Vajon a békákról is tudnak?, töprengtem, miközben a Majális úton kapaszkodtam fölfelé, markomban a fehér műanyagzacskóval, amelyben ott lapult a „termés". Termés? Élősködőnek éreztem magam, aki mások mondatain élősködik, vagyis mások életén. „Termés", mondta Anna, és ismételtem utána, majd vittem magammal, zacskókba bélelve. Ha tudtak is a békákról, mit tudhattak eredetükről, hiszen arról nekünk sem volt igazi sejtésünk. „Atyám, csak egyetlen ágy van ebben a lakásban?", kérdezte a fiatalabbik rendőr, és amikor bólintottam, láttam, hogyan kapaszkodik agyába a hamis tudás kullancsállkapcsa, és nincs annyi só, ecet vagy olaj, ami megszabadíthatná tőle. Egyebet nem látott már, csak párzó állatokat, amelyek a képzelet dagasztóteknőjéből másztak elő, tomporukat himbálva, mintha a világban nem létezne egyéb, csak a párzás ösztöne, amelynek meghasonlott lélekkel engedelmeskedik minden. Immár mindhárman az egyetlen ágyban láttak engem, mondhattam volna akármit, mert magukat is abban az ágyban látták, és ha netán szenvedélyesen bevallom, nem tévednek, bűnös viszony fűz a lányhoz, ők akkor sem gondoltak volna kárhozatra, sötét indulatok feneketlen mélységére, hanem toszakodó ebek, macskák, birkák nyüzsögtek volna továbbra is fejükben. Minél többet tudnak valakiről, valójában annál kevesebbet tudnak, és mivel tudatlanságuk fenyegető, az ember szeretné, ha minél kevesebbet tudnának róla… Igyekeztem olyanformán összetűrni a zacskót, mintha üres volna, csak sejtelem, mintsem valóság. Apámnak volt egy afféle zarándokhelye; a Szeret ellomhuló kanyarulatában a víz számtalan ágra szakadt, szinte járhatatlan, zsombékos lapályba torkollva, és ezen túl, egy alig kivehető ösvényen, a lapály gyepűi után kezdődött egy ritkás erdő, ismeretlen ősfákkal, amelyek gyér lobja között hatalmas fészkek feketélltek, az ölnyi tavacskák kristálytiszta vizében virágok nyíltak, közöttük fekete halak mozdultak, a fák törzse nedvesen ragyogott, sejtelmes, valótlan valóság, és minden olyan puha volt, hogy féltünk, besüllyedünk a föld alá, és kapaszkodni sincs miben, mert karunk átmegy a ködben álló fák törzsén… Csak belélegeztük a bódító illatokat, aztán fordultunk is vissza, hiába kecsegtettek az apró tavak tömött hálókkal, soha nem halásztunk ott.

Basilidesékkel nem akartam találkozni, aztán mégis, mintha elvétettem volna a kaput, benyitottam hozzájuk. Soha nem volt zárva sem az utcai kapu, sem a bejárati ajtó, akárha várnának valakit, vagy senkitől sem félnének. Amikor Józsefék először átvittek hozzájuk, és szóba hoztam a nyitott ajtókat, Basilides csak annyit mondott, „mi zsidók vagyunk". Mosolyáról Miklós atya jutott eszembe, aki a legtöbbet szenvedte közülünk, ennek ellenére soha nem hervadt le arcáról a mosoly, mint aki folyton, még álmában is egy vidám dalocskát dúdol magában, és ha valaki a lágerekre vagy a siralomházra rákérdezett, azt felelte, hogy ő egyetlen szenvedésről tud, egyetlen megváltó szenvedésről, és minden, ami azt megelőzi vagy követi, nem fontos. Egyszer tűnt el arcáról a mosoly, de erről már meséltem. Nem? Akkor majd mesélek… Elegendő lett volna, ha kiül elénk, és mi némán, kérdések nélkül nézzük őt: arca útmutatást kínált tanítványainak. De visszatérve Basilideshez, az ő érvelését hivalkodónak éreztem, észre is vette az arcomon átfutó árnyékot, ezért magyarázatképpen hozzátette: „Én láttam az elszenesedett hullákat, amelyek fekete gyökerekként hevernek a gödrök mélyén. Érti? Ki tudna nekem ennél fenyegetőbbet mutatni?" „Isten kötött egy új szövetséget", feleltem, és máris továbbrebbentem volna, mert tudtam, ez rossz felelet, Teofil atya üres és fenyegető szónoklataiból való, de aztán leolvastam arcáról, hogy a rossz feleletnél is rosszabb, ha otthagyom. „Persze, persze, értem én", mondtam. Arca kisimult, és a bizalom új hőfokán ragyogott fel tekintete. Nem mondott semmi különöset, csupán olyasmit, hogy nem szeretne teológiai vitába bocsátkozni, semmilyen vitába sem, erről a kérdésről nem volna szabad vitatkozni, mert minden vitával egy új láncszem keletkezik, és a lánc-szemekből keletkező lánc a vitatkozókat körültekerve győzedelmeskedik végül.

