A meghívó Füzi László könyvéről való beszélgetésre invitál. Ez, ha a beszélgetés nem fecsegést jelent, ma egyáltalán nem egyszerű feladat. A nehézség több dologból fakad.

1. A könyv, amelyről szólni kell, igen gazdag anyagú, vaskos, közel hétszáz oldalas mű. Az elemzésre váró problémák olyan gazdag szövedéke jelenik meg benne, amelynek behatárolt időben legföljebb egy-egy mozzanata beszélhető meg.

2. Németh László életműve, amely ugyancsak rendkívül részletgazdag, mára recepciójának olyan szakaszába érkezett, amelyben a korábbi, viszonylag szilárdnak látszó értékítéletek is bizonytalanná váltak; mára a hetvenes-nyolcvanas évek Németh László-képe – kimondatlanul is – megrendült, a szellemi élet egészére érvényes új konszenzus pedig még nem alakult ki. Ma – már és még – nyitott kérdés, hogy egy nagy író korszakos jelentőségű életművéről, vagy – Fejtő Ferencet idézve – egy „kártékony zseni" alapvetően problematikus produkciójáról, esetleg – ahogy József Attila vélte – „egy elveket még elnagyoltan sem képviselő" író-ideológus korspecifikus teljesítményéről van-e szó. S bár az író kitartó tisztelői a mostani centenáriumra is jó néhány művel jelentkeztek, az olvasói érdeklődés minden jel szerint mára jelentősen megcsappant. Az első benyomásokra építő ítélkező akár az életmű érdektelenné válására is gondolhat.

3. Ma igazi Németh-specialistának, a nagy terjedelmű életmű részleteiben is otthonosan mozgó szakértőnek legföljebb néhány kutató tekinthető – magam például semmiképpen nem tartozom közéjük. Az az anyagismeret, amely a véleményt nyilvánítótól elvárható, ma csak keveseknek sajátja; legtöbbünk csak más életművek ismerőjeként, az érintkezési pontok felől közelítve tud Németh Lászlóról megnyilatkozni, s ez szükségképpen magában rejti az értelmezés esetlegességének veszélyét.

E helyzet alapvetően behatárolja lehetséges mondandómat. Nem vagyok ugyan híve annak, hogy a recepció ingamozgását az irodalomtörténész szolgaian kövesse, a hatástörténet azonban kétségkívül előtérbe állít bizonyos fejleményeket, míg másokat – pillanatnyi „érdektelenségük" következtében – háttérbe szorít. Azaz, akár akarjuk, akár nem, valamiképpen előre tematizálja beszédünket. Ezért úgy gondolom, az lesz a leghelyesebb, ha a könyv egészéről csak röviden, summázva szólok, s csupán egyetlen problémát, amely a könyvben is megjelenik, s magam is lényegesnek vélek, próbálok meg saját nézőpontomból értelmezni.

