[1]

 

„Vorausgesetzt, dass die Wahrheit ein Weib ist…” (F. N.)[2]

 

Sok mindenről lehetne szó:[3] Tamás nagyon sok problémát mozgat egyszerre invenciózusan és eruditusan. Az alábbi írás ezek közül választ ki egyet-egyet (szinte esetlegesen), s ezek érintésével próbál az érzésem (nézetem) szerint a Tamást leginkább zavaró (érdeklő) problémára ráközelíteni, amely a következő: az egyetemességben és/azaz a „transzcendenciában” való hit szükségképpenisége – mert különben a földi pokol: vak, korlátolt, agresszív, közönyös „immanencia”.

Válogatott széljegyzetek következnek tehát, nem (mindig) összefüggő szöveg. De a fent megjelölt probléma többé vagy kevésbé szinte mindegyikben megjelenik.

Tamás filozófiai írásai meglepetéssel szolgáltak számomra. Persze nem tájékozottság, fellengzés vagy gyorsaság dolgában – ezekről mindenki tud –, hanem mélység, sűrűség és bölcsesség dolgában. Ez nem hivatalos szakértői vélemény – akkor kevesebb idő és több pénz lett volna szakítva. Valamit valamiért.

 

Kant „végső veresége” (in: Levél a töprengőhöz) ügyében egyébként a magyarázat: Kant azt hitte, hogy Isten a csillagos égnek és az erkölcsi törvénynek a titkos harmóniája, de Kafkából az következik, hogy tévedett. Az „argumentáció” néhány mondata: „A jónak nincs szíve.” Aztán: „Ám aki szemléli mindkettőt, s e szemléletben leli föl Istenét, az az önálló ember. De – egyfelől – az ember nem ilyen; másfelől pedig Franz Kafka megpróbálja elképzelni, milyen is az, ha nem az ember néz, hanem a jó.

A jó hipotetikus szemszögéből: a gonosz szép.”

Aztán Pascalt idéz: „Az ember leírása: függőség, a függetlenség vágya, szükség.” És: „Az ember állapota: állhatatlanság, unalom, nyugtalanság.” Aztán hetet-havat összekavar, hablatyol, mindenről eszébe jut minden, aztán: „szorongó ember álldogál a csillagos ég alatt, elméje tele szöveggel, kultúratörmelékkel, teendők listájával, beszédvisszhangokkal és szereptervekkel, teste tele fájdalommal és követelőző belső zajokkal, ágyéka megkívánástól és emléktől lüktet, messianisztikus reménye néha fölpislákol, de ettől is [is] csak [csak] szorong, előítélet, tévképzet, babona, közhely, hazugság ámítja, kábítószert iszik, eszik, füstöl, rág, lélegzik, hamisságot lehel be és lehel ki, kineveti magában a magasztosat és csodálja az állatit, világa lángol körülötte, és ő a kártyapartijára gondol, teljesül régi vágya, és ő szűköl a rátörő bánattól, átöleli rég várt szerelme, és ő a feje fölött rápillant a faliórára: máris unatkozik megint.”

Aztán persze kapcsol, hogy elragadta megint az érzület, és téged[4] kezd beszéltetni. Néha elég jókat mondasz, nem is gondolnád. De azért végül mindig úgy jársz, mint Szókratész beszélgetőpartnerei: esélyed sincs. Egyfelől olykor nagy marhaságokba hagyod magad belevinni a narrátor által, másfelől amolyan rortyánus vagy: alapvetően az a bajod, hogy enervált vagy, ő viszont. Szenvedély, szellem, elokvencia, fenség, elérzékenyülés. Te „rezignáltan” élsz bele a „kontextusa-szegett »életvilág«„-ba. Ő a világ sorsáért aggódik, melyből kiveszik „a magasztos”, a „tragikus nagyság”, a remény, „te azonban a végsőkig kétségbeesettek szokása szerint (…) derűs vagy és profán”. Ha a teodícea és a jó társadalom közül kell választani, te nem habozol, de Kafkából mi következik.

 

Kafka, 1920:[5] „Az eredendő bűn, ez a régi jogsértés, amelyet az ember elkövetett, abban a szemrehányásban áll, amelyet az ember ismételget, s amelyből az ember nem enged, miszerint vele jogtalanság esett meg, hogy rajta követték el az eredendő bűnt.” Már a vád, ahogy megismétli, hogy „az ember”. Az ember. De az ember. Az csak ismételget. Hogy: és kinek jó bűn és bűnhődés atavizmusa? Neked, Istenem? Ezt ismételgeti az ember. Meg: nem, ez nekem túl egzotikus.

Amíg bűnben fogantál, addig a bűn fogalma megváltatlan volt: Isten különös kontinuuma, ahol egy hang folyton azt mondja: hűtlen, hűtlen, hűtlen.

 

Ha bűnösnek születtél, akkor bűnhődnöd kell.

 

Kafka és a nők.

 

Madonna, Bunuel.

 

– „Dics-, bír-, kéj-, és hatalomvágy” – sorolod őket az ujjaidon számolva. – Gondolj bele. A szenvedés oka ezekben rejlik.

– Akinek ezek tényleg egyformán kísértések, az neked nem akarhat jót, hiába hiszitek ezt őszintén mind a ketten.

– Jól hangzik, de a külső-felső nézőpont Tamásra jellemző.

– Te ilyen vagy, amikor fölényeskedsz?

 

Vagy akkor, amikor elkezded magyarázni, hogy például a bír- meg a kéjvágy minden fontos tekintetben éppen ellentétei egymásnak, például a bírvágy konzervatív, ego-centrikus, expanzív, agresszív, regresszív,[6] irigy/féltékeny,[7] csak neurotiko-paranoid, „humanista” és haragszik; a kéjvágy alapjáraton bársonyos és forradalmi, az énvesztés nem trauma, nem katasztrófa,[8] digresszív, nem féltékeny, polimorf perverz, „antihumanista”, és örül neked, ha jó vagy. Előfordulnak együtt, hajjaj, ámde nem egy rugóra járnak. A dics-, bír- és hatalomvágy háborúit láttuk. A kéj forradalma (Utopia Now!) azonban még várat magára.

 

prozopopoeia és eszkatológia. Ezt ki csinálja? Mi ez, pamflet?

 

Tamás A nacionalizmus mint rejtjel és metafora című, 1981-ben a Mozgó Világban majdnem megjelent, a többitől sok tekintetben eléggé elütő írásában ezt írja a nacionalista álláspontot szabad függőben beszéltetve: „Az idegen kultúrát pl. szemmel kell tartani, nem pusztán óvatosságból, hanem azért, hogy az értetlenségbe ne fásuljunk bele, hanem mindig ébren tartsuk. Érdeklődnünk kell az idegenek iránt, nem szabad közönyt éreznünk irántuk, mert megszokjuk a jelenlétüket és átsodródunk a homályba. El kell ismernünk, hogy az idegen végső soron éppen annyira ember, mint mi magunk – csak valamelyest egyenlő felek között lehet igazi ellentét.” És: „értsük meg: az idegenek elsősorban nem azért idegenek, mert tőlünk különböznek, hanem azért, mert egymástól is mernek különbözni.” De Tamás ezzel nem csupán a nacionalista érzületet írja le jól: ez egy stílus – és még sok neve lesz. E stílussal rendszerint a következők társulnak: túláltalánosítás, esszencializmus, antropomorfizmus. Individualizáció.[9] Platonizmus. A Szimbólumok, a jelképe(s gesztuso)k, az absztraktumok leglétezőbbként kezelése.

És ez távolról sem idegen Tamástól. És az vesse rá az első követ, akitől. (Hála, nyilván, Istennek.) Már mindig is Idegen vagy, Barátom. Persze, hogy nem mindegy, melyik oldalon állsz. Hogy (A oldal) elfogadod-e az ambivalenciádat, hogy végképp ne legyen kötelező, de képes legyél szeretni az „idegen”-től megszállott (elbűvölt stb.) önmagad. Vagy pedig (B oldal) „elidegenedsz” tőle és „önmagadat” választod, és nem lesz többé kérdés, hogy te kikkel vagy, életre-halálra: azokkal, akiknek minden megnyilatkozása az idegen és a saját történelmi és strukturális szétválaszthatatlanságának denegációja.[10] Az idegen gonoszságáról pedig elég annyit elárulnod, hogy szerinte meg pont hogy te vagy a gonosz, ha ugyan nem nagy gével, mire te a relativizmust („nihilizmust”) csak a közöny ideológiájaként vagy az agresszió racionalizálásaként vagy hajlandó elgondolni, amitől úgy vélsz megszabadulhatni, hogy – módszertanilag vagy katonailag – demonstrálod: egy(etemes) az Isten, az Ész, a Jó, az Igaz és a többiek.

Nicht auf Weiber verstanden.[11]

A nemzeti érzés erkölcsi lényegében az „orákulum” működésének leírása bámulatos, ráadásul ezzel már egyaránt jellemzi a nacionalistát és a kommunistát. És hihetetlen, hogy nem veszi észre, mennyire konkrét személyiségjegyeket ír le. Egy szép paranoid konstellációt. Hogyhogy az ismerősei közül nem jut eszébe egy se, aki ilyen, mégse nackós vagy/és komcsi. De a nacionalizmus néha bármiről eszébe jut. És olvasod, és olvasod, és még mindig és már megint erről beszél. Tamás, az egyetemes apostola, nagyon sokat gondolkodott az etnocentrizmus különféle változatainak problémáján. Egy a nemzeti problematikához patologikusan rögzült ember, mondaná a szkizoanalitikusa. Ethnosz Gazsidaimón.

Ebből már kitalálhattad: volt egyszer egy Jó Nackó és van a Létező Nackó. Az előbbi történetesen a klasszikus liberális nacionalizmus, mely végső soron az egyetemest célozza, utóbbi pedig az etnarchia és etnoanarchizmus, mely vak autizmusra tör. De vajon miért nem sikerül neki legyűrnie a problémát. Okos ember, érted, miért ül 25 éve rajta. Neki áldozta a fiatalságát.

Hogy milyen volt a Jó Nac. Szemben a mai etn(oan)archistákkal, mondja Tamás, a régi jó „liberális nacionalisták hittek népük felsőbbrendűségében, de aki felsőbbrendűséget mond, az összehasonlítást is mond, s aki összehasonlítást mond, egyetemes kritériumokat fogad el”. Hogy mit mondana e kritériumok egyetemességéről egy nem ennyire bennszülött történész/elmélész, mondjuk Bhabha, Said, Wallerstein és Balibar. És mit mond a történelem. (Pszt! Csak vicc volt.) A felsőbbrendűség objektív és egyetemes okát és célját persze a megszállt és kisemmizett gyarmatok alacsonyabbrendűsége képezte, végső soron az a tény, hogy nem az indiánok nyomtak le minket és foglalták el a Brit Birodalmat, és az a néhány angol meg ír, aki megmaradt, Kanada északi részén és Ausztrália sivatagos vidékein bekerített rezervátumokban él, de már órát hord, és egyre jobban beolvad a többségi modern rézbőrű társadalomba. És ha most megkérdezed a nnna, az afrikai-amerikait, mi a véleménye az egyetemesről, fehér angolszász protestáns közhelyeket fog szajkózni. He has a dream. Ezt nevezzük mi, liberális nacionalisták egyetemességnek.

 

És vajon állítaná, hogy a nacionalista állandóan félreismeri önnön valódi vágyait? „A másfélszáz éve eltagadott igazság az – mondja ki végre Gazsi (in: Eötvös: A nyugat-keleti liberális) –, hogy a magyar függetlenséget senki nem akarta.” Na jó, legyen 130, és felejtsük el, hogy kik akarták.

De tényleg, gondold el. Kapásból tudnál például németül. Mivel hazafiként a hazai termékeket és szolgáltatásokat részesítenéd előnyben, adriai szardíniát vásárolnál és a Fogarasi-havasokban síelnél. Ha multi lennél, 50 milliós piaccal számolhatnál. Mondjuk, Hőgyész lenne a főváros, mert Bécs vagy Pozsony a brassóiaknak van túl messze, Debrecen vagy Várad a salzburgiaknak, Budapest meg a dubrovnikiaknak. A szelíd tolnai dombok ugyanakkor szépen szimbolizálnák az Alpok vagy a román lélek romantikus ormait éppúgy, mint az Adria és a szlovák lélek lágyságát. Európa vezető hatalma lennél, nem kisebb, mint Franciaország, a Tengerek Agg Királynője, már csak azért sem, mert ahogy az NSZK az NDK-t, úgy kooptálta volna az EU ’89-ben, természetes testvérként, a Monarchiát, amihez képest a Marshall-segély arcpirító kolduskonc.

