A távozás tere

 

Karácsony szeles másodnapja volt.

A kandallóban égő fahasábok

mozgó árnyékkeresztet rajzoltak

a búcsúzók homlokára, a falra,

végül a kabátok hátára is. Úgy

léptem ki az ajtón a jeges lépcsősorra,

mint aki repülni készül, és valóban:

hátamra, derekamra hatalmas ütést mért

egy bravúros husáng. Az elszörnyedt

vendégsereg körülállt, segíteni akartak

volna, de a jégpáncélra nem mert

rálépni senki. A mozdulatlan

térben, a meghívottak tekintetének

kereszttüzében egyedül én mozogtam:

kitartó lángnyelv ütlegelt és nyaldosott,

száguldottam előle lefelé a lépcsőn.

Végül súlyos testem utolsót

zökkent a kövön. Lassan azonban enyhült

a hideg. A téli szürkület éjszakává

változott, nem volt senki körülöttem;

fölállhattam végre; álarcomat levettem.

 

 

 Terror

 

Anyámnak

A rettenetes kozmikus tojás, a Nap,

amikor megreped az ég szegélyéhez

– mint egy tányérhoz – ütődve, és

sárgája jajgatva, véresen alászáll.

A borzalomtól a látványhoz szögezve

nézzük együtt, és tudom jól, tudod,

milyen szertartás ez: a megsemmisülésé,

amely egy visszaszámlálás formájában

már el is kezdődött. Mindez a halálod

előtt másfél évvel. Ennyi volt

tehát a terrorcselekmény ideje.

 

 

Diktátorok vonulása

 

In memoriam Fujimori

Diktátorok vonulása az életünkön át,

tíz, húsz vagy harmincöt év a fényes

ünnepségen, ahol Sunt lacrimæ rerum

átnyújtják nekik intézményünk babér-

levéllel ékesített diplomáját. Kis

halakként körülússzuk őket, és

nem kell belőlünk sok, e pocsolya

kínálatából elegük van. Ma még latin

mosoly a keleti arcon és különösen

ragadozó szemmozgás csupán, de

holnap már nemzetközi körözés. Szívünk

után kinyújtva még a vértől csöpögő,

hírhedt elnöki kéz, amelyet melegen

megszorítani most sorakozunk előtte.

Vízibolhához szoktatott gyomrunknak

jutalomból aztán pezsgő és kaviár.