A könyv egészéről általánosságban magam is csak azt mondhatom, amit egyik kritikusa, a Németh-életmű alapos ismerője, Monostori Imre már kimondott: „Füzi László […] könyve a legjobb Németh Lászlóról szóló könyvek közé tartozik, összességében megítélve: rangos irodalomtörténészi (egyszersmind filológusi) teljesítmény" (Új Könyvpiac, 2001. 8–9. sz. 5.). A teljesítmény, úgy vélem, két, egymást támogató fejleményre alapozva jöhetett létre. Egyrészt Füzi László régi, kitűnő ismerője a Németh-életműnek, immár legalább negyedszázada kutatja azt, s ez a könyve egy hosszú és szisztematikus fölkészülés eredménye, egyetlen műben való összegzése. Amit tud az íróról, az nem alkalmi vizsgálódás eredménye, hanem egy középnemzedékbeli kutató egész eddigi munkásságának lepárlása. Másrészt mára a Németh László-kutatás is fontos eredmények sorát érte el, megizmosodott például az a filológia, amely lépésről lépésre előkészítette, sőt lehetővé tette az átfogó interpretációt. S itt nemcsak a különböző jellegű és értékű részletfeldolgozásokra kell gondolnunk, hanem olyan fontos szövegkiadásokra is, mint az író leveleinek közreadása – ez ugyanis olyan összefüggések vizsgálatát teszi lehetővé, amelyek egyébként rejtve maradnának. Magyarán: mind Füzi László pályáján, mind a Németh-kutatásban megérettek a föltételei egy összegző munka megírásának. A könyvben így – ahogy Füzi máshol meg is vallja – „először kísérletezett valaki egy teljes, a legtöbb Németh Lászlóval összefüggő kérdésre választ adni, vagy a vele kapcsolatos jelenségeket összefoglalni". A földolgozás módja, részben az összegyűlt anyag természetéből, részben Füzi érdeklődéséből következően, egyfajta genetikus megközelítésként értelmezhető. A re-konstrukció gerince, híven a könyv címéhez, alkat és mű időben kibontakozó viszonya, s ez a megközelítés lehetővé teszi Füzi számára, hogy figyelembe vegye az írói alkat szélső pólusainak megnyilvánulásait éppúgy, mint az életmű benső, mondhatnánk autochton bontakozását. Füzi célja, bevallottan, az élet és a mű összefüggésének, a mű benső elágazásainak rekonstrukciója, összetartozásuk tudatosítása. Ehhez természetesen komoly életrajzi, szövegfilológiai és eszmetörténeti tájékozottság kell, de ezekkel Füzi rendelkezik.

Vitakérdés lehet azonban a könyv műfaja. Monostori Imre „vaskos monográfiá"-ról beszél, s kétségtelen, sok mindent föl lehet hozni e tétel bizonyítására. Magam mégis úgy gondolom, hogy e könyv valójában egy sajátos átmeneti műfajt alkot, átmenetet az életrajzi alapú irodalomtörténeti monográfia és a személyesebb, naplószerű narráció között, vagyis jellegében irodalmias vonásokat mutat. Voltaképpen ez a könyv Füzi előző naplókönyve, a Lakatlan sziget közvetlen folytatása. Igaz, a sziget-könyv tárgya elsősorban a saját életvilág kifejezése, megrögzítése és reflektálása volt, ennek az új könyvnek a tárgya pedig áttételesebb, s önmagát csak a nagy téma, Németh László kapcsán fejezi ki. De – meggyőződésem – kifejezi; az Alkat és mű ugyanis csak részben összegzés, legalább annyira nyitás is: Füzi László új – Németh Lászlótól némileg már távolodó – pozíciójának narratív struktúrába szerveződő keresése. Sajátos intellektuális napló tehát ez, amelyet az egyénít, hogy a szerző önmaga és megnyilatkozása közé egy „idegen", de saját problémái kibeszélésére alkalmas szövegvilágot helyez. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez a narratív logika mutatkozik meg a gyakori előreutalásokban és visszahivatkozásokban is, amelyek önmagukban is bizonyos textuális egységet eredményeznek.)

A könyv e sajátos átmeneti jellege magyarázza, hogy a genetikus rekonstrukció rendre szövegközelben marad, s kibontatlanul hagy olyan fejleményeket, amelyeket érzékel és rögzít, sőt a maga módján minősít is, ám amelyek csak az életrajztól és a szövegtől némileg eltávolodva, egy külső nézőpontból volnának új perspektívába helyezhetők. Ha ezt hibának vagy hiányosságnak tartanánk, félreértenénk a könyvet, hiszen Füzi tudatosan marad életrajz- és szövegközelben, mégis megemlítendő, mert itt rejtőzik a továbbelemzés egyik komoly lehetősége.

