Takács Zsuzsa költő, műfordító, 1938 novemberében született Budapesten. Az ELTE spanyol-olasz szakán végzett 1963-ban, majd Havannában egyetemi lektorként dolgozott. 1964 és 2002 között a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen spanyol társadalomtudományi szaknyelvet tanított. Elsősorban spanyol, olasz, katalán, portugál és angol költőket fordít. 1984-ben Graves-, 1988-ban József Attila, 1990-ben Déry-, 1998-ban Weöres, valamint Radnóti életműdíjat, 2003-ban a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője kitüntetést nyerte el. Kötetei: Némajáték (versek, 1970), A búcsúzás részletei (versek, 1976), Tükörfolyosó (versek, 1983), Sötét és fény kora (válogatott versek, 1989), Viszonyok könnye (versek, 1992), Tárgyak könnye (versek, 1994), Utószó (válogatott és új versek, 1996), A bűnök számbavétele (versek, prózák, 1998), A letakart óra (versek, 2001).

Ménesi Gábor: – Többször megfogalmazta, hogy két védőszentje van: Kafka és Pilinszky. Mikor találkozott először a művészetükkel? Miért éppen ők gyakoroltak önre ilyen nagy hatást?

– Takács Zsuzsa: – Az időrendi sorrend úgy hangzik, hogy Pilinszky és Kafka. 1958-ban jelent meg a Harmadnapon című kötet, akkor én másodéves bölcsész voltam. Azt mondhatnám, hogy ez a vékony kötet teljességgel elnémított, bár egy kívülálló számára ez teljesen értelmetlen, hiszen még egyetlen sorom sem jelent meg. Önmagamhoz képest némított el ez a kötet, elolvasása után máskép gondoltam a versekre, az életre, az előttem álló jövőre. Az írás lehetősége megváltoztatta körülményeimet, átformálta a szüleimhez fűződő szoros kötődést, befolyásolt abban, ahogyan az elszakadni vágyás késztetésére házasságot kötöttem. Saját kezembe vettem a sorsom irányítását, már amennyire ezt az akkori időben nagyobb megalkuvások nélkül meg lehetetett tenni. Másrészt a versírás valóságos mámora fogott el. Nem voltak nagyratörő, túlzott reményeim a lehetőségeinkkel kapcsolatosan, de annál megvesztegethetetlenebbé váltam a magam megfogalmazásaival szemben. Nem hittem többé, Pilinszkyt olvasva, hogy helytelen a világos látásra való törekvés, azaz nem akartam többé elkendőzni, megszépíteni érzéseimet, a többiekről és a magamról alkotott képet.

Kafka ezt az elementáris hatást erősítette – jóval később és folyamatosan. Iróniája felszabadított. Azzal, hogy nem tesz engedményt olvasójának, hozzásegített ahhoz, hogy kiszolgáltatottságomat fölmérjem és – valamelyest – túllépjek rajta. Abban hogy megőrizzem az írói készségeimen túli, legfőbb vagy egyetlen gazdagságomat, hogy világosan lássam a magam esendőségét és helyet találjak annak az általános emberi esendőségen belül, Pilinszky és Kafka segített. Életrajzának, naplójának és leveleinek tanúsága szerint Kafka az önmagára vonatkoztatott másság-érzetéből építette fel életművét. Ez a különbözéstudat, az azzal járó önkontroll és a versekbéli kontrollvesztés kamaszkorom óta élt bennem. Erről a kiszolgáltatottságról szóltak a verseim (és egyetlen kamaszvers-gyerekvers kötetem, a Rejtjeles tábori lap). Benne is, mármint Kafkában, működött az eltávolítás – s ennek folyományaként: a túlélés mechanizmusa; amit megírt, azonnal távol is tartotta magától, hidegen és kétségbeesetten szemlélte, mint a tőle elszakadt, őt szemrehányásaival elhalmozó gyerekhez fűződő viszonyát. Szüntelen foglalkoztatta a kérdés, hogy vajon nem ejti-e kétségbe olvasóit; azért is hagyta meg Max Brodnak, hogy égesse el írásait. Remélem mégis, hogy nem gondolta ezt egészen komolyan, hiszen tudnia kellett, hogy ez a méreg, a tisztánlátás kis adagban gyógyszer. Mondják, hogy amikor az Átváltozást felolvasta barátainak, csorgott a könnye a nevetéstől. Vigaszomra szolgál ez a történet. Legutóbbi kötetem, A letakart óra kapcsán bennem is fölmerült a kétely, hogy vajon nem félreérthető-e, mondjuk így: reményvesztettségem, szabad-e kiadnom a kezemből egy ilyen könyvet. A Cáfolat című kötetzáró vers ezért visszavon minden kétségbeesést, és átértelmezi, mintegy érvényteleníti az előzőket. A jövőre megjelenő Üdvözlégy, utazás! még egy ideig zengeti, kitartja ezt a vigasz-motívumot.

