Menyhért Anna Egy olvasó alibije című könyve a mostani irodalomtudományi és kiadói divatnak megfelelően kritika- és tanulmánygyűjtemény, nagyon különböző célú és terjedelmű, többnyire már megjelentetett szövegek miscellanea-szerű halmaza. Itt minden írásnak története van. Az Élet és Irodalomban közölt alkalmi könyvkritikák alkotják az egyik terjedelmes szövegblokkot, amelyben a szerző alapos elméleti képzettségét publicisztikában szokatlanul következetes és irodalomteoretikában szokatlanul ol-vasható módon hozza játékba. Nagyobb tanulmányai (Az élet(et) írja, írja… című, Babits költészetében a szerep és én viszonyát elemző írás vagy a Dialógus, ideológia, perszonifikáció) szigorú érvmeneten alapulnak; igazi argumentációs csemegék, ötletbörzék, kissé az amerikai elméletírók, például Barbara Johnson csavaros dekonstruktív stílusát idézve. Menyhért ezenkívül erős feminista problémaérzékenységgel bír, és szinte mindig túllép azon az itthon oly gyakori szemináriumi igényszinten, amely beéri a külföldi eredmények, szlogenek távolságtartó ismertetésével. Menyhért applikál és interpretál (főképp kedveli összehozni a század első felének szerzőit - Ignotust, Babitsot - a feminizmussal).

A kötet teoretikus erőfeszítései azonban elsősorban az olvasás témájára összpontosulnak - erre vonatkozik minden további fogalom (ideológia, dialógus, a nyelv uralhatósága…) -, de az írásokat formailag is az olvasóval való sajátos viszony határozza meg. Az ÉS-beli kritikák esetében a hetilap-mivolt és a publicisztikával szemben teremtett elvárások (és ezzel párhuzamosan a referencia-központú, élvező olvasói attitűd) élesen szemben állnak a - Menyhért Anna kritikusi szemléletét meghatározó - recepcióesztétikában megfogalmazott interszubjektív megoszthatóság, diskurzív hozzáférhetőség elvével. Miképpen is nyújthatna a kritikus kimerítő szakmai bepillantást az érvelését irányító előfeltevésekbe a kávé és pogácsa mellett szemezgető türelmetlen kényelmi olvasónak? A kérdés persze sarkított, de bizonyos értelemben modellezi az irodalomkritika átfogó dilemmáját, a tudományos és nemtudományos kritika szembeállítását. Vá-laszként Menyhért egy szövegtechnikai megoldást javall, amely, úgy tűnik, működőképes: a teoretikus vizsgálat érveit a társalgási nyelvezet ironikus vagy mesélő fordulataival, utalószavakkal részekre szabdalt, hangsúlyozottan hétköznapi szintaxisával próbálja meg átitatni. Első látásra ez kissé problematikus, regiszterkeverő technikának tűnhet, azonban felfoghatjuk úgy is, hogy mindenki képes artikulált (nyelvi) formában gondolkodni, és feltenni olyan kérdéseket, amelyek a végsőkig élezve, saját lendületüknél fogva átléptethetők a teória dimenziójába. Tulajdonképpen egy egyszerűcske igazság búvik meg eme elképzelés mögött: a tudományos-nem tudományos talán nem is ellentét, hanem fokozati kérdés. Bizonyos értelemben a szerző is erre a problémára utal Szilasi László A Kopereczky-effektus című kötetéről írt recenziójában: Szilasi könyve egy ültő helyben, regényszerűen, laikus módon is élvezettel is olvasható, annak ellenére, hogy korszakokon átívelő történeti összefüggéseket térképez föl.

A Szilasi-recenzióhoz hasonlóan a többi ÉS-beli írásban is észrevehető az elméleti szál következetes, ám az elemzett szöveghez idomuló jelenléte. Menyhért Tolnai Ottó Balkáni babér című könyvében a katalekták nem-műfaji mivoltára, az országhatárok és szöveghatárok elmosásának, áthágásának, áthidalásának veszélyeire mutat rá; Térey Drezdájában az olvasást segítő központi referencia közrebocsátását, az „olvass, hogy olvashassak" baráti gesztusát üdvözli, ezzel szemben Podmaniczky Szilárd A hidraulikus menyasszonyát a támpontok hiánya, az olvasói elvárások kisiklatásának neoavantgárd egysíkúsága miatt kifogásolja, ahogy Szirák Péternél is észreveszi azt, hogy a metaolvasói pozíció megnehezíti a saját olvasói tapasztalat hozzáférhetőségét.

