Mondhatnánk és főként kérdezhetnénk, a régi hermeneutikai elv szerint, hogy vajon miért nem ért valaki valamit, vajon miért érti félre azt, amit olvas? Erre vonatkozóan Schleiermacher egykor két lényegi elemet jelölt meg: „Übereilung", illetve „befangen-heit". Nehogy újra a margóra kerüljek vagy kiírjanak nekem a margóra, lefordítom (az persze meglehetősen furcsa, hogy a kritikus a német és angol szövegváltozat idézését nem abszolút jóakaratom megnyilvánulásának tekinti, hanem mintegy a feladat előli megfutamodásnak – ez ugye az ő részéről aligha tekinthető a jóakarat megnyilvánulásának, főként, mert a magyar változat rendelkezésre áll): tehát egyrészt vagy elsiet valaki valamit, vagy éppen nincs miért sietnie, hiszen ő már eleve tudja, célnál van, azaz olyan módon elfogult, hogy már nem érti, amit talán még érthetne. De miért is gondolom, hogy Fogarasi György bármit is nem ért, én pedig jobban értem? Egy olyan országban, ahol nincs vitakultúra, ahol mindenki önnön igazával eltelve egy alig látogatott rezervátumban éldegél, Fogarasi szinte elfogulatlannak tűnik. Fogarasi a szöveg előrehaladtával azonban mindinkább olyan fordulatokra ragadtatja magát, mondhatni, el van ragadtatva önmagától, hogy milyen pontosan ért tetten, miközben éppen „el(mis)másolom" de Man kétszeri nekirugaszkodását Szondi amúgy sem létező emlékművének. Talán még a szorongásomat analizáló – hogy valaki ne érezze, hogy mások nyelvi/elméleti fordulataival élni nem ízléses (Bloom!) – Fogarasi György is megengedi, hogy megkérdezzem, vajon miért nem foglalkozik azzal, amiről írtam?

A tisztázás kedvéért: azt vizsgáltam az iróniáról szólva, hogy van-e, lehet-e köze a komikumnak az iróniához és megfordítva, vagy pedig megfellebbezhetetlenül igaz de Man aligha helytálló kijelentése: „Irony is not comedy, and theory of irony is not a theory of comedy." (Paul de Man: „The Concept of Irony", in: uő.: Aesthetic Ideology, A. Warminski [kiad.], Univ. of Minnesota Press, 1996. 182. o.) A magyar kiadásban: „Az irónia azonban nem komédia, és az irónia elmélete nem komédiaelmélet." (In: Paul de Man: Esztétikai ideológia, Katona Gábor [ford.], Janus/Osiris, 2000. 201. o.) Tehát még ha magamra veszem is a kritikus azon vádját, hogy a hihetetlen erőlködés közepette „sic"-es mondatokat sikerült csak az irónia kapcsán kiizzadnom, joggal kérdezhetem, hogy kritikusomnak vajon miért nem tűnt fel az, amiről írni akartam – tartható-e a komédia és irónia közti kapcsolatteremtés, vagy ettől kezdve csak azt gondolhatjuk, amit de Man írt erről?

