Kajetan Koviè verseskötetéből (amely egyetlen vers, A fekete golyó kivételével nemcsak újraközli az 1979-es, Lator László fordította gyűjtemény anyagát, hanem annak terjedelmét a folyóiratokban megjelent, illetve új fordításokkal nagyjából a duplájára növeli) több, egymást kiegészítő vagy akár egymással feszültségben álló költői arckép bontakozik ki. Ezek az arcok természetesen egy pálya állomásait, korszakait is jelölhetnék, de mivel a kötet - nyilvánvaló szerkesztői döntés következtében - nem nyújt kronologikus eligazítást, így az olvasó, aki az első ciklus elejétől sorban haladva olvassa a verseket, meglepő és finom áttűnésekkel fog szembesülni. Ez a sokszínűség persze nem is olyan meglepő annak tudatában, hogy a szlovén költő pályája immár fél évszázadot ível át, s ilyenformán a könyv utolsó versének (Zs) zárósorai nem csupán a költőileg megfogalmazott egzisztenciális tapasztalatnak adnak kifejezést, hanem az életmű során kidolgozott különböző költészetfelfogásoknak, poétikai attitűdöknek is: „Mulandó minták, váltjuk egymást körben, / ezer alakzat egy varázstükörben."

Az egyik meghatározó hangfekvést leginkább sötét bukolikának nevezném. A természet ezekben a versekben épp annyira meghitt terep, amennyire a halál, vagy árnyaltabban fogalmazva: a pusztulás, a leépülés, a romlás állapota meghitt lehet. A vidéki (falusi) élet attribútumaival felruházott környezetet benépesítő elemek és szereplők, a penészes falak, az „ázott kutyák", az erdei állatok és „a fiúk", ennek a világnak a szintén pusztulásra ítélt lakói valamiképpen egyetlen egészet alkotnak. Ez a világ nem hasad meg, nem válik ketté az ember és a környezete között, mivel mindkettejüket az egyetemes elmúlás motívumai uralják. Itt csak vonzások működnek, nincsenek választások. Az ösztönállapot képei határozzák meg a szövegeket, a versvilág terepét pedig a szagok, a folyékony elemek (vizek, esők, izzadtság, vér) és a növényi lét dominanciája: „Fiúk szaladnak a tarlón, / és a sötét magányos erdőn / reszketnek, mint a kiskutyák" (Láz); (az erdő) „várja a rozsdás sápadt lombokat, / jöjjön az ősz derekkel, / legyen zavaros a patak, / sötét a reggel." (Ősz) Ebben a fenyegetően ismerős közegben az élet keletkezése, a termékenység és az újjászületés is az örök, személytelen világrend része, ahol az Április című vers beszélője a tavasz érkezése láttán kissé döbbenten teszi fel a kérdést: „Mit kezdjek e virágzó televénnyel?"

Kajetan Koviè másik arca az ismerős, hagyományos modernista költői szerep vonásait viseli magán. A költői feladat, küldetéstudat, képviselet pátoszát kibontó versbeszédet, a „[t]eljes akarok lenni" (Tűzvíz) vagy az „építeni jó" (Építem) kijelentéseket ma, érthető módon, némi szkepszis övezi. A költő ezekben a szövegekben a világ kiemelt jelentőségű, annak morális integritását szavatoló szereplője. „Mert nem éneklek többé azokról, / akik nem méltók a szóra", olvashatjuk a Fekete imában, de talán még fontosabb A lelkiismeret órája összegző zárlata: „Nem emlékmű vagy, / eleven hangya vagy. / Csöpp gerendádat kell a világ tetejére cipelned. / Te nem számítasz, / csak a gerenda számít. // S talán a hangyaboly." Azt, hogy mindezek a helyek nem teljes egészében a hatvanas-hetvenes évek költői közbeszédének a dokumentumai, tehát nem korlátozhatók Koviè költészetének korai szakaszára-szakaszaira, jól példázza a Levél Izet Sarajliènak című, 1993-as keltezésű költemény: „Izet, kezdetben az Ige volt, nem a fegyver. / Szarajevót védjék meg a dalok." A kötetből kiolvasható költői szerepfelfogás azonban távolról sem ennyire egynemű. Az ismeretlen, fiatal költőtársnak szóló A könyv vége ironikus-sztoikus hangütése („könnyű szívvel készülsz / kockára tenni sorsodat, / és megismételni a régi költők / minden tévedését") vagy a Weöres Sándor emlékezetére írott Látogatás („Öreg költőt / ne látogassatok meg! / […] / Összes verseik / ötödik kiadása / nem fénylik a homlokukról") jóval fanyarabb hangon idéz meg egy-egy költői sorsot.

