I.

 

Németh László gondolkodása elválaszthatatlan a huszadik század szellemi jelenségeitől. Vele kapcsolatban valóban ennek a századnak az egészéről beszélhetünk, hiszen megteremtője szinte egyidős volt ezzel a történelmi időszakkal, tudatos életútja pedig a „rövid" huszadik század kezdetén, az első világháború kirobbanásával vette kezdetét. Mindaz, amivel Németh egész életében viaskodott, valamiképpen az első egyetemes világégés által megmutatkozó sűrűsödési pontból nőtt ki, a század halmozódó válságai mind ide mutattak vissza, élete megélésére pedig majdnem pontosan annyi esztendő adatott számára, amennyi az említett „rövid" század alatt, 1914-től 1989-ig eltelt. Bár megélni már nem élhette meg, de megérezhette a fogyasztói társadalom jellemzőit is, hozzá kapcsolódóan pedig a „történelem végét", erről tanúskodik, hogy alig valamivel a második világháború lezárulása után Hódmezővásárhelyen elkezdte írni eredeti látásmódjáról tanúskodó Harc a jólét ellen című vígjátékát, nem beszélve arról, hogy élete végén egyik tanulmányában pontosan jelezte: a történelem menete annak megszűnése felé halad.

Életműve nehezen áttekinthető, ezért aztán hol a gondolkodó Németh Lászlóról, hol a szépíró Németh Lászlóról beszéltek, vagy éppen különböző korszakairól, annál is inkább, mert az életmű tanulmányozását megalapozó Grezsa Ferenc az egyes korszakok önállóságát és kapcsolódását mutatta be úgynevezett korszakmonográfiáiban. Az életmű folyamából önálló szigetként önmagukban is hatalmas tömbök emelkednek ki, gondoljunk például az 1932 és 1937 között egyedül írott folyóirata, a Tanu tizenhét füzetére. Ez a gazdagság azonban mintha inkább nehezítené, mintsem segítené az életmű megértését, s nem is csak azért, mert a mindent a maga képére egyszerűsítő korunk az élet és a mű összetettségével nem tud mit kezdeni, hanem azért is, mert a művek egymásra következő sora azok természetes kapcsolódását is eltakarja. Szabó Zoltán mondta ezzel kapcsolatban ritka éleslátással: „Németh László esetében a tehetség izgatóbb, mint a szellem. A szellem izgatóbb, mint összes műfajai. Egyes műveinek nagy része jelentősebb az összes művek jelentőségénél, bár a mű mennyisége tiszteletet gerjeszt. Ám az összes művek az írót nem kifejezik, hanem nehezen hozzáférhetővé teszik…"¹

Logikailag hibátlan levezetés a Szabó Zoltáné, Németh Lászlóra vonatkoztatva is igaznak gondolom például azt, hogy a tehetség izgatóbb, mint a szellem, a szellem pedig izgatóbb, mint összes műfajai, mindezektől elválasztva, másokkal kapcsolatosan pedig azt a megállapítást is elfogadhatónak tartom, hogy az összes művek az írót nem kifejezik, hanem nehezen hozzáférhetővé teszik, az egyes művek pedig általában tekintve is jelentősebbek az összes műveknél. Nem biztos azonban, hogy ezek az utóbb idézett állítások Németh László életművére vonatkozóan is megállják a helyüket.

 

II.

 

Egy-egy mű létrejöttében a racionálisan alig megismerhető teremtőerőnek tulajdonítjuk a legnagyobb szerepet; ezt a felfogást újabban is megerősítették ismert költőink, amikor verseik keletkezéséről, jelentéséről beszéltek. A művészi tudatosság kérdései általában egyes kötetkompozíciós elvek tanulmányozásakor merülnek fel, hogy aztán a tudatosan felépített életművek megteremtett összetettségét ismét csak hallgatás kísérje, pedig tanulmányozásuk nyilvánvalóan számos elméleti–alkotáslélektani–esztétikai jellegű kérdés felvetésével és tisztázásával járna. Az életmű tudatos felépítésének kérdése Németh László életművével kapcsolatosan sem merült fel eddig, noha Németh élete és műve számos jelét mutatta ennek, nem beszélve arról, hogy az író önkommentárjaiban szinte csak erről beszélt. Ha, ismét csak tudatosan, az életmű formálódásában nem lett volna fontos szerepe az időnek, akkor azt mondhatnánk, hogy majdnem minden összetevőjében előre megtervezetten formálódott az általa megteremteni vágyott nagyobb mű – megtervezetten, Németh pedig életének kiemelkedő pontjairól visszatekintve igyekezett is láthatóvá tenni ezt a megtervezett egységességet.

Pályája kezdőpontján, a Nyugat novellapályázatának megnyerését követően hosszú levélben jelezte Osvát Ernőnek az általa betölteni vágyott szerep legfontosabb jellemzőit, a Tanu elindítása után pedig, tulajdonképpen első könyveként Ember és szerep címmel megírta, mintegy a formálódó életmű elé, annak bevezetőjét. Merthogy az Ember és szerep bevezetőnek íródott, legalábbis Németh elképzelése szerint az lett volna a feladata, hogy előszóként álljon az életmű előtt, s megmutassa annak belső kohéziós pontjait. A nagyobb egységeket összerántó megtervezettséggel később is találkozunk majd, ebben az összefüggésben a Tanu tudatos felépítettségét talán nem is kell említeni, ehelyett Németh egyik levelére hívom fel a figyelmet. A levelet a Tanu első számának próbanyomatait átnézve írta Gulyás Pálnak: „Húsz-huszonöt számot akarok még a Tanuból kiadni; sajtó alá rendezni megelőző kritikáimat; három regényemet és színdarabomat; kikerekíteni a verskötetemet, s a legfontosabb: megírni életrajzomat; – ha az megvan, munkásságom, úgy érzem, teljes egész, melyhez sem én nem adhatok hozzá, s melyből mások sem vehetnek el. Ha minden erőmet összeszedem, három-négy év alatt ezt a munkát elvégezhetem; feleségemmel megbeszéltük, hogy mihelyt pénzhez jutunk, veszünk Pest körül egy hold földet egy egyszobás házzal, s oda húzódunk."²

A Tanut végül is 1937-ben zárta le, egyedül írott folyóiratának tizenhét füzetben huszonkét (!) száma jelent meg, utána a jelzett kivonulás következett, kezdetét vette Németh exodusainak sorozata. Az első vélt záróponton pedig, merthogy abból is több akadt, a második világháború lezárulása előtt, megírta Magam helyett című önéletrajzát, így, s egyáltalán nem véletlen, hogy éppen így akarta teljessé tenni az életművét. Később is, amikor életének, vele együtt pedig művének kényszerű lezáródása felsejlett előtte, az összefoglalás, műveinek összegyűjtése és véglegesnek szánt önéletrajzának megírása foglalkoztatta, ezzel akarta bemutatni, hogy az élet megélése s az általa tanulmányozott eszmék mit alakítottak azon, amit a legfontosabbnak tartott: önmagán. A végleges lezárás is hasonlított a Tanu indulásakor papírra vetettre, mivel gondolkodását, életművét kiteljesítve jutott vissza önmagához. Miközben életművét elrendezte, az életműsorozat kötetei elé megírta Negyven év című pályarajzát. Ha az Ember és szerep a bevezető volt ehhez a műhöz, akkor a Negyven év az összefoglalás, az epilógus, csupán a két szélső pont között megteremtett egységes mű megmutatására nem nyílott lehetősége, az életműsorozat kötetei ehhez nem biztosítottak valódi lehetőséget. Ezért is írta Naplójában megkeseredetten: „Megkísért, hogy az egész életmű-szerződést odadobjam. De nem szabad – csak az az elhatározásom lesz szilárdabb, hogy a Művet magamnak adom ki, az ő kiadásuk arra jó, hogy énnekem végig kelljen mennem, össze kelljen állítanom az egyes darabokat, s hogy a közönség figyelmét fölhívja: van az Utolsó kísérlet is, nem ez, az eredetije…"³ Igen, volt az Utolsó kísérlet is és volt a Tanu is, annak a létére az életműsorozat 1989 előtti köteteiből talán még következtetni sem lehet, s létezett, ahogy Németh írta, a teljes mű is.

