„A tudományos erkölcs arról szól, hogy
mit jelent jól művelni a tudományt.”²

Hannah Arendt megfigyelése szerint a rómaiak voltak az elsők a történelemben, akik megválasztották a hagyományukat: eléggé különös módon a meghódított görögség kultúráját tartották követendőnek, melyet kissé a saját arculatukhoz formáltak – „romanizál-tak” –, s azóta az európai és a belőle-tőle induló kultúrák számára mintát adtak-adnak a döntés lehetőségére: választást a múlt ajánlotta kínálatból. A lehetőségek köre egyre bővülni látszik, s a táguló horizont feladatot is jelent. Korunk tradíció-túlkínálatának útvesztőiben nem könnyű saját ösvényeket kirajzolni.

Martin Heidegger kutatásai szerint a görög(ség)ből a latin(ság)ra váltás inkább csúsztatás, jelentésszűkítés, -szűkülés, homályosítás volt, amennyiben ez a filozófia nyelve, s mindez a létlehetőségek, a lét tisztázásának esélyét csökkentette a létező számára, elmosva közte és a lét közt fennálló különbséget. Ezért is tartotta Hannah Arendt tanára egyik legfontosabb tudományos feladatának az ontológiai differencia tisztázását és a görög fogalmi nyelvezet forrás közeli újraértelmezését, saját professzorának, Edmund Husserl-nek a nyomdokain elindulva, majd tőle eltávolodva.

Hogyan lehet a filozófiát szóra bírni egy filozófiai hagyománnyal alig rendelkező nyelv számára? Miképpen lehetséges hagyományt választani és a teoretikus pontosságú használatra alkalmas filozófiai nyelv megteremtésével kísérletezni – belelátni, illetve kilátni ebből a nyelvből, írni ezen a nyelven? Bacsó Béla Írni és felejteni című könyve – mely az előző, a „…mert nem mi tudunk…”-kötet folytatásaként is (és főleg akként) olvasható – egy olyan hagyomány mentén halad, mely a fogalmi elrendezést, a megnevezés folyamatban lévő, önmagát feladatként és esélyként felkínáló pontosítását tartja szem előtt, mely szétbonthatatlanul összeszövődik a megnevező kérdésben létének és válaszadásra késztetettségének tudatával és tudásával. Ugyanakkor az újabb könyv az előzőhöz képest „tisztázó” kötet, egyre világosabbá és pontosabbá téve egy gondolkodásmód útvonalait, megerősítve, hogy lehetséges és szükséges a gondolkodásmód, még ha látszólag minden külső tényező ellene mond is; fenntartja szerzőjének a kikérdezettségben lévő létet felismerő és vállaló, arra válaszokat megfogalmazó magatartását.

(annyi mint filozofálni) Az Írni és felejteni címben felvetődő paradoxon sokrétűsége a könyv tanulmányaiban szerteágazón bomlik ki: nem nélkülözve egyfajta fanyar iróniát, a platóni (s ezzel az egész európai filozófiai) hagyományt egyszerre kérdőre vonva és megerősítve, amikor a Phaidónban megfogalmazott szó/beszéd/írás egyre összetettebbé váló problematikájának időszerűségére utal, és megvilágítja a filozófia mindenkori aktualitását kutató és a gondolkodó ember (és egyben a gondolkodás) választásnak eleve kitett helyzetét. Mindezt úgy teszi, hogy ellenszegül a szétszóródásnak és az „újonnan eluralkodó” irányzatoknak, kitartva sajátjává alakított, főként a német nyelvű tradíciót szem előtt tartó kutatásai és egyre mélyülő ismeretei mellett, s fenntartja azt az olvasási módot, mely a felszínen túltekintve rávilágít a különbözőségek egyezésére és összeegyeztethetőségére. Azt is engedni látszik Bacsó Béla új könyve, hogy nem a hermeneutika és/vagy a fenomenológia közti választásról vagy nem az említett irányzatok variánsáról van szó, hanem éppen a szellemükben állandóan végrehajtott és a választási kényszeren való túllendülésről, önálló utak kereséséről.