Magyarok legyünk vagy szabadok.

Tzaraszeretet. Édes hazám, Új-Zéland.

„Egy nagy francia író kimutatta – mondja Tamás A nacionalizmus mint rejtjel és metaforában –, hogy Izráel törzse azért ragaszkodik az egyetemeshez, mert némi joggal tart a partikuláris hagyománytól. A nacionalizmusnak alapjában nem Izráel törzse ellen van kifogása, hanem az egyetemesség ellen.” Vannak a nációk és van egy törzs, amely minden népet kiválasztott. Az egyetemest képviselő partikula, mely átszakítja a partikularitás egyetemességét.

– Szia, Egyetemesség, üdvözöl a Partikularitás.

– Tudom, mondta a Feri.

 

Mert ebben a vidámparkban állandóan üzemel az általánosítás-, esszencializmus- és antropomorfizmus-gépezet, és Tamás ezekre rendszeresen felültet bennünket, és rákapcsolja a „Gondatlan Veszélyeztetés” fokozatra. De ő is felül ám. És ilyenkor, a száguldás adrenalingőzös mámorában általában azonnal nagyon fontos, nemritkán világtörténelmi jelentőségű mondandója támad.

 

De most egy pillanatra próbáld meg ne diszkurzusának központi alakzatából, legfőbb „szubsztantív” eljárásából, a prozopopeiából (megszemélyesítés, antropomorfizmus) nézni a suhanó világot, hanem odalentről szemlélni hűvös szemekkel ezt a „Trópusi Utazás” feliratú gigászi ringlispílt. Nem azért, mert onnan többet látsz. Ha csak onnan látsz. Strukturális értelemben a gondolkodás/interszubjektivitás lényege, hogy képes más pozícióból is látni, és nem csak kényszerből, és nem csak onnan, ahova magát pozicionálja, amiről persze neki éppúgy csupán vélekedései lehetnek, mint azoknak, akik – úgymond – más pozícióból vélik érteni pozícióját.

Tamás e cikkei (melyek közül számos fordítás, eredetileg angolszász sajtóorgánumokba készültek) viszont helyenként olyanok, mintha az amerikai külügyminiszter kelet-európai ügyekben illetékes tanácsadójának jelentései lennének. Vagyis általában mind térbelileg, mind időbelileg hatalmas és bonyodalmas spektrumot fognak át.

Ez kedvez a felelőtlenségnek. Különösen a kelet-európai társadalmak politikai és morális állapottyát szereti Tamás nagyon nagyvonalúan jellemezni (egyébként rendkívül szórakoztatóan). Ha egy kicsit hajlasz a szkizó és a perverz szignifikációra is, akkor eleinte nagyon lassan olvasol: állandóan tesztelni próbálsz, konkrétumokat behelyettesíteni, ide-oda ugrálsz térben és időben, elkezded pakolni ebbe a „Kelet-Európába”, ebbe a perszonifikált fogalomba, feneketlen zsákba a tömérdek jelentéskonstituens elemet: Szlovénia, Azerbajdzsán, ’45, ’56, ’68 (április 1, 15h:02′:42″), 2001, Todor Zsivkov, Tarkovszkij, Kornelia Ender (Fekete-tenger), a germán Tyitov, Fidesz (’89, ’94, ’99), Radovan Karadziè (Sony Handycam), Jan Palach, Stirlitz, Alla Pugacsova (Napster), Trabant (601 és Marietta), Danilo Kis János, a Farkas a „Nu pagagyí!”-ból, én, és a többiek, és 2 TGM, 1 önértékelése szerint, 1 sub specie aeternitatis. Egyebek között ezek a, még így is elég általános, jelentéstani entitások egyetlen laza szókapcsolat – Kelet-Európa – misztikus uniójában egyesítve, perszonifikálva és más, hasonló módon megképzett és hasonló realitásfokkal bíró aktora közé bedobva a világtörténelem színpadára.

Aztán rájössz. És azt mondod az értetlenkedő arcába:

– A Külügyminisztert mindez természetesen roppantul érdekli, de, tudja, az apró részletekre hogyan is szakíthatna időt.

 

A magasból jól átlátni mindent, noha minden olyan picinek látszik, és összemosódik.

Te hogy látod ezt?

Mit, mit.

 

Tehát Kelet-Európa Tamás-féle személyleírása: ér(t)etlen, politika- és intézménygyűlölő, gyanakvó, nihilista, magába zárkózó, idegenellenes, etnoanarchista.

Ez a szereplő ablaktalan monászokból áll, melyek egyfajta vak harmonia praestabilitába rendeződnek, amennyiben kommunikációképtelenül is uniszónóban megvetnek mindent, ami magas és egyetemes, csakis saját magukat akarják, semmi mást.

Lehet, hogy te is köztük vagy?

Akkor figyelj. Tamás szerint szerintük: „Az elit politikai akaratának (a törvénynek) érvényesítése antidemokratikus. A kényszer alkalmazása fegyelmezés céljából (közrend) antidemokratikus. Az emberek szűkebb csoportján belül (képviseleti kormányzat, parlamentarizmus), közvitákban kiformálódó politikai bölcsesség antidemokratikus. A magánvagyonba való beavatkozás (adók és illetékek kivetésével végrehajtott redisztribúció) antidemokratikus. A vagyon, hírnév, befolyás egyenlőtlen koncentrációja (liberális kapitalizmus [ja? aha!]) antidemokratikus. Az elit preferenciáin alapuló indoktrináció (oktatás) [hú, de kemény] antidemokratikus. […] A kelet-európai demokratikus eszme alapvetően az állam nélküli társadalom.” – És gyönyörűen csinálja, nézd meg. Lassan jössz rá, hogy a főszövegben a te érveid sorakoznak, zárójelben pedig az, amit – jó esetben – jóhiszemű anarcho-nihilizmusodban („Az anarchisták győztek”) le akarsz rombolni: a demokratikus intézményrendszer, melynek engedelmeskedni immár – hát nem látod? – nem egy vak totális hatalomnak való alávetődés, hanem értelmes állampolgári felelősség. – A szépségpöttyök persze ott vannak, ha például csak azt a kis gonosz behelyettesítést végzed el, hogy úgy általában a parlamentek mint „a közvitákban kiformálódó politikai bölcsesség” felkent intézményei. „Képviseleti kormányzat”? Jesszusmária, csak nem engem képviselnek?

 

Ki tehet erről? Kelet-Európa?

(Schopenhauer vs. Hegel: „Szellem? Hát az meg ki a franc?”)

 

De mi is a baj az antropomorfizmussal, a bájos Prozopopeiával?

Doktor, mondta magában Frankenstein, csináljunk embert saját képünkre és hasonlatosságunkra. Nyelvi absztraktumokból és operációkból vesszük, és azzá is tesszük. De előbb igékkel dolgoztatjuk, aztán jelzőkkel kifizetjük. Az így kiképzett személyekre „megtörtént eseményeken alapuló” pszichodrámákat írunk. (De kikötés, hogy nem Hayden White a dramaturg.) Mondjuk egy félórás kis dramolett ötezer évről. Az Ifjúsági és Sportminisztérium, Nemeskürty István és Koltay Gábor támogatásával. Helyszín: az euroatlanti civilizáció. Szereplők: Magyarország – Sinkovits (vagy Bajor) Imre, Kelet-Európa – Eszenyi Enikő, A Tengerek Királynője – Tamás Gáspár Miklós, Baloldali Értelmiség Az Egyesült Államokban – Antonio Banderas, Izráel Törzse – Latinovits Zoltán, Vaterland – Klaus-Maria Brandauer, magyar hangja Bud Spencer, Demokrácia – Latabár Kálmán, Szocializmus – Csala Zsuzsa, és még sokan mások. De az antropomorfista dráma katartikus pontja az, hogy Tamás a történelemről – az általa, úgy tűnik, egyetlen szóra érdemesített beszédtárgyról – szólván legalább annyira felvilágosodásellenes, mint nem. A történetfilozófiának (kinek?) az az agressziója, amely a világtörténelem nevű, elgondolhatatlanul sok mindent magába foglaló absztraktumot testté lett igékkel átlelkesíti saját képére és hasonlatosságára, még akkor is tarthatatlan általánosításokkal operál, ha történelmileg kimutatható ezek hatékonysága. Mert ami neked isten, ember, természet, művészet, tudomány, erkölcs, az „a Gonosznak” mnemotechnika. Pénz és idő.

Tehát ez itt nem a férfiasan tökéletes OccamTM borotva: a prozopopoeia azért valóság, mert a szimbolikus integráns része, mert a kulturális alapkódoknak egy kedvelt trópusa. A prozopopoeia előregyártott metalepszis. Tipikus példái: mesék, babonák, mítoszok, vallások, világtörténelem stb. – és éppen ezek a műismeretelméleti és politikai programok, amit szorgalmaztak, „a modernitás projektuma” az áttekinthetetlenség irányába vitt. És az kinek is jó? – A gyors, áttekintő szignifikátoroknak nem: a skizó szétszáll a metaleptikus hajszában, a parának pedig senki sem hisz.

 

Ezzel a módszerrel mindenesetre hatékonyan lehet üdvös fordulatokat vinni a cselekménybe. Platónról például kiderül, hogy a legnagyobb kommunista, Marxról, hogy ugyanekkora antikommunista. Helyenként ugyanez a szubverziós erő munkál az absztraktum-személyiségek összehasonlításában. A nyugati liberális baloldali értelmiségről (-nek) például azt bizonygatja, hogy néhány fontos, de voltaképpen felszínes különbségtől eltekintve alapvetően ugyanaz a világnézete, mint a kelet-európai (és nyugat-ázsiai) „etnarchia és etnoanarchizmus” képviselőinek.

 

És nincs igaza? Például „a hatalomnak” az a roppant egyszerű, a jogállamiság doktrínájának inherens csődjét[12] szépen példázó jelenlegi elgondolása és gyakorlata szerinted nem az ő félelmeit igazolja? Nem úgy látod, hogy ez a stíl a magyar és egyetemes eidosznak tényleg nagyon-nagyon ciki vonásait erősíti fel? Kevélység, sunyiság, gondolattalanság, primkóság, a nyílt önérdek-érvényesítés szomorú arroganciája? – Ez leszel, magyar, meglásd?

Érzelmi-stiláris nemzethalál.

 

Meg úgy általában a magyar „elit”. Gondolj bele.

(Ó, ha az Operabál egyszer bekerülne a CNN-be!)

 

Tehát mi a nagy kérdés.

Ez: „Annak kudarca után, amit Alasdair MacIntyre a »fölvilágosító projektumnak« nevez, marad-e más, mint kultúrák zűrzavara, vakhitek mozaikja, szubjektív »igazságok«, amelyek között az erő dönt?”

 

Maradjanak velünk. A reklám után folytatjuk.

 

A demokratikus ellenzék története valóságos mese. Van néhány bátor hős, aki nyíltan szembeszáll a gonosz hatalommal, mely végül elbukik.

– Aha, tényleg – mondod. – Volt izgalom, kaland, jó ügy, hepiend, mi kell még.

– Világtörténelmi jelentőség – feleli Tamás.