Az egységes mű felépítésének elképzelése Németh László világából fakadt, mégis érdemes felfigyelnünk arra, hogy Ady költői világában is észrevette a felépítettség jegyeit. „Utalásaiban áttekinthetetlen s szerkezetében mégis világos világ. A motívumok ilyen osztódására, ekkora ösztönösségére s ilyen tudatosságára nemcsak a magyar lírában, de a világlírában is bajos példát találni" – mondta, majd A minden titkok verseire utalva hozzátette: „Az Adyval kapcsolatban annyiszor emlegetett dantei rend ebben a kötetben mutatja meg bordáit a legnyilvánvalóbban. De burkoltabban: ez lesz a szerkezete mindenik Ady-kötetnek. Ha korunk lélektani figyelmével nézzük: egy-egy lírai önarckép mindenik."⁴ Annak megértéséhez, hogy miképpen került a lét, a megélt és a megélendő élet, hozzá kapcsolódóan pedig az egységesként felépíteni vágyott mű gondolkodásának középpontjába, némi kitérőt kell tennünk.

 

III.

 

Németh László Dosztojevszkij világát a fontos szellemi jelenségeknek kijáró alapossággal először feltehetően André Gide Dosztojevszkij-monográfiájából ismerte meg. Németh 1928-ban André Gide-ről írt esszét (André Gide), szellemi tájékozódásának részét képezte az újabb francia irodalom feltérképezése, mintegy magára rótt feladatként olvasta a francia irodalmat, „amikor foglalkozni kezdtem vele, véletlenül hibáztam rá, az új francia irodalom kellő ismerete nélkül", írta szokatlan őszinteséggel, s azonnal a maga életének összefüggései közé is állította Gide alakját: „André Gide a huszadik század legnagyobb francia írója. Nem mint művész, ahogy hirdetik róla, s nem mint gondolkozó, ahogy ő szereti hinni. Mint életművész nagy, a szónak abban a nem profán értelmében, hogy az életét szimbólummá fokozta. Maga az ember a műalkotás, nem élete külsőségeivel, hanem általános jelentőségű belső drámájával",⁵ írta, s ennél nem is írhatott volna többet az, aki a maga életét szerette volna műalkotássá formálni. Közben azonban elolvasta Gide Dosztojevszkijról írott könyvét is, s rátalált a Dosztojevszkij világát uraló antinómiákra. („Egyik francia, angol vagy német regényíró sem vitte végig azt, amit Dosztojevszkij, aki arra használta a regényformát, hogy a modern ember antinómiáját ábrázolja"⁶ – mondja Czes³aw Mi³osz.) Gide-et olvasva Németh nem a formában találta meg az antinómia jelenlétét, hanem az alkat összetettségében: „Antagonizmus: ez a szó, amelyet Dosztojevszkij-tanulmányában André Gide oly szeretettel használ. Az embernagyságot ő az emberben levő, logikailag össze nem egyeztethető ellentmondások fényivel véli fölmérni. Dosztojevszkij ezeknek az antagonizmusoknak valóságos ég-pokol villáma. A megtisztulást keresi s a bűnben nyújtózik ki, evangéliumi és démoni, szent és szadista."⁷ Alkattani gondolkodása ekkor rögzült végérvényesen, szinte szárnyalva írta le az alkata egymással ellentétes pólusaira eljutó embert. „Ez az ember – mondta az erkölcsös emberről –, nem törődik a törvénnyel, minden kívülről ráerőszakolt regula értelmetlen ösztöneinek a kétirányúsága mellett. Az ilyen ember hol azt sajnálja, mért nem vagyok fölebb, hol azt, mért nem vagyok alantabb. Szentté merevedne, de ellenállhatatlanul vonzza indulatai bozótja is. Az átlag ember, ha megváltoztatja élete erkölcsi atmoszféráját, már fuldokol. Ő a sűrítés és ritkítás irányában is saját igazibb elemét találja. Ő van jobbra és ő van balra is. S minél inkább jobbra vagy balra kerül, annál inkább vágyik a másik oldalon állni. Föltorlasztja magát és szeretne zuhatagként lezuhanni. S ha lezuhant, visszasajog belé előbbi helyzete. Az erkölcsi igényesség váltotta ki az ösztönök visszaütését, vagy az ösztön törvényei a magasság-vágyat? A Newton harmadik törvénye ez, az erő, amely ellenerőt terem."⁸ Ezt az élményt Dosztojevszkij műveinek olvasása még inkább felerősíti majd, ekkor azonban még Gide kedvéért jellemezte Dosztojevszkijt. Gondolkodása középpontjában Gide állt, ezért a leírtakhoz gyorsan hozzátette: „Az a mód, ahogy André Gide ezeknek az antagonizmusoknak az értékmérő jelentőségét túlhangsúlyozza, nyilvánvalóvá teszi, hogy a maga vélt természetét védi."⁹

Ezt megelőzően is olvashatta Dosztojevszkij írásait, innentől kezdve azonban a korábbinál tudatosabban tette ezt. 1929 áprilisának végén Földessy Gyulához írott levelében nemcsak a betegségéből való gyógyulásáról írt, hanem újabb, megrázó szellemi élményéről is: „Eckermannból el-elolvastam néhány fejezetecskét, bár egészen lekötni most nem tud – hatalmas konkurrense támadt Dosztojevszkijben. Azt hiszem, ez az az író, aki teljesen fölnyitja a lelkemet. Ady óta a legtermékenyítőbb irodalmi hatás, s föltétlenül a legnagyobb író, akivel behatóbban foglalkoztam. A kedviért erősen tanulok oroszul. Szeretnék egy nagyobb Dosztojevszkij-tanulmányt, esetleg könyvet írni; remélem, hogy verem vele nemcsak hazai, Dosztojevszkijről hápogó kis okoskodóinkat, de André Gide könyvét is."¹⁰ Ekkor, történetesen az év közepén közölt Németh egy rövid írást a Nyugatban Két könyv Tolsztojról címmel. Ebben a tulajdonképpen recenzióként közölt írásban két, magyarul akkor megjelent, Tolsztojjal foglalkozó könyvet ismertetett, ezek közül az egyik Az ismeretlen Tolsztoj címet viselte, s Tolsztoj kiadatlan írásaiból adott összeállítást, a másik Tolsztoj lányának, Alexandrának a Tolsztoj futása és halála című munkája volt, mindez azonban ma már tulajdonképpen lényegtelen, az írás számunkra két ok miatt bír fontossággal. Németh ebben az írásában mondta ki a magyar problémáknak az emberiség általános kérdéseivel való összekapcsolásának szükségességét: „Talán épp az orosz hatás vonhatná a magyar irodalom fölé az örök problémáknak azt a kék egét, amely nélkül a nemzeti irodalom csak egy néptörzs irodalma lehet."¹¹ (Meglehet, mondani sem kell, az így megteremtődött ellentétpárral egész életében küszködött.) A másik ok, hogy Tolsztoj vallásosságának elemzése során talált rá a maga szellemi pozíciójára, Tolsztoj vallásossága kapcsán, de Dosztojevszkijre is utalva írta: „Gyakorlati világjavító kísérleteiben bizonyára sok a naiv, de az elvi álláspont, amelyhez elért, fontosabb az emberiség életében, mint szépirodalmi művei. A vallásban Dosztojevszkij és ő teszik oda az ékezetet, ahova tenni kell: nem a hitre, hanem a vallásos érzésre. Nem azt kérdi, hiszed-e, hogy Jézus kiszállt a csónakból és lebegett a Genezáret taván, hanem: az élet-e az utolsó bíród, vagy felelős vagy az életen túl is valakinek. A vallás neki nem az értelem halálugrása, hanem egy élet fölötti szellemi tendencia elismerése. Ő az az ember, aki úgy küzdötte ki magának Istent, hogy szellemi életünk törvényeit sem tagadta meg. Vallástanításánál is fontosabb, hogy a lelkiismeret mérlegérzékenységét eddig számba nem vett súlyok mérésére fejlesztette tovább. Patikamérlegen mért a durva tizedes mérlegek korában."¹² Mindezt Tolsztoj kapcsán, Dosztojevszkijt csupán megemlítve írta. A mából nézve zavarónak tűnik, s talán már akkor is az volt, hogy együtt jellemezte Tolsztojt és Dosztojevszkijt, mintha nem érezte volna a szellemi pozíciójuk közötti különbözőséget, noha Tolsztojt már akkor is a megváltás és az új harmónia, Dosztojevszkijt pedig az apokalipszis és az „értékek átértékelésének" prófétájaként tartották számon, s így keletkezett mítosz körülöttük, ahogy Fehér Ferenc ezt kimutatta, éppen abban a nagy válságban, amelyikből Németh gondolkodása is kinőtt.¹³ Tolsztoj a vallás helyére állította a maga vallásosságát, Dosztojevszkij azonban valami mást tett. Olvassuk újra Németh mondatát: „Ő az az ember, aki úgy küzdötte ki magának Istent, hogy szellemi életünk törvényeit sem tagadta meg." A jellemzés Dosztojevszkijről szól, róla beszél. Érdekes, hogy később Dosztojevszkijt alig említette, Tolsztojt viszont, főképpen 1945 után, annál többet, pedig Némethet akkor is a „szellemi élet törvényeinek" és az „élet fölötti szellemi tendencia" elismerésének igénye irányította. Azaz: a vallás által képviselt energiákat az életre vetítette rá, s úgy őrizte meg a vallásos érzéseket, hogy azokat az élet megélésének módjával kapcsolta össze.