– A költők egymás közt című antológiában Pilinszky János mutatta be: „Takács Zsuzsa kétségtelenül egyik legfrissebb és legígéretesebb megtestesítője annak az ’új hullámnak’, mely leváltja nemzedékemet…" – írta. Később így folytatta: „Két vonását emelném ki: hangjának tisztaságát és egyfajta tétovaságát, mely azonban végül sose hagyja eltéríteni magát, s épp bolyongó, kereső célba találásával, megérkezéseivel tölti be sajátos feladatát, térképezi fel a számára rendelt tájakat, másokénál talán omlékonyabb külső és belső vidékeit." Mit jelentettek ezek a szavak egy fiatal, pályakezdő költő számára?

– Egyrészt nagyon örültem, másrészt, világosan emlékszem rá, mennyire meglepett, hogy én ilyen volnék. Én azt hittem, hogy azt fogja kiemelni, ami az ő költészetének is jellemzője, a végletes fogalmazást, emlékezetes képeket, mondjuk, hangjának (esetemben a fiatalokra jellemző) élességét. De ha formálisabb választ adnék, azt mondanám, hogy nagy megtiszteltetés volt, hogy vállalta a bemutatásomat. Az antológiában tekintélyes költők mutattak be pályakezdőket, akiknek kötetei a megjelenés reménytelenségében hányódtak a Szépirodalmi Kiadóban. Nemes Nagy Ágnes vagy Kálnoky hiányzik a bemutatók közül, de ott van Kormos István például. Ott van Weöres Sándor, aki két költőt, Beney Zsuzsát és Oravecz Imrét, Vas István, aki Petrit, Nagy László, aki Kiss Annát mutatja be. Az antológia a kiadóban összegyűlt, de megjelenésre hosszan nem kerülő versanyagból készült, bár talán a megjelentetés a szerkesztők szívügye lett volna. A kötetben szereplő szerzők a tűrt kategóriába tartoztak. Az antológiában történő megjelenés kritériuma az volt, gondolom, hogy az Új Írásban megfogalmazott körkérdésekre a felkért, idősebb költők mit válaszolnak, kit említenek. Pilinszky verseim elé írott bevezetőjét ugyanakkor túl általánosnak éreztem akkor, és nem tudhattam, hogy igaza lesz, hogy mindvégig hiányzik majd verseimből a magabiztos válaszadás. Hogy a kételyeit megfogalmazó költészet szól hozzám, vagy azt művelem majd. „Szüntelen keresés… az omlékony külső és belső vidék." Ma már megindít ez a jellemzés.

– Első verseskötetében, az 1970-ben megjelent Némajátékban már erőteljesen előtérbe kerül a később is rendszeresen visszatérő időélmény, az elmúlás gondolata. Valahol azt olvastam, hogy egy költő-esztéta – miután elolvasta a kötet verseit – azt mondta, nagyon szomorúak ezek a költemények. Hogyan látja ezt ma? Miért voltak annyira szomorúak egy fiatal anya versei?

