagyományozhatóságának a kríziséről van szó. Levélváltásuk után hat évvel bennünket is sorakoztatnak. Felállnak a menetoszlopok. Újra a nyilaskarszalagos honvédek, a feketeruhás géppisztolyosok. Újra egy-egy tiszt a menetoszlopok élén. Újra csendőrök a hátvédek.

Felszíjazom a hátizsákot. Körültekerem a nyakamon a sálat. Vezényszavak. Indul a bal oldali oszlop. Kanyarodik. Eltűnik a ködben. Indul a jobb oldali oszlop.

 

A Bécsi út és Vörösvári út találkozópontját az 1-es villamossal közelítettem meg.

Jobbra két málló vakolatú, egyemeletes épület. Ezekre emlékszem. A múlt század első évtizedeiben épülhettek. Komfort nélküli, szoba-konyhás lakások. Az utcára néző üzletsorban Suzuki-robogó kereskedés, mosoda, festékdiszkont. A sarkon Piazza Italia Restaurant. A völgykaréj helyén, az emelkedőn a Remete-hegyi villasor. Hatalmas ablakok, erkélyek, mélygarázsok.

Balra indulok a Bécsi úton. Seat autószalon. Interspar. Eurocenter. Nagy földgyaluk dolgoznak. Kőhalmok. Az agyagos domboldal tetején aszfaltozott út vezet a villasorhoz. A Praktiker üzletház előtt autóparkoló.

Minél valószerűbb, hogy az egykori lábnyomaimon állhatok, annál valószerűtlenebb.

A sorakoztatásunk előtti napon, november 17-én Szálasi Ferenc „Emlékiratot" bocsát ki a zsidókérdés végleges rendezéséről.

2. pont: A német kormány részére kölcsönadott zsidók, akiket a német kormány mint munkaképeseket a közös hadvezetés érdekében foglalkoztatni hajlandó. Ezek a zsidók a magyar nemzet javára munkakötelesek. Sorsukat a magyar állam az európai zsidókérdésnek általános rendezése során az európai szempontokkal összhangban dönti el.

Az európai szempontokat évekkel előbb a wannsee-i konferencián döntötték el.

3. pont: A Magyarországon egyelőre visszamaradó zsidók gettóba koncentrálandók. A gettónak négy kapuja van a négy világtáj felé. Zsidók a gettót csak abban az esetben hagyhatják el, ha mint munkára kötelezett kölcsönzsidók elszállításra kerülnek.

Karl Lutz Raoul Wallenberg társaságában november 18-án délután a bécsi országúton, a már Gönyű felé tartó csoportokban több száz svájci és svéd útlevéllel rendelkezőt talál.

Ugyanezen a napon a budapesti Wehrmacht főhadiszállásának vezénylő tábornoka jelenti Berlinbe az SS-Reichsführernek: a svájci követség a korábbiakhoz hasonlóan menlevelek szétosztásával zavarja a zsidóakciót. Tájékoztatást kérünk a tennivalókról.

Eichmann helytartó Szálasi „Emlékirat"-ának ahhoz a mondatához, amely szerint a bedeszkázott gettónak a nyilasok és a rendőrség által ellenőrzött négy kapuja van, hozzáfűzi: „A zsidókat ezeken a kapukon át kell bekísérni, de élve senki nem jöhet ki rajtuk."

A Ferenciek terén a templom előtt két felkoncolt honvéd fekszik. Nyakukban felirat: katonaszökevények.

Ribbentrop külügyminiszter utasítására Veesenmayer budapesti nagykövet tiltakozást nyújt be amiatt, hogy „a svájciak szabotálják a német–magyar háborús erőfeszítéseket". A magyar Külügyminisztérium azonnal intézkedik, újabb nyilasosztagok érkeznek az Óbudai Téglagyárba.

Anyám és apám között állok a menetoszlopban. Fogják a kezemet. Nincs rajtuk kesztyű. A trencskókabátos férfin sincs kesztyű. A mellette álló karján vöröskeresztes karszalag. Tárgyalnak egy alezredessel. Az alezredes magához rendeli a menetoszlopunk élén álló századost. A százados kiáltva közli, hogy a hatvan éven felüliek és a tizenhat éven aluliak kiállhatnak a sorból.

Nincs lökdösődés. Nincs roham. Mindenki a másikat nézi. Egy idős asszony elindul. Valaki azt kérdezi, mi lesz azokkal, akik kilépnek, mi lesz azokkal, akik a sorban maradnak.

Apám megigazítja a sapkámat. Anyám még egyszer körültekeri a sálat a nyakamon. A kesztyűdet vedd fel, mondja. Elsorolja, hogy milyen élelmet találok a hátizsákomban. Apám elsorolja, hogy milyen iratok vannak nálam. Papírpénzt dug a viharkabátom zsebébe.

Róberték is búcsúznak Madótól.

Csendőr altiszt sorakoztat bennünket.

Apám már csak kiáltani tud, neveket és címeket.

Anyám azt szeretné, ha a mosolya lenne az emlékem ezekről a pillanatokról.

Egymás kezét fogják, a szabad kezükkel integetnek.

Madó két konzervet kivesz a hátizsákjából. Odaszalad és átadja a szüleinek.

De erre nem emlékszem. Kávézás közben mondja el ötvennyolc évvel később. Semmilyen kétség nem volt a szülőkben, hogy nekünk maradni kell, mondja.

A menet eléri a deszkakaput. Balra kanyarodik. Eltűnik.

Bennünket is sorakoztatnak. Előttem alacsony, cingár öregasszony. A szája ki van rúzsozva. Az arcbőre sárga, de kétoldalt látok rajta rúzsnyomokat. Súg valamit.

De hiszen ismerem.