 

IV.

 

Az Ulro országa című könyvében Czes³aw Mi³osz közli – vagy, ahogy mondja: elhelyezi, mint kődarabokat a mozaikon – a Dosztojevszkijről írott tanulmányát. A tanulmány szövege alig néhány oldalt tesz ki, tíz bekezdés, a bekezdések pár mondatra tagolódnak, nem csoda, hogy akkor, amikor könyvébe illesztette a Dosztojevszkij és a nyugati vallási képzet címet viselő írást, szükségesnek látta kibontani annak tartalmát. Meglehet, éppenséggel ezekkel a magyarázó jegyzetekkel tette ennek a könyvnek a részévé ezt a pár oldalnyi, bölcseleti súlyú írást, ahogyan az is elképzelhető, hogy kötetének világát tágította-gazdagította a tanulmány közlésével.¹⁴

A könyv, amelyről beszélek, a spirituális hagyományt és annak eltűnését térképezi föl, azt a gazdag gondolkodástörténeti hagyományvilágot, amelyik a racionalizmus uralomra jutásával mintegy „kiiktatódott" az emberiség gondolkodásából. Az embernek az Istenhez fűződő kapcsolata foglalkoztatja, az, hogy az ember az Istennel azonosulva a teljességet találta meg, az Isten tette teljessé az embert, ahogyan azt Eckhart mester is megfogalmazta a XIII. században: „Keressél Istennel bármit is, semmi az, legyen akármi is – haszon vagy jutalom, bensőségesség vagy bármi; Semmit keresel, ezért találni is Semmit találsz. Hogy Semmit lelsz, annak az az oka, hogy keresni is Semmit keresel. Minden teremtmény a merő Semmivel egyenlő. Nem azt mondom, hogy csekélyek volnának, vagy hogy egyáltalán valamik is; a merő Semmi egytől egyig mind. Aminek nincs léte, az semmi. Márpedig egyetlen teremtmény sem bír léttel, mert létük Isten jelenlétén múlik. Ha Isten csak egy pillanatra is elfordulna a teremtményektől, semmivé lennének."¹⁵

Hosszú történeti és gondolkodástörténeti folyamat vezetett odáig, hogy az Istennel való kapcsolatában teljessé váló ember Isten halálának felismerésével eljutott a Semmi abszolutizálásához – Heidegger filozófiája már ezt az állapotot rögzítette. Ezt a rendkívül összetett, a világ kiüresedésével, az én autonómiájának és integritásának elvesztésével együtt járó folyamatot Dosztojevszkij mélyen megélte, ennek okán fordult könyvében Mi³osz is Dosztojevszkij felé: „Dosztojevszkij ifjúkorában hitt az emberiségben, elérzékenyült a fennkölt eszményképektől, Fourier híve lett, és arra várt, hogy hamarosan beköszönt az egyetemes boldogság. Az a négy év kényszermunka Omszkban, közbűntényekért elítélt parasztok és fékezhetetlen banditák között, akikre csodálattal tekintett – ez érlelte ki legnagyobb művei fő problematikáját. Ekkor tette föl magának a kérdést, képes-e az ember szeretni felebarátját. A Feljegyzések az egérlyukból válasza: nem." A könyvbe iktatott tanulmány továbbmegy ennél a megállapításnál, Dosztojevszkij vallásos felfogását a nyugati civilizáción belüli fordulópontként értelmezi, Dosztojevszkijt a vallás Krisztusa és a tudomány igazsága közé helyezi, miközben idézi magát Dosztojevszkijt is, miszerint ha választania kellene Krisztus és az igazság között, akkor Krisztust választaná, s megjegyzi: Dosztojevszkij „soha nem tudott felülemelkedni azon az ellentmondáson, amely a Krisztus és az igazság közti választást felvető mondatában rejlik."

Ez a választási kényszer minden korábbitól különböző helyzet következménye, nem kapcsolódik a hit és az értelem közötti, a korábbi évszázadokban zajló vitákhoz, sokkalta inkább ahhoz a pillanathoz kötődik, amelyikben a hit már nem volt képes legyőzni az igazságot, ám az igazságot választó ember is sajátos dilemma elé került: „…az egyén létezni akar, de abban a pillanatban, amikor beletörődik az igazságba, vagyis azt mondja, ez van, nincs mit tenni, kétszer kettő négy, akkor kénytelen elismerni, hogy ő maga nem létezik. Íme, a meghasadt tudat betegsége – ‘gondolkodom (de gondolkodik-e az objektív értelem?), tehát nem vagyok’, azaz tisztában vagyok azzal, hogy pótolható statisztikai adat vagyok. Ezért kiált ‘nemet’ a világrendre az elbeszélő, de mivel semmit sem állíthat szembe ezzel a renddel, az egész Feljegyzések az igazság pártján áll. A cenzor kihúzta azt a fejezetet, amelyben Dosztojevszkij megpróbálta mindezt ellensúlyozni. Mi volt ott, fogalmunk sincs, csak annyit tudunk, hogy a szerző keresztényként szólalt meg. Akkor sem állította vissza, amikor könyv alakban is megjelent a mű, a fejezet eltűnt."¹⁶

Ne az eltűnt fejezet foglalkoztasson most bennünket, hanem Dosztojevszkij szellemi pozíciójáról gondolkodjunk – az igazsággal, azaz a tudomány által megfogalmazottakkal nem tudott szembefordulni, ám ezen az oldalon állva mégis megpróbált keresztény választ adni az őt foglalkoztató dilemmákra.

 

V.

 

Az, ahogyan Németh László az élet megélésének kérdését gondolkodásának középpontjába állította, Dosztojevszkijre nyúlik vissza. A tudományos igazság elismerése és a vallásos érzés átélésének szükségessége nyilvánvalóan Dosztojevszkij hatására alakult ki benne, ennek megértésére csupán a Feljegyzések az egérlyukból első részének hatalmas monológját kell elolvasnunk, s ezt kell összevetnünk Németh első fontos regényének, az Emberi színjátéknak a megfelelő részeivel. „De hát mi közöm nekem a természet törvényeihez meg a számtanhoz, amikor nekem valahogy nem tetszenek ezek a törvények, és nem tetszik a kétszer kettő négy sem. Én természetesen nem töröm át a falat a homlokommal, ha valóban nincs erőm ahhoz, hogy áttörjem, de nem is békülök ki vele csak azért, mert kőfal áll előttem, s mert nekem nincs elég erőm…" – mondja az egérlyuk lakója. Másutt ezt olvashatjuk: „Az értelem jó dolog, ez kétségtelen, de az értelem csak értelem, és csupán az ember értelmi képességét elégíti ki, az akarás pedig az egész élet, vagyis az egész emberi élet megnyilvánulása az értelemmel meg minden egyéb vakarózással együtt. És bár életünk ebben a megnyilvánulásban gyakran balul üt ki, mégiscsak élet, nem pedig csupán négyzetgyökvonás. Hisz én például egészen természetesen akarok élni, azért, hogy kielégítsem egész életképességemet, nem pedig azért, hogy csupán értelmi képességemet, tehát egész életképességemnek alig csupán huszadrészét elégítsem ki. Mit tud az értelem? Az értelem csak azt tudja, amit sikerült megtudnia (egyebet bizonyára sohasem is fog megtudni; ez ugyan nem vigasz, de miért ne mondjuk ki?), az emberi természet pedig teljes egészében működik, mindazzal együtt, ami benne van, tudatosan és tudattalanul, és ha téved is – de él." S még mindig ennek a monumentális monológnak a részlete következik: „A tudat például összehasonlíthatatlanul különb, mint a kétszer kettő. A kétszer kettő után, magától értetődik, nem marad semmi tenni-, sőt megismernivaló sem. Akkor csak egyet lehet – eltömni az öt érzékünket és szemlélődésbe merülni. Igaz ugyan, hogy a tudattal is ugyanarra az eredményre lyukadunk ki, de legalább megkorbácsolhatjuk néha magunkat, és az mégiscsak új életet önt az emberbe. Igaz, hogy ez maradi dolog, de mégiscsak jobb a semminél."¹⁷

