I.

N. vármegye határában nagy port vert fel egy piros Alfa Romeo. Régi makadámút, aztán épült helyette új, nem is olyan messze, majdnem párhuzamosan kanyarog. A változtatáson kívül ez az út nem talált ki semmi újat, nem árulkodik nagyobb fantáziáról, se mélyebb táj- és talajismeretről – mindegyik Sz.-be vezet. Viszont mit lehet csinálni egy régi úttal? Árokpartját fölverheti a gyom, de mitévők legyünk a makadámmal? Kő, bevetni nem lehet, kiszedni fáradságos, költséges, és végre is nem zavar senkit, mint számtalan elmúlt dolog. A romok talán zavarnak valakit? Olyan hangulatosan emlékeztetnek az elmúlásra, és arra, ami még következik. Ismerünk olyanokat, akik faramuci módon épp a romokból lopják ki a bátorságot, hogy csakazértis. A szabadság azt is megteheti, hogy a csődjét higgye újra szabadságnak. A piros Alfa Romeo is a régi úton kavarta a port, holott büszkén vadonatúj volt, és aki utazott benne egyedül, az is meglehetősen fiatal – Sz. pedig alig egy ugrásra már.

A táj? – távlat, dombok, erdőcskék, emlékek. Közel a Duna, az ártér, s ezen egy pillanatra el kell tűnődni, mert az alkony kitart, a napnak sehogy sem akarózik lemenni – az ilyesmi pedig ingyen beavatás, bár nem kell mindjárt csodát emlegetni. Elszédülni, az más. Ahogy Prill találta el valamikor, hogy egy kidőlt ártéri nyárfa vaskos ágvégére üljön, égkék bugyiban; jelezve, hogy megállt a nap, amit az obszervatóriumok nem észlelnek. Sajnos, a borkombinát kéményét mégis megépítették, bele az égbe, akkorát, mint egy gyáré. Természetesen rom az is, csak még nem tudják. Pillanatnyilag hasonlíthatatlanul ronda. Boronkainé, az özvegy Ica is tiltakozott már ellene a polgármesteri hivatalnál, és az újság közölte a helyi bizalmas rovatban. A tiltakozást Ica unokafivére, Lexi fogalmazta, aki egyébként folyton ott lábatlankodik náluk a szobákban, majd váratlanul a heverésző lugasban, s fogalma sincs tapintatról, időről, amit hasznosabban is eltölthetne. Legszívesebben előttük dörzsölte a lakkcsizmáját néha órákig, melyet szívességből őriztek egy utazókosárban, míg rendesebb lakáshoz jut – annyira féltette. Igazában még hordani se nagyon hordta, csak kivételes alkalmakkor húzta fel – például október hatodikán. A lovaktól ugyanakkor félt; helyette a csizmáját szerette perverzül. Egyébként kint dolgozott a jéggyárban, ahonnét éppen át lehetett látni Izsákpusztára, ahol huszonhat éve a csizmát csináltatta; s azóta várta az októbereket.

Dorzsai a már félig ledőlt huszonhetes kilométerkőnél állt meg, kicsit csodálkozva, és fölvette a csomagot.

Néhány napja névtelen levél értesítette, hogy a csomag ott lesz, és vegye fel. Csak annyi írás volt a ráragasztott vignettán, hogy ADAMECZ. Amúgy csak egy kopott és egyszerű hivatalnok-bőrtáska, benne hat elég vaskos irat, melyeket évekkel ezelőtt sehol nem talált, ráírva valami közeli határidő piros felkiáltójellel – ahogy az iratok általában kinézni szoktak. Sürgős – mintha az elévülés nem lehetne sürgős. Most mégis meghökkent és nyelt egyet, mint a színész, akinek illik jelezni, mi történik éppen. Az Adamecz nevet még soha életében nem hallotta – igaz, a telefonkönyvben sem kereste soha, de tudjuk, hogy az sem éppen Biblia. Tele van sajtóhibával, s elég egy elírás, amit szentnek hiszünk, és máris az örökkévalóságig rosszul tudunk ezt vagy azt, s egyszerűen másutt keressük. Tulajdonképpen nehéz és nevetséges dolog ez. Mint ahogy az is meglepte, hogy a táskában Prill valamilyen utazási igazolványa is benne volt, besárgult celluloid tokban – csak éppen nem volt aláírva. És csakugyan – végül is milyen volt Prill írása? Persze, ha tudná… Prill egyébként más régen meghalt, agytumor vitte el korán. A kék Úristenit! – mondta akkor a temetése után; és csak éppen az esett ki, hogy hol volt a temető.

Aztán bedobta a táskát az oldalülésre, és továbbindult Sz.-be.