Csendőraltiszt irányítja a menetünket. Mellette a vöröskeresztes karszalagos férfi. Viszem Sonja kis kofferjét. Madónak hátizsákja van. Sonja augusztusban volt tizenkét éves. Sötétkék télikabát, sötétkék svájcisapka. Anyja a szüleink menetében talán már a pilisi dombok között kanyargó országúton. Apja két éve munkaszolgálatos, nincs róla híre. Nyáron csókolóztunk először a csillagos ház mögötti udvaron.

Az udvar egyik része kert, a másik része építőanyag-telep. Meszeszsákok. Cementkupac. Létrák. Az egyik téglarakáson ülünk. Filmeken láttuk, hogy kell csókolózni, de nem fogom a kezét, nem karolom át, közelítem a számat a szájához, nem húzódik el, mintha rémült jajt hallanék, amikor szétrebbenünk. Fájhatott neki is a csók, én fájdalmat érzek az ágyékomban.

Egy másik téglaszárítóba érünk. Itt is annyi hely jut mindenkinek, amennyit a testünk kiszorít az emberhalomban. Sonja hívja Madót. Suttognak. Madó már túl van az első menstruáción, tanácsokat ad. Egy idő után Sonja meg meri fogni a kezemet, és szorítja, amikor a görcsök érkeznek.

Az ezerkilencszáznegyvenhármas térkép a Bécsi út bal oldalán a Bohn Téglagyárat jelzi. Jobbra az Újlaki Téglagyár szárítói. Keletről a Zápor utca, délről a Vályog és a Föld utca.

Ezt a három utcát a kétezerkettes térkép is jelzi. Beépített lakótömbök. Sok régi ház. Néhány nemrégiben épült üzletház.

A negyvenhármas térképen a Vörösvári út után bal oldalt az Óbudai régi temető és a Testvér-hegy. Jobbra az Óbudai mészégető, az Óbudai újtemető. A Bécsi út a solymári völgy felé hajlik, északnyugati irányba. Jobbra az Arany-hegy, az Üröm-hegy. Arra tűntek el a menetoszlopok.

Néha felállunk, visszaülünk. Ennyi helyünk van a mozgásra. Este a korlát nélküli falépcsőn terelnek le az udvarra. Sokan elesnek. Akik utánuk jönnek, rájuk taposnak.

Újra sorakozunk.

Ismét egy tiszt halad a menet élén. Most két vöröskeresztes karszalagos férfi is van velünk. A város felé tartunk a Bécsi úton. Néha futólépést vezényelnek. Az utcák néptelenek. Az elsötétítő papírok mögül nem szivárog ki az ablakokon fény. A fegyveresek is szótlanok.

Közeledünk a Dunához.

Elöl lassítanak, a mögöttünk lévőket ránk hajtják, egymásra torlódunk.

Neki a Margit hídnak.

De nincs híd.

A fegyveresek ordítva ismétlik az elöl felhangzó parancsot: Kettesével! Kettesével!

Nem látom a Dunát.

Látom.

Azért nem láttam, mert a lábammal egy magasságban még sohasem… A hullámok átcsapnak a deszkákon.

Ketten férünk el egymás mellett a pallókon. Fogom Sonja kezét. A vízből kiemelkedő bójákhoz erősített, imbolygó kötélkorlátban nem lehet megkapaszkodni. Rohamcsónakokon épült az átkelő. Egy öregasszony elcsúszik. Taposunk rajta. Az egyik géppisztolyos berúgja a folyóba. A fegyveresek is közöttünk bukdácsolnak. A mögöttem lévő ordít: bal, jobb! bal, jobb! Meglep a tekintete. Nyilas arcán még nem láttam rémületet. Az altiszt rákiált: baromállat, ne lépjetek egyszerre, a kilengést kell akadályozni!

Talán utász volt. Ezt leírás közben gondolom.

Hold nem világít. Csillagokat nem látni. Erős a szél. Imbolyog a menet. Lehet, hogy úszni kell majd. Minden megtörténhet. A tudomásulvétel útján lépegetek, nem is a deszkapallón, aminek a végét félméteres űr választja el a hídroncstól. Van, aki átugorja. Az öregeket és a kisgyerekeket öregek és gyerekek segítik át. Újra mellém kerül a kirúzsozott szájú idős asszony. Könnyű, fekete szövetkabát. A karján nevetségesen fityegő bőrtáska.

Maga, Luca, nem volt ott a Téglagyárban, mondom harminckét évvel később. Ülünk a Mexikói út 30. alatti lakásában.

A lépcsőház alatti sufniba mentem le éppen tüzelőért azon a reggelen, amikor a nyilasok jöttek, mondja Wallesz Luca, ott bújtam el, de anyát elvitték a Téglagyárba, azt mondta, maga mentette meg az életét. Nem emlékszem ilyesmire, mondom. De, mondja Luca, maga szólt neki, hogy a hatvan éven felüliek kiállhatnak a menetoszlopból. Nem emlékszem, mondom újra harminckét évvel később, s most, újabb huszonhat évvel később is csak Gyenes Gitta kirúzsozott szájára és a karján fityegő szatyorra emlékszem.

Arra se emlékszem, hogy miközben ezerkilencszázhetvenhatban Lucával beszélgetek, egy fiatal lány is ott ül a szobájában, ezért nem azonosíthatom, hogy huszonhat évvel később kijön a Kossuth Zsuzsa Gimnázium kapuján, beszélget a diákjaival, elindul a Praktiker áruház felé, s amikor elhalad mellettem, úgy néz rám, mint aki ismer.

Az épen maradt pesti hídfőnél három légvédelmi ágyú. Az egyiknek a csövét lassan ránk irányítják. A másik kettő csöve sem az ég felé néz, hanem a városra.

Az emlékezetem űrjében eltűnnek az utcák. A felidézhetetlenben botorkálok.

