Németh László születésének centenáriumi éve gazdag szellemi pezsgést keltett idehaza és a határainkon kívül is (főként Erdélyben). Rendezvények tucatjai zajlottak (s zajlanak egészen az év végéig); folyóirat-különszámok, illetve összeállítások sokasága keletkezett, s – szinte példátlan módon – a Németh Lászlótól, illetve a Némethről megjelent könyvek száma a nyár végére elérte a nyolcat (tíz kötetben).

Tagadhatatlan tehát az olthatatlan érdeklődés az életmű iránt. Olthatatlan, hiszen már közel háromnegyed évszázada zajlik az életmű iránti lelkesedés hullámait lecsillapítani, kioltani törekvő ellenerők működése is; mely ellenerőknek persze nem csekély szerepük van abban, hogy – ismerős paradoxon – éppenséggel ellenkező mechanizmusok gerjesztődjenek a magyar szellemi életben. (Még akkor is helytállónak tűnik e megfigyelés, ha tudjuk és jelezzük, hogy a Németh-életmű iránti konkrét, mindennapi érdeklődés – magyarul: a művek olvasása – egyáltalán nem mondható tömeges vagy gyakori jelenségnek. De – durván fogalmazva – így van ezzel sajnos szinte a teljes magyar szépirodalom.)

A Németh László-i életmű – a maga szuggesztivitásával, hatalmas méreteivel, nagy értékeivel és minden korban vitatható belső feszültségeivel – mindig is vonzotta (vagy éppen taszította) a szellem embereit. Jól látható ez a Németh-recepció történetét tanulmányozva, s épp ily plasztikusan jelenik meg mindez e mostani, centenáriumi esztendőben is. Ennek pedig mélyen gyökerező oka kell hogy legyen. Ami aligha más, mint a Németh-életmű vitalitása, változatlanul erős kisugárzó ereje. Úgy is mondhatnám, hogy vonzereje. Amely vonzerő ennek az életműnek a korszerűségét is jelzi. Abban az értelemben, hogy Németh a kort, amelyben élt – a 20. századot – legtöbbször helyesen, jó kérdésekkel faggatta. Ilyenformán legtöbbször a válaszai is helyeseknek bizonyultak. Saját korában is és manapság is. Éppen emiatt válhatott, vált Németh László korszerűsége időszerűvé. A „mi időnk" számára is tanulságossá.

Sajátos tükör az elmondottakhoz Tüskés Tibor legújabb könyve, Az édenalapító. Ez a tanulmánykötet – szerzője szerint – „négy évtizedes küzdelem" eredménye. Küzdelem ennek az életműnek a „befogadásáért, megértéséért és interpretálásáért": Tüskés Tibor szellemi épülésének és irodalomtörténészi, kritikusi működésének talán a legtöbbször visszatérő intellektuális és esztétikai élménye. Egyete-mi hallgató korától napjainkig, túl a hetvenen. (Maga a szóban forgó könyv mint szellemi korpusz pedig egy sajátos sorozat záródarabja Tüskés eddigi pályáján. Az egy személyről szóló, de nem monográfia jellegű művek sorában ugyanis korábban már napvilágot láttak a Fülep Lajosról, Takáts Gyuláról, Martyn Ferencről és Fodor Andrásról szóló tanulmánygyűjtemények.)

Tüskés Tibor irodalomtörténészi-kritikusi életművének egyik legjellemzőbb vonása (mint gondolkodói és érzelmi attitűd) az analógiákat, sőt az azonosságot kereső, a személyes meggyőződéssel helytálló értékőrzés ideája. Kevésbé konfrontatív és kevésbé „elméleti", kevésbé elhárító, sokkal inkább befogadó alkat. Érteni és megérteni igyekszik hősét, hőseit; a sikeres, jó művek, értékes életművek vonzzák. S mintha irtózna a kemény bírálatoktól, de lehet, inkább arról van szó, hogy a számára nem tetszőt félreteszi. Nem ír róla. Akikről írt, ír, azokat személyes ügyének tekinti, s ha kritikai észrevételeket fogalmaz is meg, tapintatosan, majdhogynem gyámolító szeretettel teszi. Ily módon válik személyes üggyé – ki tudja, mennyi időre – minden és mindenki, amiről, akiről csak ír. Abban az értelemben – és éppen ez a lényeg –, hogy természetes „önzéssel" saját magát is építgeti, gazdagítja, színezi, csiszolja, finomítja másokról szólásában.