A Kosztolányi körül című írásában teoretikus megközelítés és költői gyakorlat között sajátos kapcsolat létesül. Először Szegedy-Maszák Mihály véleményével szembesülünk, aki Kosztolányi esszéit, prózáját távlatváltó, viszonylagosító beszédmódjuk révén a mai irodalomtudományos diskurzusokkal párbeszédképesnek ismeri el, s így a kánon centrumába való belépésre jelöli ki. Menyhért azonban a lírai korpusz kanonikus jogaira is rákérdez, mégpedig azon az alapon, hogy a líra is képes lehet poétikai kérdésekre aktuális, válaszokat adni. A líra tehát párbeszédre léphet a teóriával, ahogy az például Varró Dániel Kosztolányi-paródiáiban is látható: Varró játékosan tisztelettudó intertextusai teoretikus kommentárokként is értelmezhetők. Lehetséges tehát az irodalmi szöveg határáthágása az aktív teoretikus részvétel irányában; és ez bizonyos módon visszatükrözi a Menyhért írásait impliciten átszövő problematikát, az olvasásnak ellenálló elmélet olvashatóvá válását.

A kötetben az utóbbi évek kritikái mellett a szerző figyelemreméltó tanulmányaiból is válogatott, részint először nyilvánosságra kerülő, részint már megjelent írásokat (a feminista Hír-nők honlapján és az Alföldben publikált Kaland és kánon, Az olvasó alibije, a ‘90-es évek irodalmát áttekintő Szétszálazás és összerakás, valamint a századelő néhány kedves szerzőjének elemzése, amely részleteiben az előző kötet, Az ének éneke alapkoncepcióját, a lírai én kérdését viszi tovább).

Ez utóbbiakhoz tartozik Az „énem"-e - az „én" neme című tanulmány, amelyben Babits versei, a líra jövőjéről vallott nézetei, Hegel általános és egyedi viszonyát tárgyazó gondolatai és Judith Butler gender-fogalma kerülnek egymás mellé a teoretikus boncasztalon. Babits Régen elzengtek Sappho napjai című versének elemzése azt a benyomást kelti, mintha az irodalmi szöveg maga mondaná ki az elméleti passzusokat: a versbeli énnek a lírához való viszonya nő-férfi viszonyként interpretálható, amelyben a nő, a szapphói líra úgy jelenik meg, mint a babitsi magánén és a közért szóló én közti közvetítés akadálya. Babits számára azonban a líra funkcióvesztése ellenpontozható a nyelv, a másik poétikai uralása által, egybehangzóan Hegel azon elképzelésével, miszerint az egyedi tárgy is általános szintre emelhető, ha megfosztva egyedítő minőségeitől feloldódik a szubjektum gondolkodásában.

Menyhért Az élet(et) írja, írja… című tanulmányában Babitshoz hasonlóan Szabó Lőrinc is bevonódik a nyelv uralásának paradigmájába, amelyet a költő Vers és valóság című önkommentár-gyűjteményéből származó passzusok elemzése támaszt alá. Az egyik ilyen passzusban Szabó elbeszéli, hogy egy kocsmába térvén versbe szed egy mélabús mulatós jelenetet, amelynek szereplői s a kocsma tulajdonosa később sorra felbukkannak nála, hogy jelentsék, ők a vers hús-vér szereplői, és hogy beszámoljanak a gazdasági sikerről, amelyet neki köszönhettek: az emberek azért térnek be ezentúl a Háromcsőrű Kacsába, hogy éppen olyan jól mulassanak, ahogy az le van írva. Az irodalmi szöveg és az úgynevezett valóság közti határ tehát szabadon átjárható - az ilyen és ehhez hasonló események ássák alá Szabó azon késztetését, hogy a fikciót és a valóságot elválassza egymástól, és az előbbit az utóbbival magyarázza. Látható, hogy Babitscsal szemben Szabó Lőrinc viszonya a nyelvhez más irányú ívet ír le: az uralhatatlan nyelvi erő elleni kezdeti küzdelmétől eljut addig a belátásig, hogy a valóság is egy fikció, a visszamenőlegesen megalkotott élettörténet részeként fogható fel. Az uralom sikerességének kezdeti illúzióját azonban egy hatásos jelenet támogatja meg: a költő kommentárjait nem maga veti papírra, hanem tollba mondja egy láthatatlan, néma íródeáknak, feltehetően egy nőnek, akinek élő jelenléte visszaigazolásként szolgál, és oldja a szerző és olvasó közti lényegi aszimmetriát. Eme hallgatag első olvasó, bár ezen tanulmányban csak izgalmas kitérőt, jól elhelyezett filoszi toposzt képez, a kötet további írásainak perspektívájából egyfajta mindig visszatérő koncepció kiindulópontjának látszik. Úgy tűnik, a koncepció az olvasónak, a másiknak, a nőnek a nyelv uralhatatlanságának felismerésében játszott szerepét érinti.