Ez az ember az egyéniség jogát követeli, nem akar hasonlítani senkire, s azt szeretné, ha rá se hasonlítana senki. Ha az a világ, amelyikben élnie adatik, normális, akkor ő nem szeretne normális lenni. Ő is és Boda Zoltán, az Emberi színjáték főhőse is az elkülönülést keresi, a különbözés jogát, hogy így lehessenek részesei az emberiségnek. Boda Zoltán monológjaiban a társadalmi meghatározottságokkal szemben szintén az egyéni akaratra helyezte a hangsúlyt. „Minden embernek magának kell tisztáznia életét. Ha csupa önmagával rendbejött emberből állna a társadalom, akkor a társadalom se tehetne mást, ő is rendbe jönne. […] Egész határozottan érzem, hogy az én életemet nemcsak Lenin és Marx, de Krisztus sem oldhatja meg. Csak magam!" Ezzel tudatosította és vállalta önmaga és a világ ellentétét, ugyanakkor kísérletet is tett az ellentét feloldására. A szeretetvallás, mások szolgálata a győzelem igényeként fogalmazódott meg nála, törekvése a belső értékek hasznosítását követelte. Mikor kiderült, hogy a szeretet nem képes visszavezetni az életbe, az irodalom jelentette számára a visszatérés új lehetőségét. Próféciának tekintette az irodalmat, így az része lett etikai tiltakozásának is. Az irodalom, az íróság összefogta fejlődésének addigi motívumait és továbbfejlesztette önigazolását: „…egyszerre egész idegen, a világtól különböző anyagnak érezte magát, amely büszke lehet rá, hogy ennyi ellenséges erő közt is élni tud. S újra átvillant rajta, de most sokkal élesebben a Nagy Költemény, igazolni mindazt, ami vele történt, megénekelni a Farakás legendájától az előző esti kiábrándulásig mindent: gyönyörű önapoteózis, amely világra szólóan megmutatja, hogy a Boda Zoltán-elemnek éppúgy megvan a maga jogosultsága a Mindenségben, mint a vasnak vagy káliumnak, akármilyen fölöslegesnek tűnik fel az első pillanatra." Korábbi gondolatmenetét most az irodalom kapcsán fogalmazta újra: „…a költészet semmit sem tisztáz. Aki kész, az felmutatja magát, aki nem kész, vergődik. Csak az élet tisztáz. Ha én holnap rendbe jövök magammal, nem írok többet" – mondta. A Csonkaság dicséretéről írt verset, alkata igazolására és elfogadtatására törekedett. Tagadta a társadalmat, a társadalomhoz való alkalmazkodás felfogása szerint önmaga elárulásaként valósulhat csak meg. Ettől a felfogástól egyenes út vezetett Hódosig, a Cigánysorig, az ottani gyülekezetig. Világképét, vallásos felfogását újabb s újabb stációkat bejárva volt kénytelen megfogalmazni. Világképében kiemelkedő hely jutott a „vallásos érzésnek". Az egyén, a hős, miután a társadalomról önmagára helyezte a hangsúlyt, nem fogadhatta el az emberi lelkiismeret felmentését, a tizenkilencedik századi haladástannal is ezért fordult szembe. „Aki a haladásban hisz, nem hisz önmagában. A haladás eltolja rólunk a felelősséget. Én csak láncszem vagyok, én csak szerény sejt vagyok. Már akkor inkább a kereszténység. […] A haladás talán van, de nem tudok mit kezdeni vele. Isten talán nincs, de meg lehet fogódzni benne" – mondta. Vallásossága azonban különbözött a vallások tételeitől, Zoltán ugyanis nem a hitet, hanem az érzést állította előtérbe. Önmagát akarta felmutatni, az életet akarta tisztázni, a boldogságot, a harmóniát szerette volna elérni, s ez mind a hitnek az önmagára való vonatkoztatását jelentette. A vallást elszakította az „ég zsinórpadlásától", ahogyan a regény másik hőse, Horváth Laci mondta, s azt is önmagába helyezte. Üdvösséghajszolása közben így vált önmaga céljává és mértékévé is, „az emberek a maguk alkotásai, a természet a tied" – mondta. A reá jutó rész helyett az egészet követelte: „A foglalkozás: osztozkodás az emberi munkában, s védekezés az egyéni gond ellen. Mi történt ezzel az emberrel, hogy nem akar osztozkodni, hanem az egész emberi munka kell neki, ahogy a filozófiának az egész tudás? Ki biztosította be ezt a vakmerőt, hogy átnéz a gond vállán, s lemond a védelemről, amely a részmunkásnak kijár?" – kérdezte.¹⁸ Saját istenébe, önmagába kapaszkodott, hiszen nála a hit akarata a személyiségből eredt, s a személyiségre irányult. Az Isten az emberbe került, a túlvilág az életbe…

Innét elindulva érthetjük meg, hogy Németh Lászlót miért jellemezte az élet fölfokozott szemlélete, életművében ugyanis a valódi kohéziós, azaz az egyes műveket magához rántó erőt az élet fölfokozott megélése teremtette meg, ez adott az egyes létállapotok kivetítődésének magukon túlmutató jelentőséget. Bármelyik időpillanatot is szemléljük, Németh valóban mindig az élet megélésének módjával, annak fölsejlő távlataival vagy éppenséggel elakadásaival mérte önmaga helyzetét. Már említett első fontos regényét, az Emberi színjátékot követően, a Tanu programjának élén a minőség gondolatával szorosan összekapcsolódva ugyancsak az egyéniség lehetőségeinek keresése állt – s csak ezt követően következett mindaz, amit a társadalomról, az ideológiákról, a harmadik útról, a minőségszocializmusról s még annyi más jelenségről gondolt. Maga az annyit emlegetett minőség forradalma kifejezés is Némethnek a munka és szenvedély elszakadását feloldani akaró elképzelésére utalt, az az ember pedig, aki önmagában megvalósítja a minőség forradalmát, őrzi a születésekor megörökölt ezermesterséget, képes a minőségi termelésre, szembefordul a társadalom által kínált életformákkal, s számára a munkának egyetlen faja a tiszteletre méltó: „…a vállalkozás, s olyan államért fog küzdeni, amely megbecsüli a munka egyéni együtthatóját."¹⁹ Ugyancsak a Tanu időszakában írta Németh Gulyás Pálnak: „…újra meggyőződtem, hogy barátságod nagyobb garancia ügyem mellett, mintha a »szajhák kara« udvarolna körül, te pedig közelről láthattad, hogy akármilyen hibáim vannak is, egész életemet akarom eszmévé váltani, illetőleg nem is tekintem életemet másnak, mint kidolgozatlan lemeznek, melyből ciánnal és savakkal, a szenvedés mérgeivel kell egy eszmét előhínom."²⁰

Az életnek ez a szemlélete megőrződött a későbbi korszakokra is. 1945 után, amikor éppenséggel a változások jellegéről és értelméről töprengett, ebben s még annyi másban Bibó Istvánhoz kapcsolódva, így írt: „Az az erkölcstan, amely az emberi erkölcsöt – növéstervként – legmagasabb ősszervezőjének tekinti, a világot nem ellenségnek, hanem tápláléknak tekinti, nem bizonyítja magát vele szemben, hanem kifejlődik őáltala: létét nem tettekkel, hanem tevékenységgel valósítja meg; sorsa nem döntésekből, hanem a kifejlődés halk ugrásaiból áll." Ekkor mondta ki, már-már az axiómák tömörségével: „A tett akkor jön, ha a lét elakad. A legnagyobb tett – lenni, és nem szorulni tettre",²¹ etikai rendszerét pedig az ötvenes évek második felétől kezdődően dolgozta ki.