Az Irónia, kétértelműség, színlelés: A demokratikus ellenzék hagyatéka című írás sztorilájnja szerint a két nagyhatalom uralta világban eleinte a nyugati nagypolitika „voltaképp” leszarta a keleti ellenzékieket: csak az állampártok mozgásaira figyeltek, s eszerint dolgozták ki ellenük a mindenkori stratégiát és kötötték meg velük a mindenkori dealt. A sokkal alaposabb (németes) amerikai neokonzervativizmus azonban rájött, hogy a keleti rezsimek ellenzéke nem apró és nyugodtan ignorálható diszfunkció, amit a komcsik úgyis lekezelnek, hanem saját politikai berendezkedésüknek, társadalmi konstitúciójuknak éppen ők adnak nem várt és – történelme során először – igazi legitimációs támaszt. Ezek a kis csoportok kommunista atyáik hitével és elszántságával küzdöttek, de immáron tényleg a jó ügyért: „A Nyugat nem sokat értett meg ebből a történelmi-morális igazság iránti szenvedélyből – meséli Tamás –, ám alapelvei (emberi és polgári jogok) egyetemességébe vetett bizonytalan hitét próbára tette a kelet-európai ellenzékiség: emberek kockáztattak a helsinki egyezmények kenetteljes és unalmas közhelyeiért – talán csak nem az elveitek szerint akartok élni? A nyugati alkotmányos elvek szavahihető emberek – azok voltak, hiszen[13] megszenvedtek az elveikért – általi önzetlen támogatása új ragyogást kölcsönzött a természetjog eszméjének, és az amerikai forradalom eszméit kétszáz évvel később – a gyakorlati politika napirendjére tűzték. Mindkét rendszer számára ez volt a közös univerzalista diskurzus, és az ezen a diskurzuson belül lefolytatott vitát a Nyugat és szövetségesei, az ellenzékiek nyerték meg. Semmilyen reálpolitika nem nyerhette volna meg ezt a hitvitát.” De az ellenzékiek hősiessége, áldozathozatala, tanúságtétele, történelmi-morális igazság iránti szenvedélye odahaza is megnyert egy háborút, és ha nem is olyan látványosat, mint a fegyverkezési verseny, de talán fontosabbat: „A kommunista elitnek észre kellett vennie, hogy ez ugyanaz a szenvedély, amellyel a Narodnaja Volja hősei mentek az akasztófa alá. Nagyon is megértették, és nem csoda, hogy gyerekeik nagy számban csatlakoztak az ellenzékhez.” És az igazság is egyetemes és osztatlan, a lé(t) a tudat(ot) nem részegíti: „A Szovjetunióban nem volt egyetlen apparatcsik sem, aki ne tudta volna, hogy Alekszandr Szolzsenyicinnek volt igaza. Így nem lehet küzdeni.” Bárcsak annyi napig élnék, ahány volt szovjet apparatcsik nem tudja (úgy) ma sem. Aztán a filozófiatörténeti hely: „Kelet-Európa Lenin és Trockij óta először fejt ki szellemi hatást.”[14] És végül, de kapaszkodj erősen, a kilencvenes évek kelet-európai demokráciáit viszont ki baltázta el? Nem találod ki: a demokratikus ellenzék, amennyiben stratégiája – taktikai okokból – alapvetően antipolitikus volt, mivel a nép szívéhez ez állt közel. Tamás hiába óvott: a nép szíve nem valamilyen, hanem megy valahova, ahogy a folklór tiszta forrása mondja azt, hogy: nem Sein, hanem egy Sollenből Müssenbe tartó Werden. A demokratikus ellenzék így akaratán kívül támogatta a „gyilkos álmát”, amelyben a politikát a szabadság vége jelenti – vagy hogy is volt? Amelyben a szabadság a politika végét jelenti. Maga hiába volt morális, relativizmusa erősítette az apolitikus amoralitást, amely, íme, a közelmúlt és jelen Magyarországát jellemzi.

Az ellenzéki történet Tamás-féle variánsa pontosan az ellenkezője (a cím által megidézett) Rorty demokráciáról alkotott befolyásos nézeteinek. Rorty egy olyan világról álmodik, ahol legkevésbé olyan erényekre van szükség, amiket Tamás esztétikája glorifikál. Tamás viszont az a titkos misztikus, aki egyszerűen megrendül a „meghalni a hazáért”-, „életünket és vérünket a szabadságért”-, „és feláldozta életét az eszméért”-típusú poétikától. És ellenszenvéről biztosít bennünket az ellenzék romantikus antikapitalista hippi kispolgári vonásait illetően: „Az ellenzékiek valahogy úgy képzelték, hogy a »totális« állam elhagyott cselédszobában zakatol, mint egy mosógép, miközben az igazi dolgok a nappaliban és a hálószobában zajlanak. [Áldozatok? Felelőtlenek? – F. Zs.] Lírai ömlengések szóltak a napon való lustálkodásnak és csinos lányok kocsmaajtóból való mustrálgatásának polgári erényéről.” Mármost, kérlek szépen, ez képezte az ellenzék legnagyobb „gyöngeségét”, melynek „következményei azonban pusztítóak. Az ellenzéki fölfogás szerint a moralitás kizárólag magánüggyé vált, olyannyira, hogy minden általános normatív vagy preskriptív ítélet képtelen számot adni róla. Elutasították az intézményi diskurzust, viselkedési kódexek bevezetését, erények és bűnök lajstromait, az igazságosságról, a kötelességekről alkotott eszméket, illemkódexeket és a száraz tudományra emlékeztető elvont, univerzalisztikus nyelvezetet. Csak a csapongó, töredékes beszéd volt elfogadható. Az erkölcsiséget a legjobb esetben is csak paradoxonnal, fanyar élccel vagy homályos utalással lehet kifejezni.” – Hm.

 

És tessék, a történelmi következmény, az utókor efféle olvasói széljegyzeteket produkál: „De várjál, Gazsika, te most arról a magyar démoszról beszélsz, akinek a kráciáját oly hőn óhajtod?” Vagy: „De ezek tök hülyék, basszus, ezekért küzdesz?” Vagy: „Mert, nemde, a démosz mindig is antidemokratikus volt.” Vagy: „A demokrata az nem olyan, hogy csak akkor szereti őket, ha őrá akarnak hasonlítani.” Néha az az érzés kerít hatalmába, hogy Tamás született antidemokrata, és minden éleselméjűségét, műveltségét, rafináltságát, alakoskodását az ún. nyugati demokráciák makacsul perzisztens igazságtalanságai (a kapitalista – a jobbik – rendszer hibái) megszerettetésének szolgálatába állítja. Lehet, hogy hasznos feladat. Ha a „demokrácia” szó a jelenlegi nyugatias politikai intézményrendszert jelenti, melynek (remélhetőleg érdemdús) haszonélvezői vagyunk, vagyis – egy örökbecsű Felszab téri graffiti megformulázásában – nem azért dolgozunk, hogy ne kelljen gondolkodnunk munkánk értelmetlenségén, vagyis érdemeket szereztünk olyan pályán, amely nem feltétlenül kényszerpálya, az akár még bizonyos fokú függetlenséget is jelenthet, például annak mély – és közérdekű – átgondolásához, milyen értelemben és fokon érdemes vagy nem demokratának lenni.

 

Tamás írásai, noha felvilágosító potenciáljuk erős lehet, nem annyira demokratikusak, mint amennyire demokritikusak. Ez persze minden jelentős (anti)demokratikus ideológia jellemzője volt, egyebek közt ezért is halad oly nehézkesen a „jó társadalom” megteremtésére irányuló projektum. (Miért, te mit gondoltál? Hogy az igazi demokrata nem akarná megváltoztatni a démoszt, ha tényleg lenne hatalma hozzá?)

A demokritika nagyjai tudnak a szívhez szólni, de a szív szakad meg, amikor az egyszerű többség (gy)alázása ürügyén valaki minduntalan szükségét érzi könnyeit hullatni a nyugati demokráciák nagyszerűségén. Ismered, aki tömegundorát – jellegzetes humanista tünet – azzal legitimálja, hogy cilvilizációs vagy/és kultúrmissziót teljesít, és ha a sötétek (babonások, műveletlenek, alamuszik, barbárok, buták, agresszívek, balkániak) tudnák, amit nem, akkor mindenki jobban érezné magát, magas és alacsony egyaránt. Jobb lenne a durvának, ha finom lenne, noha ő persze túl durva ahhoz, hogy ezt felfogja.

Hogy így is van? Ki mondta, hogy a felvilágosító dolga nem a legnehezebb.[15]

 

Tamás megkönnyebbülve veszi tudomásul a felvilágosodás egyik – persze csak legitimációs technikáiban újszerű – alapgondolatát, nevezetesen, hogy a démosz, így, ebben a formában, ahogy most van, nem uralkodhat. A hatalmatlanok és szegények morálja ugyanis (melynek jellemzőivel Tamás Kelet-Európát szokta ékesíteni) pszichológiailag tipikusan projektív szerkezetű, tehát ők mindig konkrétan be fogják tudni azonosítani, kik miatt nyomorultak ők, akikkel mit tennének először is, ha tehetnék: akiknek leginkább a helyében lennének.

Barbárság vagy egyenlőtlenség.[16] Ez Tamás üzenete a mának.

Noha ő mindig az igazságra és a szabadságra hivatkozik.

A demokritikus ugyanis nem aggódik nagyon. Ha a démosz tudna mit kezdeni a forradalommal, akkor már rég véget ért volna a történelem. Voltaképpen nem tudja, mit próbál elvenni azoktól, akiktől mindig is irigyelte azt, amiről nem tudja, hogy mi az voltaképpen. (Figyeled, mondat-alárendelésekkel csináltam meg az Escher-féle bástyát. prozopopoeia kisasszonynak, díszletül.) Hisz nem is lehet beazonosítani olyan szubjektumot, amelyet ő ellenségének gondol. Hisz maga sem egy szubjektum! Az uralkodó osztály nem a Téli Palotában lakik, hanem a részletekben. Ez a körülmény nyilvánvalóan nagyon meggyengíti a munkásosztály (tudod, aki a szombat délutáni rekkenőben ott dögönyözi a betont a betonon) esélyeit arra, hogy elmozduljon a politikai akaratképzés nulla fokáról. – Vagy már te is az új vonal vagy? Szerencsét kívánsz, noha nem hinnéd, hogy efféle üzenetekkel és arculattervvel akkorát hasítanék a politikaimarketing-tortából?

Az Ész Helyes Vezetésének Elvei, az Általános Akarat és a Felvilágosult Abszolutizmus, no és őrjöngő kíséretük, a nemzetállamok, túlságosan is simán belenőttek egy olyan politikai univerzumba, amely egyre összetettebb, egyre absztraktabb, egyre formalizáltabb, éppen ezért sok tekintetben egyre kontrollálhatatlanabb. Ezt tényleg nem ők akarták. De aligha kétséges, hogy az igazi (szó szerinti) demokrácia iránya is az irányíthatatlanul bonyolult rendszer iránya, vagyis a „jó társadalom” megteremtését rendszerelméleti hiba – logisztikai kollapszus – lenne az esendő egyes emberek akaratától, illetve ezek valódi politikai reprezentációjának hatékony technikáitól függővé tenni. (És mint tudjuk, a „képviseleti demokrácia” is eónokra van ettől.)[17]

Persze, majd mindenki beleszól minden, a sorsát érintő kérdésbe. És ki dolgozik közben? Jorge Luis császár esete a birodalom tökéletesen pontos térképével.

 

Jó, jó, beismered, hogy az egyenlőség követelménye szigorú értelemben nonszensz. Cserébe azonban azt kérnéd, ha lehetne, hogy az egyenlőtlenség védelmezése ne legyen olyan szívszakasztóan naiv, mintha a hatalom továbbörökítésének és növelésének új és új technikáit leíró Bourdieu nem értené Nietzschét, aki határozottan azon az állásponton van, hogy „Az igazságtalanság nem az egyenlőtlen jogokban van, hanem az egyenlő jogokra való igényben”. – Tamás például Szocializmus, kapitalizmus és modernség című (1993-as) írásában a magyarországi privatizációt – amelyben régi és új döntéshozók és nyomásgyakorlók különböző jogi (+ joggyakorlat!) és jogtalan (+ joghézag!) eszközökkel, informális módokon osztoztak, szoroztak, és ez jött ki nekik – így védelmezi: „a vita” „akörül a kérdés körül zajlik, lecseréljék-e a régi modernizációs-reformista vállalati igazgatást, akár azon az áron is, hogy lassítják a gazdasági változást és fokozzák az állami beavatkozás mértékét a gazdaságban, vagy pedig az 1989-i demokratikus fordulat előtt megkezdett [!] gazdasági reformokat kell-e lendületesen [!] folytatni, még akkor is, ha így a régi „kommunista” (technokrata-szakmai) elit egyes részei a helyükön maradnak. Ez utóbbi nézet hívei úgy érvelnek, hogy ha ez a „fölszívódási” folyamat a Burke [!] által javallott fokozatossággal megy végbe, ahogyan az Angliában is történt annak idején [és hát ugye], akkor a régi és az új elemek összeolvasztásával egy új uralkodó osztályt [nem is azt mondod te, hogy mindig mellébeszél] hoz létre, miáltal a kelet-európai társadalmakba viszonylag zökkenőmentesen köszönt be a pluralizmus [!], az individualizmus [hú, az de jó lesz] és a nagyobb szabadság [ezt azért te nem mernéd meglépni, valld be]. Ezt a modellt, amely a fokozatos változást részesíti előnyben, Kelet-Európában időnként „kommunistának” szokás nevezni, míg a „közösségi” [!] tábor a fejlődés föltartóztatásának, egy autoritárius állam létrehozásának és egy etnikai nacionalizmussal áthatott új vagyonos réteg létrehozásának érdekében tett erőfeszítéseit időnként szereti »konzervatívnak« nevezni.” Ezzel próbálnak „port hinteni a különféle külföldi megfigyelők és politikacsinálók szemébe, akik gyakran végül is puszta szeszélyből döntenek egyik vagy másik kelet-európai csoportosulás mellett anélkül, hogy megértenék, mi is történik valójában (mint ahogy csakugyan nem is egyszerű átlátni)”, hát hisz nem is azért nem látod te, merthogy buta lennél, de szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, hány éves is vagy, Királyfi? És hiszel még a mesékben?