– A legkézenfekvőbb válasz az, hogy ez egy első kötet volt. Akkor azt hittem, a jó irodalom ilyen. Ráadásul családi tapasztalatainkat a két jelentős történelmi dátum: ‘56 és ‘68 tapasztalata is felerősítette. Apám kiváló jogász létére könyvtárosként, olvasótermi szolgálatban dolgozott, szakmai elképzeléseit soha nem tudta megvalósítani, szülőföldjét, Kassát és környékét elvesztette, ottani családjától elszakadt, szegényen és fenyegetettségben élt velünk egy kiégett belvárosi lakásban, időnként depresszió gyötörte, aminek mibenlétéről persze nem tudott, nem tudtunk. Tudom viszont, hogy mennyire szerették, mennyire közel került fiatal kollégáihoz vagy az akkori egyetemistákhoz, a mára már felnőtt tanárok, irodalmárok, kutatók szívéhez. De nem volt derűlátó az a külföldi irodalom sem, amit mohón olvastam akkoriban: T. S. Eliot vagy éppen Camus. De szó, ami szó, valóban melankolikus ez a kötet, inkább tükrözi a 19. század második felének és a századelőnek az irodalmi hagyományait, mint a későbbieket. Én, aki szorosan anyámhoz kötődtem, s akinek dickensi gyerekkoráról sok mindent tudtam, mondhatni az anyatejjel szívtam magamba a romantikát és az egyébként általam igencsak utált irodalmi szentimentalizmust. Szüleimet mérhetetlenül szerettem, életük részvétteli tanúja voltam, nagyobb volt bennem az irántuk érzett elkötelezettség, mintsem hogy képes legyek ellenük lázadni. Bár szerintük rebellis voltam, úgy érzem, pusztán csak saját egérutat kerestem a szeretet rettenetes labirintusában. Úgy érzem, az utolsó pillanatban váltam szabaddá, mielőtt egy számomra idegen magatartásforma megsemmisítette volna azt, ami egyéni adottságom.

– Az elmúlás mellett a Némajáték végén megjelenik a szülés, az életadás, vagyis az anyaság fontossága. Második kötetében már egy külön ciklust is szentel ennek az élménynek. Lengyel Balázs írja A búcsúzás részleteiről megjelent kritikában a következőket: „A női emancipáció nehézkes szemléleti felszívódására jellemző, hogy líránkban, Tóth Juditon kívül, tudtommal, senki más nem próbált e téma számára polgárjogot szerezni a költészet magasabb szintjén. Durva szavaink rendre versbe kerülnek, de az életadás kozmikus versvilága – tabu."

– Nem tudatosság, csak kiszolgáltatottságom minden elképzelést meghaladó testi és lelki megtapasztalása volt ebben. Ami, ha nem párosul azzal az egyetlen, szavakkal nehezen kifejezhető, elemi örömmel, amit egy új élő, gyerek, az én gyerekem megszületése jelent, pusztán sötét, megalázó, halálközeli állapot lett volna. De így győzelemre fordult bennem minden. Gyerekeim születésével megkettőződtem egy hosszú időre, az ő szemükkel láttam vagy nem láttam, az ő bőrükben éltem; csak a szerelem heveny állapotához volt hasonlítható ez az alig múló ajzottság. Egyébként sose hittem volna képesnek magamat ilyen feltétel nélküli odaadásra. Szinte visszaemlékeztem saját újszülöttlétemre, heves igenlés és tagadás vett erőt rajtam, vagyis a megszületés és a világ aprólékos megismerésének reménye, s egyúttal a visszaolvadás és megsemmisülés vágya. 1980-ban egy egész oldalas riportot írtam a szülésről, születésről az ÉS-be, és gondosan kihagytam saját megrázó élményeimet, mert úgy éreztem, hogy aki elolvassa a riportot, nem mer majd vállalkozni a szülésre.

– A kötet második részének központi témája a szakítás, az elválás, az utolsó találkozás. Hogyan kerül be ez a motívum a kötetbe?

– Két életrajzi adat magyarázza: egy házasság és egy új szerelem vége. Életmentő s egyúttal szakmai feladattá vált ennek a két egymást követő történetnek a leírása, a startpont és az egész valónkat megrázó végpont kijelölése, a kettő között lejátszódó emberi történettel való szembenézésem. Azzal, hogy meg tudtam írni, könnyebbé vált a hiszékenységem, vakságom, elbizakodottságom miatt ért váratlan házassági kudarc, és így biztonságot jelenthettem továbbra is a mindennapokban a velem maradó két gyereknek. A másik történet pedig, a másik „utolsó találkozás" a házasságom felbomlásával egy időben jelentkező új, heves, meghatározó szerelem – hadd mondjam így – villámfényében játszódik le. A próza ilyen megvilágító pillanatokat ritkán iktat epikus folyamába, a versnek viszont ez a villámfény az anyaga, így éreztem akkoriban.

– Verseiben szembetűnő az álmok fontossága. Miért választja gyakran az álomszerű ábrázolást?