De szívesen eltekintek attól, hogy mit és miről írtam, ennél nagyobb jóakaratra senki sem számíthat tőlem, mégis felmerül a kérdés, vajon maga Schlegel sem érdekes már a kérdés eldöntésekor? Kritikusom a végső tettenérés pillanatában „hümmög", ami mégiscsak sok, hiszen ezzel azt akarja sejtetni, hogy nem eléggé, hogy nem jól és nem úgy értem de Mant, ahogy azt kell (!), hanem tőle veszem a mottót, és így az ő (tudniillik de Man) „tudásával" ékeskedem. Ez lenne a szorongás bloomiádájának beteljesülése, azaz a másik bekebelezése, helyére állás – ki nem érti! Az sokkal inkább okot ad a „hümmögésre", hogy Szondi a komédia kapcsán szól a kilépésről, a szerep hirtelen megtöréséről, s ennek példája az, amit kritikusom s, ami ennél rosszabb, de Man figyelmen kívül hagy. Szondi példája is Tieck Die verkehrte Welt című műve volt, és kérdése közvetve az, hogy van-e az iróniának és a komédiának köze egymáshoz. Szondinál ez áll (hm!): „In der Literatur über Tieck wird immer wieder darauf hingewiesen, daß dieses »Aus-der-Rolle-Fallen« ein seit Aristophanes in jeder Epoche und jeder Literatur vorkommendes »ureigenes« Mittel der Komödie und romantisch also allenfalls seine Anwendung ohne Maßen." („F. Schlegel und die romantische Ironie", in: Schriften II., J. Bollack és mások [kiad.], Suhrkamp, 1978. 29. o.) Vagy a csaknem hasonló megfogalmazás Benjaminnál: a forma ironizálása Tiecknél szélsőségesen jelenik meg, de – és ez a lényeg –: „Die dramatische Form läßt sich im höchsten Maße und am eindruckvollsten unter allen ironisieren, weil sie das höchste Maß von Illusionskraft enthält und dadurch die Ironie in hohem Grade in sich aufnehmen kann, ohne sich völlig aufzulösen." (Benjamin: Der Begriff der Kunstkritik in der deutschen Romantik, Suhrkamp, 1973. 78. o., a Fogarasi által használt későbbi kiadásban a 84. oldalon.) Röviden, fordítgatás és kommentálás nélkül (no comment!) is látható, hogy értelmesen lehet arról gondolkodni, miszerint a kiesés, kilépés, kiszólás, a vélt és imitált egy-ezés megrendülése a komédia kapcsán is felmerül(het), s mint állítottam, írásomban ezt próbáltam meg bemutatni Tieck és az őt érintő lényeges elméleti teljesítmények kapcsán.

Tehát Benjamin és Szondi azt állítják, hogy kiváltképpen Tieck élt ezzel a lehetőséggel – mondom, Tieck, és nem Jean Paul, hiszen de Man szerint rá gondolt Szondi, azaz inkább rá áll, hozzá lehet kapcsolni egy ilyen elméletet („He’s thinking more about Jean Paul, and giving a theory of the comic." Uo.). Vajon honnan tudja a dekonstrukció mindig, hogy a másik mire gondolt, vagy miért gondolja, hogy a másik nem gondolt arra, amire ő gondolt, és így tovább. De félre Benjaminnal és Szondival, van még egy lehetőségem, hogy ki-„sic"-esedett tanulmányomban valamiféle élet nyomát felmutassam, s ez talán Schlegel felől történhet meg, ha csak azt nem mondjuk, hogy saját elméletét illetően már ő sem érdekes – ugye, azért ez képtelenség lenne. Szóval szorongásomat feloldandó és bizonyítva azt, hogy nemcsak de Man, de még mások is, például én, olvasnak Schlegel-töredékeket, jó, ha szemügyre vesszük a korszak néhány fragmentumát.

Itt van rögtön a Fragmente zur Litteratur und Poesie egyik töredéke: a parekbase akár abszolút mimikai, akár abszolút fantasztikus, a regényben elleplezettnek kell lennie, nem olyan nyilvánvalónak, mint az ókori komédiában (vö. 397. fr.); a fantasztikus regényben a parekbase folyamatos kell legyen, állandó „jelenlétével" tüntet és teszi teljességgel lehetetlenné a döntést a személyről, a helyről, a kijelentésről stb. (vö. 463. fr.). Vagy éppen egy Tieckre vonatkozó, kritikainak tűnő megjegyzés: azáltal törekszik elérni a szokatlant, hogy átfordítja a megszokottat (vö. 926. fr.). Az „Umkehrung" nem jósolható, nem kiszámítható mozgása, amit a dekonstrukció, de éppígy a romantika is kiemelt. Egy újabb fragmentumban Tieck szinte a komédia lényegi szerkezetét vázolta fel: minden szisztematikus műben lennie kell egy prológusnak, egy epilógusnak és egy centrológusnak (vagy egy parekbasénak). Minél centráltabb, annál szisztematikusabb (vö. 942. fr.). Vagy a Zur Poesie und Literatur fragmentumai között találjuk: a parekbase mintegy az ösztönös örömérzet (Wollust) formája, míg a téma ismétlése ezzel ellentétes (vö. 952. fr., a töredékek mindegyike in: Fragmente zur Poesie und Literatur, H. Eichner K. F. Sch. A. [kiad.], 16. kötet, Schöningh-Thomas Verlag, 1981.). Az események közepette, miközben a forma önmagát destruálja, abban az örömben részesít minket, hogy semmi sem idézhető vissza, nem ismételhetünk meg semmit, hiszen bárminek a visszaidézése e megrendítő és örömben részesítő aktus folytán teljességgel lehetetlen. S ezt az iróniában működő erőt a komédia, mint a példa (Tieck) és a fragmentumok mutatják, nem nélkülözi, azaz él vele, olykor túlzásba is viszi. Fogarasi ajánlotta nekem Hamacher kiváló Schlegel-tanulmányát (olvastam!), amelyben az olvasó megtalálja azt a parekbaséra vonatkozó helyet, melyet Eichner fontosnak tartott e formatörő elem értelmezéséhez, ahol azzal az érdekes kijelentéssel találkozik, hogy ezáltal esik ki a próza a reflexió szerepéből (vö. „Der ausgesetzte Satz", in: uő.: Entferntes Verstehen, Suhrkamp, 1998. 222. o.). Még talán emlékeznek rá, Szondi beszélt ilyesmiről, de hát éppen az idézett szöveghely a Geschichte der europäischen Literatur című szövegben, a dráma kapcsán beszél a parekbaséról. Tehát csak és pusztán azt kívántam megmutatni, hogy Schlegeltől nem áll távol, főként, ha olyan közel állt hozzá éppen Tieck személyében, hogy felismerje a komédiában ennek a figurának a jelentőségét, ahogy ezt egykor Szondi már kimutatta.