A Sió-hídnál kanyarodott az új útra, mely már minőségi aszfaltos, kétsávos volt, s meg se kell álljon rajta hazáig, sőt szabály szerint nem is lehet, akármilyen csomag vagy táska esik is valahonnét – megállni csak a parkoló-kitérőnél szabad. Később mégis felötlött benne a gondolat, vajon mit szólnának az autóstársak, ha váratlanul megállna valahol, kiszállna, mint akinek nincs semmi dolga, csak éppen nyújtózna egy nagyot – bár ahogy a városhoz közeledett, a szabályból amúgy se lett semmi. A lovasfogatok olyan torlódást okoztak az aszfalton a kiálló rudakkal, nyelekkel, hánccsal összefogott különböző ki tudja-mikkel, hogy tényleg elpárolgott a könnyed kedve, bosszakodásából tehetetlen letargiába esett – s ha még csak hirtelen állapotról lett volna szó! Semmi biztosíték, hogy az ilyesmi ne ismétlődjék, az ember ki van szolgáltatva, egyszerűen ki van szolgáltatva az ilyen esteli lovasfogatoknak. Csak ülnek a bakon és köpnek. Az ember akár félhetne, szoronghatna is tőlük, hogy mi jut az eszükbe egyszer – s akkor kész a felfordulás, hiába az aszfalt, a kétsávos útjelző tábla, hogy nem erre, hanem arra van Sz.

A kék Úristenit! – kiáltott fel hirtelen, és tülkölt.

Aztán beesteledett.

Sz.-ben minden este beesteledik, fölgyújtják a lámpákat, égnek egész éjszaka, mint a nyugdíj nélküli örökégők. Világítanak. A villanytelepen csak egyvalaki felügyel a karokra meg gombokra, s már halálosan unja a mesterségét – de azért kitart, nincs mit tenni. Hiszen az üres, kivilágítatlan utcákon történik a legnagyobb baj! Lánya, a szépnevű Starkasits Boriska, aki pártában maradt, és a fájdalmas szűzek bánata lerí az arcáról, egyszer így törte el keresztbe a lábát. Zavagyil plébános tudta értékelni ezt a fájdalmas malőrt.

Az özvegy rég aludt már közben; akkora volt a torlódás.

II.

Tizenegyre járt, mikor hazakeveredett. Egy jó meleg órára azért még fölébresztette Icát, de csak annyira, hogy ma tényleg igazi legyen az álma; és nem beszélt neki a torlódásról, sem az esti lovasfogatokról. Már második éve érezte magát otthon ebben a lakásban. Az ablakból kinézve a holdfény behavazta a Kálvária-dombot, átellenben a Marth-féle vaskereskedésben megcsörrentek a föllógatott lószerszámláncok. Sokáig furcsállta, hogy az ilyen apróságon mindig múlik valami, de olyasmiről például, hogy összeházasodjanak, még célozgatva sem esett szó, egyszerűen azt fogadták el természetesnek, ami kialakult köztük. Másfajta apróság, és utólag lehet már csodálkozni rajta, hogy az első hetekben Ica mindig újra nevetni kezdett, mikor a férfi csak szeretkezéshez vetette le a zokniját s utána felhúzta megint – később azonban már éppen ő nem feledkezett meg róla, segített visszahúzni, mielőtt hirtelen-gyors álomba zuhantak. És még játék is lett belőle, meglepően sok variációval. A játék most sem maradt el, csupán elaludni nem tudott. Kis idő múlva kimászott az ágyból, hogy megegye a kihűlt vacsoramaradékot, amitől rettentő szomjas lett, de nem volt otthon semmi elfogadható. Végül átment a Kis Pipába. Tolnai Rác Franci elemében volt, ki tudja, hányadszor ment végig az ormódi temetőn, míg a sűrű füstben izzadt az olajos padló, a nagybőgőben állapotosra dagadt a folytonos gé hag. Megcsókolta Francit és leült a vécé melletti üres asztalhoz. Egy pillantással összegezte, hogy Siron Feri, az ügyész a legrészegebb a jelenlevők közül – közismert helybeli a dombháti református negyedből, ahol több maligánnal jobb a vörösbor. A milleniumi ezredév kiállításon dadogni kezdett tőle a luxemburgi belügyminiszter, s majdnem kiesett a Parlament ablakán, miközben odalent hullámzott a tömeg, a hiúzprémek és sastollak, és nem volt feltűnő, hogy a nagy napra még a meztelenlábúak is cipőt húztak. Mikor az ügyészt öt éve diszkrét alkoholelvonóra vitték – utána csendesen leköltözött az újvárosi katolikus svábnegyedbe, ahol senki nem beszélt már németül, de őrizték a Fingelhut, Inzlistecker és más ősi neveket. Franci meg éppen a Rákóczit próbálta bedobni, jelezve, hogy szeretnének tartani egy kis szünetet, Siron azonban nem engedte. Leültette maga mellé, és olyan szordínóval kezdte a fülébe húzatni a Régi mániám-at, hogy egy fölébresztett öngyilkos se rendelhette volna másképp. Aztán elküldte, hogy most már kérhetnek kancsó bort a bandának.

Ő meg átimbolygott Dorzsai asztalához.

– Húsz nap, öregem, és ilyen nem volt még! Szépen hordják a trágyát egy vádirathoz – ebből még akasztás is lehet, in nomine Dei – mondta pincemély hangon, mint egy megbízott isten.

– Várjunk csak azért… Tehát annyira világos már minden? Annyira bizonyított?

Siron szeme szeretett olyan kicsire összehúzódni, mint egy sertésé.

– Nem… de a túlbizonyítottságnak már szaga van.