– Az álom utat mutat és ráébreszt arra, hogy nappal álruhát viselünk, pontosabban, hogy egyáltalán ruhát viselünk. Mindig voltak színes és néha sordöntő álmaim is. Kihagyásaival, utalásaival, hangsúlyaival, titokzatos összefüggéseivel az álom versként működik. ‘89 táján pedig, a rendszerváltás boldog idején, különösen sokat álmodtam. Álmaim lejegyzésére kialakult a munkamódszerem is, ágyam mellé készítettem a tollat és a papírt, hogy lejegyezzek mindent, hogy ne kelljen keresgélnem, megőrizzem a félig éber állapotot. „Melegen jöttek elő és vakon, mint szapora újszülöttek", írtam a Viszonyok könnye című, a szerelmes verseket tartalmazó kötet egyik darabjában a macskakölykökként egymást követő versek születésére utaló sort. Amikor elővettem reggel feljegyzéseimet, a már sorokba tördelt szöveget, itt-ott még változtattam rajta, de lényegében kész is volt a vers. A kötet jelentős része így született. Reggelente ott találtam az ágyam mellett, mint valami ajándékot vagy plasztikbombát, a csaknem kész szöveget. A sorsdöntő álmokat illetően pedig csak annyit, hogy ebben az időben megálmodtam az utolsó ítéletet is. Sok komikus elem is volt a felemelő, nagyszabású vízióban, és álmomat, teljes egészében, azóta sem tudtam megírni. Talán épp ez a nehéz az álomleírásokban, hogy egyszerre jelen legyen benne minden látszólag össze nem illő utalás.

– Említi, hogy főként 1989 után kerültek előtérbe verseiben az álomszerű ábrázolások. A Viszonyok könnye című kötettel induló korszak formai megújulást is hoz költészetében: a hosszabb szabadversek mellett megjelennek a rövidebb, versszakokba tagolt költemények. Miért tartotta szükségesnek ezt a változtatást?

– Nem írok kötött formájú és rímelésű verset. Nem azért, mert nem szeretem a kötött formát, csak nem tudom elképzelni, hogy saját versként ilyet írjak. Úgy érzem, más anyagból dolgozom, kezem között szétszakadozna az, ha uniformist szabnék belőle, és idegenül fityegnének rajta a rímek, elvonnák az olvasó figyelmét arról, amit mondani akarok. Bár semmire sincs recept, de forma- vagy rímszomjamat kielégítem a műfordítással. Az említett időszakban, az álmok és a mohó életigenlés megjelenítéséhez mégis szükségem volt valamilyen formai kényszerre. A Viszonyok könnye első néhány verse egyszerre született a laza, de a sorok számát tekintve kötött formában, a kötet nagyobb részét kitevő négyszakaszos áltercinában, belső rímekkel. A kötet témája a szerelem és szenvedély, ezt a parttalan áradást mederbe kell terelnem, talán így éreztem, vagy éppenséggel ezt a sodrást akartam erősíteni. Így hát az erőtlen vagy túlbonyolított sorok kiestek, viszont – mintegy gúzsba kötve – megmaradt a versekben a feszültség. A legtöbb olvasói visszajelzés egyébként ezekkel a versekkel kapcsolatosan érkezett vissza hozzám, és ezek a könyvtárból kölcsönzött könyvek maradtak az olvasónál.

– Az 1996-ban megjelent Utószó című, válogatott és új verseket tartalmazó kötet az eddigi életmű összegezése. Egyik kritikusa, Tamás Ferenc írja a könyvről, hogy „a haláltudat átvérzi, de legalábbis könnyekkel átitatja a kötetet". Ugyanakkor megállapítja: „Az Utószó eredendően mégsem testamentum, mégsem a saját halál sejtelmében fogant búcsúkötet. Nem az, ám mégis az: azzá válik főként a kötet kompozíciója, belső tükörrendszere által." Milyen szándékkal született ez a kötet?