Füst kavargott a szobában, felismertem a rendőrök szagát. Az asszony idegesen cigarettázott, mintha arca is füstből volna, szürke és hullámzó; Basilides kávéját szürcsölgette. Megkérdeztem, mit tudnak fiukról. Az üldözöttek mindentudásával néztek rám. „Semmit", sóhajtotta az asszony. Basilides, talán a kávé hatására, hirtelen felpattant, felkapta a fogas alatt heverő napilapot, amelyben ő is gyakran közöl rövid, helytörténeti írásokat, és elvonult a fürdőbe. Felesége, miután kettesben maradtunk, mint aki végre beszabadul az orvosához, hadarva kifakadt: ura miatt kell a gyermeket intézetbe adni, de ezt most nem részletezi, mindenesetre a gyerek könnyen kezelhető, ha olykor megszökik, akkor azt csinálja, hogy beveszi magát az erdőbe, értsem meg, abban az intézetben, bármennyit is fizessenek ők a gondozóknak, lehetetlenség meglenni, szóval a fiacskájának egészen csodálatos képessége van, hetekig megél az erdőben, soha semmi baja nem esik, és hiába is keresnék, a róka lyukába is bebújik, nem lehet megtalálni, és addig marad, ameddig kedve tartja, hiszen nincs időérzéke, nem tudja, egy hét hány nap, nem vész éhen, nem fagy meg, nem falják fel a medvék vagy a farkasok… Megtorpant, mintha arra várna, hogy kezemet vállára téve felszólítsam, kelj fel, és járj, és ő pedig nem csupán a gyógyulásra volna felkészülve, hanem arra is, hogy végre forró és megható szavakkal hálálkodjon. Azzal vigasztaltam, hogy a nővérem is egy efféle intézet lakója, és én csodálom őt, mert róla is elmondható, hogy van benne egy titokzatos képesség, amivel mélyebben lát, mint én. Arról kezdtünk hát beszélni, a párhuzamok bűvkörében, hogy a tökéletesség kiúttalan börtönében sínylődve vagy az elvadult szabadcsapásokon vergődve boldogabbak-e a teremtett lények, és hogy ezek a „nem normális esetek" a teremtés terve ellenére következnek-e be vagy sem.

Közben a fürdőből kihallatszott az újságpapír zizegése, amelyet nemsokára tompa, ütemes csobbanások fedtek el, ijesztően kettétörve az időt, mert egyszer sem előzte meg őket az ilyenkor szokásos nyögések komikus nyitánya. Hiába beszélgettem az asszonnyal, fülünket mindketten a fürdő felé hegyeztük, és ha egy-egy csobbanás kimaradt, az felettébb fenyegetőnek tűnt, és már nem lehetett eldönteni, mit várunk erősebben, a csobbanásokat vagy azok elmaradását: fülünk izmai megmerevedtek, képtelenek lettek másra rezdülni. Beszélnünk kellett, hogy szavunk elnyomja a kínos hangokat; a szavaknak egyetlen tétje a hangkeltés volt, ám a szó értelméhez tapadó figyelem kisiklatása elvezetett egy mélyen őrzött zsák őrizetlenségéhez, majd fekélyes kifakadásához. Kifakadt belőlünk a legrejtettebb titok is, kibuggyant ajkunkon, de fülünk nem volt képes meghallani, hiszen mindketten egy utolsó, királyi csobbanásra vártunk, mintha valóban egy királyi döntéstől függne a sorsunk. Talán nem is a döntés tárgya érdekelt, hanem maga a tény, hogy létezik, van döntés, hogy valaki a kezében tartja sorsunkat, és ezzel kikerülhetünk a döntésnélküliség űrjéből. Feszültségünk verejtékcseppeket csalt homlokunkra, mintha mi görnyednénk a fürdőben, bőrünket égető erőlködésben.