A két szerepminta, a dal erejében és küldetésességében hívő, illetve a saját esendőségével számoló költőé mintha egymás mellett élne a Bodzaórák verseiben - mint ahogy a sötét bukolika világa mellett nem ritkán megjelenik az utópia világa is (Óceán, Zanzibár, Dél szigete, Nyár). A legtöbbször az elveszett vagy legalábbis rejtőzködő utópia képeivel szembesülünk, az értékkel teli ellenvilág nehezen vagy csak időlegesen közelíthető meg: „Visszatérsz a látható világba / az olajfák honából, / földönfutó király." (Az olajfák hona) Mindez annak a költőszerepnek a közismert, nagy toposzára is visszavezethető, melyben a költő az értékek „valódi" világának közvetítőjeként jelenik meg.

Koviè költészetének talán legfőbb erénye, hogy az efféle hagyományos tematikai elemekből szokatlan-újszerű alkotást képes létrehozni. A látszólagos poétikai konzervativizmus ravasz kettősséget takar. Ez a kettősség a képalkotás tekintetében a tradicionális-köznapi képek finom elmozdításában, váratlan egymáshoz rendelésében nyilvánul meg - ennek példáját a Pastorale című munkából vettem: „A pirkadat még odább van. / A cseléd hajába zokog. / Izzanak fagyos homályban / gyertyák és szűz hajlatok." Az utolsó két sor sűrített, intenzív módon jeleníti meg a részleteiben kibontatlan, mégis plasztikusan érzékeltetett, tragédiákat hordozó, baljós világállapotot.

Ez a hosszabb leírásokra épülő, a metafora helyett inkább az allegorézist használó módszer olyan, magyar nyelven (Csordás Gábor fordításában) is kifejezetten súlyos költeményekben éri el a csúcsát, mint a Szibériai ciklus, kommentárral vagy a Varázstükör nagy szonettciklusa, ahol a közvetlen, az eltávolító iróniát vagy idézőjelességet nélkülöző versbeszéd keresetlennek és bizonyos értelemben távolságtartónak hat (amiben nagy része van a szonettek túlnyomó részében uralkodó egyes szám harmadik személyű megszólalásnak). Egyfajta leíró jellegű személytelenség lép működésbe, legalábbis abban az értelemben, hogy nem a költői én egyedisége és egyszerisége kerül a versek centrumába. A szonettek higgadt, tárgyilagos hangú retorikája, köznapi témaválasztásai, illetve a minden bombasztikus elemet nélkülöző, letisztult megfogalmazásmód sajátos feszültségbe kerül a tökéletesre csiszolt formával. A teázásról, a húslevesfőzésről, a macskáról vagy a kamionsofőrökről szóló költemények egytől egyig mesterdarabok - Kajetan Koviè Varázstükör-ciklusa, azt hiszem, az elmúlt esztendő magyar lírafordításának kiemelkedő eseményei közé tartozik.

A fentebb idézett „csak a gerenda számít" kijelentés, amennyiben nem a költőszerep szűkebb értelemben vett társadalmi („lobogónk, Petőfi"-típusú) vonatko-zásaival, illetve nem is a lehető legtágabb értelemben vett metafizikai („a világ titkos törvényhozói"-típusú) szerepfelfogással állítjuk kapcsolatba, hanem a tradícióban megképződő kultúrával, az európai költészet szerves jellegével hozzuk összefüggésbe, összecseng a szonettciklus legfontosabb költői önvallomásával: „Az ügyes mester rímeket dobálva / csak egy magtár bérlője, őre lesz, / és nem több minden hozzájárulása, // mint mikor egy másoló szerzetes / a szavakból szőtt isteni palástra / egy vagy két szálat maga ráhimez." (A hozzájárulás) Mindennek ellenére Kajetan Koviè modern személytelenségének megvannak a maga korlátai: a hímzőtű a sajátja, az öltései pedig végképp összetéveszthetetlenek.