Hogy a Füzi által összefogott s egységes rendben előadott nagy anyag másodelemzése milyen lehetőségeket rejt magában, jól példázza Németh László „19. századiságának" Füzitől leírt problémaköre. Az igazi kérdés ugyanis nem az, hogy 19. századi író-e a naptár szerint a 20. században született s a század háromnegyedét végigélő Németh László, hanem az, hogy miért merülhetett föl benne ez az önvád. Ez a „19. századiság" természetesen egyáltalán nem valamiféle intellektuális hipochondria tünete, hanem a magyar szellemi életnek egy szükségképpen kialakuló s Németh által jól érzékelt egyedítő vonása. Olyan vonása, amelynél kicsit meg kell állnunk.

Miről van szó? A nyugati kultúra, amelynek mi, magyarok a keleti peremén mozgunk (Ady kifejezésével élve: kompországként, hol ide, hol oda csapódva), az utóbbi másfél évszázadban önmaga lebontását, dekonstrukcióját végzi el. Ez, mondjuk, az Isten halálát deklaráló Nietzschétől a totális relativizmust „pragmatizmusként" megjelenítő Rortyig szépen nyomon követhető. E fejlemény, bár centruma nyilvánvalóan tőlünk nyugatabbra van, természetszerűleg a magyar szellemi életben is megjelent, s 1919 utáni irodalmunk egy része ezt már viszonylag pontosan diagnosztizálta is. Sőt egyes írók, mindenekelőtt például Kosztolányi Dezső kor- és létérzékelésének már ez került a középpontjába. Egyik cikkében 1922-ben Kosztolányi tételesen ki is mondta: „A XIX. században, a természettudományok kezdetén, építgettünk, kis és nagy gépeket, melyek bennünket élni segítettek, de aztán eluntuk, és most olyanokat szerkesztünk, melyek halni segítenek. Ilyen összerakó játék volt valaha a görög aranykor. Ma az európai műveltség rendszeres szétbontása folyik" (Hattyú. Budapest, 1972. 113. o.). Egy másik, jellemző módon Haláltánc címmel publikált cikkében, a simi nevű akkor divatos tánc kapcsán e folyamat pontosabb leírását is adta: „A semmi tánca ez, az, ami a többi művészetben a dadaizmus, elkényszerült fintor, kifejezője a mai társadalom lelkiállapotának, mely nem ismer erkölcsi törvényeket, irgalmat, nevetségessé teszi a munkát, s természetesnek tartja, hogy az ügyeskedés, a csempész szemfülesség szabadon garázdálkodhat" (Hattyú, 27. o.). Majd egy másik összefüggésben még radikálisabban: „egy alkonyodó társadalom rángása ez, [...] figurázó, léha és üres, a nézők iránt való minden tisztelet nélkül, az önbecsülés teljes hiányával, mely ízelítőt ad, hova jutott a vérből kigázolt, színes bérgyilkosokkal cimboráló, népeket hóhéroló művelt emberiség. Iránytalan, eszmételen, oktondi. Mintha azt mondaná, minden hiába" (Hattyú, 26. o.). S ha azt gondolnánk, hogy ez csak egyedi vélekedés vagy az első világháború utáni múló korhangulat, vegyük figyelembe Kertész Ime mai diagnózisát, aki egy helyen így ír: „Utolsó inspirációját […] a művészet még az emberi színvonal alig követhetően rohamos süllyedéséből meríti; de ez a megállíthatatlan süllyedés hamarosan elsöpör majd minden inspirációt – kivéve a pusztításét. Már most is: ki beszél irodalomról? Följegyezni az utolsó vonaglásokat, ennyi az egész" (egyetértőleg idézve: Híd, 2001. 6. sz. 649. o.).