Végre Basilidesné feltápászkodott, és becsukta a belső folyosó ajtaját, aztán a hirtelen ránk szakadó csendet megtörni akarván, kinyitotta a teraszajtót, ahonnan a kert hangjai áradtak be, madárcsicsergés, egy távoli autó berregése, motoros fűrészé, a lenti város örökös morajlása.

Ám kisvártatva érkeztek az ismerős hangok is: a toccsanások és csobbanások, a fürdő ablakán kiszökkenve megkerülték a házat, a friss levegőn életre kaptak, és mindenféle maskarát öltve magukra, félrehajtva a füst vastag lepedőit, felerősödve törtek be a terasz felől. E furcsa, eltorzult perspektívában újra Ilie atya jelent meg előttem, ahogy ő, a végbélkúpok mesteri faragója saját magának adja be a személyre szóló gonddal megformált kúpot: jobbjával benyúl köntöse alá, és miközben arca átszellemülten adja át magát a pillanat ünnepélyességének és a jövő várható ragyogásának, teste menekülni kezd, meghátrál, vagyis előrefut, kidudorodik első fele, az akarat ostorcsapásaitól vonaglani kezd, és ő, a megtestesült szenvedés, fojtottan jajong, nyögdös és jajong. Aki tanúja e táncnak, azonnal Katicára gondol, Teremie pópa szolgálójára, aki ugyanígy szokott vonaglani, csak ő épp ellenkező irányban: ha bárki megérinti, nyomban az érintő kéz után nyúlánkozik, mintha valami sűrű, szomjas mézből volna háta, feje, tompora. Ha nem láttam volna az arcát, azt gondoltam volna, hogy Katicának jó ilyenkor, hogy a kéjes nyújtózkodás neki is jó, akár a macskáknak: az ösztönök friss felfakadásában hersegő izmok pattanásig feszülnek, ez a pattanásig feszülés kavarja az öröm fodrozódó habjait, ám az arca másról beszélt, valósággal szétszakadt, az orrcimpái felpuffadtak és virágsziromként kihajoltak az orr vázájából, mint kezdetleges ikonokon a sablonos pontossággal, ám szellem nélkül megrajzolt arcokon, ahol semmi nem árulkodik a lélek vágyairól és isteni természetéről. Katica megnyúlt, ameddig az inak engedték, de volt egy határ, ahol a fellazuló szövetekben a nyújtózkodás remegéssé alakult, valahol a fejében, onnan indulván, lefutott a tokán keresztül a nyakon alá, a melleken, a hason, le a lábba, az pedig nagyot dobbantott. Egy kéz megsimogatta Katica fejét, és a simogatásból dobban-tás lett, kegyetlen és könyörtelen, amivel a test a feltörő remegést a földnek adta tovább, a föld vegye át, legyen általa olyan, mint a kezdetekben. És így akaratlanul mégis megteremtődött a harmónia: mert az arc remegő domborzatai egy őstájat idéztek, ahol ember még nem él, csak az Isten előtti világ vad démonai és angyalai formázzák az állatokat a maguk különös fantáziája szerint. Olyan állatokat, amelyek a tájba jól beleillenek, erősek és hatalmasok, mint a dombok, amelyek szintén alakulóban vannak. „Nem tudom, mi köze van az én fiacskámnak ehhez a Dudu-ügyhöz… De hát megszokhattuk, velünk soha nem bánnak kesztyűs kézzel." Felesleges volt ezt mondania, hiszen ezzel a mondattal elfedte a zsákból felfakadó titkokat. „Jóformán nem is ismertük ezt a Dudut. Egyszer csak megállított, és míg fölértünk, előadott valami zagyvaságot az állatok előérzetéről meg egy szörnyállatról, amely itt vert fészket a város alatt. Egy őrült, alig vártam, hogy hazaérjünk."