Kell-e mondani, hogy Németh Lászlónál az alkat felfedezése is Dosztojevszkij hatására történt? A vallásos érzés mellett az alkati antinómia tudatosítását is Dosztojevszkijnek köszönheti. Igaz, az alkat antinomikus összetettségét már az említett Gide-esszében leírta, világot azonban csak jóval később teremtett erre az összetettségre. Visszatekintve két különböző alkat eredőjeként teremtette meg magát, s művei világát is a hősök alkatából bontotta ki. Ezen a ponton elkanyarodott Dosztojevszkijtől, akinél a hősök egymásmellettisége teremtette meg a művek antinomikus világát, Némethnél pedig egy-egy hős alkata uralta a szóban forgó művet, a hősök antinomikus párja éppen csak megmutatkozott azokban. Ennek is megvolt az oka, láttuk, hogy az élet és mű antinómiájáról Németh az életre helyezte a hangsúlyt, azt növesztette föl, s az az élet, amelyikkel azonosult, uralkodóvá vált a művön. Ám nem egyszerűen egy tudat uralja a művek világát, hanem – látni fogjuk majd – az egy emberre szűkített vagy éppen növesztett élet és a külső világ összeütközése. Az antinómia a Németh által önmaga számára kialakított szerepek egymás mellé állításakor is felfedezhető: éppenséggel az egymással szembenálló szerepek közötti mozgás révén épült be az idő Németh László világába.

A megemelt élet és az alkati antinómia középpontba állítása kapcsolja Németh Lászlót legkiválóbb kortársaihoz, s teszi művét valóban korjellemzővé. Gondoljunk például arra, hogy a lét Heidegger gondolkodásának középponti kategóriája, s Heidegger is feltette magának a kérdést, hogy milyen magatartást kell magának választania, hogy az emberi élet a maga sajátosságaiban megmutatkozhasson előtte. Ehhez hasonlóan Heidegger gondolkodásához kapcsolódik Németh az élet fölfokozottságának hangsúlyozásával is: nem fogadja el a lét mögött fölsejlő Semmit (noha tudomása van róla), ehelyett az életet ruházza föl minden értékkel; egyáltalán nem véletlen, hogy az életet azzal a „vallásos érzéssel" hevítette át, amelyet a vallások a túlvilággal való kapcsolatban teremtettek meg. Az élet ebben a fölfogásban menekülés is, miközben hatalmas energiákkal töltődik fel, némiképp összhangban Heideggernek azzal a gondolatával, mely szerint „az ittlét mindaddig, amíg létezik, sosincs készen, sosem egész és lezárt, mint valami tárgy, hanem a jövő és a lehetőségek felé mindig nyitott marad."²² Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy Heidegger gondolatrendszerének kialakulásában a húszas években megmutatkozó válságjelenségek is szerepet játszottak, s Németh ezeket a válságjelenségeket szintén mélyen átélte.

A Németh László életét és műveit uraló, antinomikus vonásokkal felruházott alkat is önmagán túlmutató jelentőséggel bír: hangsúlyozása révén nem csupán a megemelt élethez kapcsolódó feszültségek megjelenítésére nyílt lehetősége, hanem rendkívül jelentős szellemi jelenségkörhöz is kapcsolódott általa. Fehér Ferenc a Dosztojevszkijt uraló antinómiák kapcsán írta le: „ő az antinómiák klasszikus költője, aki a polgári individualitás fejlődési lehetőségének poláris ellentéteit – néha egy ember lelkében, néha egymással szembefordított figurákban – a legszélsőségesebben megélte."²³ Lengyel András Tverdota György kutatásaira is alapozva bemutatta, hogy – példaként idézve – „József Attila a Szabad-ötletek jegyzékében és A Dunánál című ódájában, nagyjából egyazon pillanatban, problémáira diametrálisan ellentétes válaszokat adott", a József Attila világát uraló antinomikus vonásokat pedig végső soron az „elrejtőzött világegész" és a bizonyosság keresésének kényszerében és megtalálásuk lehetetlenségében látta.²⁴ Ebben az összefüggésrendszerben Németh alkati hangoltságú viaskodásait is a nagyobb világ törvényeit figyelembe vevően tudatosítottnak, s nem pedig ösztönösnek, a családi életből természetesen kibomlónak kell látnunk, noha erre korábban megvolt a hajlandóságunk.

 

VI.

 

Az időben való létezés aztán újabb – minden eddiginél súlyosabb – antinómiát is elhelyezett Németh gondolkodásában: pályája kezdetén önmagát, ezt az Emberi színjátékból vett töredékek is jelezték, a Semmi eluralkodásának folyamatába helyezte, s a szétesés ellenére próbálta a világban a lábát megvetni, 1945 után viszont az újkori szellem gondolkodásmódját tanulmányozta, az elemzés uralomra jutását, s ennek eredményeit igyekezett a gondolkodásába építeni. Tanulmányai azt mutatták meg számára, hogy az elemzés mint módszer az újkorban formálódott ki: „Az újkor története voltaképp a XVI-XVII. század fordulóján kezdődik, ahol a természettudomány módszerei kialakulnak. Az újkor története nem is más, mint ennek a módszernek a behatolása művészet és élet különböző területeire, filozófiába, irodalomba, a gyakorlati tudományokba stb., s a technikán át a mindennapi életbe is."²⁵

Az a folyamat, amelyről tanulmányaiban Németh hallatlan részletességgel és kedvvel beszélt, ugyanaz, mint amelyet Mi³osz a varázslat megtörőjének tartott. Az elemzés uralomra kerülése – Mi³osz ezt a folyamatot Newtontól eredeztette – hozta magával a világot varázslatként megélők vagy megélni akarók szemszögéből a világ kiüresedését, a Semmi uralomra kerülését. Nem mondott mást Paiszij atya sem A Karamazov testvérekben: „A világi tudomány nagy erővé egyesülve, kivált a legutóbbi időkben szétboncolt mindent, ami égit csak örökül kaptunk a szent könyvekben, és az e világi tudósok kegyetlen elemzése után az egész régebbi szent tanításból – egyáltalán semmi sem maradt."²⁶ Ez azt is jelenti, hogy Németh gondolkodásának első és második szakasza, hiszen pályakezdésével, Dosztojevszkijhez való viszonyulásával, Boda Zoltán „igehirdetésével" magát is a Semmi irányába mutató folyamatba helyezte, ugyanannak a történeti-gondolkodástörténeti folyamatnak egyik, majd másik oldalával való azonosulással járt együtt.

Németh László vakként szemlélte volna a világot, ha nem vette volna észre, hogy a különböző időpillanatokban az általa elfoglalt szellemi alapállások a történelmi időbe kivetítve antinomikus párként léteztek. Természetesen tudatában volt ennek, pályája zárópont-ján, A „vallásos" nevelésről című tanulmányában – egyáltalán nem véletlen, hogy a vallásos érzés fontosságát ismét felvető írásában tért vissza erre a kérdésre – az egész problematikával szembenézett. Amikor egyik olvasója Toynbee írásait küldte meg neki, ezt a gesztust így kommentálta: „A cikk megküldője előtt lelkem üdvössége lebeghetett, hisz harminc év óta mindig akadt egy-egy ember, aki nem tudott belenyugodni, hogy azt az egy-két lépést, ami a vallástól szerinte elválaszt, meg ne tetesse s mért ne épp ő tetesse meg velem. Az illető alkalmasint látta a Galilei-t, tudja hogy én is a XVII. századot tartom a szakadás korának, s a Galilei-ben épp annak a meghasonlásnak a kezdeteit írtam meg, mely a tudományban szárnyat bontó ész s a vallás hatalmában maradt érzések közt támadt; figyelmeztetni akart hát, hogy kívánná egy nagy tudós, akinek a nevével írásaimban tán találkozott is, ezt a háromszáz éve mélyülő meghasonlást, az újkori ember igazi schizophreniáját feloldani."