Fokozottan érvényes mindez Németh László-élményére. Amely – mint láttuk – több mint négy évtizedes. Aligha véletlen például, hogy Az édenalapító tán legmélyebb, legihletettebb tanulmánya Németh László Széchenyi-élményét vizsgálja, mutatja be. Ihletett és vallomásos írás ez. Arról vall, hogy Németh László hosszú ideig tartó viaskodása Széchenyi szellemével és életének példájával legbenső, legszemélyesebb ügye volt. Tüskés mélyen átérzi mindezt, és találóan interpretálja a „végeredményt": Széchenyiben Németh saját „eszmevilágának, egyik központi tézisének, a »harmadik oldal«-nak a képviselőjét látja". S tovább: „a két oldal, a két malomkerék közé szorult ember sorsa szükségképpen tragikus." Végül: a Széchenyi-könyv hősét – Berzsenyihez hasonlóan – Németh „jelképpé, sorsmetaforává alakítja, növeszti". S aligha tévedünk nagyot, ha ezt az utóbbi summázatot Tüskés Tibor Németh László-élményére is vonatkoztatjuk. Azaz: számára Németh szellemi példa és jelkép. Legfőképpen gondolkodói magatartása és morális ereje miatt.

„Amit megismert, azonnal igyekezett továbbadni" – írja róla. – „A kifejezés vágya, a közléskényszer űzte. Egy a legmagasabb értelemben vett tanári elhivatottság, pedagógiai éthosz egész életművét átszínezte." Tüskés többször említi, hogy a Németh-életmű fő összekötő anyaga a pedagógiai hajlam, a „pedagógiai szenvedély." Mélyen egyetért Németh önjellemzésével is: „a javíthatatlan tanár". Kell-e mondanunk, hogy mindez Tüskésre is érvényes. Eddigi – több mint félszáz – önálló kötetét forgatva ez nagyon is szembetűnő. Megragadja őt továbbá Németh László tudós író mivolta is. Módszerében és „technikájában" egyaránt. Ez utóbbin a gondos forrástanulmányok és az adatgyűjtés megszállott alapossága értendő, a metóduson pedig az, hogy „megfigyel, elemez, próbákat végez, tanulságokat von le. S mindehhez hozzáadja a művész intuitív képességét, tehetségét, szemléletes, gondolatgazdag stílusát, páratlan műveltségét".

A személyesség, a személyes kötődések egész sora mutatkozik meg, bukkan elő úgyszólván valamennyi – rövidebb-hosszabb – Némethről szóló írásában. Filológiai búvárkodásainak hangulatosságát is ez a vonzódás adja. Az a megközelítés, amely a kutatói ösztönt, a kíváncsiságot, a tudósi makacsságot és az eredményeket személyes, tehát átélt élményként tárja az olvasó elé. Ahogyan például megosztja velünk a Németh Lászlóról legelőször olvasott méltatás ráismerő örömét, ahogyan előadja az 1948. évre kiadott Irodalmi Diáknaptár című füzetben található Vajda Endre-méltatás szépségeit. S mivel e tömör kisesszé azóta sem jelent meg újra sehol, rögtön közli is a teljes cikket. Benne egy igencsak fontos – Tüskés számára: fontos – mondat: „Munkásságában az általános emberi szempontok mellett döntően fontos szerepet kap a magyar igény. Széchenyihez hasonlóan a nemzet »őrlelke« szeretne lenni."