Miért nem az égre, miért a városra irányultak az ágyúcsövek? Magyar tüzérek voltak a kezelőállásban. Mintha ez akkor megnyugtatott volna. Mintha a már egy órája magunk mögött hagyott téglaszárítókat övező völgykaréj két szárnya megmozdult volna, hogy lassan körülölelje a sötét várost.

A Dohány utcai templom tömbje.

Nem a főbejárat felé terelik a menetet.

Megkerüljük az épületet. Egy kisebb ajtóhoz érünk. Ezen is kettesével lehet csak átjutni. Újra egymásra préselődünk. Fogom Sonja kezét. Húzom magam után. Lépcsők. Folyosó. Újra lépcsők. Nagyterem.

„A Színészkamarában szintén nagy tisztogatás kezdődik. Kiss Ferenc elnöki működése során ugyan mindent elkövetett, hogy Hebron rózsái a zsidó színészekkel együtt eltűnjenek a filmfelvevőgépek elől és a színpadokról egyaránt, de még az ő harca ellenére is számos zsidó maradt meg a kamara tagjai között. Hogy csak néhány nevet említsünk: Bartos Gyula, Básti Lajos, Beregi Oszkár, Ernster Dezső, Gombaszögi Ella, Gózon Gyula, Komor Vilmos, Lendvai Andor, Pártos Erzsi, Péchy Blanka, Relle Gabriella, Törzs Jenő. Most már végre nekik is befellegzik sok más izraelita kartársaikkal együtt."

A Magyarország 1944. április 1-jei száma a könyvtár csendjében.

A nagyterem, a szétdúlt Goldmark-terem. A falak melletti székroncsok, a félhomály egybeolvad a régi újságlapokkal, a leírás közben újratöltött toll tapintásával, Ernster Dezső, Lendvai Andor 1943 telén hallott hangjával, miközben a színházterem nyolcadik sorában ülök. Komor Vilmos vezényli a kamarazenekart.

Amikor zsidó színészek már nem léphetnek színpadra, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület a Dohány utcai templomhoz csatlakozó épület első emeletén színháztermet rendez be.

A nyolcadik sorra pontosan emlékszem. Sötétbarna hosszúnadrág. Halszálkás zakó. Öreg férfi énekel a kis színpadon. Az öreg férfi akkor negyvenkét éves.

Az 1994-es Színészlexikon szerint Lendvai Andor Vácott született 1901-ben. Bécsben, Milánóban, Münchenben tanult. 1934 és 1961 között az Operaház magánénekese. Nagy sikereket arat bécsi, luzerni, római, moszkvai vendégjátékokon. Főbb szerepeinek egyike Gounod Faustjának Mefisztója. A lexikon nem tünteti fel, hogy Mefisztót akkor énekli, amikor éppen nem tagja az Operának.

Keménynek, karcosnak érzem a hangját. Ernster Dezső hangját is. Ő negyvenöt éves. 1923-ban Németországból indul a világkarrierje. Hitler hatalomra kerüléséig Berlinben énekel, utána az Anschlussig Grazban, majd „néhány évig Budapesten él", írja a lexikon, negyvenöttől lesz a New York-i Metropolitan tagja.

Az egymásra halmozott székek között bukdácsolunk. A színpadi függöny leszaggatva.

Az Idő átereszti magán a hangokat. Az Idő összehúzódik, tágul, térfogata van, torlaszokat emel, csatornákat épít, Lendvai karcos baritonjának, Ernster lágy basszusának, Beregi „lenni vagy nem lenni"-jének szabad utat készít, hagyjuk tehát az Időre vonatkozó kérdéseket, nincs semmi értelmük, az Idő mindig jelen idejű, a múlt idő múltbeli jelenében sok múltbeli jelen rétegeződik egymásra, a leírás jelenében együtt hallom ezeket a hangokat azzal a hangzással, amit Sonja kezét fogva a sötétben törtetve hallok. A sarokban feltornyozott, szétvert székdarabok között hajszoltan érzett énekhangokról majd mondok valamit Sonjának és Madónak, de egyelőre tájékozódni próbálok a templom hatalmas terében. Minden sötét, csak a frigyszekrénynél pislákol néhány gyertya.

Több százan vagyunk. Munkaszolgálatosok. Járóképtelen öregek is. Öt-hatéves gyerekek is. Mindenki keres valakit. Mindenki neveket kiált. A munkaszolgálatosokat reggel továbbindítják. Talán a Dunántúlra. Talán Németországba. Az orvosok felhúzhatják a vöröskeresztes karszalagot. A haldoklókat a fal mellé cipelik. A gyertyák leégnek a frigyszekrény előtt. A munkaszolgálatosoktól a bátyám, a nagybátyám után érdeklődöm. Néha elkiáltom a postafiókszámukat. Mindenki tud valamit. Mindenki hallott valamit. A nagybátyám századát Rákosrendezőn vagonírozták, de lehet, hogy már nem tudták őket elindítani, mert a szovjet katonák lezárták az utakat. A bátyám századát három hete elindították Bustyaházáról gyalog Németország felé, volt, aki Kassa körül meg tudott szökni. Sonja szeretne aludni. A frigyszekrénynél egy férfi csendet kér. Katonatiszt áll mellette. Pisztolyával a levegőbe lő, kitöltetlen védleveleket osztogat a munkaszolgálatosoknak.

Valaki azt mondja, hogy Karl Lutznak hívják.

Rabbi lép melléjük. Imaköpenyes alakjának árnyéka a frigyszekrényen.

Jobban látom most ezt az árnyékot, mint a sötétben a tizennégy éves fiút. Lehunyom a szemem, hogy őt is megkeressem, lehunyt szemmel persze nem lehet írni. Az ő helyzetét megkönnyíti, hogy el tud tűnni a tömegben. Nem terhelik a mozgásban az én ismereteim. Nem tudhatja, hogy azokban a napokban, nem kizárt, hogy ezen az éjszakán gázosítják el a zsidók utolsó csoportját Auschwitzban. A német kommandó sietve takarítja el a nyomokat. Kivégzik a Sonder-kommandó megmaradt kétszáznégy tagját, hogy ne maradjon hírmondó.