A dilemmát, az újkori ember, de akár a maga életének dilemmáját Németh így exponálta: „Az újkori ember szerencsétlensége az volt, hogy ezt a két egymásra szorult fél-lényt elválasztotta egymástól; a tudomány a vadember igényeinek a megvetésére nevelte az észt, a primitív viszont kielégítetlen, álútra szorult igényeivel megrontja az életet, s végeredményben megbosszulja magát az észen is."²⁷ Fel lehet-e oldani ezt az ellentmondást? Aligha, inkább csak feloldási kísérleteket lehet tenni. (Németh ilyen megoldási kísérletnek látta – most már különbséget téve közöttük – Dosztojevszkij és Tolsztoj válaszait is: Dosztojevszkij a „vademberi", Tolsztoj a „filozófusi" ugrást képviselte.) A maga feloldási kísérletében visszatért szellemi kiindulópontjához: elfogadta a tudomány eredményeit, de a vallásos, nem az Isten létéből következő, hanem a világ iránti áhítatból fakadó vagy azt felépítő érzést sem zárta ki gondolkodásából.

A kérdésre, megélte-e Németh a Semmivel való találkozást, szembenézett-e vele?, egyértelmű nemmel kell válaszolnunk. Ez a nem alighanem szellemi kiindulópontjának az eredménye, a hitet ugyanis adottságként tételezte, s ha folytatott küzdelmet önmagával, márpedig folytatott, egész életét folytonos küzdelmekben és viaskodásokban élte meg, akkor ez a küzdelem a hitért folyt, a meggyőződésért és a bizonyosságért. Az ő számára ugyanis nem a Teljesség és a Semmi ellentétpárja létezett, hanem a hit és a hitetlenség ellentétpárja, a hitetlenség és az ezzel együtt járó kiüresedés, eljelentéktelenedés riasztotta. Ám ennek a jelenségkörnek az elemzésekor is óvatosnak kell lennünk. Az antinómiákban létezve, gondolkodása mozgástörvényeit követve sokszor jutott el a végsőnek gondolt pontra, ám ez csupán „kilengés" volt – mintegy annak a helyzeti pozíciónak az elfoglalása, ahonnét az ellentétes irányba indulhatott el. Mindez azonban nem feledtetheti, hogy pályája ütközésekkel tarkítottan telt el, méghozzá úgy, hogy az ütközések sora, a heroikusság, ez is Németh kifejezése önmagával kapcsolatban, szinte már az indulás pillanatában beleprogramozódott ebbe az életútba. „Két tendencia hat ebben az emberben – mármint abban az erkölcsös emberben, akit a Gide-esszében jellemzett. – Mint egy fölhajított kőben, egymást rontja benne a fölhajítás sebessége s a földnehézség gyorsulása. A kezdeti nehézség azt mondja: hős vagyok, a vak erők ellenében élek, a föld azt mondja: ostobaság a vak erők ellen küzdeni. Ugyanannak, aki oly szenvedélyes igeneket mond, gúnyos nemeket is kell mondania. (…) Állítás és tagadás nem a világ értelmére, hanem az egyéni erőfeszítés értelmére vonatkozik. Az egyik műfaj mélyén kétségbeesetten megfeszült izmok szoronganak, a másikat minden izmok elpetyhüdése jellemzi. (…) A heroizmus hinni akar. Amiben hisz, az változik."²⁸

Láthatjuk, gondolkodása cselekvés-, ebből következően pedig eredménykényszerrel telítődött, a hitre a cselekvés értelmességének megteremtéséhez volt szüksége. A felvázolt kettősségből a heroizmust, ezzel pedig a hit akarását választotta. Nem a hitet önmagában, ezt már nem tudta megtenni, sem a kifejezés vallásos értelmében, sem az életre vonatkozóan, hanem azt, hogy akarni kell a hitet, mert nélküle nem lehet létezni, még akkor is akarni kell, ha már nem lehet belékapaszkodni. Ezért, a hit akarata miatt nagyítódtak fel életének botlásai, erősebben, mint a valóban hívő embernél, hiszen ő megérti, feldolgozza és megbocsátja akár magának is a történteket, míg az az ember, aki csak akarja a hitet, botlásait önmagában felnöveszti, mivel akarata ellen cselekedett, s ezzel tulajdonképpen önmagát sértette meg, ezt pedig senkinek, így magának sem tudja megbocsátani. Ez az ember a szeme előtt felsejlő kiüresedéssel sem tud mit kezdeni, vagy nem veszi észre, vagy ha észreveszi, akkor elmenekül előle. A szerep megmutatja magát, feltöltődik a készenlétben lévő energiákkal, azt, aki vállalta a szerep betöltését, a tetőpontra juttatja, aztán pedig már az aláhullás, a szétesés, a kiüresedés következik. Ekkor, a mélyponton lévő embernek mutatná meg magát a Semmi, ekkor lehetne szembenézni vele, tanulmányozni, leírni, belépusztulni vagy elmenekülni előle – főképpen egy újabb, akkor felsejlő, újonnan megmutatkozó szerepbe, mint tette azt Németh is, számtalan alkalommal. Németh előtt, nyilvánvalóan azért, mert a kínálkozó szerepekben elvegyülve formálta művét, sokszor megjelent a kiüresedés réme, legalább annyiszor, ahányszor a hit szót leírta vagy a heroikus kifejezést használta. Érezte, hogy választott szerepeiben szinte a választóvonalon mozog, a szerepet még be lehetett tölteni, de alá is lehetett zuhanni a magasból. A valódi kilépés akkor történt meg, amikor szerepei mindegyikétől eltávolodott, amikor már majdhogynem védekezőeszköz-ként maga előtt tartott előfeltevéseire sem számíthatott. Erre a saját világából való kilépésre s így a felnövesztett szereptudat elhagyására azonban alig-alig találunk példát, talán csak az 1941. április 29-én Gulyás Pálhoz írott levelét idézhetjük: „A húsvétot Kenesén töltöttem, mögöttem Teleki P. öngyilkossága, fölöttem a tavaszi háború motorzúgása, a táskámban Aiszkhülosz – s én a Minőség forradalma III. kötetéhez javítgattam a Tanu régi naplóit (San Remo, Erdélyi útirajz). Egyszerre valami damaszkuszi villanás csapott át rajtam (de Paulusból – önmagam Paulusából önmagam Saulusává tevő), és megéreztem jelentéktelenségemet. De úgy, hogy ez az érzés azóta is a legnagyobb élményem. Jelentéktelen – nemcsak ebben a világomlásban, de még a magyar irodalomban is. Két-három hét óta ez az érzés bont és épít bennem. Volt fájdalma: a szégyen, hogy olyan szerepekben kakaskodtam, melyekben mások, nagyobbak, észrevehették a kicsinységemet. De van vigasza is, hisz szenvedéseim nagy része úgy is abból támadt, hogy egy próféta gesztusait erőltettem egy nyárspolgár kötöttségeivel…"²⁹

Ez a pillanat, az önmaga jelentéktelenségére ráismerő pillanat szinte az egyedüli Németh életében, mivelhogy életfelfogása hősies volt, legalábbis pályája első nagy korszakában, meghódítandó területeket, legyőzendő ellenfeleket keresett magának, önmagáért, választott szerepeiért akart helyt állni, így aztán ekkori élete a maga fölé növesztett szerepek törvényei szerint rendeződött. Ha kapcsolatba került valamivel, azonnal személyessé formálta azt, alkata, gondolatrendszere ránőtt az irodalomra is, az irodalmi műfajokat „átértelmezte", saját hőstipológiát alakított ki, szerepeiből és a műveiből organikusan kibontakozó rendszer formálódott, ennek minden eleme kapcsolatban állt a többivel.

 

VII.

 

Ezen a ponton érkeztünk el a mű vagy vallomás? kérdésének feltevéséhez, ahhoz, hogy megkérdezzük: önálló, saját alakjáról leváló műveket írt-e Németh, vagy olyan, önmaga alkatából-világából táplálkozó munkákat, amelyek külön-külön való létük mellett egységessé összeolvadó vallomássorozatként is olvashatók? A művek sorából felépülő nagyobb mű vágya, ahogyan erre a nagyobb műre többször is utalt, nyilvánvalóan a Semmitől való elfordulásnak, az élet ezzel együtt járó felnövesztésének, aztán pedig eltorlaszolódásának köszönheti a létét. A felnövesztett én mindig törekszik a példaállításra és a vallomástételre, Boda Zoltán, az Emberi színjáték főhőse az önüdvözülés mítoszát teremtette meg, a regény ezzel mintegy csírájában magában hordozta a kibontakozó életmű legkarakteresebb vonását. Láttuk, Németh jóformán a Tanu indulásakor belekezdett a munkáit magába foglaló mű előhangja, az Ember és szerep papírra vetésébe, jelezve, hogy az általa megteremteni vágyott mű egyáltalán nem nélkülözi majd a személyességet és a vallomásosságot.