Hogy történni fog valami, mindig talál előjeleket a rémüldöző elme. „Ivóvízkorlátozás", mondta Anna, amikor hörgött a csapunk. Egyre gyakrabban hörgött. „A szörny", mondta Dudu úr, és a végtelenségbe nyúló szürkületben elém festette, miféle állatról beszél. „Akkora, mint egy templom, hatalmas, föld alatti templom, geometrikus üregekkel, amelyek a Hagia tu Theu Szófiát idézik, az Isteni Szent Bölcsesség konstantinápolyi templomát, csakhogy átok verte ezt a geometriát, átok és átok, kimondhatatlan mértékben." Dudu úr, aki kiváló ismerője volt a teológia fogalmainak és kellékeinek, élvezettel színezte nekem szánt magyarázatait. Soha nem láttam tanácstalannak, mindig talált kézenfekvő magyarázatot, és szemléletes tárgyismerettel fogalmazott, olyan észveszejtő pontossággal számolt be e föld alatti templom geometriájáról, mint aki a helyszínen tanulmányozta a titokzatos terek feneketlenségét, netán megjárta a szörny gyomrát, és most a földfelszínre kijutva, Jónásként fordul hallgatójához. Mintha lépteivel mérte volna meg, hány láb a földbeli szörny gyomrának feneketlensége, hány lábnyit zuhant a kínzó hiábavalóságban.

Aztán egyik délelőtt észrevettem, hogy friss földkupacok vannak hátul a kertben. Arra gyanakodtam, hogy valaki megbolygatja, felleltározza, netán kiszabadítja elföldelt békáinkat. Elhatároztam, hogy a padlásról fogom meglesni, mi történik. Észrevétlenül föllopakodtam, senki sem keresett. Nemcsak a várost feledték az idő mélyén, hanem a városlakókat is… Itt soha nem tűnt fel, ha elmaradtam egy-két napot, mintha a mindennapiságban megcsontosodott időt nem is napokban mérték volna… A gerendákon mozdulatlan galambok, a legtöbbjük kiszikkadt tollcsomó csupán, ha megérintjük, lélekszakadva érkezik az enyészet, hogy bepótolja, amit elmulasztott, és elfújja, ami porrá lett. Félhomályban ücsörögtem, behúzódva a deszkák mögé, nehogy észrevegyenek a tenyérnyi ablakban. Felhők húztak nyugat felé, ahol mint valami kohóban, lángolt a nap, vöröslött az ég alja. A kertekben viszont sötétedett, egyre kevesebbet láttam, de Tomsáékon túl, Dudu úr kertje tetején még fénylett az ég. És azon a fényes vásznon rajzolódott ki Dudu alakja: nagyon sietett, mintha időre kellett volna érkeznie, leereszkedett Tomsáékig, ott átugrott a kerítésen, majd a tyúkketrecek előtt elbújt egy jázminbokor mögé. Aztán kinyílt Tomsáék konyhaajtaja, Mircisor lépett ki, sietősen becsukta az ajtót, leszaladt a lépcsőkön; ahogy a jázminhoz ért, előlépett Dudu, és Mircisornak nyújtotta kezét. A kezük egymásban maradt, úgy szökelltek le a kert végébe, s ahol a három kert találkozik, ott visszamásztak Duduhoz, és egy bokrokkal sűrűn körbevett faházikóban eltűntek. Onnan, Józsefék padlásáról is alig látszott a faház, lentről soha nem vettem volna észre, valószínűleg még télen is eltakarták a sűrűn szőtt ágak. Amolyan szerszámoskamrának nézett ki, az oldalára nem vágtak ablakot, ám a deszkák közötti réseken fény szivárgott keresztül. Nem tudom, talán annyi idő, amennyi alatt végigég egy gyertya, annyi telhetett el… Amikor kijöttek, már ragyogtak a csillagok, és a sovány hold fényében alig tudtam kivenni alakjukat, ahogy hazatérnek, ki-ki a maga ösvényén.