Tamás régi mániája, hogy az emberek Kelet-Európában csalódtak a szabad társadalomban és a demokráciában. Azt hitték, ha kitör a kapitalizmus, akkor azonnal minden olyan lesz, mint Nyugaton, de legalábbis a későkádári kabaré leggyakoribb céltáblája, az úgynevezett életszínvonal. Ez is tévedés volt. 1:1. Hogy a parasztot, aki világéletében ötkor kelt, mert, és késő este kilenckor leül még egy kicsit babot fejteni, nem izgatta fel annyira a szólásszabadság, mint a gondolatai publikálását létkérdésként megélő Tamást, az egy dolog, a másik meg, hogy Veres Péter, valamint Illyés Gyuszi bácsik sem tudhatták, hogy a végső veszedelem pont Brazíliából és Mexikóból érkezik kereskedelmi televíziók („a szellem rágógumijai” – ó, napsütötte hatvanas évek!) közvetítésével. És ugyanez sarló–kalapács-mintásban: a pesti proli, aki szintén nem nagyon foglalatoskodik alternatív világértelmezések aprólékos filológiai problémáival, tévéből tájékozódik, de azért nézi inkább azt a híradót, amelyiket, mert a bajszos bemondóban ő megbízik, mert olyan becsületes képe van, élete fő célja: nem baleknak látszani (és persze itt a nem az elfojtás jelölője), s ennek a fő stratégiája nála, hogy minél kevesebb információból mondja meg a tutkót. Az ostobák iránti kompasszió problémájának, úgy látszik, tényleg csak gazdasági megoldása létezik, mert érzelmi nem, kognitíve pedig a szegény hatalmatlan butákat hogy állítod rá a fichtei projektum pályájára. Vagy a Lord Acton-ira. Tamás szerinted kidolgozott erre valami utópiát?

Ennek megfelelően sem Tamás liberális nacionalizmusának, sem neowhig konzervativizmusának (s valahány jobb név a Politikai Nagyszótárban) nincs túl sok üzenete a rendszerváltás utáni tíz év politikai-gazdasági veszteseinek. (Szenvednek azok egyáltalán?) Felbukkan a publicisztikáiból oly jól ismert leoktatós hang, a felvilágosulatlan osztályoknak szóló, mely nagyjából azt kommunikálja: kapitalizmust akartatok, hát tessék, megkaptátok. Szerencsétlenek, buták és gyávák voltatok a kommunizmusban is, és most sem kívánom, hogy elfogadjátok, hogy a ma rabszolgái kellenek a holnap szélesebb körű polgári jólétéhez. De tényleg: senkinek nem lett volna jó annyira felaprózni a vagyont. Így legalább néhányan jól jártak. Cserébe ezentúl ők vigyáznak arra, hogy ne legyenek veszélyesek a „szociális feszültségek”. Az amerikai eredeti tőkefelhalmozás is mennyire durva volt (szegény Tocqueville, isten nyugosztalja), mégis a világ legszabadabb országa. A gazdagabb jövő igazolja az antidemokratikus múltat. A vesztesek vigasztaltatnak: valakinek szívni is kellett. Vagy még ma is privatizációs kuponokat osztogatnánk a rohadó épület előtt, amit a multi már tíz éve lebontott, felépített, és mindenki boldogságára üzemeltet.

– Az unokájának már Ford Mondeója lesz, higgye el, hölgyem.

– Jó, jó, értem én magát. Csak ne mondanák annyiszor ezt a szót a tévében, hogy demokrácia, és akkor egész jó lenne.

 

Tehát nem kell félni, az interszubjektív viszonyok lényegileg agonisztikus jellegét – mely végső soron (az agresszió és a betegség mellett) a legtöbb emberi szenvedésért felelős, hisz a legtöbb agónban többnyire a többség vesztes, és amíg vesztesek vannak, addig van szenvedés, egyenlőtlenség, irigység, elnyomás – Tamásnak esze ágában sincs megszüntetni. Ő filozófus. Talán bűn lenne ez?, kérded; de akkor az elidegenedés problémáját miért azonosítja a munkamegosztás problémájával?, kérdem. Igaz, hogy a modernitás beteljesítetlen ígérete nem az volt, hogy a filozófusnak nem lesz jobb, mint a szarszippantónak, hanem az, hogy nem lesz szarszippantó. Sajnos. Majd feltalálnak olyan gépeket, vagy az orvostudomány odáig fejlődik, hogy szar se lesz. Vagy bármi, de biztos egyszer majd megoldják. A demokrata lelkiismeretének gyógyírja, a felvilágosodás titkos csodafegyvere. A szabad munka kiváltja a rabszolgamunkát! Elektromosság! Holdraszállás! Internetes bankrablás! Csak szabad munka lesz, gyerekek, mert a rabszolgamunkát robotok fogják csinálni. Ti még megéritek, én már nem. A világtörténelem deus ex machinája, Newton–Engels–Verne–Gagarin–korai Star Trek vonal. A felvilágosult racionalizmus, sajnos, nem áll meg amaz előfeltevés nélkül, hogy a tudományos-technikai forradalom felszabadítja az embert. Nem pedig elfoglalja. Vagy katasztrófába dönti, és stílusosan a legolcsóbb és legbutább világégés-után-filmek víziói szerint – a Gestellnek megvan a maga fensége.

Ja, és ne feledjétek: idén van az Űrodüsszeia.

 

„Magasabb kultúra egyedül ott keletkezhet, ahol a társadalomnak két különböző kasztja van: a dolgozóké és a tétleneké […]: a kényszermunka kasztja és a szabad munka kasztja.”[18] – A „posztkoloniális kritika” dramolettje: Angloszaxóniában jól megy a bűntudat, ezért itt küzdök érted, édes kolóniám. Hogy érti, hogy poszt, amikor pamutingét perui, winchesterét indonéziai, teniszütőjét kínai olcsó munkaerőn vásárolta, és ha kiszuperálta őket, egy jótékony szervezettel elküldi Afrikába, ahol jó pénzért szétosztja egy paraállami kommandó?

– Úgy értem, hogy a saját meg az idegen…

– Jó, jó, ezt már mondtad, el ne mondd még egyszer. Hanem mennyit fizetnek neked ezért, fiacskám, odaát?

 

Lánglelkű legyen-e a demokrata, vagy ne. Éveken keresztül kizárólag smasszerokkal, politikusokkal, személyzettel és a családtagjaival találkozzon-e. Hány vállalati igazgatótanácsban üljön, és kezitcsókolomot köszönjön-e a strómanja feleségének. Csak napilapokat olvasson-e, és ha 15 év alatt kétszer szánja rá magát mozira, akkor az egyik az István, a király, a másik meg a Titanic legyen-e.

Legalább azt lehetne mondani, hogy milliók könnye, vére és verejtéke nem hiába hullt.

– Kétségtelen: neked nincs, egyáltalán nincs politikai elképzelésed, és amennyiben e „kritikád” totálisan támadja a politikát, ezzel azt állítod, hogy az anarchia jobb lenne, vagyis akkor vagy megbocsáthatatlanul naiv, vagy reménytelenül ostoba vagy.

– Vagy? – Vagy nem hiszem, hogy efféle írásokkal meg bírnám dönteni a létezőt, vagy tömegmozgalmat elindítani, ha meg mégis, akkor könnyebb volt, mint gondoltam.

 

De műsorelőzetesekről szóló műsorunkat szakítsuk most meg e műsorunk előzetesével.

 

Tehát az univerzalista felvilágosodás összecsapása a kulturalista XX. századdal, akit Tamás számára leginkább Rorty szimbolizál.

Na jó, megnézed, miféle szóhadrendet sorakoztat föl ama (huszadikszázad-ellenes) tézis győztes attakjához, miszerint az újfajta kelet-európai durvább nacionalizmusok és a Rorty-féle „liberális ironikusok” relativizmusa filozófiai lényegét tekintve egykutya – de előbb megiszol egy kávét. – Hát, igen. Néhány érdekes hasonlat van, de megint minden a Nagy Tamási Differenciák szerint osztatik egy csoportba, ám amikor odáig ér, hogy „az »etnikai tisztogatás« fogalma elkerülhetetlenül következik ebből a nacionalista filozófiából”, akkor eltűnődsz, hogy vajon ezt is a Rorty-féle „liberális ironikusok” relativizmusával vont nagyívű párhuzamai egyikének kell-e olvasni, vagy nem. És nem is ez a lényeg, Tamás nem akarja végigvinni a hasonlatot, nem hülye ő, neki egy gyenge kontamináció is elég lenne – ő csak a gyanú mustármagját akarja elszórni.

 

És mi a baj.

Tamás szerint Rortyval az a baj, hogy sutba dobja a filozófiát, mert meggyőződése lenne, hogy az a demokráciával kizáró diszjunkcióban áll, nem pedig az, ami Tamással, hogy.

Hogy az emberek közötti kapcsolatok politikai vonatkozásai a szenvedésről, a boldogságról, a kegyetlenségről és a „pietásról” alkotott fogalmainkra valóban hatással vannak, de mélyebbnek, alapvetőbbnek, radikálisabbnak kellene lenniük ahhoz, hogy a politika több legyen, mint a közvetlenül hatalomelvű[19] interszubjektivitás alapkódjára épülő önzés gyakorlatának hivatalos, pecsétes, címeres, jogilag és hatóságilag „legitimált” intézménye. Na, és a felvilágosodással meg az a baj (-ban meg az a jó), hogy akkor most viccen kívül azt tanácsolja, hogy minden értelmesen gondolkodó lényt vegyek mindig figyelembe? Vagyis támaszkodjak csak nyugodtan, ne féljek, a saját értelmemre? (És tényleg kiderül, hogy a legsajátabb a leginkább közös? – Ne feledd: az, hogy megtudtuk a különbséget jó és rossz között, volt az eredendő bűn.)

 

Rorty (és a posztstrukturalizmus) tekintélye annak a jele, hogy a doxofilek leuralták a világot. (Értekezés a civil társadalomról:) „Tehát az akarat váltja föl az igazságot.” „Ha viszont úgy véljük, a gondolkodás mindössze azoknak a társadalmi gyakorlatoknak az egyike, amelyek a minél nagyobb hatalom megszerzését szolgálják, akkor a munkamegosztás nyilvánvalóan igazságtalan, és az igazságosság görög vagy zsidó ideája egyszerűen téves.” Ilyenek. És – ekkora sebességen mit vársz – az ellenfél redukciója abban a kis „mindössze” szócskában. De ha kiveszed a mondatból, mi lesz az érveléssel? Vagy: „a doxofil gondolkodás valóban nem egyéb, mint a személyes vágy és személyes akarat puszta kifejeződése”. Ilyen korlátoltak ezek a doxofilek. A klasszikus „racionalista”-konzervatív alakzat: a relativisták mint a puszta önérdek-érvényesítés (jó esetben önkéntelen) apologétái és gyilkosok bűnpártolói. Azt mondják, anything goes. Úgy vélik, soha nincs „minőségi különbség” doxa és episztémé között. De hiába is lenne, e különbségtevést – a doxokrácia diadala – „a modern demokrácia egyáltalán nem hajlandó tudomásul venni”. – Meresztgeted a szemed: mi? És akkor ez a hányingerkeltő, öntudatos szakértőzés minden szinten? A „profizmus”-kultusz, a tehetségtelen, gondolattalan, rút törekvők e tömegideológiája? Hogy én mondom mindig a szakmai érvet, az ellen meg mindig a választási kampányra készül? – Feyerabend doxofil doxológus például nagyon súlyos oldalvágást ejt azokon, akik tudományelméleti kérdésekben okoskodnak, miközben nem tudják, miért esik le a pohár, ha elengedik. – Gondolkodsz, hogy ez elszólás-e. – Igen. Feyerabend az eszményi konzervatív.