A kötet kvázi címadó tanulmánya, Az olvasó alibije az olvasó logikai lehetetlenséggel átitatott pozícióját próbálja megvilágítani azzal, hogy összeveti a detektívregények szereplőinek sajátos ismeretelmé-leti rácsozatával: a szerző a gyilkossal, a szöveg a hullával, az olvasó pedig a detektívvel áll párhuzamban. A detektívhez hasonlóan az olvasónak sincs birtokában az egyedül helyes történés (az igazság), hanem nyomokból (szövegekből) kell azt rekonstruálnia. A krimi magát az olvasást modellezi, manipulatív játékai az olvasóval pedig azt teszik lehetővé, hogy az felismerje saját pozíciójának végtelenül bizonytalan jellegét.

A kötet legfigyelemreméltóbb szövege a Menyhért doktori dolgozatának témáját összegző, eddig nem publikált Dialógus, ideológia, perszonifikáció. Bahtyin/Volosinov és Paul de Man, amely a címben jelzett irányvonalon több, egymástól első látásra független témát érint: Bahtyin szerzőségének máig feloldatlan filológiai rejtélyét, Volosinov és de Man dialógusmodelljét, de Mannak az olvasó és a szerző aszimmetrikus viszonyára vonatkozó nézeteit.

Amerikai fordítói és kutatói Bahtyint a dekonstrukció ellenfeleként, meghaladójaként mutatják be, Menyhért azonban rávilágít arra, hogy ez a tendencia csak a hagiografikus életrajz, anekdoták és szóbeli tanúságtételek, félrefordítások és esszencialista értelmezések kultikus eljárásainak segítségével képződhet meg. A kultuszképző eljárások egyik alapvető vonása a téma és a koncepció összefonódása, amelynek az lesz a következménye, hogy Bahtyin fogalmai, elméleti tételei a filológiai szabályok helyére lépnek, a korpuszban tapasztalható minden ellentmondás, hiba, hermeneutikai nehézség pedig egy totális terv részeként lepleződik le, amellyel Bahtyinnak az volt a célja, hogy a diktatorikus cenzúrát kijátssza a Leo Strauss-i sorok közti olvasás, a képes beszéd logikája szerint. De mint Menyhért Anna rámutat, ilyen elméleti alapon kérdésessé válik, hogy az ideológiát el lehet-e egyáltalán választani saját szövegesülésétől. A tanulmány ezen része a de Man-i radikális dyslexia fogalmának elemzésével fejeződik be: az olvasó a referencia tekintetében nem képes döntést hozni, s amennyiben a referencia a szerző kilétére vonatkozik, az olvasónak be kell érnie azzal a felimeréssel, hogy „a szerző eredetileg nem szubjektum, hanem az olvashatóság általában vett metaforája". A de mani-i aporetikus bénultságon túllépve Menyhért azonban újfent visszatalál a szerzői szándék gondolatához: szerinte Bahtyin a dokumentum aláírásának megtagadásával arra ösztönzi olvasóját, hogy ne a referencialitás kérdése felől foglalkozzék szövegeivel. Menyhért teoretikus érdeklődését és elkötelezettségét figyelembe véve kiváltképpen különösnek találhatjuk az érvmenet eme fordulatát. Jogosultságára csak a későbbiekben derül fény, ahogy egyre erősebbé válik az a benyomás, hogy a megértésben, az igazság megtalálásában való fájdalmas akadályoztatásból a másik segítségével kiaknázható az olvasás tanulsága.

Tanulmánya második felében Menyhért Anna de Man híres Archie Bunker-példájának egy olyan friss megközelítését adja, amely a de Man-t nem kevéssé akceptáló hazai irodalomtudományi diskurzus fokozott figyelmére tarthat számot: Archie ráébredése a nyelv uralhatatlan mivoltára csak a másik, a feleség közreműködése által jöhetett létre: „Ahhoz tehát, hogy a nyelv uralmát észleljük, szükség van a dialóguspartnerre, aki az ehhez a belátáshoz vezető úton elindíthat."

A nyelvi megelőzöttség hagyományában a megértetésre törő emberi akaratnak ellenszegülő nyelv a humanizmusellenesség emblémája; ez a hagyomány elsősorban a racionalitás sokkját, a szubjektum narcisztikus válságát emeli ki a hermeneutikai problémahalmazból. Menyhért egyéni hozzájárulása ehhez a hagyományhoz, hogy a válság és sokk lehetséges pozitív következményeként felfogott belátás, tanulság mozzanatot helyezi előtérbe, és a másik szerepét uralhatatlan eseményszerűségében ragadja meg. Talán erre az eseményszerűségre és annak lényegi személyességére utal a kötet (Egy olvasó alibije) és a tanulmány (Az olvasó alibije) címében szereplő határozott és határozatlan névelő közti különbség is.