Karl Lutz azon az éjszakán nem állhatott a frigyszekrény előtt.

 

Mintha figyelne valaki.

Mintha nem csak én járnék felderítő úton, hanem más is.

Mintha, miközben a tizennégy éves fiú nyomait keresem, valaki az én lépteimet kísérné.

Hárman volnánk.

Ez új dimenziót ad, mondjuk így, a nyomozás krónikájának.

 

Gyalog jöttem a Praktiker áruháztól a Vörösvári útig. Az 1-es villamos végállomásán várakozom. Amióta elindultam az áruháztól, követ valaki.

Holott azért járok erre, mert én volnék a követő.

Képzeletben körülkerítettem azokat a helyeket, ahol emlékezetem szerint ötvennyolc éve sorakoztam, álldogáltam, a hátizsákomon ültem, képzeletben ráfestettem mésszel, mint a hulla fekvését rögzítő nyomozók, az aszfaltra, a gépkocsiparkoló köveire, hogy hol voltam jelen. Akár az egész várost körülkeríthetném, azoknak a lépteknek a nyomát is, amelyekkel most már kétségtelen, hogy követ valaki. Hátrapillantok, de nem fedezek fel senkit. Lehetünk tehát többen nyomozók, és van, aki óvatosabb nálam, nem ismerhetem fel. Ha történetet írnék le, megkockáztathatnám, hogy az a tizennégy éves fiú figyel, akinek a jelenlétét a tetthely különböző pontjain az imént képzeletben rögzítettem. Egy történetben erre is van lehetőség. Egymást teremtjük meg, a leíró és a leírt, csakhogy a bökkenő éppen az, hogy ki az egyik és ki a másik. A történetben akár fel is cserélhetők, de most nem történésről van szó, legfeljebb a felderítés történetéről, és ha a tizennégy éves fiú és az, aki az 1-es villamos végállomása felé halad, meg is egyezik egymással, a történés és a felderítése mégsem ugyanaz.

Talányosabb most ennél, hogy valaki valóban követ.

Miért érzem úgy, hogy engem követett a tanárnő, holott feltételezhetően a szokásos útvonalán haladt az iskolától az otthonáig?

Bár figyelemreméltó, hogy ő is gyalog jött a Praktikertől a Vörösvári útig. Én azért tettem meg gyalog az egy villamosmegállónyi utat, mert fel kívántam jegyezni néhány adatot a Bécsi út két oldalán sorakozó házakról, üzletekről, de ő a tömött nylonszatyorral a kezében miért nem szállt fel a 36-osra, hogy eljusson a Vörösvári útig?

Együtt szállunk fel az 1-es villamosra. A hátsó peron közelében találok egy szabad ülőhelyet. Ő távolabb előttem. Nem néz vissza.

Hátul szállok le a Thököly útnál, ő elöl. Megáll, megvár.

Mintha mind a ketten megbízást kaptunk volna a másik követésére. Valóban egyszerre volnánk figyelők és megfigyeltek?

Negyven év körüli. Fehér blúz, simuló farmer. Szabad kezével elsimítja a homlokából a válláig érő, barna haját. Lehet, hogy mögöttem már ott közeledik a férje. Itt találkoznak, hogy átvegye tőle a teli szatyrot. Vagy egy ismerősét pillantotta meg, azért vár. Talán a szeretőjét. Itt futnak össze néhány percre. Nem nézek magam mögé. Megállok mellette. Nem néz mögém. Engem néz.

Ugye, nem emlékszik rám?

Tanácstalan vagyok.

Mondja a keresztnevét, mondja, hogy azért csak a keresztnevét, mert amikor találkoztunk, akkor is így mutatkozott be.

 

A földszintes ház, ahol Lucát huszonhat éve megtaláltam, romos. Négy macska. Mintha évek óta nem takarították volna a szobát. Mintha Luca a lánykori sminkjére kent volna púdert és szájrúzst. Mintha az anyja molyette kardigánját viselné.

A lányt barátnőjeként mutatja be. Luca hatvanöt éves, a lány tizennyolc. Frissen vasalt fehér blúz, virágmintás rakott szoknya. Úgy ül a díványon, mint aki fél felállni, mert nem talál vissza a kiálló rugók között ugyanabba a mélyedésbe, ha újra le akar ülni. Egy órája beszélgettünk Lucával, már nem arról, hogy mikor ismerkedett meg József Attilával, hol sétálgattak hárman, az anyjával, a festőasszonnyal, akinek én állítólag, akkor mondta el Luca, az Óbudai Téglagyárban megmondtam, hogy melyik sorba lépjen át. A tizennyolc éves, fehér blúzos leány végre feláll, a díványrugók pattannak, kimegy, talán a WC-re.