„Az uralkodó doxa szerint a gondolkodás természeti, nem pedig racionális folyamat, lévén annak a személynek a kifejeződése (expressziója), akiben a gondolkodás végbemegy, ergo alá van rendelve az illető személy szenvedélyeinek, vágyainak, érdekeinek, kulturális sajátosságainak és legfőként akaratának.” (Egyébként a tamási irracionalizmus-definíció is nagyjából így hangzik.) Alá van rendelve. A gondolkodás a szenvedélyeknek és a többi rémületes fúriának. Mind egytől egyig engesztelhetetlenül gyűlöli a rációt, és eltiporja a szellem függetlenségét. Vágy, érdek, akarat nem vonatkozhat a gondolkodásra. A gondolkodás nem lehet szenvedély. A kulturális sajátosságok nem a gondolkodás létlehetőségét jelentik. A kultúra hályog, ami által homályosan, nem pedig szem, ami nélkül egyáltalán nem.

Erre tényleg nem tudsz mást mondani: van, aki így látja. – Különös módon Tamást leginkább „a »mit csináljak, én így látom« autoritárius álszerénysége” zavarja, ami tipikusan nem az intézményes hatalmi pozíció érvelésmódja, melynek szerénytelen autoritása valóban zavaró lehet azoknak, akiknek semmilyen döntésbe nincs beleszólásuk, mert semmihez nem értenek. Ahhoz se, hogy argumentálják általános érvénnyel akarat és igazság közötti viszonyról alkotott hipotézisük plauzibilitását.

 

Az Univerzalista Elvek természete ilyen, szinte keresik a konfliktust. Kiszámítható lépéseket és szabályokat követelnek rajtad, ezek haladéktalan prezentálását, melyet aztán az Ész (Isten, Haza, Család) Ítélőszéke az Igazság Mérlegére tesz, és ha nehezebb vagy egy kacsánál, akkor a pályázatod eleve tudománytalan. A Transzcendencia Intézményeiben hatalmi parát osztanak, és nem boldogságot. – Ha Feyerabend és Deleuze dramolettjeit egymásba csúsztatod.

 

A XX. század alakja éppen ezen a ponton nem túl kidolgozott. Van, ami nem – vagy későn – került be Tamás érdeklődésének spektrumába, például a – gondolom – gyűlöletesen divatos „(poszt)strukturalista kritika”, amelyet leginkább (Nietzsche,) Lévi-Strauss, Lacan, Foucault, Derrida, Barthes, de Man stb. nevéhez lehetne kötni, és amely többek között azzal a „nóvummal” rukkolt elő, hogy a támaszték (az értelem) birtokosának azonosítása azért ütközik komoly – vagy ahogy a klasszikus felvilágosult mondaná: objektív – nehézségekbe, mert az értelem per definitionem nem saját, nem egy birtokolt valami, hanem interszubjektív (nyelvi, narratív stb.) esemény.[20] E kritika elvileg (ismeretelméletileg, nyelvfilozófiailag, pszichológiailag stb.) provokációja annak az értelmiségi eszménynek, amely politikailag az „individuum” „integritása” és „autonómiája” mellett száll síkra. Noha e kritika a megértés lehetőségét (a kultúra alapintézményeit) valóban radikálisan a nyelvhez („a szimbolikushoz”, „a szemiotikushoz” stb.) köti, és azt bizonygatja, hogy a jelentés lehetősége a be nem teljesülésben áll, a nyelv illuzionista – gyakorlatilag a nyelvet a metafizikai metaforájaként kezeli. De a „metafizikusnak” már ez is sok. Kezdetben vala az Ige, de az Ige Istennél vala. Az Ígérőhöz vagy ígéretéhez vagy hű.

És persze Tamás valószínűleg jó érzékkel tartja távol magát a Freud–Jung–stb.–Reich– Laing–stb.–Deleuze–Guattari–stb.–Bataille vonalaktól.[21] Nevezett gondolkodók radikalizmusa – megúszhatatlan magakelletéseiken túl – abból az egyszerű felismerésből származik, mintegy véletlen balesetként, hogy a liberális politika is pontosan ott hibázik, pontosan ott és hibázik, ahol az összes totális rezsim is: a szubjektum szociális konstrukciójába túl későn száll be. Ők is – amiként a legkonzervatívabb isten–haza–családosok – (úgy) tudják, hogy a norma érvényesítése ezen az időtényezőn múlik, ettől függ ugyanis, hogy a normát normatívnak vagy normálisnak érzékeled-e. A normális az, amit olyan korántól és olyan intenzitással vertek beléd, hogy elkötelezettjévé leszel a Belédvertnek és önkéntes rendőre az Ő mindenkibe való beleverésének. A normatív az az, amit már nem tudnak beléd verni, mert te ellenállsz, még ha meghunyászkodsz is neki. Ilyen körülmények között a „jó társadalmat” célzó egyetlen lehetséges politika valóban az, amely Isten Testeként forgalmazza a tekintély–állam–individuum pitét. (A „belédvert” persze egy tipikus foucaultiánus törzsi ködkép – minden törvényt és szabályt szadisztikusnak lát –, még a metafora is „a testre irányuló technológiában” utazik. Itt azonban csak a „beléd” a fontos, a „verés” nem. Léteznek teljesen más hatékony kondicionálási formák is, de ez mindig visszavezethető a büntetés és jutalom ultimátumára, és éppen ezért nem oldható meg Wittgenstein kívánalma, „hogy a jutalomnak valami kellemesnek, a büntetésnek valami kellemetlennek kell lennie”, de a többi stimmel: „Kell ugyan léteznie valamiféle etikai jutalomnak és etikai büntetésnek, de ennek magában a cselekedetben kell rejlenie.” (Tract. 6.422)

 

Az esetlegesség valóban választóvíznek tűnik. Rorty halad a korral, Tamás viszont gyűlöli az esetlegességet.

Az esetlegesség akceptálása ilyesmi lehet: ami történt és ahogy látod, csak annak kontextusában érthető jól, hogy hogyan történhetett volna még másképp, és hogyan láthatnád még másképp. És hogy beláthatatlan mennyiségű jelentéktelen és észrevétlen tényező játszik szerepet bárminek a megtörténhetésében. Tamást a dogmatikus kondíció izgatja, amely nem engedi meg a világértelmezésnek ezt a szétszéledését. Végzetes és ellenállhatatlan vonzalom láncolja minden (vagy magához az) ideológiához. Persze, gyűlöli őket, vehemensen támadja őket, megint mások nagyszerűségének ecsetelése közben el-elcsuklik a hangja a megilletődöttségtől – és persze hűtlen mindegyikhez, de csak hozzájuk hűtlen.

És itt is fel-felbukkan a barikádharcos publicista: a provokációért, a meghökkentésért olykor jelentős áldozatokra kész. Ilyenkor eléggé türelmetlen az élet bonyolultságaival szemben. Gyors sikereket akar. Olykor még így is inventív és mély, olykor meg csak dobálja magát, mint egy eszelős, verődik egyik szélsőségtől a másik korlátig.[22]

 

Ha Rorty lenne az egyik elnökjelölt és Tamás a másik.

 

Tamás Rorty utópiáját amilyen barátságosnak, olyan unalmasnak találja, mert saját eszkatológiai esztétikája a fordulatosabb, kockázatosabb, drámaibb dramaturgiákat preferálja. Grandiozitást követel. Néha megsuhint az az összetéveszthetetlenül carlschmittes fíling.

 

Mindazonáltal Tamás neofelvilágosult racionalizmusa igazi szellemi felfrissüléseket jelenthet a 20. századi közhelyekben dagonyázó, ámde nyitott fiataloknak. És tanulságokkal is szolgál. Például. Kedves tanulóifjúság. Azt üzeni a Gazsi, hogy „a radikális filozófia dilemmái egzisztenciális dilemmák”. (Nem kell feltétlenül belegondolni, csak megjegyezni.) Másképp is lehet, csak az nem radikális. Semmi gond. De ne légy gyanútlan (Előszó): „Ha az író idegen a recepció szellemétől, semmire sem tud rábeszélni másokat; ha eltölti a várt recepció szelleme, nincs mire rábeszélnie másokat. A kor legszembetűnőbb jellegzetessége a transzcendencia elfojtása: radikális kritika; arkangyalok; utópikus mozgalom; üdvterv; eksztázis; halálvágy; »semmi nincs jól« – mindez kimondhatatlanná vált, sőt, ízléstelenné. Nem azt mondják, hogy »nem igaz«, hanem hogy »nincs kedvem« – és nincs ennél erősebb érv. Nem bánt. Nem akar megváltoztatni. Még meg is jöhet a kedve. Nincs kedve ahhoz, ami kivezet az emberi állapotból, nincs kedve ahhoz, ami bevezet az emberiségbe. Ez magasztos, buta és bájos. Engem mulattat. Vakmerő és banális: szünidő.

Hogyan tegyen szert nem ironikus élvezetre az, aki szerint semmi sincs jól?”

Mi sem egyszerűbb. Az ironikus élvezettel valóban összeférhetetlen az a meggyőződés, hogy semmi [!] sincs jól. De az eksztázisnak nagy jövője lehet, és az jót tehet az ironikus élvezeteknek, szemben például azzal, ha valaki nem tudja elviselni, ha más neutrális a Legfontosabbal szemben. (– Ki az emberi állapotból, be az emberiségbe, de ne feledd szavad. –) Tamás a szarkazmus, a gúny, a pamflet nagyszerű művésze; az irónia azonban szinte teljesen hiányzik stílusából. Vanni leginkább az elején és a végén van (Előszó, A nacionalizmus mint rejtjel és metafora, illetve Levél a töprengőhöz), akárcsak a legtöbb pszichológia és antiplatonizmus.

(Viszont: Rorty és az irónia? Viccelsz.)

 

És ne tévesszen meg, hogy erősen él „a racionalista” argumentációs stílus kellékeivel. Számos retorémája sugározza azt a meggyőződését, hogy itt most ő tulajdonképpen „bizonyít”, „cáfol”, „demonstrál”, „levezet”, ahogy a természettudományokban, illetve a felvilágosodás korai szakaszában szokás. És hogy hisz a rációban, határozott névelővel. Tulajdonképpen elméleti fizikusnak kellett volna lennie.[23] Rengeteg a „mindig”, a „soha”, az „egyetlen”, a „voltaképpen”, a „szükségképpen”, a „kétségkívül”, a „köztudomásúlag” és mtsai.

„Következésképpen”: Tamásnál világos és szabatos (claire et distincte) minden nagy hagyományú metafora: fény és sötétség, ész és szív, bűn és erény, jó és rossz, igaz és hamis. Szabadság, igazságosság, racionalitás, természet.

Na, és a műveltségeszmény. Ha csak azokat a szerzőket és műveket ismeri és olvassa, amelyekre hivatkozik, és olyan alaposan, amilyen magabiztossággal nyilatkozik róluk, akkor csak egyre kell vigyázni, hogy másra is jusson idő. Így is látszik, Tamás nem úgy fontos ember, hogy már nem ér rá olvasni. Meg még egyszer elolvasni, hátha elfelejtette már első olvasata naivitásait. Meg a régi restanciák. Hja…

De ami miatt méltán lehet a „Legtizenkilencedikszázadiasabboskodásaitokért” Érdemérem büszke tulajdonosa: Tamás láthatólag abban a hitben él, hogy a világon minden fontosat meg lehet tudni és át lehet látni és végig lehet gondolni. Ez nála nem szemfényvesztés: látszik, hogy tényleg így gondolja.

 

De azt már klasszika-filológiai túlkapásnak találod, hogy Carl Schmitt jog- és politikafilozófiai okfejtéseiről pont azt kéne bebizonyítani, hogy tévesek, ama racionalista babona (metafizika, ontológia stb.) alapján, hogy a gonosz téved.[24] Miért számít, hogy miféle okfejtésnek konklúziója (előfeltevése) az, hogy a politikában csak barát van és ellen, és hogy az már fél győzelem, ha egy pillanatra sem tévesztjük szem elől, hogy ki kicsoda? Ha ez a konklúzió, akkor az okfejtés téveszmés-deluzív irányt vehetett valahol, nem? (Igaza persze ettől még lehet, de csak akkor, ha szignifikációs stílusa leuralja a valóságelvet.)[25]

Schmitt nem kevesebbre „jött rá”, mint hogy hogyan kell gondolkodni a történelemben – mitikusan –, csak sajnos későn, sőt már Bismarck is későn, mert a németek vesztettek, és, ach, csak az angolok ne végeztek volna ennyivel előttünk stb.