A kis faház titka. Napokig nem történt semmi; mindennap hátramentem a kertbe, és megszemléltem a kicsi házat, amely úgy hunyorgott, mint egy beesett, rövidlátó szem a szemöldök bozontja alatt, látszólag sehová nem tartozott, és így lett mindannyiunk titkos szimbóluma, azzal, hogy magához kötötte: Tomsáékat, akik unokájukat meg nem értéssel nevelik, Dudu urat, aki a világ félrefutását igyekszik minduntalan kiegyenesíteni, Basilideséket, a hibbant és elrejtett gyerekükkel, akiről e kunyhóhoz hasonlatosan semmit nem lehetett tudni: titokzatosan lebeg valahol, a legnagyobb bizonytalanságban, miközben nem adja senki tanújelét az aggodalomnak…

Közben sistergett valamennyiünkben az elfojtott indulat. Mielőtt Dudu faházikójának létét felfedtem volna, történt egyéb is a leskelődés alatt. A szobából veszekedés hangjai szűrődtek át a plafonon keresztül, olyan hevesen, hogy a padlás aljzatára lerakódott port is felkavarták. József hangját hallottam, aztán Márta is kiáltozni kezdett. Mondatok verdestek a porral betemetett deszkákon.

„A testemnek nem tudok parancsolni…" „Tégy velem, amit akarsz…" „Unom az egészet…" „Miért nem szólsz soha semmit?" „Megnémultál?" „Félek hozzád érni, mert szálka megy a kezembe…" „A fejemet a falban fogom szétverni…" „Miért?" „Miért?" „Legalább sírj, ha már nem lihegsz." „Durva vagy!" „Folyton teletömöd magad vattával…" Meredten lestem a fák rejtekét, menekülésem útjait keresve, hogy legalább a figyelmem elszakadjon a vergődő mondatoktól, bárcsak átszállna a képzelet csalóka tájaira, a lilává színesedő kertbe, ahol az almafák sötétlila lombjai alatt egy kóbor árnyalak rajzolódik ki. Önkéntelenül is a Sárjézusra gondoltam, ez a név bukkant elő ajkaimon. De hát mit keres ott, mit akar? És miért van kezében a lapát? Leröppentem a padlásról, számonkérően rohantam felé. A lapátot az egyik fenyőnek támasztva találtam meg, kerestem a Sárjézust. Belébotlottam, a földön hevert, zsákjának vackára fészkelődve. Felkaptam a lapátot, beledöftem, megmozdult. „Mit akarsz?", kérdezte legnagyobb meglepetésemre. Szólni sem bírtam az indulattól, püfölni kezdtem. Ütöttem, előbb a hátát, aztán inkább a fejét, mert a hátán visszhangosan puffant a lapát, és idegesített ez a hang. A feje nagyokat koppant, de a csont meg-megroskadt, ami arra ösztönzött, hogy míg csak magva nem szakad dühömnek, egyre nagyobbakat sújtsak rá. Beledöngöltem a sárba, teljesen elegyengettem, nem maradt egyetlen kiálló dudor sem, olyan lett minden, mint a kertész munkája nyomán kisimult tavaszi föld, csupán a frissen vetett fű hiányzott. Boldogság szállt meg, földöntúli boldogság, mint akiről komoly terhet vettek le. Persze, semmi sem történt, ott ücsörögtem még mindig a padláson, ahonnan a valóságban semmiképpen nem tudtam volna leugrani, mert nem fértem ki a tenyérnyi szellőzőablakon, és amúgy is a terasz üvegteteje állta volna utamat. Újra a fabódéra meredtem, hátha kijön Dudu úr és Mircisor után egy harmadik személy is…

Ott volt a házikó a közelemben, de nem mertem átlépni a kerítésen: titkos szentélyként megbabonázott és megfélemlített. Aztán egy este, miután az újabb békát elástam, halk énekszót hallottam. Felismertem a dallamot, az Oktoichosz egyike volt. Csalánerdőn gázoltam át, majd odatapadtam a bódé falához, arcomat a szőrös deszkákhoz szorítva belestem egy hajszálnyi résen. Mint szálka, szemembe szúrt a látvány: egy eleven ikont láttam. Dudu úr úgy tartotta Mircisort az ölében, ahogy Despina fejedelemasszony babusgatja halott gyermekét, Szent Teodort, Dinu atya ikonján. Megbabonázva álltam ott, nem mozdultam akkor sem, amikor a gyertya ellobbant, kisvártatva pedig kinyílt a bódé ajtaja. Dudu úr nagyon megijedt, amikor felfedezett, majd egyetlen szó nélkül előretaszította Mircisort, aki fölszaladt a házhoz, ő meg lehajtott fejjel közelebb jött hozzám. „Jöjjön be, nem szeretnék mutatkozni…", szólt határozottan, majd visszaváltott tegezésbe: „Gyere, atyám, hiszen ismersz…"