A lebontásnak ez a folyamata, persze, meglehetősen bonyolult fejlemény, itt éppen csak jelezni tudtam létét. Viszonyítási pontnak azonban talán ennyi is elég. Németh László törekvésének egyedítő vonását ugyanis szerintem az a mód adja meg, ahogy a fejleményhez viszonyul. Szögezzük le mindjárt: nem tagadta le, nem tekintette nemlétezőnek; egyik kulcsszava – mint Füzi jól megválogatott idézeteiből is kitetszik – a szorongás volt. Jellemző például, ahogy – egy Gulyás Pálhoz írott levelében, 1938 áprilisában – önmagát minősítette: „szorongó magányos ember" (268. o.). Ez a személyesen meg- és átélt léthelyzet azonban szembeszegülésre s fokozott aktivitásra kényszerítette. Ennek a szembeszegülésnek jellegzetes példája és megfogalmazása a Tanu „Beköszöntő"-jének sokat idézett, nevezetes passzusa: „Folyóiratom ihletője e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük, s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part, s a csillagok vezetnek. […] Az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres, s közben égtájakat segít megtalálni; munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyet önmagammal folytatok" (191. o.). E passzus természetesen nem azért érdekes, amiért többnyire idézni szokták, hogy tudniillik valamiféle tájékozatlanság ellen, a közös tanulás érdekében nyilvánul meg. Ez is benne van, de ezeknél fontosabb a szembeszegülés, annak a hitnek a kinyilvánítása, „hogy van part, s a csillagok vezetnek". Németh egész sokrétű és gazdag, az íráson is túlmutató tevékenységének ez a hitszerű, a kor fősodrával – és saját benső szorongásaival – szembeszegülő előföltevés volt az alapja. Németh László azonban túlzottan okos és a kor valóságos tendenciáira fogékony elme volt ahhoz, hogy ezt az előföltevést valamiféle 19. századba való – eleve illuzórikus – visszatérésre használta volna föl; tudta vagy legalábbis érezte, hogy erre nincs mód, az erre irányuló kísérlet pedig meddő volna. Ezért részben egy intenzív tájékozódási-tanulási folyamatba, a legfrissebb kortendenciákkal való megismerkedésbe fogott (ennek nyilvános dokumentuma lett a Tanu), részben pedig olyan megvalósítandó célokat keresett, amelyeket szembe lehetett fordítani a kor lebontó tendenciáival. Ennek során a legfőbb célt – nagyon leegyszerűsítve, de lényegét éppen így kiemelve – egy nagy emancipatorikus mozgalom létrehozásában, a „társadalom alatti társadalmat" alkotó parasztságnak a kor színvonalára való fölhozásában fedezte föl. Németh Lászlót ez az ambíció kapcsolta a népi írók mozgalmához, amelynek – minden, e téren kimutatható feszültség és konfliktus ellenére – egyik legfontosabb, ha nem éppen a legfontosabb ideológusa lett.

Hogy a parasztság emancipálása kikerülhetetlenül fontos korkövetelmény volt Magyarországon, nem lehet kétséges. Ezt a legelfogultabb urbánusok sem szokták tagadni, az igazán okosak pedig maguk is integrálni igyekeztek programjukba e követelményt. A megvalósítás azonban nemcsak nehéz és súlyos konfliktusokkal telített volt, de föloldhatatlan belső ellentmondásokkal is terhelt. A parasztság helyzete ugyanis nem kiiktatható anomália volt, hanem az adott világrend lényegéhez tartozó strukturális elem. E helyzet megváltoztatása pedig csakis az adott világrend, a kései kapitalizmus megváltoztatásának következménye lehetett. Erre pedig sem a népi mozgalomnak, sem személyesen Németh Lászlónak nem voltak, nem lehettek meg az eszközei. Ennek következtében nem lehetett többre jutni programkonstrukcióknál, amelyeket az egyetemes nagy kortenden-ciák természetszerűleg gyűrtek maguk alá.