„A racionalitás”-kritikának természetesen van tétje (mi másért csinálnád), nevezetesen, hogy kényszerítve leszünk-e arra, hogy (ha nem) áldjuk (csakis átkozzuk), amit – ezért meg ezért meg ezért – (nem) választhattunk; vagy pedig tudjuk, hogy szeretni nagyon konkrét dolog. Bocs.[26] Komolyra fordítva a szót: vagy pedig tudjuk, hogy az a képességünk, hogy (ne csak) indifferensek legyünk a Nagy Differenciákkal szemben, teszi lehetővé, hogy ne legyünk ellenségessé iránta, ha egy (feltehetőleg) szép napon azon kapnánk magunkat, hogy rabjai vagyunk, mert mindenkit börtönbe zárunk, aki nem.

– Szóval azt állítod, hogy a Szent Inkvizíció téved!

– Én azt állítom, hogy…

– Igen vagy nem!

– De Tisztelendő Atyám…

– Igen vagy nem!!!

Weh den Neutralen, jaj a semlegeseknek. Carl Schmitt levonta a konklúziókat. Aki nincs velünk, az ellenünk van. Aki nincs ellenünk, az velünk van. Ha Isten velünk, ki ellenünk. Végül mindenki két gomb[27] közül választ.

A para, attól, hogy butaságokat beszél, még nem feltétlenül buta.[28]

– Na, és mit közvetítenek mostanság az agyába ültetett chipen keresztül?

– Ne bohóckodjon, Doktor úr, én tudom, hogy maga nem hisz ebben.

A racionalizmus kísérlet a (szimbolikus) valóságelv megszállására, a téveszme pedig a be nem engedett (elfojtott) valóssá válása. Ám vakság lenne nem észrevenni, hogy a racionalizmuskritikából sehogy nem következik sem a barát/ellenség totalizált bináris oppozíciója, sem ennek impozíciója; a konkretizációk meg már Heideggernek se jöttek be. A paranoid gondolkodás Szuverénje azért objektív, mert valós. Az. Ez a transzcendentális jelöltje, a középpontja a paranoid cirkulusnak, mely tudvalevőleg harmonikusan működtet egy csomó bevett racionálét. Ő mondja a te szemedbe, hogy a vita az ördög műfaja. „A gonosz egyik eszköze a párbeszéd” – idézi Tamás Kafkát.

 

De, mint tudjuk, Róbert Gida sose engedné, hogy valami Igazán Rossz Történjen.

 

– Mondom néktek – mondá kedves állatainak Zarathustra (Wildner Ödön remix) –, „Az” Egyetlenhez való hűség nihilizmus: Ő azt mondja néktek, (a)mit nem szabad. De vajon miért kell megtiltani? Tartsatok ki véle és csak véle a végsőkig, és meglátjátok.

– Á, dehogy! – énekelték a refrént az állatok.

 

Dionüszosz és Ariadné a hangulatos mediterrán tengerparton.

 

Vagyis folytatjuk műsorunkat.

 

Szubsztancializmus.[29] Azon kapod, hogy Heideggerről univerzális kvantoroktól hemzsegő, roppant sommás kijelentéseket kockáztat meg, és abban a tónusban, miközben láthatólag csak a Rektoratsrede jár éppen a fejében. Kapkod, úgy hozza összefüggésbe a dolgokat, mint egy asztrológus Napóleon horoszkópjánál.

– Itt Autentikus Lét, itt Autentikus Lét, Das Man, Das Man, hallasz engem? Vétel!

– Itt Das Man. Hallgatlak, Autentikus Lét.

– Figyelj, tanúskodnod kéne, hogy nem vagyok „a Dasein álarcos csepűrágója”.

– Én, a Dase… a Das Man, tanúsítom, hogy Autentikus Lét barátom őszintén ellenszenvezik – a szerinte nem is annyira jelentős – Heideggerrel, a habitussal, a stílussal, a gőggel, a kritikátlan öntömjénezéssel, a kötelező teuton áhítattal stb., és hogy ennyien bedőlnek neki. Heideggerről nagyon sok rosszat mondanék – mondaná –, ha muszáj lenne róla szólnom. Főleg – igen – erkölcsileg és politikailag nagyon gáz a csákó. A náci jelzővel mégis takarékosan bánnék.[30]

Tamás azonban múlhatatlan szükségét érzi, hogy úton-útfélen kiosszon egy-egy ilyes jelzőt, egy-egy „érdekes”, „tehetséges” stb. társaságában, de ezeket nem veszi komolyan, ezekről ugyanis sosincs más mondanivalója. Hogy lehet érdekes, ha náci. Teológiailag? Az nagyon ízléstelen lenne. Filozófiailag? Ennek ellene mond Logos, Ethos, Pathos és Aramis.

És Eros.

És valahány ellenségük földön és égen.

De mit szól az érintéses kényszerneurotikus ehhez a kompasszionátus magyar racionalista szóösszetételhez: „Cioran, ez az érdekes román fasiszta gondolkodó”? – De hiába cserélgeted a jelzői alárendeléseket, például: Cioran, ez a gondolkodó román érdekes fasiszta, így se jó valahogy. A szubsztancialista megoldások[31] előnye rendszerint erkölcsi természetű: hogy jogod legyen hozzá, hogy megengedhesd magadnak, hogy Cioranról…

– Az a keserű, rigolyás, hipochondriás vénember?

– Az, az.

…ez legyen az egy és oszthatatlan igazság. De ha a fascio jelentését meg akarod érteni, semmiképp sem tanácsolnám, hogy késői Ciorant (Heideggert) olvassál. Tamás írásaiból viszont kitalálhatod, hogy ha bűnös ártatlanságodban „keserédes Chamfort-szerű francia esszéista”-ként olvasnád a román fasisztát, akkor mi lehetsz te. Főleg, ha ezután elárulja neked, hogy Cioran világéletében gyűlölte a magyarokat.

Egyrészt.

Másrészt Tamás szerint „Heideggernek Hitlerrel való hírhedt kalandja lenyűgözően izgalmas és tanulságos történet”.[32] Ez az, ami lenyűgözi. Így már érthető. Aztán (Szocializmus, kapitalizmus, modernség): „John Lukacs írja The Duel című fölkavaró új könyvében, hogy mi mindnyájan nemzeti szocialisták vagyunk [hát, ez valóban roppant felkavaró lehet mindnyájatoknak], még akkor is, ha azt a mozgalmat, amely eredetileg viselte ezt a nevet, Churchill és a szövetségesek 1945-ben legyőzték.” – És ezt bírod, hogy „Churchill és a szövetségesek”? Hogy nem az a több tízmillió, aki a mocsokban, hőségben és fagyban nyomult pusztákon át, romok közt, megölt x embert, mire őt is eltalálta egy lövedék vagy repesz, mondjuk a nyakán, és napokig tartott, míg elviselhetetlen kínok közt elvérzett, hanem Churchill? Ártatlan metonímia. Még egy szivart?

 

Aztán.

„A radikálisoknak – úgymond Tamás – mindig és föltétlenül igazuk van, hiszen az élet förtelmes. Ennek az undorító világnak az elutasítása az, ami miatt a forradalmi radikalizmus annyira magávalragadó.” Nietzsche, szegény, mit mondana erre. A jó hírbe (a. m. „evangyéliomba”) keveredett rossz lelkiismeret krédója. Az élet förtelmes, a világ undorító.

 

– Az emberfaj sárkányfog-vetemény – mondta Beavis.

– Haha. Haha – mondta Butthead.

– Már csak egy Isten menthet meg bennünket – mondta Beavis.

– Haha. Haha – mondta Butthead. – Khoo. Haha.

 

A valóságelv ellentmond az örömelvnek, mert egy olyan valósághoz ragaszkodunk, amelyben az öröm csupán léhaság – voltaképpen alantas (vö. tragédia vs. komédia). A 20. század hatalommegszállott gengszterei, Sztálin, Mussolini, Mao stb. viszont „a forradalmi radikalizmus” „tragikus nagy alakjai”.

Elolvasod még egyszer.

Megpróbálod beleélni magad. Elsőre nem megy, és többször nem erőlteted.

 

Olyan affektusmennyiséget mozgat a szavakkal, hogy folyamatosan azt a benyomást kelti, mintha általában az erősebb társas impozíció jogáért harcolna. Hogy éppen hogy a mások úgynevezett belügyeibe való nagyobb mértékű beavatkozás legitimálásán fáradozik.

Automatikusan bekapcsolja benned a rejtett-tranzakció-analitikust: az emberi kapcsolatok erőteljes impozicionalitása éppúgy „kettős” természetű – legalábbis azon kultúrák felől nézve, amelyek egyszerre tartják értéknek a szeretetet és a szabadságot –, amiként a gyenge. A szeretet vagy az erkölcsök törvényei éppúgy kedveznek az emberek egymás iránti törődésének, mint egymás feletti kontrolljának. A szabadság törvényei éppúgy kedveznek a toleranciának, mint az agressziónak vagy/és a közönynek.[33]

 

És milyen, amikor szelíd?

Akkor is kemény.

A Vázlat a hagyományról című írás elejéről: „A hagyomány a habitus történetének fölfedésére irányuló értelmező munka, illetve az e munka várható, elképzelhető, remélhető céljáról alkotott hipotézis. / Ámde miféle habitusról van itt szó? / A gyakorlatban, ergo az erkölcsben megtestesülő, begyakorolt, jellemmé váló habitusról: erényről. / A hagyomány mint értelmező munka és a habitus inherens céljáról, teloszáról alkotott hipotézis, föltevéseket gyártó tevékenység, sosem befejezhető vagy állandó; céljához csak az autoritás juttathatja el; eszményi esetben természet- és emberfölötti tekintély. [Ne dőlj be nagyon, jön a másik kanyar.] / Minémű erkölcsi-gyakorlati tudás sülhet ki ebből? Hogyan befolyásolja a hagyomány ezt a tudást? / Korlátozólag. [Aléthész legein ó Szókratész.] / [Enter.] / Amíg a hagyomány létezik, addig nincs végső tekintély. [Hukk.] A hagyomány az ismeretlen – avagy az epokhé, fölfüggesztett ítélet által óvott – tekintélybe vetett hit és remény meglététől függ. A fundamentumot az epokhé védi: épp azért fundamentum, mert nem férhet hozzá ítélet.” De a java ez után következik, ezt csak kedvcsinálónak ragadtam ki, nagyon fordulatos írás; csak az olvasónapló-betétek (plusz könyvészet, és Tamásnál a könyvészet mindig, militáns módon, hosszadalmasan, a főszövegben, és olyanok derülnek ki például, hogy a Cambridge University Press minden könyvét Cambridge-ben adta ki, minimum, de lehet, hogy New Yorkban, Sidneyben és Fokvárosban is) meg-megakasztják a gondolatmenetet.

Az írás utolsó mondata pedig: „Bármi van túl a horizonton, hiszünk benne, hogy fölkél a Nap.” Nap Nagybetű. Én ezt tettem volna ki hátlap-mondatnak a lábrataposós helyett.[34]

 

A Vázlat a hagyományról szerint a hagyomány éppen fikció voltában tölti be alapvető kulturális, történeti, kognitív stb. szerepét: „mondjuk a mesét, elregéljük, ami volt. / Nem azt folytatjuk, amit tettünk, hanem amit elmeséltünk. S amit nekünk elmeséltek arról, mit cselekedtek a régiek.” – Ez tök korrekten hangzik, mondod, de hogy jön ebből a messianizmus. Én se tudom, de figyelj: „A hagyomány nem a történelemről szól. […] A történelemnek azt kellene elbeszélnie, ami volt, ám a hagyomány a vulgátán, a legjobb [? – mármint milyen szempontból?] szövegen nyugszik. / A kánon akkor lehetséges, ha a vulgáta bírálata irreleváns. / A vulgáta akkor bírálhatatlan, ha a vetélkedő szövegvariánsok horizontunkon túl feküsznek.”

Kezded már érteni?

„Ha a hagyományból nem következik a kánon lehetősége, akkor csak a hagyomány relativisztikus értelmezése lehetséges.”

És?

Erre sajnos nem kapsz választ, annyit tudok tenni érted, hogy kurziválom, ahol nem kapsz: Iksz Ipszilon, „korunk egyik legnagyobb katolikus filozófusa és teológusa írja: »Amikor a kultúra klasszicista fogalma érvényesül, a teológiát végleges vívmánynak fogjuk föl, és természetéről értekezünk Amikor a kultúrát empirikusan fogják föl, a teológia mint tovahaladó folyamat ismeretes, és az ember a módszeréről ír.«„ Satöbbi, végül: „bármely kultúrában élni: sokba kerül. Ára: önkéntes vakság. Haszna: a határolt kritika. Sokáig azt hittük, az önkéntes vakság zárja ki a kritikát. De az ellenkezője az esetleges pluralitás tudatának bénultságához vezet.”