Mindez tapintatos kritikai magatartással párosul, melyben a fogalmak tisztázásán alapuló, egyre inkább kibomló életértés a mértékadó; a lehető legelérhetőbbig való visz-szatekintés tehát nem öncél, hanem egy előretekintő, távolabbi közös horizont pontjainak felderítése miatt történik. Ebből adódik, hogy az Írni és felejteni című könyv írója a tapintatot az olvasott és bírált szerzők iránt, a pontos és éles kritikát pedig a megvizsgált gondolatokkal szemben alkalmazza. Így történik ez az egész könyvben, nem csak például a Lábjegyzet a Szép fogalma című könyvhöz című írásban, hanem A szorongás mint egzisztens kategória címűben is, ahol éppen saját hagyományainak egyikét veti alapos és éles átvilágítás alá.

Az Elmélettörténeti kérdések című fejezet írásainak középpontjában áll a már említett fogalmi pontosítás, mely a logosz értelmezése köré rendezi az írásokat. Látszólag elvont és részletet érintő kérdésnek mutatkozik, de ahogyan a szövegek – nem csupán a Logosz és megértés és a Logosz és művészet – kibontják fogalmát, megmutatkozik az a tömörség, amely visszamenőleg egy lényegibb kimondás valamikori fennállására enged következtetni, előrefelé pedig a valódi mondás reménytelenségének napjaink filozófiájában elterjedt kliséjét oldja fel: egyrészt fenntartva a folyamatos kérdezést, másrészt elismerve a ki nem mondható (arréton) és a belső szó (logosz endiathetosz) jelenlétét, rá tud hagyatkozni a mellettük és velük együtt kimondhatóra és a feltétlenül kimondásra váróra és arra szorulóra. A logosz fogalmának spirál mentén történő megközelítése, egyre pontosabbá tétele egyidejűleg tárja fel a hozzá kapcsolódó jelentésmezőt, mely szinte átfogja a megnevezéstől/-ből eredő problémát. Az onomatikus és delotikus logosz, azaz a szavak útján történő megnevezés és a láttató/felmutató közti megkülönböztetés³ dualitásából indulva a tanulmányok fokozatosan teszik egyre árnyaltabbá (például 87–88. o.) a gondolkodás (legalább) két alapvető követelményét, a megfontoltságot (phronein, 12. o.) és a mindentudás behatárolását (emendatív tevékenység, 9. o.), melynek a szövegekbe árnyaltan beleszőtt nyomain a könyv is halad, ekként megvilágítva, hogy valójában mindvégig mindannyiunkat érintő lét- és létezővonatkozásról van szó. Arról a létlehetőségről, mely mindenki számára megadatott – még ha nem él is vele –, hogy magát a világ dolgaiba való belebocsátkozása során (entlassen ins Unbestimmte, 85. o.) jobban, másként, megváltozottként értse. Így a logosz mint vonatkozásban-lét (86. o.) nem absztrakt és ezoterikus, csak a szakmabelieket érdeklő fogalom, hanem a mindenki érintettségét magában foglaló létlehetőség felmutatójaként kilép a szűken vett filozófia és az elmélet területéről nem csak az etika, de a művészetfilozófia felé is.