– És ennek a szagnak ki örülhet, kit bánt? Mármint szerinted?

– Jópofa vagy… ez nem jogi megközelítés!

– Nem is vagyok jogász… néhány régi emlék csak. Római jog, hasonlók – hiszen emlékszel.

– Akkor tudod, hogy mit mondott Celsus. Nem az ismeri a törvényt, aki a betűjét betartja, hanem aki a lényegét érti. Csudás, mi?

– Értem… Ha ráfekszel az asszonyra, tessék, találd ki, hogy mi az, ami csakugyan ő, az asszony… Akármit csinálunk, erről van szó, nem kevesebbről. Találjuk ki.

– Pontosan, öregem… találjuk ki! Ez az én gondom. És ez a felelősség! – meresztette a szemét a füstbe.

– Hallod, akkor elég jól elköltöztél a kálomista negyedből…

– Már hogy érted ezt?

– Lehet, hogy sehogy. De valami nem stimmel itt a predestináció meg a te törvényed között. Nem gondolod?

A szobaasszony Sanyika – mintegy végszóra – most indult terepszemlére az asztalok között, hogy ki és mi várható éjszakára, milyen forgalom. Nagy piros strasszkő csillogott hátul az övén, a kétrészes feneke fölött. Pillantását odavillantotta Dorzsaira és Sironra is, de azok nem jeleztek vissza, csak a szájszélük maradt úgy, ahogy a beszélgetésük egy pillanatra elakadt.

– Mit szólsz a torlódáshoz? – kérdezte Dorzsai.

– Hát volt? – rezzent meg Siron, s látszott, hogy másra gondol.

– Az mindig van. Ezekre az esteli lovasfogatokra aztán csakugyan nincs paragrafusotok! – nevetett föl, s ahogy a székén előbbre ült, lába belebotlott az aktatáskába az asztal alatt – úgy látszik, szórakozottan azt is magával hozta.

– Hülye… – motyogta magának, s kis üres merevséggel utána bámult Sanyikának, aki épp akkor lépett ki az udvari ajtón.

– Nincs szag, nem lesz szag – legyintett az ügyész, s feje lebukott az asztalra. Ilyenkor nem kellett ébreszteni – megvolt hozzá a belső órája.

Dorzsait nem zavarta a kis asztali csönd. A többi úgyis szabvány és ismerős lárma csak, aktuális felhangokkal, amire inkább a hivatalos besúgóknak kifizetődő odafigyelni. De igazában ez sem érdekelte. Újabban volt benne valami erősödő kevélység, hogy módja van kívül maradni a dolgokon, mégha hall is mindent, és a szálakat legalább olyan jól tudja nyomon követni, mint ahogy Siron képzeli magáról. Vagy sokkal jobban. Bár a bűntudatok és lelkifurdalások térképét legalább annyi lépték szerint lehet vizsgálni, ahányan és ahogy akarják – és ez mindig gyenge pont marad. Ahová majd mindig vissza lehet térni – csak hát mikor és milyen ítélettel…? Mert ez a gubanc! – és ez nagyon más kötél meg hurok, mint amit Siron egyáltalán meg tud rendelni. Mindenesetre a biztosító társaság, amelyiknek Dorzsai dolgozott, annyira kikezdhetetlen külföldi érdekeltség volt (a piros autó is az övék), hogy ez neki is valamilyen „területenkívüliséget" biztosít, ha akarja, ha nem. Különös dolog ez. Névjegye bal sarkában ott volt a társaság svájci címe, az ő neve is franciásan – Jean Dorzsai. Szerette kérés nélkül odaadni ezt a névjegyet – egy „nem fontos, de azért itt hagyom" megjegyzéssel – s kivárni, míg kis hökkenéssel megnézik azt a bal sarkot. S ahogy romlott megyei tájszólással fonetikusan elkezdik betűzni, hogy rue sainte… denise… „Hát szép", szokták mondani az ügyfelei, „csakhogy az öregség meg halál is sikerüljön úgy, ahogy most igéri nekünk". Volt hát szép sikere a szakmában, mégis mind gyakrabban kapta magát azon, hogy a halálra, öregségre gondol, a kék úristenit. Olyasmikre, hogy hol is volt az az ártér tizenkilenc éve? És ők meg tizenöt vagy tizennégy? A fűre terített kék szoknya, akár egy harangos lepke… Giccs; aztán mégis. Zavarba hozza az embert, elgyengít minden indok nélkül, s végül már azt se lehet eldönteni pontosan, mikor vagy te magad, és mikor egy manipulált átköltés. Az árnyjátékban az a ravasz, hogy amíg te nézed s neked játszik a játék, valójában csak találgathatod, mi és hogyan mozgatja az árnyképet – és csak találgathatod, hogy mi van ott hátul? Ki van ez találva. És hogy te magad hogyan föstesz, aki éppen nézed a játékot, ugyanazon a hártyabőrön keresztül?