Luca mintha erre várt volna, gyorsan elmondja, hogy a lány nagyanyja a barátnője volt, az Amerikai úton a Szeretetkórházban dolgozott orvosként a gégészeten, tudja, az most az Idegsebészet, mondja Luca, igen, tudom, mondom, ó persze, maga még mindig ott lakik a kórházzal szemben, mondja Luca. 1976-ban, amikor Lucánál ülök, még ott laktam, akkor harmincöt éve, utána még huszonegy évig. Lucát azért ismertem, mert 1936-tól 1945-ig ő is ott lakott az Amerikai út 74-ben anyjával, a festőasszonnyal, apjával, a lapszerkesztővel, aki a háború alatt meghalt. A barátnőm ott dolgozott a gégészeten, mondja Luca, amíg a fehér blúzos lány kint van a WC-n, ők a Gyarmat utcában laktak, őt is a KISOK-pályán sorakoztatták a lányával, várjon csak, a lánya akkor, negyvennégyben tizenhét éves lehetett, ezt onnan tudom, hogy Attila még járt nálunk, és még írt nekem verset akkor is, amikor a barátnőm lánya született, tehát úgy huszonhét körül, hát őket is a Téglagyárba vitték, a barátnőm még nem volt több negyvennél, a lánya pedig nem volt tizenhat év alatti, így aztán Buchenwaldba kerültek, az csak véletlen volt, hogy aznap a hatvan éven felüliek és a tizenhat éven aluliak kiállhattak a menetoszlopból, mondom, tudom, mondja Luca, az is véletlen volt, hogy én éppen a házunk fáskamrájában voltam, amikor reggel hatkor jöttek a nyilasok, és nem mertem kijönni, ők meg elfelejtettek oda benézni, így engem nem vittek magukkal, de az anyámat elvitték, persze véletlen volt, mondom, az is, hogy akkor én is meg a Gitta néni is kiállhattunk a sorból, ezt 1976-ban mondom Lucának, amikor még semmit nem tudok Karl Lutzról, arra viszont emlékszem, miközben megyünk át a Hungária körúton a tanárnővel, akinek tehát Györgyi a neve, és hogy találkozom vele, az ugyancsak véletlen, igen, emlékszem rá, hogy amíg pisilt, Luca azt mondja, hát a nagyanyját, az én barátnőmet a gázba vitték, a lánya, a Györgyike anyja látta, ahogy az anyját viszik, ő hazajutott, férjhez ment, megszülte a Györgyikét, elvált és öngyilkos lett, a Györgyikének soha nem mondta el, hogy mi történt vele meg az anyjával, azt mondta nekem, hogy ne tudja a gyerek, képtelen beszélni róla, de valakinek azért el kellett mondania, hát nekem elmondta, én voltam az anyja legjobb barátnője, megtiltotta, hogy bármit elmondjak a Györgyikének, nekem meg kicsúszott a számon, amikor a Györgyike a múlt héten meglátogatott, hogy maga jön hozzám Attiláról beszélgetni, kicsúszott, hogy maga is ott volt a Téglagyárban, ezért jött, most lehet, hogy kérdezni próbálja magát, ne mondjon el semmit, az anyjának én megesküdtem, ugyan mit mondhatnék el, nem ismertem őket.

A lány visszajön a szobába.

Elhagyjuk a Hungária körutat. Nem szól semmit, csak jön mellettem.

Biztosan arra sem emlékszik, mondja a Mexikói út sarkán, hogy együtt jöttünk el Lucától, kértem, hogy legalább menjünk el együtt a kórházig, ahol a nagymama dolgozott.

A gégészeten…

A Pogány főorvos mellett.

Arra nem emlékszem, hogy együtt mentünk a kórházig, de a Pogány főorvos vette ki negyvenegyben vagy negyvenkettőben az orrmandulámat, mondom.

Pihennem kell.

Tollat cserélek.

A Mont Blanc-ot a helyére teszem. A Reformmal írok tovább.

Leírom, hogy tizenkét éves vagyok. Betolnak a műtőbe. Kék lámpák. Leszíjaznak. Arcok hajolnak fölém. Ovális, szemüveges férfiarc. Hosszúkás női arc. Gézpamacs a kipeckelt számon. Kábító érzéstelenítőt spriccelnek rá. A nő felszólít, hogy számoljak tízig. Szike villog. Hatig tudok számolni. Mintha csengők szólnának, mint az iskolában a tízperces szünetnél, hová lett számolás közben a hangom, sok kék lámpát látok. A figyelmes arcú doktornő volt ennek a fiatalasszonynak a nagyanyja, gondolom a Mexikói út és a Thököly út sarkán. Éjszaka álmomban látom, amint állunk ketten a sarkon. Álmomban látom a fölém hajoló doktornő arcát is. Macskák sompolyognak Luca szobájában. A fehér blúzos lány álmomban nem tizennyolc éves, negyven év körüli, leteszi Luca díványa mellé a teli nylonszatyrát, kigombolja a blúzát, gombolja tovább, kilép a szoknyájából, a szemébe hulló haját, miközben a fejét kissé hátraveti, jobb kezének ujjaival a füle mögé igazítja, a kézmozdulat, mintha egy filmszalagon lenne rögzítve, többször megismétlődik, de álmomban egy nagy, ovális asztal körül ülő társaság egyik tagja ismétli, éppen szemben ülök vele, a többiek arca homályban van, annak az arca is homályban van, aki a kézmozdulatot ismétli, az ujjakat, a hajszálakat jól látom, a fehér blúzt is jól látom, csak azt nem, hogy kié, ki ismétli a haját hátrasimító kézmozdulatot. A szoba sarkában vörösen fénylik a tűzálló üvegkályha. Ez másik szoba, nem az, ahol az ovális asztalt ültük körül. A falakon szőttesek, parasztbútor-garnitúra, az egyik karosszékben Luca ül, a magasban kék színű lámpa, olyan a fénye, mint a műtőben világító lámpáé, érzem a rausch kábító szagát is, semmit sem látok, csak egy kéz könnyű mozdulatát, ahogy egy fül mögé lendíti a hosszú hajszálakat.

Arra sem emlékszik, kérdezi Györgyi, hogy amikor együtt eljöttünk Lucától, megkérdeztem, mit tud az anyámról és a nagyanyámról, de azt felelte, hogy nem tud semmit.

Nem ismertem őket, mondom, semmit sem tudtam volna mondani. Értem, mondja, de akkor nem értettem. Mit? Azt, hogy miért nem tudhatok meg róluk semmit. De lehet, hogy már akkor is értettem, csakhogy akkor még nem tudtam belenyugodni.