– Mihez?

– Mit tudom én? Az esetleges pluralitás tudatának bénultságához, hallottad. Ami az ellenkezője az önkéntes vakságnak.

– Szóval a pasi megbénul az esetleges pluralitás tudatától, és ezért az önkéntes vakságot választja. Akkor te miket dumáltál eddig róla?

– Azt viszont mondtam, hogy eddig mindenben hitt, csak a szeretet erejében nem.

„Ha nem igényeljük gőgösen [gőgösen], hogy túllássunk a horizonton, láthatárunkon innen törekedhetünk némi szerény igazságra. Nem tagadható: magas ennek az ára. Önkorlátozás. Lemondás.” – Na, és aztán jön a legutolsó mondatban a Nap. Bármi van túl a horizonton, feljön az a Nap, hiszünk benne.

 

Az előző és következő rész tartalmából:

 

Tamás utolsó szava tehát, hogy a jó társadalom lehetősége nem abban a filozofémában áll, hogy

(F XX) mi csak mellérendelt szubjektivitások vagyunk, már mindig is egymástól meghatározva, és nincs magasabbrendű szubjektivitás alias „objektivitás”, vagy ha van, és tényleg akar valamit, az biztos ki fog derülni. Addig is mi megpróbálkozunk nélküle, hátha mégis feketék lesznek a négerek istenei, a mi lelkünk meg fehér.

Hanem abban, hogy

(F XXX) kell lenni magasabbrendűnek. Az abszolút autoritások egymás metaforái. Az embert csak az univerzális elv teheti jóvá. – De, várjál, aki még emellé igazi szabadelvű is, mint Tamás, az azt mondja: jó az, amit mindenki szabadon belátott, hogy tényleg jó. És látá az Ember, hogy jó. Meg hogy gonosz.

A tételnek két fő változata van, a monoteista és a humanista. Két egytestvér, Metafizikai Egyetlen és Közös Emberi Lényeg, feleségeikkel, Transzcendenciával és Immanenciával, az egypetéjű ikrekkel. A tétel mindkét változata olyan szubjektumokkal számol, akik „száműzetésként élik meg az értelmezés szükségességét” (Derrida).

 

És akik időről időre megoldják a külvilág bizonyításának problémáját.

 

Tamás diagnózisa szerint tehát a Dolgok Állása az anarchisztikus és monadikus társadalmi aktorok kialakulásának kedvez mikro- és makroszociális szinten is. A 20. század egyre több autisztikus, magába záródó, ellenséges társadalmi identitást termel. A ráció gyengülése és a forradalom bukása következtében emberek százmilliói önnön természetükben mint fátumban hisznek. És az még csak hagyján, hogy abban nem hisznek, hogy a különböző aktorokat jellemző autisztikus természetek megváltoztathatók, de abban sem, hogy összemérhetők lennének. Az inkommenzurábilitás és a disszenzus legitimálásaként értik a szabadságot. Küzdenek minden felsőbb és magasabb, minden metafizika és hierarchia ellen. A transzcendens és az egyetemes lehetősége ellen. Nem hisznek semmiben. Végső elátkozottságuk emblémája, hogy a pálfordulás[35] számukra nem az igaz hitre térés, hanem a hitehagyás metaforája, nem epifániaként, hanem stratégiaként, nem teológiailag, hanem pszichológiailag értik. Árulót csinálnak a metanoia hőséből. Az „önazonosságot” nem örök (kulturális) feladatnak, hanem befejezett (természeti) ténynek tekintik; és nem nemesen versengenek egymással, hanem legjobb esetben is az egymás iránti önelégült közöny állapotában koegzisztálnak. Elidegenülnek egymás és önmaguk nembeli lényegétől, ami abban áll, hogy az ember nembelilényegkereső lény. Radikálisak, nincs utópiájuk, politika- és intézménygyűlölők, nem győzni akarnak, „hanem ki akarnak szállni, azt akarják, hogy hagyják őket békén és felejtsék el őket”, „a vér számít, a szellem nem”. „»Mi hadd legyünk mi!« – és ennyi az egész.” Vélekedéseik „nem a Menny vagy a külvilág felé irányulnak, hanem szükségképpen önmagukra. Ugyanakkor mégsem reflektáltak, hanem apodiktikusak. [És a refrén:] Az önreflexió lehetősége abból a föltevésből táplálkozik, hogy létezik univerzalisztikus eszmecsere, »a látvány sehonnan« [»the view from nowhere«], amellyel kulturális énünk szembesülhet.” Tehát nem a másikkal, hanem a sehollal való szembesülés. A metafizikailag univerzálisan nem hierarchizált, mellérendelő interszubjektivitásról a keserű, ostoba, defetista, autista etnikai tisztogatók ugranak be neki: „Hajthatatlan akaratok egész sora, valamennyi reflektálatlan és megindokolatlan, áll egymás mellett, elszigetelten, egymásra vonatkoztatás nélküli mellérendeltségben, ahol az ellenség valójában nem a mellérendelt szomszéd, hanem az univerzalisztikus elmélkedés mennyei kukkolója [az univerzalista mint voyeur / Isten szeme, male gaze, para], aki belepislant a mi kis intermundiumainkba a hajthatatlan akarat határán túlról, és kilesi a titkainkat, ez a valaki, akinek nem is szabadna léteznie. A többi mellérendelt csoport, azaz az etnokulturális »nemzetek« nem valódi riválisaink, mivel kollektív Wollenjük »maximája« nem is látható vagy érthető a mi elszigetelt intermundiumunkból (»világocskánkból«; »Weltchenünkből«). Őket inkább távol kell tartanunk, semmint fölébük kerekednünk.”

Nem teheti meg – mondaná Lacan –, hogy ne a másik(ak) szemében pillanthassa meg egyedül sajátságát, és – hű(tlen) Kojeve-tanítvány – kedvenc Hegel-helyéről idézne: „A cselekvés nemcsak azért kétértelmű, mert éppúgy önmagának, mint a másiknak szóló cselekvés, hanem azért is, mert elválasztatlanul éppúgy az egyiknek, mint a másiknak a cselekvése.” A sajátban – Kanttal szólva – analitikusan benne kell foglaltassék a más. A jelenvalóiét (Dasein) – mondhatta volna Gadamer egy lakonikusabb pillanatában – már mindig is a relacionálisba-vetett (das Ins-Relational-Eingeworfene). Vagyis: az interszubjektív térben felvett bármely pozíció már puszta létrejöttében más pozíciókkal történt transzpozíciók „eredménye” („identifikáció”, mint a szubjektum létteremtő operációja: az első Mássá válás – a reflexió eredete). Nem képes nem a másik által értelmezni önmagát. Az aktorok az interszubjektivitás minden szintjén szükségképpen figyelembe veszik egymást, ez a létmódjuk, akármilyen is a viszonyuk: a(nta)gonisztikus, kooperatív, erotikus, gyűlölködő, ezek kombinációi stb., és az interszubjektivitás a tranzakciók reciprocitását, propozíciók és diszpozíciók komplementaritását jelenti. Ez pedig a kód (a „strukturális tudattalan”) közösségét. A ma meghatározó társadalmi „identitás”-képző tényezők (etnikai, faji, vallási, ideológiai, politikai, osztály-, nemi) sem mentesek ettől.

Pont látvány? És pont sehonnan?

És ha létezik a Tamás által leírt gondolkodás és habitus – és bizony, hogy létezik –: pont az nem fér össze a mennyei kukkolóval és a transzcendenciával?

 

Tamás az interszubjektív „erők játékának abszolút reciprocitásáról”: „Ez a modern utópia emberi kozmosza. Nincs semmi szilárd, semmi rögzített; csak egymással szembeállított »szubjektivitások« vannak; nincsen semmi »mögöttes« szubsztancia”, és hogy ne legyen kétséged a platonizmust illetően, így fejezi be, baudrillard-i hangon: „csak a látszat van: vágyak átlelkesített kozmosza”.

Igazság, Jóság, Szépség, Szentség, Szeretet et al. – így Tamás – csupán az interszubjektív „immanencia” [contradictio in adjecto] ellenében létezhetnek, mégpedig egy (azaz 1), szükségképpen „transzcendens” Nézőpont végtelen kegyelméből, feat. View From Nowhere.

„Objektív idealizmus”? Hát van még olyan? Az impozíciós stratégiáknak az a válfaja, mely a megismerést függetleníteni akarja a megismerőtői? Ugyanis ha sikerül meggyőzni a másikat, hogy az interszubjektivitás túlságosan is bonyolult játékának igazságossága, szabadsága, szeretetelvűsége csak univerzális elv közbejöttével garantálható, akkor egyúttal attól a – többek közt az előítéleteknek és az önzésnek teret adó – „szubjektivista” tehertételtől is megszabadítod, hogy a maga értelmére kelljen támaszkodnia? Nem éppen a felvilágosodás (nemkülönben a reformáció) annak a típusú argumentációnak a bajnoka, miszerint a metafizikai legitimációkra hivatkozó különböző hatalmi intézmények és autoritásaik „egyetemes” igazságai és ítéletei „partikuláris” előítéletek és szubjektív „önkény” kamuflázsai csupán? És nem az derült ki, hogy „az emberi tudás” nem egy folyamatosan emberből istenné fejlődő, a hamis és részleges tudást fokozatosan igaz és teljes tudássá alakító valaki, hanem a sok különböző (és hasonló) embernek a mindig korlátozott érvényű tudása? – Természetesen van transzindividuális és közös tudás, mely a preegzisztens kultúraközvetítő… stb.

Valahányszor a különbözők összevetésének lehetséges nézőpontjáról esik szó, Tamásnak kizárólag a Foucault által (Bentham ötlete alapján) leírt „panoptikum”-struktúra jut csak eszébe, ahol minden egy olyan centrális nézőpont köré szerveződik, ahonnan minden belátható és ellenőrizhető. Ahogy Isten néz bennünket. És igen: amennyiben ez a nézőpont létezik, ez valóban csak metafizikai lényé lehet. És az, hogy valaki ilyennek a létezésében nem gondolkodik, azt jelenti, hogy minden összehasonlítás, összevetés, transzindividuális vagy transzkulturális kritérium lehetőségét tagadja? Mert ezeket is interszubjektívnek gondolja? Meg hogy a diszkurzusok többé vagy kevésbé általánosan érvényes explicit szabályait e diszkurzusok nagyrészt implicit/tacit/tudattalan agonisztikája határozza meg? Ezekbe nagyon bele lehet veszni, az igaz, ahonnan már tényleg nem tudod belátni „Isten” szükségességét. Lehet, hogy azért, mert te tényleg hiszel egy (sok) jobb társadalom eljöveteléhez való azonnali hozzájárulásodban, következésképp semmiképp sem jelölöd meg a szenvedés okát a kéjvágyban.

 

A Levél a Töprengőhöz azon kevés írás egyike, ami csak magyarul jelent meg. Ez többek közt Anima és Animus párbeszédét tartalmazza, akik mellesleg úgy tűnnek fel, mint egymás kölcsönösen kizárólagos erotikus partnerei, egyébként pedig arra jutnak, hogy ugyan alighanem nem tudják bizonyítani, de a szexus az olyan, mintha bizonyíték lenne arra, hogy a másik létezik. – Azaz egy pornóba illő kezdés után kiderül, hogy szex helyett a legkőkeményebb ismeretelméleti para megy külvilág bizonyítása, valamint kogitációm eredete témakörökben. A passió tamási stációi: szex, másik ember, külvilág, Isten. De persze az Animushoz közel álló forrásnak számító narrátor, csakúgy, mint humanista nihilista beszélgetőpartnere (két párbeszédet futtat a narrátor), a töprengő, tudják, hogy „objektíve” (viewed from nowhere) (or everywhere) nem fogják egymást meggyőzni. A narrátor ugyanakkor azzal vádolja a humanista relativistát, a töprengőt, téged, hogy „De hát te nem akarod (azt hiszem), hogy a Messiás eljöjjön.” – És arca nem tudja elrejteni keserű csalódását benned. Szerinted az intelligibilitás világa, amiről egyáltalán szó lehet: emberi világ; partikularitások rendezett káosza; nyelvben, zenében, érintésekben és a többiben közvetítődő evilág. Úgy véled, ha létezik szuperpozíció, amely meghaladja e partikularitások szükségképpeni korlátoltságát („véges egzisztencia”), az mindennek és mindenkinek és az egésznek reális és potenciális múltbéli, jelenbéli és jövőbéli pillanatát kell hogy ismerje, egyetlen pillantással kell hogy átlássa, akkor is bizonytalan, hogy ő hogy viszonyulhat – például ahhoz, hogy egyetemes iránti gyűlöletünkben miként takarjuk el önmagunk elől, ami a napnál világosabb: hogy partikularista voluntarizmusunk miatt deus absconditus Ő. – Haj, de akkor nyilván bűneink miatt harag gyúl keblében, látván, miként forgolódunk itt összevissza, mint egy kozmikus méretű denevérraj, néha el-elcsípve valamit fényéből, de vakon zsibongjuk körül egymást, míg rá nem jövünk, hogy egy olyan univerzális rendet kell alkotnunk – van – , amelyben mindenkire egyformán és csorbítatlanul süt az Ő Fénye, amelyben végre mindenki láthatja Őt. Messiás az, aki ennek a technikáját kitalálja. Significatio tarda. Az Igazság Pillanata: a bűnös anya(g, materia), a hűtlen teremtés, a kurva élet végre odaadta magát Urának és Parancsolójának. És akkor a Fiú. A sugárzó ifjú, aki tényleg megmondja a világnak, hogy mi van, és mindenki látni fogja színről színre. Őrült beszéd, de van benne rendszer, ráadásul eléggé mainstream. Mi értelme a világnak, ha nem egyetlen értelme van. Hogy fognak majd csodálkozni az elkárhozottak, mondja Pascal, amikor az Utolsó Ítéletet tulajdon értelmük mondja majd ki.