(szép-mű-alkotás) A művészetfilozófia napjaink egyik legizgalmasabb területének látszik, Bacsó Bélánál azért is az, mert túlmegy a szokásos „esztétizálódó világ” problémán, és a műveket is a létező- és a létvonatkozás összefüggésében láttatja: eseményszerűségében, kibomlásában (energeia és entelekheia, például 77. o.), a befogadó méltóvá válása imperatívuszában és folyamatában: a mű megszólításának és a befogadó megszólítottságának állandó kölcsönösségében. Éppen ezen a ponton tűnik fel, hogy az elméleti megközelítések mennyire áthatják az applikációt, a művek olvasásának és értelmezésének területét. A könyv címéül is választott Írni és felejteni című írás az Alkotók – Művek – Problémák fejezet része, s tematikailag valóban idetartozik, de egyben példa arra, hogy a műről írás az önállóbbnak tartott elméleti írások méltó és egyenrangú párja lehet. Ebben a Kafkáról szóló írásban – melyet e fejezet legjobb írásának vélek – esszenciálisan lelhetők föl azok a kérdések, problémák és a jövő olvasatainak is lehetőséget adó válaszok, melyek a könyv egészét áthatják, s amelyek „emberi létezésünket éppúgy érinti[k], mint […] művészeti tapasztalatunkat.” (185. o.)

Amiatt fontos ez, mert írásaiban Bacsó Béla kitartóan keresi az esztétika/művészetfilozófia körülhatárolásának napjainkban egy időszerűbb, tartalmasabb, többet mondó lehetőségét; a szoros definíció lehetetlenségének nyilvánvalóságától elrugaszkodva tér vissza újra és újra ahhoz a ponthoz, ahonnan elindulva egyre jobban ki tudja szélesíteni a művészeti tapasztalat sajátosságainak felfedezését, és fenn tudja tartani az ehhez a tapasztalathoz illő nyelv keresését. A művészet különleges és sajátos státusát elismerő tradíció mellett érvelve keres olyan újrafogalmazási és újraértelmezési lehetőséget, mely a jelenkor szubverzív változásai közepette is érvényességet szerezhet. Ilyen módon válik fontossá, hogy mindig a mű és befogadó együtthatásában gondolkodik, s a művészetelméletnek a filozófiával való kapcsolatát hangsúlyozva találja meg azt a pontot, ahonnan érthetővé és elfogadhatóvá válik a művészet jelentőségének fenntartása. Mert ebben a kölcsönösségben világlik fel az ember lét általi érintettsége, mely vágyként minden létezőben jelen van, vagy másként: a létező önmegértése mindig valami/valaki más által történhet meg, mindig folyamatban van és mindig kimondásra vágyakozik. A művészet az egyes műalkotásokon keresztül képes ezt a vágyat ébren tartani, szembeszegülve akkor is, ha a mindennapiság nevetségessé akarja tenni ezt a vágyat és kívánságot. Ismétlőn emlékezteti a létezőt valami többre és másra is abban a paradoxonban, mely nem téveszti szem elől az „éppen így és nem másként van”-t sem.

Talán így és innen érthető meg leginkább a művészetelmélet fenomenológiai-herme-neutikai hagyományának beépítése és transzparenssé tétele egy jelenünkben is érvényes esztétika megalkotásában. Bacsó Bélánál a tradícióhoz való kapcsolódás a legalaposabb olvasói körültekintéssel is jár: nála nemcsak neves szerzők szerepelnek, hanem a témához kapcsolódó minden gondolatot-gondolkodót szemügyre vesz, idéz (legyen az Kauf-mann, Wachterhauser, Waldenfels, Hogrebe vagy Trabant), s mindvégig követi az első írásban felvetett kérdésként megfogalmazott szándékot: „miként vetheti meg a lábát a gondolkodás a kritikátlan igenlés és a radikálisan kritikai, világtalanító tagadás között.” (8. o.) A tradícióválasztás azonban mindig kritika és vita is, mert így vezethet valami többhöz, valami máshoz, valami újbóli „eredetihez”. Ebben és ezzel párhuzamosan mutatja fel, hogy a művészetelméletnek is dolga és feladata, hogy ehhez hasonló kritikai pozíciót tartson fenn, hogy ne mosson el minőségi különbségeket egyfajta toleranciának álcázott „bármi elmegy” jegyében. Ennek megfogalmazásában nyer jelentőséget az a mélyre visszanyúló terminus technicus-bázis, melynek a mértékadás, a gondolkodás, a kikérdezettség, a kérdésként és válaszként kimondásban lét lesznek az alapvető fogalmai, s amelyek lehetővé teszik a mindenkori olvasó belebocsátkozását is a szerző intellektuális kihívásokat sem nélkülöző (szöveg)világába.