A létrejött és a visszapillantások időszakában önmaga előtt is megmutatkozó mű azonban másképpen őrzi a vallomásosság jegyeit, mint ahogy azt tételezte. Bár arról, hogy miképpen is képzelte el az életet előtérbe állító művet, nem beszélt, utalásaiból és a számos lélektani megfigyelésre alkalmat nyújtó feljegyzéseiből úgy tűnik, hogy a cselekvés mindenképpen megelőzte volna a művet, valamiképpen úgy, ahogy az Emberi színjátékban is történt: a regényben Boda Zoltán életéhez kapcsolódtak, annak függvényében léteztek a tanításai. A cselekvés később is kiemelt jelentőséggel bírt Németh gondolkodásában, valódi történésként ezeket tartotta számon, gondoljunk például arra, hogy a cselekvésként megélt Tanu-időszakot a későbbi időszakok állandó viszonyítási pontjaként szerepeltette, ahogy a szárszói beszédet is kiemelkedő jelentőségűnek tartotta, nem csupán a tartalma miatt, hanem azért is, ahogy elmondta. Később a tanítás bírt számára meghatározó jelentőséggel, ez is formálódó világa törvényeiből következett, bár a gyakorlat egyre inkább összeütközésbe került a műveknek való elkötelezettséggel. A cselekvés, majd a cselekvés függvényében létező mű mellé csatlakozott volna az önéletrajz, ennek az önmagán-önmagában megfigyelt változásokat kellett volna rögzítenie. Az önéletrajznak erre a típusára is találunk példákat Németh életművén belül, gondoljunk csak a Tanu-évek című szövegére vagy a Magam helyett című nagyobb terjedelmű önéletrajzi írására. Egyetlen pillanatra sem találjuk meg bennük például az Ember és szerep hevességét, nem az általa megteremteni vágyott nagyobb mű részei, vagy ha igen, akkor is csak a dokumentálás, a történések önmaga szempontjából való rögzítése volt a feladatuk. Az életnek, ezzel együtt pedig a cselekvésnek, a közvetlen cselekvés vágyának a hangsúlyozásában természetesen számos tizenkilencedik századi vonás fedezhető fel, ne lepődjünk meg ezen, az a Németh László, aki a húszas évek végétől hallatlan izgalommal vetette rá magát a huszadik századi szellem tanulmányozására, számos tizenkilencedik századi vonást őrzött magában, a két század különbözőségét szinte önmagában ütköztette.

Az élet elakadásának pillanatában azonban a mű, nem is mindig az említett egységes mű, hanem inkább egy-egy regény vagy dráma megírása vált legfőbb céljává; önmaga és az élet megélése közé a műveket állította, azoknak feladatokat jelölt ki, a maga életével kapcsolatban is. Ennek kapcsán nagyon pontosan írta Szilágyi Erzsébet: „Németh László meggyőződéssel vallotta, hogy egy gondolat, egy műalkotás igazi hatóereje nem tartalmi értékeiből származik, hanem abból, hogy mit ad a kezünkbe egy-egy ilyen igazság a saját önmegértésünk lehetőségéül."³⁰ Alkatával viaskodva építette be a maga világába az időt, az alkat szélső pólusai között vibrálva mindenkori létállapotát esszékbe, drámákba, regényekbe vetítette ki. Írói-gondolkodói világában a gondolatok és motívumok hatalmas rendszert alkottak, miközben az élet megélésének lehetséges változatait mérlegelte, gondolkodása a megemelt élettől a megértett élet irányába mozdult el. Ha írói-gondolkodói világának kezdőpontját az Emberi színjáték jelentette, akkor a végső pontot az ötvenes évek végétől írott Irgalom című regény (1965-ben jelent csak meg). Az egyén önmagának való elkötelezettségét hirdette első regénye, az én és az emberiség lehetséges kapcsolatáról szólt a pályazáró mű. Az Irgalomban az egész emberiségre hivatkozott, s máskor is, a Tanu kiáltványaiban, az Iszonyban például, ez az emberiséghez való viszonyítás is Dosztojevszkij hatására került be Németh László világába; az egérlyukban élő ember monológjában olvashat-juk: „Amikor már ismert költő és kamarás leszek, lépten-nyomon beleszeretek valakibe; tengernyi pénzt, milliókat kapok és nyomban az emberiségre áldozom… ", valamivel később ugyancsak az emberiség kifejezéssel találkozunk: „ábrándjaim olyan boldogságig hevültek, hogy okvetlenül, azonnal össze kellett ölelkeznem az emberekkel, az egész emberiséggel", ismét csak valamivel később: „hazafelé menet egy időre félretettem azt a vágyamat, hogy összeölelkezzek az egész emberiséggel."³¹

Németh művei részeseivé váltak az így kialakuló rendszernek, de – a legjelentősebbek legalábbis – önmagukban is léteznek, maga a teljes mű viszont csak az idővel való kapcsolatában mutatja meg magát teljes egészében. Példaként felelevenítem, amit Berzsenyiről írt egyik Naplójában: „Minden életkorban szükségem volt egy barátra, aki az én akkori alaphangulatomban tud mellettem ülni. Az élők közt nem igen volt ilyen, a halottak közül kellett fölhívnom őket vagy megcsinálni. Most Berzsenyi (majd az élő Móricz Zsigmond) lett az, ami valaha Antigoné és Kurátor Zsófi. Bármilyen különböző is volt az alkatunk, a magányomon, az elzártságomon keresztül megértettem őket. Szinte gyönyörűség volt a dohukat, a mélabújukat fölvenni magamban."³² Esszéinek, drámáinak hősei nagyobbrészt történelmi szereplők, Németh mégis úgy beszélt róluk, mintha magáról beszélt volna, önmagára volt jellemző mindaz, amit róluk mondott; ebben az apró – apró?, a VII. Gergelyről, Galileiről, Széchenyiről írott esszék, tanulmányok, drámák vannak közöttük! – arcképeknek a sorozatából s létállapotának folyamatos kivetítéséből felépülő műben a szépírói munkák öntörvényűsége és az élet megéléséhez kapcsolódó vallomásosság szembekerült egymással. Az egyes munkák, merthogy azokban mégiscsak az élet küzdelmei zajlottak, hangsúlyozottan vallomásos hangoltságot kaptak, felerősödött a kapcsolódásuk. Önálló létük mellett valamiféle rájuk mért feladatnak is megfeleltek, funkciójuk lett azon nagyobb egészen belül, amelyről Németh annyiszor beszélt. Súlyuk, értékük, nem a helyük, azt az idő mozgása határozta meg, Németh küzdelmeinek hevességétől teremtődött meg. Regényei, közöttük az említettek is, kulcsregényként is olvashatóak, ehhez a szinthez kapcsolódik vallomásainak, önéletrajzi írásainak, drámáinak, esszéinek, leveleinek nagyobbik része. Példát említve: Németh egyik legismertebb regényének, az Iszonynak a valódi kérdése az, hogy lehet-e bűnként értelmezni a magunk világának kétségbeesett megvédését, felmerült az íróban pár hónappal a regény végleges változatának papírra vetését megelőzően is, minden „áttételt" nélkülöző vallomásában, amelyet egyik legmélyebb, legnagyobb erejű írásának tartok. (A töredékekben megőrződött írás a Személyes ügyben – Cikkfogalmazványok és töredékek – címmel jelent meg.) Ehhez hasonlóan érezhetjük azt is, hogy különböző naplóit, feljegyzéseit, leveleit, vallomásait hatalmas erő hatja át, ez az erő ma is képes fogva tartani az írások olvasóit. Németh László, most még maradjunk ennél a megállapításnál, az önmagában felnövesztett lélek vallomásaiként írások – művek és vallomások – sorát hagyta ránk, immáron rajtunk múlik, hogy olvassuk-e őket, s ha igen, akkor hogyan tesszük azt. Az időben egymás mellett álló írások jelentősége, ha önálló létükön túlmutatóan a tehetség és a szellem természetére visszautaló módon is tudjuk olvasni őket, meghaladhatja az egymás mellett álló művek jelentőségét, s váratlan, de nem érdemtelenül elnyert fénybe állíthatja az eddig csupán másodlagos jelentőségűnek tartott munkákat. Ezt a művet immáron az utókornak kell felépítenie, ha képes lesz érdeklődést tanúsítani iránta, s hogy valóban fel kell építenie, az mutatja, hogy alkotórészei minden természetes kapcsolódást nélkülözve hevernek az életműsorozat köteteiben. (Az életműsorozatnak megvolt a maga szerepe Németh műveinek megismertetésében, ám más erényét nem tudjuk megemlíteni, hibái nem csupán a politikai szempontok érvényesüléséből származnak, maga a tematikai csoportosítás sem felel meg az írások szellemének, mivel a tematikájuk alapján egymás mellé állított írásokból eltünteti egyik legfőbb megteremtőjüket, az időhöz való kapcsolódásukat.)