Mibe nem tudott belenyugodni? Nem válaszol. Megkérdezem, hogy véletlenül jött-e most utánam. Egyáltalán nem, mondja. Párszor meg akartam már keresni, de amióta elmúlt az, hogy nem tudok belenyugodni, leálltam, de most, amikor megláttam az iskola előtt, újra eszembe jutott…

Fényes és meleg a tekintete. Újra hátraveti a fejét, elsimítja a homlokába hulló haját.

Még mindig itt lakik a környéken?, kérdezem. Rám nem emlékezett, de arra emlékszik, hogy itt laktam a környéken? Némi várakozás után azt mondom, hogy erre magam sem tudnék magyarázatot találni, de így van, határozottan emlékszem rá, hogy itt lakott a környéken.

Most a Pannónia utcában lakik. Ismerős arra?, kérdezi. Nem tudom, mit válaszoljak. Ezt meg is mondom. Azt feleli, hát ezt nem érti.

Visszakísérem a villamosmegállóhoz. Vinném addig a szatyrát. Nem engedi.

 

Karl Lutz azon az éjszakán nem lehetett a templomban. Másvalaki osztotta a védleveleket.

Karl Lutz azon az éjszakán Fritz Born jelentését olvassa arról, hogy „az emberek halálosan kimerülten vonszolják magukat a régi bécsi országúton, kiéhezettek, ezres oszlopokban botorkálnak. Nyilas őrök hajszolják az útszélen imbolygó gyerekeket. A több mint kétszáz kilométeres útnak már az elején elhagyják a nehezebb csomagokat. Gyakran dördülnek el lövések. Negyvenezer fő gyalogol Németország felé halálmenetben".

Követségi munkatársa további jelentéseket ad át: „A félelem attól, hogy ők is gázkamrába kerülnek, olyan állapotba taszítja a hajszoltakat, hogy már alig mondhatók emberi lényeknek. Teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a brutális őrszemélyzetnek."

Elolvassa, olvasom, Batizfalvy rendőrkapitány beszámolójának jegyzőkönyvét is: „A Hegyeshalomba érkezőket szám szerint és nem név szerint adják át az SS meghatalmazottjának, Hauptsturmführer Wyslicenynek. Az átadást végző magyar bizottságot Bartha László vezeti. Az úton tízezren tűntek el. Nagyrészüket agyonlőtték. Gönyűben a többnapos gyaloglás, éhség, kínzás következtében több száz halálra váró ember fekszik az uszályokon. Visszafelé jövet százak holttestei hevertek az út szélén, elföldelésükre senki nem gondolt."

Lutz azokban az órákban olvassa a jelentéseket, amikor a templomba beront egy nyilas raj, kihalász közülünk tíz férfit. Az udvarra hurcolják őket.

Hallom a sortüzet.

Tíz napja, amióta Jaeger nagykövet visszautazott Bernbe, és búcsúbeszélgetésükön rábízta, hogy Budapesten marad-e vagy ő is hazautazik, Karl Lutz és felesége mindennap felteszik maguknak a kérdést, menjenek vagy maradjanak. A bútorok elszállítását már hetekkel korábban előkészítették. Örült volna, olvasom, ha az ő neve is szerepel azon a távirati utasításon, amit a nagykövet kapott a berni külügyminisztériumból, válaszként arra a kérdésre, hogy fogadja-e el Szálasi kormányának felhívását, és tegye át a követség székhelyét Sopronba, ahova a kormányhivatalok menekülnek. „Kevéssé látjuk a lehetőségét annak, hogy a svájci követség kövesse a Szálasi-kormányt. Kérjük Önt, bízza meg Kilchmannt és a személyzetet a budapesti svájci kolónia védelmével, és jöjjön Fontana őrnaggyal együtt jelentéstételre Bernbe."

Lutz asszony megkérdezi a férjétől: velünk mi lesz? Sem a nevünk, sem az osztályunk sorsa nem szerepel a táviratban, mondja Lutz, miután tárgyalt a nagykövettel. És mit mondott Jaeger? Azt mondta, feleli Lutz, hogy hallgassak a lelkiismeretemre.

Másnap a magyar Külügyminisztériumból felkérik, hogy osztályát, az Idegen Érdekeket Képviselő Osztályt költöztesse Sopronba, ellenkező esetben minden diplomáciai jogát elveszíti. Egy órával később azt a hírt kapja a német követségtől, hogy küszöbön áll az ő elutazásuk is Sopronba. A hír küldője rejtjelesen hozzáteszi: olyan utasítást adtak a nyilasoknak, hogy amíg Lutz Budapesten van, ne támadják meg a külföldi követségek védelme alatt álló zsidó házakat.

Ki üzen neked rejtjelezetten a német követségről?, kérdezi Lutz asszony.

Lutz járkál a koloniál íróasztal előtt. Feine, mondja. Ki az a Feine? Az asszony újabb cigarettára gyújt. Konyakot tölt magának. A férjének nem tölt. Követségi titkár, mondja Lutz. Ő az, aki négy éve, amikor a németeket képviseltük Palesztinában, az angol kormánynál, mindig megköszönte a munkámat. Istenem, azok a partik, mondja az asszony, lehajtja a konyakot, a partik kellemesek voltak, csak a klíma volt elviselhetetlen.

Ugyanígy tölt magának, ugyanígy hajtja le a konyakot tizenkét nappal később, amikor Krausz Miklós, Lutz munkatársa az alkonzul asztalára teszi a jegyzőkönyvet arról a tanácskozásról, amelyen Lutz megbízásából a svájci követséget képviselte.

Az asszony pongyolában van. A dekoltázsa mély, látható a kék selyemhálóing csipkéje. Éjfél múlt egy órával. A csillár remeg a közeli bombabecsapódásoktól.