– Minden kötetem a túlélés szándékával születik. Anyám halálának pillanatával indul az Utószó, és válogatott kötetként magába foglalja a két „könnyes" kötet – hogy Ferencz Győző kifejezését idézzem – nagyobbik részének versanyagát. A Viszonyok könnye és a Tárgyak könnye (címében a Lacrima sunt rerum analógiájára utalva) drámaian sűrű és egyidejű történéseket kopíroz egymásra. A ő halálát megelőző másfél év alatt, egy kimerevített, hosszú pillanatban a versalany, a költői én az iránta érzett szüntelen aggodalom, egy szerelem, kudarcok és sikerek szabdalta élete terhével jár-kel a városban. Egyszerre van jelen a zsúfolt villamoson, a haldokló ágyánál, a szerelem pillanataiban, egyszerre folytatja, kezdi el és adja föl újra meg újra az életét. Ekkoriban szinte kiestem az időből. Emlékszem, anyám lakását porszívóztam, míg ő nagy fájdalmak közepette feküdt a díványon. Hirtelen óriási pormacska került a porszívó csövének útjába, és ez olyan jelképessé, közelivé, felnagyítottá vált – mármint a minden pusztulást beszívó cső és az útjába akadt porgubanc –, hogy rémülten állítottam le a gépet. A váratlan csöndben eszembe jutott, hogy felvételi van az egyetemen, és vagyok az egyik vizsgáztató. Vagy egy másik alkalom, a szüntelen betegség és halálközelség idején a 6-os villamoson ülve felnézek, és egy gyönyörű cigánylány fedetlen vállának látványától elered a könnyem.

A halálról egyébként más a véleményem, mint amit manapság hallhatunk, pontosabban tapasztalhatunk, ugyanis ma szégyenként hallgatják el. Ha nem volna halál, azt gondolom, elviselhetetlen lenne az életünk. Gondoljon Borges halhatatlansággal megvert hősére, aki egy gödörbe zuhan és kétszáz évig sínylődik benne. Gondoljon a palackba zárt szellemre, az ifritre, aki először még úgy gondolja, hogy megjutalmazza azt, aki kiszabadítja palackbörtönéből, de később bosszút esküszik kiszabadítója ellen a hosszú várakoztatás miatt.

– A bűnök számbavétele című kötet a versek mellett novellákat és esszéket is tartalmaz. Ez utóbbiak egyikében a Ma meghalt anyám, vagy talán tegnap című versét helyezi boncasztalra. Sándor Iván állapítja meg ennek kapcsán: „Kevés olyan versteremtő pillantást ismerek mai költészetünkben, mint amellyel Takács Zsuzsa az anyja haláláról írt. És nem ismerek erősebb rövidprózát az elmúlt évek termésében, mint amelyben ezt a veszendőségre ítélt – mert verssé lett – élményt megőrizte »A verset megfosztják ruhájától« című írásában." Miért Camus regényének első sorát választotta az édesanyja halálával szembenéző, az Utószó című kötetben is olvasható vers címéül? Miért érezte szükségesnek a költemény értelmezését, magyarázását?

– Ez a provokatív kezdőmondat a Közöny című regényből való. A főhősön végtelen depresszió vesz erőt, és tehetetlenül sodorja mindenhová. Ilyen volt az én lelkiállapotom is. Megöl egy férfit, és anyja halálának napján moziba megy a barátnőjével. Nem ütközöm meg többé semmin, ez volt az érzésem, kiszállt belőlem a lélek. Soronként írtam azt a szöveget, amiből később a vers lett. Amikor leírtam, majd hozzáírtam a véletlenül a kezembe akadt lapra, valamilyen hivatalos levél hátoldalára a szöveget, olyan erővel toltam be a fiókot, hogy mindig ugyanott fölsértettem a kézfejemet. Nem akartam látni, hogyan szaporodnak a verssorok, nem akartam beleolvasni a szövegbe, nem akartam, hogy fájjon. Ráadásul tudtam, hogy készen lesz előbb-utóbb, azaz felhasználom majd, azaz, ha tetszik: hasznomra lesz anyám halála. Ha meg nem írom le, amit gondolok, akkor csak gyávaságomról és gyengeségemről teszek tanúbizonyságot. Egyszóval csakis a rövidebbet húzhatom, akármi lesz. Végül vers lett belőle, a legtömörebb, amit addig valaha is írtam. ‘95-ben a Nappali ház, az azóta megszűnt folyóirat, babérlevéllel jutalmazta. Úgy éreztem, a fiatal szerkesztői osztoznak rettenetes tapasztalatomban. A vers keletkezését leíró próza pedig egy másik, a verssel egybenőtt történetet mond el. Mindaz a tudás, ami kimondatlanul benne volt ugyan a versben, a prózával kibővítve, kimondva így együvé került. A történet azonban sosem fog lezáródni bennem, nem múlik el a pillanat, amikor „a rettenetes tojás, a Nap az ég szegélyéhez ütődve megreped, és sárgája véresen alászáll". Fülemben ott van ma is a naplemente némaságában a koccanó, kis hang; éppúgy, mint amikor gyerekkoromban anyám süteményt készített nekünk, és föltörte a tojást.