 

VIII.

 

Annak megértéséért, hogy a felnövesztett élet helyére miképpen lépett a mű, méghozzá nem az önmagában létező mű, hanem az egymással szoros kapcsolatban álló művek sorozata – ebben az értelemben műnek tekintem az ide kötődő leveleket, naplókat is –, forduljunk ismét vissza ahhoz, amit Szabó Zoltán mondott Németh Lászlóról. Szabó Zoltán, rokon volt ebben más elemzőkkel-értelmezőkkel, két egymással vetekedő sajátos vonás küzdelmével jellemezte Németh pályáját. (Kell-e mondanunk, hogy az alkati antinómia megnyilvánulása volt ez a két egymással szembekerülő vonás?) Az egyik sajátos vonást a „természetes ember" megmutatkozásával, a másikat az „artificiális ember", azaz a „társadalom-csinálta" ember megmutatkozásával írta le. A természetes ember ezzel az homme artificiel Németh Lászlóval került szembe, az egyik a maga természetes ösztöneit követte, a másik a „környezetből, iskolából, ismeretekből, sznobizmusból, társadalomból, kívülről érkező becsvágyakból, nyomásokból tevődik össze, ezek hatásától meghatározva olyasmivé összegeződnek benne, amit mondjuk az »íróság« kifejezéssel, ezzel az artificiá-lis szóval lehetne jellemezni. Az író-képzet, ami ezekből a külső hatásokból tevődik össze, vagyis nem a saját lelkéből lelkedzett, hanem társadalmilag és a környezet felől, és meghatározott, részben diákosan vagy tanárosan konformista."

A két ember, magatartásmód, íróeszmény érvényesülését Szabó Zoltán más-más időszakaszban látta: Németh pályáját a természetes ember uralma jellemezte, 1935-ig, a reform elakadásáig, az artificiális emberé pedig 1935 után. „Így teszi az élet második felére az »íróság« képzete és az írói pálya Németh Lászlót olyan tragédiai egyéniséggé, akinek a sorsa, emelkedése s végül a végzete, természetében eleve meg van határozva. Németh László alkat és képlet szerint nem tipikusan író, maga is úgy hiszi, nem elsősorban művész, alkata inkább a »szellem emberé«-é. A pálya folyamán az első évtizedben – 1935-ig – a hódítást, a képességek szerteszét szórását parancsoló »homme naturel« az úr, Németh László tehetsége természetének megfelelő korszaka: kalandozások kora. Fiatal kora a váltott vállalkozások kora. Megvan az artificiális, kívülről érkező ellenerő is, de a döntés a tehetség természete szerinti döntés. Az a feljebb rendelt lélekben, ami valóban felsőbbrendű, mint a kapott képzetekből összetevődő tanáros, diákos ellenlábasa."

Az artificiális ember győzelmének, mondja Szabó Zoltán, messze ható következményei lesznek majd. Elsőként az, hogy a lélekben felülkerült a mű, a nagy mű vágya, majd pedig az, hogy meghatározóvá válik a tizenkilencedik századiasság, az „irodalmi klasszikusság" iránti vágy: „a rendes tanulmány, a nagy regény, az igazi történelmi dráma, a klasszikus vígjáték: ez adja a gondolatnak, az indulatnak, a vágynak és az iszonynak, a használni akarásnak és az értelemnek azt a kifejezési formát, ami maradandóvá s jelentőssé teszi a művet." Az íróság tudata, a nagy, akár a nemzet egészét reprezentáló mű megteremtésének vágya adott, ha ugyan adhatott felmentést azért a gondolati önáltatá-sért, amellyel Németh a korral való küzdelméből a mű kedvéért kilépett. Szabó Zoltán ezt is érzékelte: „És árva Németh László ezt (mármint az önáltatást – F. L.) tudta. Ha nem tudta volna, nem érezte volna nagy műveinek minden diadalát kudarcnak. Ezért félt annyira minden bemutatón. A Tanu-számok megjelenésekor sohase félt, a rákövetkező harcot egyenesen kívánta. Az már a történelemcsinálta környezet és helyzet következménye volt, hogy erről az útról nem volt visszaút, a lelkében lelkedzőhöz, a maga mivoltát kifejezőhöz, az ezt tükrözőhöz, az homme naturel-hez. … Csak kiút volt horizontálisan a vásárhelyi vagy nem-vásárhelyi Certosába előbb, onnan vertikálisan fölfelé."³³

Ezzel a gondolatmenettel szemben számos ellenvetés felhozható, Vekerdi László például megemlítette, hogy „a Lakatlan Szigeten élő ember – és mi egy kicsit máig ott élünk – nem mindig tudja könnyen megkülönböztetni a »naturálist« az »artificiálistól«, de még nagy kontinensek irodalmaiban is gyakran épp a leginkább saját tehetségre épülő művekről derülhet ki az »íróság«".³⁴ Ugyancsak Vekerdi László figyelmeztetett arra, hogy Németh az ‘íróságból’ is kilépett, jóval korábban, ahogy azt Szabó Zoltán jelezte, ha máskor nem, akkor Vásárhelyen, nem beszélve arról, hogy a maga küzdelmeinek megéléseként is szüksége volt a művekre, az alkati antinómia felszínre vetett vonásait műveiben szembesítette egymással, mégis azt kell mondanunk, hogy Szabó Zoltán idézett mondataiban alapvető megfigyelések rögzültek. Ezek megértéséhez látnunk kell azt is, hogy az idő miképpen szorította ki Némethet saját korából: 1932-ben még az emberiséghez kívánt szólni történelmi jelentőségű választási alternatívát kínálva, legalábbis ezzel a tudattal élte meg a Tanu elindítását, 1935-re elvesztette az addigra megszerzett cselekvési lehetőségeket is, saját terébe szorult vissza, a történelem már valós választási lehetőségeket sem kínált számára, nemhogy olyan helyzetet, amelyikben történelmi súllyal, cselekvőként vehetett volna részt, így maradtak a pillanatok, mint például a szárszói beszéd pillanata, amelyekben a történelemmel szembefordulva a maga álláspontját elmondhatta – s a művek, amelyekbe világának egészét akarta belesűríteni. Nem maradt számára más tér, csak mit a művekben megteremtett, s ez valóban óriási veszteség annak számára, akinek programjában a mű megteremtésének és a közvetlen cselekvésnek a vágya együtt szerepelt. A változás meghatározó jelentőségű, ebben egyetértek Szabó Zoltánnal, azt azonban, hogy műveit a társadalom által elvárt íróság jegyei jellemezték volna, nem tudom elfogadni.

Más történt: nem az „íróság" képzete erősödött fel, hanem a cselekvés kényszere uralkodott el Németh pályáján, ennek kiszolgáltatottan formálta szerepeit, ennek jegyében írta műveit is, s a különböző célképzeteknek alárendelt alkotói elképzelések a közvetlen vallomásosság jelenlétét az egyes műveken belül és a művekből összeálló nagyobb művön belül is jócskán felerősítették. Így, a korral s önmagával viaskodva, alkatát a művön is uralkodóvá téve vívta Németh László a maga küzdelmét egészen addig, hogy – túljutva életének „irodalmi periódusán". Tudom, mérhetetlen leegyszerűsítés rejlik ebben a megállapításban, valahogy azonban mégiscsak igaznak érzem – az irodalom és az élet, a mű és az élet között viaskodva visszajutott az él