Az eredmény, amennyire ma megítélhető, Németh László szempontjából egy irodalmi jellegű, sajátos kollíziós gondolatalakzat megformálódása lett. Alkotóelemei egyrészt egy igen széles körű, a kor magyar átlagánál frissebb tájékozódás, másrészt egy bontakozó korhangulat fölismerése és formába öntése, harmadrészt pedig egy konfron-tatív, folyamatosan új konfliktusokat generáló helyzettudatosító kísérletezés. Mindhárom elemről hosszan lehetne beszélni, itt s most ezt nem teszem; fejleményeit Füzi László könyve egyébként is rendre regisztrálja. Két jellegzetességet azonban, amely egyenes következménye volt e történeti szituációnak s a helyzetre reagáló intellektuális alkatnak, meg kell említenem. Az egyik kétségkívül az írónak a koráramlatok iránti fokozott érzékenysége, pontosabban: ennek az érzékenységnek a természete. Ez a fogékonyság ugyanis csak részben intuitív jellegű, ahogy sokszor gondolják; az intuitív ráérzéssel párhuzamosan egy azonnali, gyors konstrukcióképzés is jellemzi. Erre beszédes példa lehet az Illyésről 1929-ben írott nevezetes passzus, amely egyike Németh legjobb önmetaforáinak is: „Illyésre úgy nézek, mint a csillagra, aki ott jelent meg, ahol kiszámítottam. Láttam a magyar líra lehetőségeit, s csodálkozva néztem szét: hát senki sem vállalja? Most itt a csillag, s én, tökéletlen csillagász, lélegzet-visszafojtva lesem, arra fut-e, amerre naiv képleteim szerint futnia kell" (100. o.). Ez a kikövetkeztető (ahogy ő maga írja: kiszámító) logika ugyanis alapvetően normaképző jellegű, s a világból hiányzó normát konstruálja meg. Ám amennyire bontakozó áramlatok megszerveződését segítette ezzel, legalább annyira önkényes is volt nemegyszer ez az eljárás: a „tökéletlen csillagász" „naiv képletei" – ma már tudjuk – olykor félresikerültek. (Ennek jó példája József Attilát teljesen félreértő elképzelése, amiért a költő egy életre szembekerült vele.) Az eljárás ilyesféle torzulása, azt kell mondanom, szükségszerű volt. S nemcsak azért, mert senki sem lehet hibátlan, az abszolút tökéletesség elérhetetlen, hanem azért is, mert Németh László gondolatképző technikája elsődlegesen a metafora-alkotás, a metaforával való (ön)kifejezés volt. Márpedig a metafora eleve magában hordja a létrehozó intenciója és a befogadó jelentésképzése közötti feszültséget: a sokféleképpen értelmezhetőséget. S az, ami szemléletességet ad a mondandónak, miközben létrehozza, egyben fogalmi képlékenységet is eredményez. A szöveg létmódja tehát irodalmi lesz, még akkor is, ha a szöveget létrehozó intenció nagyon is politikai.

Azok a viták pedig, amelyekbe nem ritkán metaforái sodorták, többnyire éppen saját legfontosabb intenciói ellenében hatottak, a leglényegesebb céljait tették eleve elérhetetlenné – ami a „szorongó magányos ember" helyzetét tovább rontotta.

Alighanem igaza van tehát Füzi Lászlónak, aki úgy véli, hogy Németh László „művei tulajdonképpen beszámolók az élettel folytatott küzdelmének állásáról", jóllehet eközben „a kor általa megérzett jellemzőit is művébe építette". Nagy kérdés azonban, hogy mindebből negyedszázaddal halála után mi az igazán eleven; a „szorongó magányos ember" drámája vagy a „tökéletlen csillagász" számításai, amelyek sokszor nem váltak be.

Füzi László könyve a maga nagyon gazdag anyagával, szöveg- és eseményközeli leírásaival, magas fokú empátiájával mindenesetre elég megfontolnivalót ad a mai olvasónak. Az eredmény immár az olvasókon múlik.

A szöveg Budapesten, a Bibó István Szellemi Műhely Füzi László Alkat és mű. Németh László 1901–1975 című kötetéről (Kalligram, 2001) rendezett vitáján hangzott el, 2001. október 29-én.