– A könyv másik esszéjében a magyar költészet fontosabb halálverseit veszi szemügyre. Megrendítő lehet az olvasó számára, hogy valóban mennyi vers szól a halálról irodalmunkban.

– Ez engem is meglepett. Mondhatni, jótékonyan lepett meg, ugyanis, ahogyan az előzőkben mondtam, önváddal írom és olvasom gyakran saját verseimet, hiszen boldog verseket szeretnék írni elsősorban. Egyszerűen látni akartam, én vagyok-e annyira különc vagy deviáns, és kiderült, hogy a magyar költészetet magát is erősen, talán mindennél erősebben jellemzi a halálgondolat. Elég csak az első magyar nyelvemlékekre gondolni, vagy a Himnuszra. Sőt, úgy gondolom, hogy a világköltészet is így áll ezzel. A költészet óriásai között egyetlen olyat ismerek, akit teljes bizalom és derű jellemez, s mégsincs szövegeiben egyetlen hazug szó sem. Assisi Szent Ferencre gondolok. Biztos vagyok benne, hogy megismételhetetlen remekművet írt.

– A bűnök számbavétele első ciklusában rövid novellákat olvashatunk. Miért és hogyan keletkeztek ezek a lírához közel álló kisprózák?

– Nagyon fontossá vált számomra a történet elmondása. Van olyan történet azonban, amit nem lehet versben elmondani. Így is van műfaji határt súroló versem, sőt olyan írásom is, amit versben és rövidprózában egyaránt megírtam. A két írás címe ugyanaz: A megtévesztő külsejű vendég. Egy köznapi történetről van szó, meghívunk valakit, akit nem ismerünk eléggé, egyre lidércnyomásosabbá válik a vendégség, s végül a meghívott levetve álarcát, igazi, ragadozó lényét mutatja meg. Történetemben vendégem keselyűvé alakul, és rátámad vendéglátójára. A kötetbe került írások közül nem egy ilyen kiegészítésként, magyarázatként született, nyugodtan mellé állíthatnék már előzőleg megjelent verseket. Lehet, hogy egyszer meg is teszem. A jobbára a Holmiban és a Ligetben megjelent prózáknak nagyon jó szóbeli és levélbeli visszhangja volt. A bűnök számbavétele című, már megjelent kötetről szóló kritikák azonban csak a versekről és az esszékről szóltak. Lator László azt írta köteteim kapcsán, hogy egyes szövegeim olyanok, mint a német kísértetlátóké, ez a megfogalmazás nekem nagyon tetszik, bár jellemzése az előző kötetekre utal. A bűnök számbavétele című kötet novelláiban és a Kételyek címen összefoglalt verseiben ér csúcspontjára a kísértetlátás. Ezek a sűrített, drámai pillanatok életem fontos, mulatságos vagy éppen hátborzongató dokumentumai.

– Könyveit erős ciklusépítő szándék, kötetkompozíció megalkotására való törekvés jellemzi. Ez megfigyelhető legutóbbi könyve, A letakart óra esetében is, amelyben jelen, múlt és jövő elevenedik meg egy-egy ciklusban. Hogyan álltak össze egységes kompozícióvá az elkészült versek?

– Nem tudom másképpen magyarázni, csak úgy, hogy eggyé áll össze az, amit egy adott életszakaszban átélek, érzek, aminek megfejtésén gondolkodom. Az előző ciklusba került verseket a következő felülírja. A letakart óra ciklusait egyébként úgy állítottam össze, ahogyan addig minden kötetemet. Magam elé kiraktam verseimet, mint a kártyalapokat, és a látásmódban egymáshoz közelállókat egybevettem. Később rájöttem, hogy nem – hogy is mondjam? – az érzületi egység, hanem az időszemlélet szerint kell csoportosítanom, így áll meg a kötet, és így válik lehetővé, hogy a végén borúlátásomat visszavonjam, egy más időből, aminek jellemzője épp az időn kívüliség vagy a posztumusz jelleg. De természetesen csak időlegesen tegyem ezt, úgy, hogy ami elhangzott, ha visszalapozunk, elhangozhasson újra. Tehettem volna azt is, hogy más szempontok alapján csoportosítom a verseket, mondjuk, a Vörös István szép elemzésében leírtak szerinti, verseimet jellemző Én, Te, Ő hármas leoszthatósága alapján. Ebben az esetben a harmadik személy hol a történetben szereplő harmadik lett volna, hol pedig a szótlan jelenlét, a Figyelő Szem, ahogyan az a Sötét és fény kora című, első válogatott kötetemben is szerepel.