Ezen úgy horgonyzott le a gondolata, mint eltévedt kalózhajó a szélcsend-övezetben. Segített ebben az átható füst is, a fáradt olajjal agyonitatott padló alkoholos matrózszaga – pedig Sanyika nyitva hagyta az udvari ajtót. Asztalától éppen kilátott az egysorba nyíló négy függönyös ablakra (négy puritán kabinszoba), ahol meg is lehetett hálni, így a regula szerint nehéz lett volna jogilag kuplerájnak minősíteni a Kis Pipát. Az ajtórésbe ékelődött látvány hirtelen érzelmessé tette. Kint az udvaron is füst volt, csak egészen más, a hold ott is behavazott mindent, legalábbis Dorzsai pillantása hátterében. Szinte úgy, ahogy a quattrocento képein két közeli arcél között távolba mosódik egy garancia nélküli táj, píniák, bozótosok, és szerény hangsúllyal egy romkápolna.

Az ügyész diszkréten hortyogott.

Végre is a múlt az, ami folyton mozgásban van, és jobb híján csinál valami jelent, hogy múlt maradhasson. Dorzsai szülőháza is ilyen elsodródott múlt volt – mely még a húszas évek végén ment fuccsba egy romantikusan idióta vállalkozás miatt. A családi elképzelés az volt, hogy a nagy múltú borvidékhez illően hordó- és akonakészítő üzemet létesítsenek, de nem akármilyet, hanem olyan műhelyt, ahol igazi faragványos akonákat, hordókat gyártanak majd – a ványadt Nyugat bukik a népművészetre. Az eredmény kötegnyi adósságlevél, rendezetlen váltó lett – így a megkeseredett szülők korai halála után nem maradhatott más hátra, mint a házat és üzemet mielőbb elárverezni. Csakhogy Zsan (Ica hívta így, mióta összeköltöztek) – félt meg idegenkedett a tárgyi emlékektől. Hamarosan még a legszemélyesebb ingóságain és bútorain is túladott, bár azért mégis úgy, hogy ne sz.-i illetőségű legyen a vevő. Hirdetéseit is a szomszéd megye lapjaiban jelentette meg. Az ilyen rögeszmékre többnyire nincs magyarázat, vagy ha találunk is rá, az is inkább találékonyan hamis és gyerekes. Elvagyunk vele, mint az ügyetlen kis fátumokkal – és vagy megszeretünk érte valakit, vagy… Tulajdonképpen a zokni-ügy is ilyen volt, csakhogy abból finom kis játék lett – ebből viszont gond és másfajta súlytalanság. Fogságba esett szabadság vagy mi? Lehetne keresni hozzá a szót. Tény viszont, hogy a biztosítás bevált. Providencia. Ha nagyon akarná, lehetne olyan filozófiája is hozzá, hogy tessék – szégyelljék magukat a megyeházán vagy a kaszinóban! – és ez szinte zsigeri öntudattal töltötte el. Nyeregben érezte magát, nincs oka aggódni, ügyészi indokot ő ellene nem lehet kitalálni, előkaparni… – bár azért itt megzökkent a belső fortyogása. Valóban ilyen egyszerű volna a dolog? És csöppet remegett a keze, mikor a rumos sört fölemelte. Sosem állta ezt a kotyvalékot, és csak a Pipában csellengő fiatalok kedvéért tett néha engedményt. Igen – a bizalom sincs ingyenbe, a gyanútlanságnak is edény kell, amit kézbe lehet venni. A zsigeri nyugtalanság és önérzet ott bújkált benne – talán mert túlságosan is hamar engedte visszaaludni Icát? Még maradt benne tartalék.

Kis gondolkodás után – inkább megszokásból, mint meghatározott céllal – hátrament Sanyikához.

III.

Olyan volt ez a kabinszoba, ahol nem lehetett különösebb rangja a névjegyének. Sanyika a harmincas évek elején két felejthetetlen évet szolgált Párizsban, és egész másképp tudta kiejteni a Jeant, mint Ica. Jóval idősebb is volt Dorzsainál. Ismeretségük nem volt friss, inkább megbízhatóan állott, és bármikor gyúlékony. Amikor a Pipában feltűnt, a strasszkövet még mélyen a mellkivágás legalsó szűkületében hordta, s tulajdonképpen ez az erősen csillogó fénypont fogta össze a telivér szűkületet. Sanyika az első pillanattól kezdve lélekzetelállítóan természetes volt és el tudta hitetni, hogy mindig éppen akkor lép le valamilyen Olympos lépcsőjéről, s máris otthonosabb, mint akik ott könyökölnek előtte a rézlapos pultnál. A haja éjfeketén csillogott, s bár kezdett már hízni, bőre mégis kemény maradt, mint a rozsdás szilváé. És a legendás bozótja se változott meg – a mesék vadonához lehetett hasonlítani, ahol csak a málé királyfi fizet rá. (Kalocsai, a helybeli praemodern költő és erdőfőtanácsos fogalmazott egyszer így.)

– Hallod, az ügyészetek is éppen jókor mászik bele újra a hínárba, nem gondolod? – kérdezte Dorzsaitól, mikor az benyitott hozzá.

Ahogy ledobta magáról a slafrokot s majdnem háziasszonyos mozdulattal megigazította a divány fölött lógó fakeresztet (valószínűleg valamelyik furdalásos vendég hagyta ott a kabinszobában) – a melle még tényszerűbb frissességgel ömlött előre. Dorzsaiban volt annyi önfeledt mozdulat, hogy az egyik bimbóra báván ráérintse a tenyerét, pedig nagyon másfelé járt az esze – éppen csak ott volt.