Lutz elolvassa a jegyzőkönyvet, ami rögzíti, hogy Batizfalvy rendőrkapitány újabb útján mit tapasztalt Hegyeshalomnál a határon. Arra gondol, olvasom, hogy látta azokat elindulni az Óbudai Téglagyárból, akikről a jelentések beszámolnak. Batizfalvy szerint, mondja Krausz Miklós, az őrszemélyzet tagjai közül sokan nem bírják már a megkínzott emberek látványát, és vannak, akik azt mondják, hogy inkább kimennének a frontra, mint hogy továbbra is részt vegyenek a borzalmakban. Batizfalvy szerzett nyílt parancsot, és vállalta, hogy ha követségi kocsit indítunk, velünk jön Hegyeshalomig, mondja Krausz Miklós, ha biankó védleveleket vinnénk magunkkal, a határon kitölthetnénk a legrosszabb állapotban lévők számára, ezért vannak itt a tiszt urak.

A tiszt urak ketten vannak. Egy karcsú, szőke tüzérfőhadnagy és egy zömök gyalogoshadnagy. A tiszti ellenállócsoport tagjai. A főhadnagy mellett egy negyven év körüli, magas, szép szőke asszony. Belekarol a tisztbe. Lutz asszony érdeklődve figyeli. Megkérdezi tőle, milyen festéket használsz, drágám, mi az eredeti hajszíned. Barna, mondja az asszony, sötétbarna. Lutzné konyakot tölt neki is, a két tisztnek is. A szőke asszony úgy hajtja le, hogy nem karol ki közben a főhadnagyból.

Lutz először tanácstalannak látszott, de aztán gyorsan intézkedett, mondja el majd a szőke asszony anyámnak. Gizi nem tudta összefüggően elmondani, hogy mi történt, mondja majd anyám nekem, rám hagyják mind a ketten, hogy mint az Időben lebegő cédulákra írt mondattöredékeket, próbáljam összerakosgatni a szavakat, helyreállítani a helyreállíthatatlant, azt, hogy Gizi nem nagyon figyelte ott az arcokat, s habár Lutz asszony szavait a hajszínéről megőrizte, és az sem merült számára feledésbe, hogy Henessy konyakot ittak, mégis inkább arra emlékezett vissza, hogy egy órával előbb Károlyt a tiszti szolgája ébresztette, parancs érkezett, indulni kell a svájci konzulátusra.

De öt perced csak van még, mondja Gizi az ágyban. Öt percig szeretkeznek, Gizi ezt is elmondta, mondja el majd anyám, még azt is elmondta Gizi, hogy megmosdani sem volt idejük, a kapuban várta őket kocsival Károly tiszttársa, a gyalogoshadnagy.

Gizi anyám nagynénje. Mindössze két évvel idősebb nála. Ezerkilencszáznegyvennégyben negyvenhárom éves.

Károly máskor ügyelt a formaságokra, de akkor megengedte, hogy még Lutznál is belekaroljak. Az asszony gátlástalan volt, látszott rajta, hogy szívesen befeküdne Károly ágyába, mintha azért itatott volna engem is, hogy megszerezze a hozzájárulásomat.

Lutznak remegett a keze, de máris intézkedett. Tudtuk, hogy már régóta begyakorolta a konzulátusi munkát, dolgozott Amerikában, Palesztinában az angoloknak, automatikusan adta ki az utasításokat. Mi is automatikusan… mindent… Ha nem így csináltuk volna, az utcára sem mertünk volna kimenni. Azt sem felejtem el, hogy Lutz engem nagyon sokáig figyelt. Hogyan kerülök én oda? Talán spiclinek tartott.

Lutz utasítást ad, hogy a követség másik kocsija álljon elő. A gyalogoshadnagy jelenti, hogy az ő kocsija is rendelkezésre áll. A főhadnagy azt mondja, hogy ők ketten, valamint a velük lévő hölgy, akinek a vöröskeresztes karszalagjára Lutz csak most figyel fel, ugyancsak készek az útra. Azt mondja, hogy kapcsolatban vannak a mentésben részt vállaló halucokkal, ők rendelkeznek vöröskeresztes mentőkocsiknak álcázott autókkal. Lutzné Gizihez fordul: nem lesz ez neked túl veszélyes, drágám? Gizi azt mondja, hogy egyszer már megtette ezt az utat, a húgát keresi, aki valamelyik, a Téglagyárból indított menetben van.

Krausz Miklós súg valamit Lutznak. Lutz telefonál. Követeli, hogy a Dohány utcai templomban összegyűjtöttek közül a tizenhat éven aluliakat átvehesse a vöröskereszt.

Hajnalban két autó indul el a Vadász utcából. Gizi a másodikban ül a hátsó ülésen, a két tiszt között.

Lutz nem tudja, hogy ezen a hajnalon a budapesti mentők eseménynaplójába feljegyzik az első Duna-partra hurcoltak csoportjára leadott sortűz utáni helyszínelést. Nem tudja, hogy délben Maróthy Károly képviselő parlamenti felszólalásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a bécsi országúton heverő haldoklókkal is kell valamit csinálni, hogy ne hörögjenek naphosszat az árokban, inkább végezzék ki a zsidókat, mondja, de azt nem szabad megengedni, hogy részvét támadjon irántuk.

 

A frigyszekrényhez vezető lépcsőn öregember ül. Imakendőbe burkolja a fejét. A nagyapámra emlékeztet, amint ül az asztalfőn a Rákóczi úti lakásban. Szédereste van, de ő nem visel imakendőt, úgy hallom anyámtól, hogy csak szombatonként vette magára az istentiszteleten.

Tucatnyian ülünk a nagy, ovális asztalnál, én nagyapámmal szemben, anyám és apám között. A terített asztalon teli tálak a szertartás szerinti étkekkel.