Itt a siralomvölgyben meg nyilván éppen azokban az esetekben, ahol az egyetemes kritériumok problematizálódnak, nő meg az esélye, hogy nem tudnak majd megegyezni még abban sem, hogy mik legyenek azok az alapszabályok, amelyeket minden fél elfogad, s amelyek alapján a „konfliktuskezelés” egyáltalán elindulhat. Hogy Cipruson ki lőtt először, hogy miért nincsenek néger hokiedzők, és hogy Dosztojevszkij így képzelte-e Oroszország világtörténelmi küldetésének alakulását, hogy a meszkalin vallási vagy más használata, vagy a klitorektómia vagy az abortusz egyetemes emberi jog-e, vagy pedig Rushdie-nak meg kell halnia, vagy miből élne a brit titkosszolgálat és a muszlim terrorizmus, ha mi ezt a partit fejben le tudnánk játszani. És a tetejébe még jönnek ezek az új szofisták, akik azt mondják, hogy az igazság relatív, mert a megismerők relacionális lények.

Fitzcarraldo (Klaus Kinski) így adja elő „ön”-félreértésének alappéldázatát: réges-rég, amikor Észak-Amerikának még csak egy szűk keleti parti sávját lakták az európai telepesek, egy ember fogta magát, és messze elcsatangolt a kontinens belseje felé, mígnem elérkezett a Niagara-vízeséshez. Visszatérvén elmesélte, hogy olyan roppant természeti tüneményt látott, melynek elképzelésétől talán visszariad az emberi elme, de. Mondták is neki, messziről jött ember azt mond, amit akar, de. Mi a bizonyítéka. „Hogy mi a bizonyítékom? Hogy én láttam.”

Szerinted elhitték neki?

Láttad már a Niagarát?

Akkor tudod a választ.

 

Az – mondanád, gondolom [írja a Levélben Tamás] –, hogy az »egész« kívülről nézve, sőt éppen a külső tekintet föltevésének abszurditása miatt »irracionális« (»leírhatatlan«, »önellentmondó«, »ismeretlen«), nem lehet akadálya annak, hogy egy sajátos területen a filozófia vagy a társadalomelmélet hű legyen a maga racionalitásváltozatához mint értékes, használható hagyományhoz.

– De melyik az a sajátos terület, kedves barátom? – kérdezném erre én (talán).

– Ó – mondanád erre te, gondolom, mosolyogva –, hát az a terület, amelyet ez a kulturális tevékenységfajta saját intellektuális hagyományának engedelmeskedve művelni szokott. Vannak-e szintetikus a priori ítéletek? Mit remélhetünk? – efféle.

– De hát akkor a filozófia saját szimbolikus gyakorlata puszta illúzió? – kérdezném ekkor én (bizonyára).

– Ugyan – mondanád te ekkor még szelídebben –, semmivel nem inkább, mint ez az »életvilág« bármely más tartományában szokásos…”

Aztán persze te időről időre hülyeségeket kezdenél el beszélni.

Ő meg kérdezne.

Columbo a gyanútlan, művidám gyilkost.

„És hát – mondanám én kedvesen, bár ravaszkásan, és látnám, hogy te már látod a csapdát, de szeretetre méltóan nem is törődsz vele (képzelem) – ez nem abszolút közöny az igazság iránt?

– Dehogynem – mondanád te előzékenyen.

– Nem fölszabadulás ez – kérdezném udvariasan – a parancsoló tekintély uralma alól?

– Dehogynem – mondanád te kedélyesen.

– Nem fölszabadulás ez – kérdezném én barátságosan – az észösztön és általában az ész fennhatósága alól?

– Dehogynem – felelnéd te vidáman.

– Nem – kérdezném én nemtörődöm mellékességgel – az egyetlen vezérfonal nélküli teljes kötetlenség ez?

– De még mennyire – mondanád te kizökkenthetetlenül víg egykedvűségedből [!].

– Nem vagy hát – kérdezném fáradt, de mélabútól mentes sóhajjal – nyakig »a teljes bűnösség állapotában«?

– Csudákat – mondanád erre te hirtelen felélénkülve –, hát nem veszed észre – kérdeznéd fiatalos energiával hogy éppen az ártatlanság állapota? Hogy lehetsz – mondanád bocsánatkérően emelve felém poharad – ennyire dőre?

– Mit gondolsz – kérdezném riadtan [riadtan!] – Mississippi Fred McDowell és Sam »Lightnin’« Hopkins számairól?”

Szóval egy pillanatig ne becsüld le, ifjú barátom, a metafizikai vonalat.

És jól vigyázz, hogy ne hibázz. Például ne mondj ilyeneket, hogy a szexualitás „esendő, bár hatalmas dolog”. Vagy hogy „legfőbb ideje volt megszabadulni a »szellemi világtól« [»!«], maradnak a matematika, a zene, az íny és az erogén test örömei, a szemlélődés és a konstrukció élvezete”. Más nem marad? Nem, más nem. – Mi? Megszabadultál a „»szellemi világtól«„? És ennek „legfőbb ideje volt”? Vajon min töprengsz, miközben ilyeneket mondasz?

„De ha a te képzeletedben az »észösztön«, az igazságkeresés mindenképpen összekapcsolódik a lázadás szisztematikus tébolyával…” – képzeli a képzeletedről a narráció egyes szám első személye.

És ilyeneket mond a szemedbe: „Az értelmezési nehézségeknek ez a halmozódása [amire állandóan hivatkozol] nem egyszerűen szkepszishez vezet, hanem annak az állapotnak a rezignált [rezignált, barátom, rezignált] elfogadásához, amely a szó egyetlen komoly értelmében irracionális: nincsen, egyszerűen nincsen racionális leírása.” De te nem válaszolhatod erre, hogy: csak mitologikus, narratív, rendszerelméleti, reklámpszichológiai, teológiai, logikaelméleti, fundamentál-ontológiai és bulvár-zsurnalisztikai. Meg hogy: ez így próbálta leírni, az meg úgy. – „Racionális”? Úgy érted, hogy van-e egy megnemtámadási szerződés a vitázó felek között? A minima moralia? – És a másik mint olyan?

 

Esetleges Pluralitás – így hívják a tamási nagydramolett ördögi szereplőjét, Jágóját, Lady Macbethjét, Jockey Ewingját.

 

És aki pszichologizál, mekkorákat téved.

 

Ezzel szemben.

 

„Az egész világon fiatal hímek tízmilliói támasztják a kerítést, várva, hogy végre kitörjön a verekedés. Az legalább ingyen van, és legmélyebb biológiai késztetéseiknek is megfelel.”

Ó. Már érted.

Legmélyebb biológiai késztetésük, hogy verekedjenek.

Mivé leszel, ha nem véd többé a köztársaság.

És akkor a köztársaság a biológiailag gonosznak alighanem csupán tüneti kezelése lehet.

 

– Atyaisten, te nem az istenanya oldalán állsz! – kiáltaná Gilles Deleuze.

– Az interkulturális diskurzus éppen jó esetben függeszti fel a morált – okoskodna Homi Bhabha –, ez a hibriditás politikájának előfeltétele.[36]

– Bernini meglátogatja cellájában Szent Terézt – célozgatna a késői Lacan.

 

És a kérdőjel a mondat végén: az utolsó írás utolsó bekezdése: a narrátor, találgatván, „milyen is lehet az az »életvilág« [ez a szó nagyon fontos, ezen a nyomon érdemes elindulni], ahol csak a relevancia válogat [mi más? az esetlegesség?], ahol a fundamentumra való rekurzust halálra kacagják” – a következő „mítoszt” képzeli el: „»egyikük« valahol a Loop déli része és az Old Town között egy kocsmában, ahogy kell, alkonyatkor, fölteszi nempusztuló lábát a söntéspult rézrúdjára, föltartott két halhatatlan ujjával némán italt rendel. Két hajtásra ledönti, menne már, de ekkor nekidől egy kapatos férfi valami sötétkék kabátban, érzi a melegét, kellemes, baráti, italos meleg, a forró testű részeg átfogja a vállát, és azt mondja: – Gyere velem, már egy órát késtem a vacsoráról, kikapok az asszonytól. – A jövevény csak rázza a fejét. – Előtted nem fog jelenetet rendezni. – A jövevény megígéri, hogy varázslattal békét szerez, akkor sem lesz jelenet, ha nem tart a becsípett emberrel. – Jó, értem én – mondja a kapatos férfi –, inkább csodát teszel, csak ne kelljen velem jönnöd. Lenézed te az én kicsi otthonomat – mondja alkoholos elérzékenyüléssel. Ó, dehogy – válaszolja a másik, sietnie kell, a világrend követeli, nem álldogálhat itt a fűrészporban napestig, rendnek kell lenni. – De én nem csodát akarok – mondja az elázott férfi –, én csak egy cimborát akartam, aki kivédi a villámokat. – De hisz épp ez az én szakmám – mondja a másik –, puszta kézzel kapdosom el a mennyköveket; menj haza békével – mondja a részeg embernek –, megígérem, hogy nem lesz semmi baj. – Nem érted te ezt a dolgot – mondja leverten a borízű férfiú [figyeled, ahogy figyel a szóismétlésre? borízű, részeg, elázott, kapatos: egy Steinmann] –, nekem nem az eredmény kell, hanem az, hogy ne egyedül menjek haza. De a kalauz majd fölkölt a helyiérdekűn [sic], ha elalszom.”

Első pillantásra „egyikük” leráz magáról egy részeget, aki nem akar egyedül hazamenni a feleségéhez, aki, úgy látszik, annyira borzalmas mégse lehet, ha a csávó jobbnak ítéli meg az esélyeit akkor, ha, amellett, hogy be van nyomva, még egy vadidegent is odavisz. (Kezd érdekelni a nő, mi? Majd leteszitek aludni ezt a disznót, aztán megosztjátok a szabadidő kellemes eltöltésével kapcsolatos nézeteiteket.)[37] Második pillantásra nem az ironikus, hanem a mesés (hú, olvastad a Homokembert?)[38] értelmezést teszteled: az „egyikük” valóban mágus vagy valami efféle, isten, angyal (démon?), aki tehát akkor itt most nem pusztán barátságosan poénkodik egy kissé intruzív, de alapjában kedves részeggel, hanem simán és konkrétan már el is rendezte ezt a kis alkoholos malőrt az asszonynál. (Aki várta őt haza a vacsorával.) A részeg azonban teljesen neutrális a csodával szemben; éppen pont amennyire a varázsló a részeg társaságigényével szemben. Ilyen az ember meg az Isten: folyton jót akar, s örökkön rosszat („gonoszat”) művel. – Vagy fordítva? Ezt sose tudom. (Mondta a Gonosz és teátrálisan hahotázott.)

 

„»Ördögök, mentsetek meg a megőrüléstől!« – kiáltozott az agg kereskedő, aki az este fáradtan dőlt le a díványra, és most az éjszakában csak összes erői megfeszítésével, nagy nehezen kelt föl. Tompán kopogott az ajtón. »Befelé, befelé, minden, ami kint van!« – kiáltotta.”[39]

 

Gonosz, ami szép? Neked eszedbe jut valamilyen példa?