– Mért gondolod, hogy kellene gondolnom?

– Tegnap Csatári járt itt, valahogy gyanús nekem ez a figura. Mintha kimosta volna magát klórral, úgy ropog rajta a fehér ing. És semmi konyak, csak félkancsó bor vízzel… Ismerem én ezt már, chéri.

Aztán elnyúlt a diványon, magára spriccelt egy pohárnyi szódát, csak úgy mindenhova, ahol eltikkadt.

Trópusi volt a hőség a szobában, hiába tartotta nyitva az ablakot.

– Gyere, ülj ide, és mesélj… – vagy nem azért jöttél?

Dorzsai érezte, hogy pillantása elkeveredik a szobában, pedig minden szögletét ismerte – ezt az örök útközbenre berendezett véglegességet. Hámozott banán pillanata? – mikor még rajta lóg a héj? Talán valami ilyesmi, Kalocsainak való definiálgatás.

– Azt mondtad előbb, hogy trópus…? – mormolta, és félkarra rádőlt a meztelen lábakra, följebb húzódott…

– Mondtam ilyet?! Nem emlékszem. Igaz, hogy eszembe juthatott volna, tényleg olyan ez a mai éjszaka… trópus! Sajnos, még sose voltam ott. Kimaradt, mint a gyerek. Hanem te! Hol a fenébe kódorogsz, hogy ilyesmiket hallassz? Csak nincs valami súgód, aki rakja össze a történeteket, de a szereplőknek meg a szájába se dugja? – Nevetett. – Vagy éppen hogy oda dugja? – és anyásan odahúzta melle közé Zsan fütyijét, s rövidlátósan, közelről vizsgálgatni kezdte. – Idefigyelj… lassan mindenkinek olyan fantáziája lesz itt, mint a Sorbonne-os csemetéknek a Pigalle-on. Mesélj inkább, három előtt ma úgyse zárunk. Szavamra, ha kurva volnék, tényleg azt hihetném, hogy ez az egész város mást se csinál, csak nyomoz, följelent, szimatol. Meg persze, fél is, mégse tudja senki, kicsoda van otthon milyen ügyben, milyen ágyban. Na, mesélj.

Dorzsai hallgatott, majd ő is pöccintett egyet a fakereszten, zavarta, hogy még mindig ferdén lóg.

– Majd inkább utána, jó?

Trópusi lassúsággal szeretkeztek.

Ahogy a dzsungelbe hatol le a fénykaró? – biztos lehetne így is mondani. Siron szótárában ez úgy hangzik, hogy a humusz mindig lent van, derék alatt – anélkül nincs bizonyíték. Az pedig olyan, hogy bele kell harapni, forgatni kell a nyelvünkkel, nedveket fölserkenteni, bármilyen ügy vagy szeméremdomb takarja el… Kérdés persze, hogy képes-e erre egy olyan ügyész, aki fontosnak tartja, hogy már előre gondoskodjon egy Pécsről kölcsönzött ítéletvégrehajtóról – mikor még legfeljebb minden sejtés csak. Vajon melyik ajtón megy be ilyenkor a törvényszékre? Vagy ott van, például, Csatári… – tipikus határeset. Ő csakugyan nyomon követhetetlen Sz.-ben, egyáltalán nem bennszülött, mint Siron vagy, mondjuk, ő, Zsan Dorzsai. Csatári még a Hóman-boyok idején került a városba, mikor a hólapátolók között is akadt kémikus, tanár vagy adjunktus valamelyik prosecturáról. Ha viszont gyanúsítani kell, tudjuk jól, hogy mindig akad valaki idegen – valaki más –, aki ellen mindjárt látványosan odaódaloghatnak a bizonyítékok, mintha a természet rendezné így az egészet. Mindemellett Csatári elég régóta szórakoztatója (közös megegyezéssel) Siron fáradhatatlanul romantikus feleségének – s ebben tényleg van valami kétséget kizáróan igazi őszinteség. Akik így tudnak állni a pulpitus két oldalán, ott már muszáj lennie olyan igazságnak, amit semmilyen paragrafus nem ér utol. Dorzsai magánvéleménye azonban, hogy itt két mocsok keringőzik a pályán – valószínűleg szintén kívül esik már a joghatáron.

– Ma tényleg jó volt veled, akárhol kódorogtál közben – mondta Sanyika, és bágyadtan megmosakodott, utána befújta magát 4711-gyel. Közben a felhők keskenyebbre fogták a holdfényt a diványon, az árnyékokat újrarendezték a bőrükön. Most tényleg olyan volt, mint egy fénycsíkokkal szabdalt szép nőstényállat a dzsungelben.

Hibátlan trópus, hibátlan dzsungel.

– No, mesélsz?

Dorzsai váratlan idegességgel legyintett.

– Ugyan… mit tudsz te egy hóhérról? Egyáltalán láttál te már meztelen hóhért?

Sanyikának elmeredt a pillantása.