Szeretném még felhívni valamire kritikusom figyelmét. Az írásom a szókratikus irónia mint háttér előtérbe állítására futott ki, ezért utal engem de Man anakoluthon-gondolatához, azaz de Man tudta, és így nincs mit tenni, mint őt idézni!? Tudta ezt már más is a romantika elméletírói között, a már nem olvasott Rudolf Haym is az irónia szókratikus eredetére utalt (vö. Die romantische Schule. Ein Beitrag zur Geschichte des deutschen Geistes, O. Walzel [kiad.], 4. kiadás, 1920. 295. o.). Vagy az újabb romantika-irodalomban éppen ennek a sajátos dialektikának, amely nem a hegeli (!), a jelenlétét és jelentőségét dolgozzák ki (vö. R. Bubner: „Zur dialektischen Bedeutung romantischer Ironie", in: uő.: Innovationen des Idealismus, Vandenhoeck/Ruprecht, 1995. és például A. Arndt újabb tanulmányai: Dialektik und Hermeneutik, valamint Wiederstreit und Wider-spruch. Zur Grundform romantischer Dialektik). Nekem úgy tűnik, hogy a dekonstrukció és az antik dialektika viszonya, akár de Man szövegei kapcsán is, még vizsgálandó, nagy téma – egy aligha dekonstrukcióellenes szerző, mint Rodolphe Gasché a nyelvi elem afenomenalizmusának kifejtésekor nem riad vissza attól, hogy azt mint dünamisz adünamiat jelölje meg (vö. Gasché: „The Fallout of Reading", in: The Wild Card of Reading, Harward U. P., 1998. 133. o., a megfelelő arisztotelészi gondolatot lásd Metafizika 1046a). Ez a megjelölés ugyanis éppen azt a privációt foglalja magába, ami a dolog lehetőségét és lehetetlenségét nem előre eldöntött módon juttatja kifejezésre, s ez végső soron – mint Arisztotelész kijelenti – áthúzza vagy megtöri annak lehetőségét, hogy valaminek végső lehetősége szerint a birtokában legyünk, vagy ennek lehetőségét teljességgel állítsuk – ez maga a teljességgel lehetetlen. Az antik tradícióval egybekötni az irónia tárgyalását – amit sokan sokféleképpen végeztek és végeznek –, ennek vizsgálatától mi sem tartózkodhatunk, s ennek megkerülhetetlen példája az általam hivatkozott 108. Kritikai töredék. Itt nem „überelni", s főként nem az „übereilen" forma szerint nem-érteni akartam de Mant.