Emlékszel, mondja majd anyámnak Gizi, mondja majd el anyám nekem, a húgocskám a jobb kezével félrecsapta az omló haját, a füle mögé, a vállára, úgy emelte fel a borospoharát, emlékszel, ha ivott egy korty bort, már csillogott a szeme, arcon csókolt, mint amikor anyám még élt, és az volt a legnagyobb öröme, ha a nagylánya meg a kicsike lánya, tizenhat év volt köztünk, összepuszilkodott, emlékeztem rá, mondja majd anyám nekem, megkérdezi, hogy én vissza tudok-e emlékezni azokra a széderestékre, hat-hét éves voltam, igen, mondom majd anyámnak, emlékszem, a teli tálakra is, a nagy társaságra az asztal körül, Bözsike arcára nem, de a kézmozdulatára valahogy emlékszem. Mintha az önálló, a testétől független lett volna. Ezt nem mondom anyámnak, de mint egy többször újra vetített filmen, látom a haja hullámzását, az ujjai játékát, a kissé hátravetett fej mozdulatát. Egyetlen korty bort ittam, attól is szédülök, anyám átvezet a nagyszülők hálószobájába, hogy lefektessen a két ágy előtt álló díványra, közben elhaladok Bözsike mellett, kapok én is egy csókot tőle az arcomra, érzem a kölnije illatát, ez később jut eszembe, elmondom később anyámnak, megnyugtatja őt, hogy van kivel beszélgetnie Giziről és Bözsikéről, megtudom tőle azt is, hogy Gizi apja, amikor megtudta, hogy a lányának ki a kérője, azt mondta, hogy katonatisztről szó sem lehet, főleg egy zsidó tisztről, az nem egy egzisztencia ilyen időkben, jelentette ki Gizi apja a könyvtárszobában, megtudom, hogy a Józsi mégis felvette a kamgarn főhadnagyi egyenruhát, feltűzte a kisezüstöt és a Károly-csapatkeresztet, kisuvickoltatta a lakkcsizmáját, és mégis megjelent.

Mielőtt a szobalány beszólt volna apának, mesélte Gizi anyámnak még akkor, amikor a Gizi huszonkét éves volt, anyám pedig húsz, mielőtt beszólt volna, hogy itt van a főhadnagy úr, bementem apához, hogy kérleljem, de ő fel sem pillantott, olvasott a bőrhuzatú nagy karosszékében, a dohányszínű selyem köntöse volt rajta, még csak zakót se húzott, így akarta a tudtomra adni, hogy Józsi a számára egy nulla, oszposz, egy nulla, nem tudom, ezt az oszposzt kitől tanulta a Gizi, vetette közbe anyám.

Nyílt az ajtó, belépett a Józsi és úgy állt apám elé, mintha tiszti kihallgatáson lett volna, mesélte Gizi anyámnak, a Józsi akkor harmincnégy éves volt, a Gizi alig tudta visszatartani a nevetését, ahogy a Józsi belépését elmesélte, mondja majd anyám, mert az apja, a Zsiga bácsi fel sem nézett a karosszékből, aztán mégis felállt, a Józsi már azt hitte, hogy végre megszólalhat, de apa csak az íróasztalhoz ment és feljegyzett valamit, le sem ült, mesélte Gizi, apa csak írt olyan mondatokat, amiket más el sem tudott olvasni, de ő később felhasználta az egyetemi előadásain, jegyezgetett, oszposz, legalább két percig, a Józsi végig vigyázzban állt az íróasztal előtt, apa végre letette a ceruzát, a két tenyerét az asztal szélére helyezve, ahogy szokott, kissé előrehajolt, és képzeld, nem a Józsit nézte, hanem a két érdemrendjét, nem is köszönt a Józsinak, pedig a Józsi azt mondta, szerencsés jó napot, professzor úr, gyakorolta reggel, ezt később mondta el nekem, mesélte Gizi az anyámnak, anyám úgy kuncogott, amikor ezt nekem elmondta, mintha húszévesen hallgatná, amint Gizi meséli, hogy amikor az apja végre megszólalt, rábökött a Józsi zubbonyára és azt mondta, ez a Károly-csapatkereszt, ugye?, a Józsi meg rögtön ráfelelt, hogy mellette meg a kisezüst, az apa közbevágott, őt csak a Károly-csapatkereszt érdekelte, tudta, hogy aki azt megkapta, annak jó kis frontszolgálata volt.

Nézte sokáig a Józsit, már nem a Károly-csapatkeresztet, hanem ahogy állt előtte feszesen az imádnivaló kis bajuszkájával, a brillantinos hajával, azt mondta, nézze, főhadnagy úr, tudom, hogy a lányom szereti magát, nem örülök ennek a házasságnak, komoly aggályaim vannak az ön karrierjét illetően, de a lányom szereti magát, lemondóan legyintett, a bárszekrényhez lépett, elővette a francia konyakot, töltött, de nekem nem, csak a Józsinak és magának, koccintott a Józsival, a Józsi pedig azóta, hogy belépett és azt mondta, hogy szerencsés jó napot, professzor úr, meg kimondta, hogy és mellette a kisezüst, nem tudott egy szót sem szólni, csak állt apám előtt vigyázzban, oszposz, így történt a leánykérés, mesélte Gizi anyámnak.

És ekkor következett a köhögő roham. Józsi nem tudta visszatartani.

Gizi apja már hallott róla, hogy a Józsi a fronton tüdőlövést kapott, de teljesen kigyógyult minden orvos szerint, könyörgött az anyjának Gizi, könyörgött a Gizi anyja a Gizi apjának, mondta anyám.

Tíz esztendővel később, Hitler hatalomra jutásának évében Józsinak a vezérkarból azt ajánlják, hogy kérje a leszerelését, hivatk