– Azt hiszem, hülye vagy, chéri. Egyáltalán, mikor vagytok ti meztelenek?! Hát még én…

Aztán belebújt a ruhájába és kedvetlenül visszament a füstbe.

Rác Franci éppen újra próbálkozott a Rákóczi-indulóval.

IV.

Siron másfél hónapja járt utoljára Zavagyil plébánosnál, hogy egy régóta húzódó ügyet megbeszéljen. Még az alkoholelvonó idejére nyúltak vissza a szálak. A plébános a tizenhetedik századi francia abbék aranykorának példás utolsó mohikánja volt, kik oly zavartalansággal tudták úgy levonni VII. Gergely egyházi reformjának csábítóan ésszerű világi következményeit, hogy a szentség palástja formálisan makulátlan maradt. Ez minden esetben a személyes adottságok kivételes jámborságán vagy ellenkezést nem tűrő természetességén múlott. Zavagyil mindkettőt közmegegyezésre képviselte Sz.-ben. Fiatalon megjárta Rómát, ígéretes fiatalként mutatkozott be, szép jövőt jósoltak neki a vatikáni bürokrácia rituális szentélyében, ahol valamennyiünk lelki üdve és tisztasága érdekében gondolkodnak, intézkednek, imádkoznak – és a birtokon belüliek türelmével várják a lélek nagy fordulatát; mint a zsidók is. Noha tanulmányainak befejezése után erős kísértése volt, hogy Rómában maradjon (eszkatológiai diplomamunkája komoly feltűnést keltett), alázatos szívvel s indoklással mégis hazatérése engedélyezését kérte. Huszadik éve szolgált már itt. Észrevétlenül úgy épült be a kisváros lelki és közéletébe, hogy még a legkevésbé sem vallásosak számára is hitelesnek tudtak maradni a templomból kieregetett filippikái. A plébánia kandallós nagyebédlője s az udvar az olümposzi hársfájával egészen más volt. A finomabb titkok itt hangozhattak el a spalétos ablakok között, vagy a csillagok alatt. „A megszentelt titok a látható világosságában lakik" – szólt a filippikák szentenciája; mivel szerette a palást makulátlanságát úgy megőrizni, hogy más logikáknak is udvariasan esélyt adjon. Ez volt az ő missziója a sz.-i benszülöttek között. A hajnalig tartó intim tarokkcsaták egyikén – kint az udvaron, az asztal négy sarka fölé lógatott lampionok alatt – egy megindult pillanatban még azt is el tudta képzelni, hogy egy megjósolhatatlan kegyelmi jövőben boldoggá fogják avatni. „Zavagyil S. Pelbárt, aki Rómából tért haza a puszták és gálicos szőlődombok pannon földjére…" Egyébként száztíz kilót nyomott, és borotválta a fejét.

Az alkoholelvonás időszaka Siron életében döntő fordulat volt. Valószínűleg akkor ismerkedett meg először a mérték pikantériájával, a várakozás eddig nem becsült izgató részegségével; a magának engedélyezett bűn megválasztásának teljesen új lehetőségeivel, a jus intimus jogrendeken felülemelkedő élvezkedéseivel. Azóta szigorúan engedélyezett napokon engedte csak magához a mámort, és ez ideálisan egészítette ki az ügyészi munka egészséges ingadozását szigorúság és elnézés között. (Dorzsai inkább az utóbbit fogta ki a Pipában; Zavagyil megbízhatóbb volt az ingadozásaiban.) Laza időbeosztása könnyen azt a látszatot keltette, hogy ő egy kivételesen szabad ember, aki úgy tud a nap minden pillanatában otthon lenni, mintha épp az volna mind közül a legfontosabb, a vallomások és az elmélyült meghallgatások fókusza. Akár egy termetes és örökmozgó gyóntatófülke, aki bármikor megállítható az utcán vagy plébánián, s mindig lehet számítani rá, hogy a rezzenetlenül mosolygó Buddha- arcával, zsírpárnák mögé befészkelt szemével mindent átélt és megért. Siron persze átlátott e mutatkozás meggyőző, sokszor önkéntelen alakításain – végre is ezt gyakorolta hivatásszerűen közel harminc éve; a plébános mégis nagyon erősen hatott rá. Úgy érezte, hogy a saját purifikátori szenvedélye az övéhez képest erőltetett, mint amikor vonalzóval próbálunk kört rajzolni. „A BTK ez és ez – ennyiedik paragrafus…"; mennyivel egyszerűbb ennél a filippikák legkeményebb büntetésének égi pátosza! Az eleve bizonytalan időkre felfüggesztett ítéletek végrehajtása…! A maga felelősségét igazságtalanul súlyosabbnak érezte. A plébános csak azzal számol, amiről de facto maga sem tudhat semmi bizonyosat, ám így minden csúszik egy végtelenül véres és zavaros folyó ijesztően megnyugtató fényes lapályára, ahol a legviharosabb fodrozódások is képesek korrekten elsimulni. És akkor minden csak lebeg, fényes és csuszamlós, mint a kielégített anyaöl. Az ellentmondásos rejtély mégis csak itt lehet valahol. Honnét lopja erejét Zavagyil a maga Buddha-mosolyához, a szigorúság és elnéző megértés ártatlan egyensúlyához? S az egyensúly mégis hol hibázik?! Siron nem volt boldog, ingázott a jus és az intimus erotikája között.