Végül néhány megjegyzés: szigorú kritikusom kijelenti, hogy érintetlenül hagytam az irónia és a komikum megkülönböztetését. Valóban távol áll tőlem az osztályozó szempont, amit Schlegeltől tanultam, főként, ha egész írásom aligha irányult másra, mint ennek a mesterséges elválasztásnak a felszámolására. A Benjamin-kérdéskör valóban meggondolandó, itt kritikusom számos megjegyzést tesz, amiről lehet értelmesen gondol-kodni. Bár Fogarasi itt elmarasztal, hogy nem idéztem bizonyos meghatározó helyeket, főként azokat, ahol de Man szerint Benjamin hegeliánus dialektikája lép működésbe. Miért is gondolnánk, hogy itt a hegeli dialektika jól bejáratott kritikáját kellene követnünk? Benjamin könyve a következőképpen fejeződött be: a káprázat fénye vetül a sokféle műre, a mű sokféleségére, amit a fény mintegy kiolt, és ebben a pillanatban és pillanatra magát az ideát engedi lenni, ami a mű, a mű sokféleségében (vö. 1973-as kiadás, 113. o., Ges. Schriften-ben, amit Fogarasi is használ, 119. o.). Sokkal inkább működik itt az a platonikus dialektika, amiről Volkmann-Schluck azt írta Plato. Der Anfang der Metaphysik című könyvében, hogy az idea fény, amely a felfogó lelket és a létezőt feszültségteli viszonylatba állítja, az idea az a nem szűnő vonatkozás, amely a gondolkodó lelket érinti (vö. Königshausen/Neumann, 1999. 60. o.). Amikor Benjamin arról ír, hogy az egyedi mű meghatározott formáját destruálja az irónia, miközben az örök forma egét rajzolja ki: a formák ideája ad neki maradandóságot, és így lesz egy. De ez az odarajzolt ég miféle biztosítékot nyújt, a mű, a látható mű a határok között marad. Csak a művészet ideája határtalan, amely azonban éppen hogy nem szemlélhető, a káprázatban van az idea, de ott az ember nem lát, csak inkább látni véli az összeállót. A formális irónia paradox kísérlete – mint Benjamin állítja – a destrukció által történő építés, vagyis annak a lehetősége, hogy még ki nem próbált vonatkozásokat teremtsen a műben és a mű által a reprezentációnak alapot adó forma (Darstellungsform) megrendítésével. Önmaga véglegesen be nem teljesíthető lehetőségeinek lehetővé tétele, ahogy írta: az ideára való vonatkozásának demonstrálása („im Werke selbst seine Beziehung auf die Idee zu demonstrieren").

Végül egy nekem tetsző, sőt szándékomnak tökéletesen megfelelő olvasatot ad Fogarasi György: a hangsúlyt én éppen arra helyezem, amit ő ki akar húzni, a miközben-re, ami, elismerem, kevésbé hangzik jól, mint Merleau-Ponty intervalluma, vagy mások Zwischen-je, mégis ezzel akartam, talán ügyetlenül, kifejezni azt, hogy a mű olyan mozgás és mozgatottság (egy olyan, céllal bíró valami, ami nem magán kívül, hanem önmagába rejtve az, ami), esetleg Wollust, amihez mi mindig későn érkezünk, vagy amelyből túl korán lépünk ki. A mű szét-nem-rombolható (hiszen mindig túl van az időn és a léten, ami az ember értő pillantása előtt egyáltalán adódik), a mű beteljesedésének lehetetlensége ez, amihez érdemes a Blanchot (Az Athenaeum-ról) művét alapul vevő Ph. Lacoue-Labarthe és J. L. Nancy szerzőpáros The Literary Absolute (franciául 1978!) könyvét megnézni, például az auto-critique témához.

Ami a tévedést illeti, miszerint nem látom, hogy mire hivatkozott Hamacher, ezt talán nem érdemes tárgyalni – a kérdés az volt a számomra, hogy „ideiglenes" korrekció(ja) járt-e eredménnyel Szondi művének későbbi megítélését illetően. Nem. Hangsúlyozom, nem érdekel, hogy Szondit miért tolta félre de Man, talán magyarázat lehet, hogy én is gyanúsítsak, amit Gasché írt le, hogy éppen Szondi biztatására kereste meg de Mant…

Fogarasi Györgynek minden irónia nélkül köszönöm az írását – egyrészt mint tanulmányírót, másrészt mint kiváló fordítót nagyra tartom –, s azt, hogy ilyen sokrétűen foglalt állást ebben a nem könnyű vitában. Nagy életművek árnyékában semmiképp sem szorongva, hanem sokkal inkább tanulva élek.