(tudományos lelkiismeret) Jan Patoèka fogalmazza meg a tudományos lelkiismeret (egyik) elveként, hogy „a tudományt nem az eredmények jelentik, hanem az a folyamat, melynek során minden eredmény újra megkérdőjeleződik”.⁴ Amikor az Írni és felejteni című könyv a művészeti tapasztalat eseményszerűségéről, megszüntethetetlen létvonatkozásáról, az esztétikai tér változni képes perspektíváiról beszél, folyamatosan ezt az újra- és újrakezdést fogalmazza meg. A cím is magába foglalja ezt a rejtetten felnyíló etikát, s egyik kifejtését a kötetben a Kierkegaard-írás adja meg (melynek nem csupán ismétlés-értelmezése vonatkozik az etikai dimenzióra), de a címadó Kafka-tanulmányban is ez olvasható: „az emberi egzisztencia élet a Törvény előtt” (181. o.); hasonlóan a nyitóíráshoz, amely a figyelmeztető negativitás felől árnyalja az etikai dimenziót, amikor az obszcenitás fogalmát helyezi középpontjába, és ekként járja körül.

Feltétel nélkül kitartani intellektuális vonzalmak mellett, nem megkerülni a gondolkodás – saját magunk gondolkodásának és gondolatainak – kritikáját, véghezvinni azt, amibe belebocsátkoztunk, a döntéshelyzetek elől nem kitérni, ez is mind a tudományos lelkiismerethez tartozik, s egy olyan „szellemi szerkezet, mely magában foglalja annak lehetőségét, hogy a szellemi hivatás kiszakadhasson a társadalmi alávetettség állapotából, amelynek ki van téve”.⁵ Írni és felejteni ezt a kiszakadhatóságot is jelenti, azt, mely a művészet tapasztalatának repetitív körüljárásával való bajlódásról tudja, hogy egy szellemet szétfeszítő erőtérben zajlik (53. o.), s mely folyton ellentmond az esztétikai térnek. A filozófia absztrakciói ekképpen nyernek közvetlen érzékiséget, megszólító erőt, mely nem a szétszóratás és korlátlanság, hanem a mértéktartás, alázat és megfontoltság kötöttségének határtalanságát villantja föl. Mindennek a célja nem csupán a megértés és mindig másként értés, hanem annak megmutatkozása is, hogy az „emberi élet a megértésen túl (maga)tartást kíván nyerni”. (37. o.) De mindez – amiképpen a szép/ség is – ellenáll a fogalmivá tételnek. Az, hogy „amit kimondunk, már valamilyen módon a kimondottakkal kerül vonatkozásba, és sohasem mondjuk ki a dolgot végső értelme szerint, hanem egy jó okkal értelmesnek tartott kimondás az, amit egyáltalán elérhetünk” (86. o.), az Írni és felejteni című könyvnek is önkorlátozó, a létező határaira figyelmező vonatkoztatási pontja; rendíthetetlenül fenntartott igénye pedig a Schleier-macherre vonatkozó kierkegaardi megfigyelés, jellemzés és elismerés: csak arról beszélni, csak annyit mondani, amennyit tudunk, amennyit képesek lehetünk kimondani. De azt és annyit mindenképpen.

Jegyzetek

1 [Cím] Vö.: Bacsó Béla: „…mert nem mi tudunk…”, Kijárat, 1999. 82. o.

2 Jan Patoèka: A jelenkor értelme. Kilenc fejezet egyetemes és cseh problémákról, Kalligram, 1999.

3 Vö. például: „Lét és priváció… Hermeneutikai kísérlet…”, in: „…mert nem mi tudunk…”, Kijárat, 1999.

4 Jan Patoèka: i. m., 31–32. o.

5 Jan Patoèka: i. m., 19. o.