És abban a kicsi, kopár odúban gyertyát gyújtott, majd beszélni kezdett. Zavaros dolgokat mesélt, de beszédében volt valamilyen éhe a félelemnek, amitől értelmet nyertek a szavak. Most nem szörnynek nevezte az állatot, mint a múltkor, hanem nevét használta, mintha bizonyosabb, pontosabb ismeretekkel rendelkezne, vagy nagyobb bizalommal osztaná meg velem, Kharisznak mondta, „Kharisz, vagyis a víznyelő, amely kiszív minden életerőt. Még a halottakból is kiszippantja a maradék nedveket". Értem-e, miért akar ő eltűnni innen. Már rég megtette volna, de sajnálja ezt a gyermeket. Akit szeretne a helyes útra téríteni. Tudja, hogy feljelentették, de még van néhány napja, azalatt sokat tehet.

Láttam szemében a háborodottságot, tekintete kigyulladt, mintha a kemence, amely mellett napjait töltötte, mostantól benne lobogna. Féltem tőle. „Hozok egy pohár vizet", rebegtem, amit ő sanda célzásnak vett, mintha cáfolatként mondanám; dühös lett, hát nem hiszek neki, kiáltotta, de jó, mondta, hozzak egy pohár vizet, legalább megbizonyosodom, milyen nehéz vizet szerezni. „Megyek", mondtam e sisteregve duzzogó demiurgosznak, aztán maradtam. Fejemben ugyanis megjelent, ahogy átlépek a kerítésen, majd a víz ürügyén a ház felé indulok, bemegyek, ám a túloldalon, ahová már nem láthat, kilépek az utcára, és futva megyek le a buszmegállóhoz, szerencsémre az érkező buszra késedelem nélkül felugorhatok, meg sem állok az állomásig, ahol felpattanok a vonatra, és visszatérek klastromunkba, amelynek csak én tudom helyét, amelyről nincs tudomása Dudu úrnak, így aligha fog utánam eredni, talán még azt sem tudja, hogy Moldvában található. Előttem volt szörnyű kétségbeesése, ijedelme és dühe, amikor ráébred, hogy cserbenhagytam, tombolva kitör, és akkor már a klastromban sem álltam meg, hanem menekültem tovább, egy távoli szigetre, de onnan aztán sehová sem szökhetek, védtelen leszek, a rémképek mindenképpen rám találnak, Istenem, mi lesz velem? E bénító félelem miatt mégis maradtam Dudu mellett, hadd beszéljen tovább, maradtam, mert azt is észrevettem, hogy jelenlétem lecsillapítja, és szinte odaadóan hallgatja tanácsaimat és utasításaimat. Mintha szolgám volna, alávetettem, hűséges kutyám, amelyik acsarkodik ugyan, de hűségét semmi nem tudja megingatni. Maradtam hát, mígnem végképp lecsillapodott, és indulni készült. Megkérdeztem, hol lakik most, de mosolygott csupán, vannak barátai, akik elrejtik. Keresi a rendőrség, nálam is jártak, közöltem vele, hogy még a rendőrségre is beidéztek, és valami képeket mutattak szobájáról és a foltos falakról, az ezredes nem jött rá, miféle foltok, csak annyit tudnak, hogy nem vér az. „Nem vér?", kacagott fel Dudu, „még hogy nem vér?", és nem tartóztatva magát, hahotázni kezdett, őrült kacaja visszhangzott a kertek felett, még azután is jó darabig, miután kertjén átvágva eltűnt a vesszőből font kerítés egyik foghíjában.

József azt akarta, hogy szalonnát süssünk. Jeleznie kellett, nem állt meg az élet, neki nincs mitől tartania, jelezni a szomszédoknak, a távolban lakóknak, a Nyúldombiaknak, akik beláttak a kertbe, és talán az égieknek is. Személyesen telefonált, ami szokatlan volt, hiszen Annának is a titkárnőjével telefonáltatott. Délután villamoson leutaztunk a Városházáig, onnan gyalog bandukoltunk fel Józsefékig. Nem beszélgettünk, mintha Anna sem találná a szavakat. Nagy kínnal tudom elmesélni, hogyan mentünk fölfelé a járdán, hogyan kerülgettük a gödröket, és hogyan nem beszélgettünk. Mintha valamilyen elborzasztó eseményről kellene beszámolnom, holott csak egy út volt, szokásos séta Anna gyermekkori házához, a régi Majális utcán felfelé. A mi szent hitünk szerint az ember szabad akarattal rendelkezik, és bár nincsen isteni hatalma és ereje, ő maga döntheti el, követi-e Ádámot vagy elkerüli a bűnöket. Ám a szavak, drága hallgatóm, a szavakkal valahogy nem tud az ember rendelkezni, azok kívülről jönnek. És így a balvégzet számára elegendő a szavak birtoklása: kikapcsol minden egyébből, beállít a maga terveibe, vagyis saját szavait táplálja koponyánkba. Innen kezdve olyan dolgokat is elkövetünk, amelyeket magunktól nem cselekednénk meg.