– Mit fejez ki A letakart óra többször visszatérő motívuma, a trójai faló?

– Két trójai faló-vers is van a kötetben: A trójai faló állhatatossága és A trójai faló szépsége. Mindkettő ugyanarról a szorongató érzésről szól, amit Sylvia Plath is megír Születésnapi ajándék című versében. A perzsákat támadó görögök az ajándéknak álcázott faló hasából kiugrálva beveszik a várost. Az én versbeli két falovam épp ily lenyűgözően szép, de éppúgy hamis ajándék. A két vers más-más történetet mond el ugyan, de mindkettő azt kérdezi, hogy vajon nem válik-e ártalmunkra, amit annyira akartunk, hogy szinte kierőszakoltuk a sorstól. A görög gondolkodás sorsfogalma a kereszténység elrendelés – és nem érdem – szerinti kegyelem-fogalmához hasonlóan sorsunk elfogadását tanítja. Az ember célja e küzdés maga – mondja Madách, és én ezt a felszólítást gyakorlati jótanácsként fogadom el.

– A másik fontos motívum a kötetben a vendég, a látogató.

– A mindennapi életből vett, versindító tapasztalatom a vendégség. Így, különválasztva, motívumként kiemelve azonban kiderül, hogy ez a fogalom a társadalomtudomá-nyok fontos kulcsfogalma is. Az, hogy mindnyájan egymás vendégei vagyunk, egyszerre üldözöttek, befogadottak és befogadók. Kezdettől szerepel verseimben a vendégség és kitaszítottság ősidőktől létező, égető kérdése. Az újszülött például környezetének végsőkig kiszolgáltatott befogadottja. A letakart órában szereplő, elviselhetetlen karácsonyi vendég pedig egyenesen áldozati bárány. „ Az abszolút módon más – a Másik… A közös haza hiánya teszi a Mást az itthont megzavaró Idegenné. De az idegen a szabadot is jelenti, aki fölött nincs hatalmam." Lévinas fogalmaz így, nemrég húztam alá a Teljesség és végtelen című tanulmánykötetében ezt a néhány mondatot; az ő fogalmazása áll a verseimre is. A vendég gesztusát pedig a Vendég kalaplengetésében a megkönnyebbülés és hálaérzet egyszerre jellemzi, köszöni, hogy vendég volt itt, de örül, hogy elmehet.

– Mi a munkamódszere? Hogyan írja verseit? Könnyen, szinte maguktól születnek meg, vagy nehezen, sok küzdelem árán íródnak?

– Többségükben talán könnyen születnek. Maga a szülés-születés könnyű, de a verset előhívó élmény feldolgozása gyötrő, felforgató, valósággal a véremet veszi. A bűnök számbavételében található Kételyek versciklus darabjai gyönyörben születtek, ahogyan rövidprózám is. A versekkel többnyire mély érzelmi kapcsolatban vagyok, akár a szülő lázadó kamaszgyermekével. Ha önállósodott a vers, megáll a maga lábán, de sikere már nem az én érdemem. Munkamódszerem a napirenden nyugszik: délelőttönként írok vagy olvasok, verset, illetve elméleti irodalmat. Vagy műfordítok. Ebben az évben a jövőre megjelenő Üdvözlégy, utazás! című kötet verseit írtam, és egy-egy kötetnyi Pessoát és Aldo Palazzeschit fordítottam; az első mintegy 1300 sornyi vers, a második nyolcszáz sor.

– Hogyan fogalmazná meg ars poeticáját?

– Nem tudom, hogy van-e ars poeticám. Ha van, az gyakorlati kérdés, és azon belül a tiltás felől közelíthető meg. A gyakorlati rész tehát, hogy nem szabad abbahagynom az írást vagy az íráson való gondolkodást; ezt nem volt nehéz betartanom, eddig fel sem merült bennem az abbahagyás gondolata. A másik, a tiltás felőli közelítés pedig a következő: az írónak nem szabad hazudnia, nem is az olvasók vagy a kritikusok miatt; önmagának – és gyakorlati okokból – nem.