Itt van példának a Schönherr Nina-ügy. Igazában nem ügy, csak eset, köznapi penészvirág, mégis képes beindázni azt a képzeletbeli tartományt, mely Siron élénk, mégis beszűkült képzelődéseit több évre beárnyékolja már: az ösztönös kopóhoz illő napsötét reménykedés, hogy előbb vagy utóbb… egyszer… akkor majd igen! És végre is kiderül. Ez a tartomány formára, méretre, fekvésre meglehetősen emlékeztetett Sz. lágy domborzati viszonyaira, melyet keresztül-kasul szelnek mélyutak, szurdikok, az indokolatlan hirtelen emelkedők, ahonnét látszólag sehová nem vezetnek utak, míg aztán kiderült, hogy mégis. Ez pedig akár reménykedéssel is eltölthette Siront, hogy a szívós kitartás nem hiábavaló. Van feltámadás, mégha nem is pontosan úgy, ahogy Zavagyil plébános képzeli. Ez bonyolultabb per, rétegesebb és ragacsosabb. S ha egyszer…! Akkor itt nincs már mód időtlen határidőket kilátásba helyezni az ítéletvégrehajtásra. Az akasztófa forgácsát nem lehet nyomtalanná tenni; tüzet kér, hogy annak rendje-módja szerint melegítse a kihaló emberiségét,* s ne hagyjon maga után méltatlanul elintézetlen aktákat.

Mikor effélékre gondolt az ügyész, megsejtett valamit a hasítóan kék ég romantikusan ködösíteni próbált magaslati levegőjéből.

A plébánossal tervezett találkozás aztán váratlanul elmaradt. A Schönherr-ügy úgy fakadt föl nyilvánosan, mint egy kollektív békacomb-kísérlettől összerándult gennyes tenyészet. A sok addigi halaszthatatlan, mindennapos lávafortyogás egyszerre kihült, elaludt, mások meg hirtelen sürgősséggel feltámadtak.

V.

A Schönherr Nina névnek hierarchiája volt a különböző piaci, utcai, kaszinói berkekben. Kurva, vérfertőző, megyei Mata Hari, Madame Recamier, idő előtt született feminista, hermafrodita, akinek eltitkolt és hiteles születési bizonyítványába egy Sz.-ben soha nem hallott név volt bejegyezve: Saruba Jakab. Persze, mindez csak hézagosan volt igaz, inkább idétlen háttér-suttogásnak lehetett venni, voltak azonban emelkedettebb értesülések is, melyeknek szálai a hajdani orthodox-neológ viták idejére nyúltak vissza, mikor megesett Pest-Budán, hogy a budai és pesti rabbi egy napsütött téli délelőtt a Krisztina téren összetalálkozott, egyikük az akkor még hársfákkal szegélyezett tér egyik oldalán, másikuk a szemközti oldalon emelgette botját; tényvaló, hogy a gyér forgalom jóvoltából szűkszavú, ám kardinális teológiai vitába keveredtek; közelebbről arról, hogy valaki igazi nabiá-e, vagy sem. Nem sejtve, hogy ez egyikükben (a mendemonda nem teszi világossá, melyikükben) megérlelte a gondolatot, hogy szakít a félreérthető nevével, és monarchiás logikával pragmatikusan Schönherre „magyarosít". Azonkívül kései leszármazottként Nina és Lóránd édes első unokatestvérek voltak (szelídebb vérfertőzés), amit csak az enyhített, hogy kerülték a gyermekáldást; sőt, éppen Lóránd tette az első megyei alapítványt az elhagyott gyermekek felkarolására, de ez sem akadályozhatta meg, hogy a válóperes bírói posztját ne tegye kissé sikamlóssá. Mégis, tekintélyes volt az a köztes rang, amit a városban betöltöttek. Lehetett, sőt kellett gondolni rá, hogy akaratlan elhivatottságuk van oldani azt az ellentmondást, ami egy lenyugvó nap hamis békéjét szembesíti a még korántsem eldöntött éjszakával. Nem volt véletlen, hogy az igazságtevés görcsébe gabalyodott Siron oly lelkesen tetszelgett a magának kialakított szerepben. Különös módon éppen Dorzsaival nem tudott mit kezdeni, a majdnem hivalkodó „területetenkívüliségével", akkor már sokkal inkább a plébános Zavagyil, akinél mégis csak volt valami „kodifikált ne tovább!". A Siron feleségét szórakoztató Csatári más eset volt, nála még nem érezte szükségét, hogy beépítse abba az elképzelt vádbeszédbe, melynek a részleteit olyan villanó élességgel tudta hetenként megfogalmazni a Kis Pipában, mielőtt a kék abroszra ejtette a fejét. A Schönherr-eset más távlatokkal kecsegtetett, s ez bizonyára lassúbb érlelődést igényelt. De most már volt idő rá, most már kezdett bontakozni egy minden eddiginél átfogóbb per koncepciója.