A konkrét, a megélt, a Németh László személyéhez fűződő élmények úgyszintén sok fontos, színes, élvezetes adalékot szolgáltatnak a további kutatások számára. Ami megint csak nem volna lehetséges – legalábbis ebben, ilyen formában – Tüskés eredendően szociográfusi ihletettsége, érdeklődése és nagy tapasztalata nélkül. Pontosan, tárgyi hűséggel adatol, dokumentál. Följegyzéseket ír a Némethtel való találkozásairól, jegyzeteket készít, fényképekkel, hangfelvételekkel hitelesít. Könnyed otthonossággal mozog Pécsett, Németh László helyi kalauzaként. És hát a szerkesztő Tüskés! A hatvanas évek első felének Jelenkor-szerkesztője Németh Lászlóval mint szerzővel levelez, szervezi a róla írt cikkeket, megbecsült vendég Sajkodon s a Szilágyi Erzsébet fasorban. Később Németh László kiadója: reprintként jelenteti meg A Medve utcai polgárit…

Tüskés Tibor kritikai észrevételei e tanulmányokban inkább csak pályatársai Németh László-értelmezéseinek egyikével-másikával szemben kerülnek előtérbe. Bírálja például Grezsa Ferenc Németh vásárhelyi korszakáról írott monográfiájának bizonyos apologetikus mellékhangjait. Például a „minden egyes drámai művet »remekműként« tárgyaló" szándékot, továbbá azt, hogy túl sokat fogad el perdöntően hiteles valóságként Németh önértelmező kommentárjaiból. Többek között a szocializmust igenlő, „azzal »egyetlen pillanatra sem szemben álló«" ideológiai, politikai és erkölcsi attitűdöt. Vitairatként olvassa (és több ponton vitatja) Sándor Iván Németh „üdvtanáról" írott könyvét. Nem ért egyet az alapkoncepcióval: szerinte Sándor Iván inkább „a pályakép időbeli különbségeit, változásait hangsúlyozza, s nem az életmű belső kapcsolódásait, összefüggéseit […]". Hiányolja továbbá e pályaképből „a magyarság sorsproblémáival birkózó Németh László" megmutatását.

Recenziónk elején szóltunk néhány szót Németh László korszerűségéről. Tüskés Tibor úgyszintén érinti ezt a témát Az édenalapító című kötet több írásában. Egy helyütt (látszólag talán fordított logika szerint, de a lényeget tekintve) egészségesen egyszerű megfogalmazásban: „Németh László eszmerendszere azért maradhatott program a huszon-egyedik század számára is, mert igényeiből sok minden nem valósult meg, mert a világ szekere sok tekintetben az általa óhajtott cél helyett másfelé kanyarodott." A korszerűségen belül értendő időszerűség konkrét példái, példázatai Tüskés fölvetéseiben úgyszintén helytállóak. (Még akkor is, annak ellenére is, hogy már-már közhelyszerűen hatnak. Olyan közhelyeknek azonban, melyeknek igazságértéke és pozitív tartalma még mindig kívánatos.) Németh életműve Tüskés szerint (is) „eleven, élő, időszerű, elgondolkodtató érték. Időszerű minőség-elve mind a vallásos hitben, mind a pedagógiában. Időszerű magyarságféltése: a nemzeti kérdést nem lehet megkerülni […] És időszerű az a gondolata is, hogy nincs gazdasági-társadalmi változás az egyén lelki nemesedése, erkölcsi fölemelkedése nélkül."

Szép és hasznos könyv Az édenalapító. Szép, mert vonzóan őszinte és vallomásosan személyes. Hasznos, mert a filológus-szociográfus Tüskés számos fontos és tovább hasznosítható dokumentumot, tényt, adatot tárt fel és osztott meg velünk, olvasóival.

(Panónia Könyvek, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2001, 250 oldal, á. n.)