Az események sosem megnyugtatóan áttekinthetők, s ez nem kedvez a hiteles előadásnak, sem az elmúltról, sem a jelenről. Az árulkodó szál úgy gombolyodik ki a lappangó gubancból, mintha a véletlen megfeledkezett volna magáról. De még így is szükséges, hogy hozzásegítsük az el-beszélést a gondosabb kronológiához: történetesen nem nyár volt akkor (mint e pillanatban), hanem vérpezsdítő télvége, mikor a borok már átestek az első mutáláson, kezdtek felnőtté válni, nem csupán karcosan ivarérett itallá, hanem behízelgővé. Az érettségnek ez a legkihívóbb édeni időszaka. Ilyen körülmények között teljesen más fordulatot kellett vegyen a lehetséges történés és nyomozás, mint amilyenbe minden beszámoló és híradás olyan igéretes félhomályba andalít bennünket, mintha valóban titkot árulna el.** Mintha egy „comme il faut" meztelenség csakugyan meztelen lehetne s meg lehetne elégedni vele! Schönherr Nina ezen a napsütött télvégi délelőttön egy épp csak térd alá érő, hivalkodóan fényes és lenyalt szőrméjű csikóbundában lejtett végig a templomtéren (aznap éppen nem volt piacnap), jobbján Scharmer Bandival, a gimnázium VII. a tanulójával, a Schönherrek egyik oldalági rokonával. Laza sietséggel vágtak át a majdnem üres téren, elmélyült beszélgetésbe merülve, s magának Sironnak is csak szórakozottan akadt meg rajtuk a szeme a törvényszék ablakából; csupán átfutott rajta egy halvány gondolat, hogy ezek jól kiegészítenék egymást egy okkal gyanús, de nem eléggé felderített sz.-i monstre perben. Siron épp szemből kapta a téren közeledő Ninát és az unokaöccs diákot, nem messze a Szentháromság-szobortól. Az ilyen rövid (gomb nélküli) szőrmekabátok elegáns viseléséhez hozzátartozik a nők egyezményesen kokett mozdulata, mellyel összefognak magukon valamit, holott csak azt emelik ki, amit sietnek eltakarni. Az ilyen foszlány gondolatok erősítették meg, hogy jó úton jár, jó nyomvonalon van, csupán az volt ellenőrizhetetlen, hogy miről beszélgettek közben. Nyilván valami váratlan és mulatságos dolgon, mert még a zárt ablak mögött is hallotta teljesen önfeledt nevetésüket a napsütéses fagyban, a diák meglepett sarokdobbantását, Nina féktelenül felcsattanó nevetését, s ahogy maga elé kapta a két tenyerét! Ám a következő pillanatban rejtett ikonosztázként csapódott szét a csikóbőr kabát (és ezt nem lehetett félrelátni) – Nina asszony anyaszült meztelenül tárult ki a kabát alatt. Csupán egy sebtében combig felhúzott selyemharisnya csillogott rajta, meg egy fodrosan ómódi, rózsaszín harisnyatartó gumi.

Siron döbbenten meredt rá az ablakból.

„Mondja ki" – volt a száján a szállóigévé lett felszólítás, amivel a vádbeszédeit szokta befejezni; de mindez annyi volt csak, mint egy hangtompított villanás a vad éjszakájában.

Az asszony utána nyomban újra összefogta magán az árulkodó csikószőrmét. Siron okkal érezte úgy, hogy kivételes szerencse révén fontos és perdöntő bepillantáshoz jutott.

Nina és Scharmer Bandi önfeledt nevetéssel lejtettek tovább a városi bankszékház felé, ahová éppen a plébános készült bevonulni. Az viszont meglepte Siront, ahogy teljesen váratlanul Zavagyil került bele a képbe, sőt messziről egy laza félkarlendítéssel ő üdvözölte előre Ninát, mielőtt bepréselte magát a bank forgóajtaján.

– Különös… – mormogta elhülve az ablak mögött, és tétova elégedettséggel ült vissza az íróasztala mellé.

A tárgyalásokon Siron ilyenkor szokott rövid szünetet kérni.

VI.

Lehetne mindezt komolytalannak, a szerves összefüggéstelenségek mindent elsodró játékának venni, vagy éppen egy mélyebb és rejtőzőbb térkép hamisítványának. A tárgyalás azonban folyik. Miközben zajlik, aminek zajlania kell, a szálak összecsomózódnak, még egy isten se tudná kibogozni, vagy egyszerűen rá kell hagyni, hogy bajlódjon vele. Méltó és magasságos pályabér. A történés szelleme azonban makacs alattvaló, végéig akarja követni még azt is, aminek nincs vége, csak ismétlődése. És ott… mintha pirkadna valami az alagút végén…

Zavagyil a világosság sokkjára***

Jegyzetek

Az itt olvasható töredéket a Mészöly Miklós Alapítvány kuratóriumának hozzájárulásával közöljük. (A szerk.)

* [Feltehetően: "emberségét". A szerk.]

** [Feltehetően: Ilyen körülmények között teljesen más fordulatot kellett vegyen a lehetséges történés és nyomozás, mint amilyen amilyen ígéretes félhomályba andalít bennünket minden beszámoló és híradás, mintha valóban titkot árulna el." A szerk.]

*** A kéziratnak itt vége szakad.