A tűz már lobogott, mellette a hosszú, kerti asztal megterítve, étellel-itallal megpakolva. Anna megéhezett, nekilátott, én meg hátramentem, hogy elföldeljem a magunkkal hozott „termést", és a nagy lapátolásba annyira belemelegedtem, hogy észre sem vettem a kerítés tetején a bámészkodó arcokat. Épp felemeltem a lapátot, hogy szétlapítsak egy kiemelkedő göröngyöt, amikor megpil-lantottam őket: egyik oldalon Tomsáék, másik oldalon Basilidesék. Talán ütemes puffogtatásom, talán a tűz illata csalta ki őket a házból, és ha már kint voltak, hátrasétáltak a kertbe is, a délutáni levegő édes illatától megszomjazva. Szinte hallottam Basilidesnét, ahogyan kertjük csodálatos levegőjéről áradozik férjének, aki nem tud lelkesedni ilyesmiért. Körbepillantottam. A fák ágai között nesztelen fuvallat szűrődött át, az ég megtelt fénysziporkákkal, amelyek érett gyümölcsként hullottak a fűbe. És ebben a bársonyos és illatos alkonyban egy hatalmas kert nyílt meg, labirintusokkal, titokzatos ösvényekkel, selymes kérgű, lüktető erezetű fákkal, amelyek törzsén ki-kinyílt egy-egy ablak, mint valami mágikus szem. Nem sejtette egyikünk sem, mikor fog felpattanni a sötétség legutolsó kapuja, hogy behívjon oda, ahol minden sötét, és nem szegődik mellénk a fény, hogy átvezessen a labirintuson, hanem nyirkos és hínáros érintésű ujjak lökdösnek át a gyászlepel suhogásával megnyíló járatokba.

„Na", jött hátra József, „üdvözlöm a szomszédokat, s szívesen látom őket egy pohár borra", mondta románul.

Átjöttek valamennyien, Basilidesék amúgy házi ruhásan, Tomsáék átöltöztek, s magukkal hozták Mircisort is.

Tomsa feszélyezett volt, de az ital feloldotta gátlásait, belemelegedett történeteibe, amelyek Dudu gonoszságairól, csínytevéseiről szóltak, de mindegyik azzal fejeződött be, hogy azért a halálát ő senkinek nem kívánja, sőt, börtönbe se juttatott soha senkit, és ezután sem fog. Ő velejéig jó ember, Isten a tanúja. Egyszer gyerekkorában kimentek egy este a temetőbe, mert a nagyobb fiúk bátraknak akartak mutatkozni a kisebbek előtt, és az számított a legnagyobb hősiességnek, ha valaki megdöngette a ravatalozó ajtaját. Ott álltak a temető bejárata előtt, és sorra indultak a jelentkezők. És amikor rá került a sor, akkor ő belépett a kapun, de aztán nem mert továbbmenni, hanem lekuporodott az első sír mögé, és azt gondolta, vár egy keveset, aztán majd visszatér, s legfeljebb azt mondja, hogy ő megdöngette a kaput, arról pedig nem tehet, ha társai nem hallották. Még mindig jobb, ha csak kételkednek bátorságában, s nem ott a szemük előtt csinálja össze magát. Akkor egyszer csak gyér fényt észlelt, majd egy alakot látott, aki egy kicsi ásóval ásni kezd, nem, már régóta áshatott, mert nagyobb kupac föld volt mellette. Aztán a sírból, mert az volt, kiszedett egy halott embert, egy hullát, érezte a távolból is bűzét, és mintha csak dunnát szellőztetne, megrázogatta, majd visszaterítette, rá a döndülő fedelet, arra rá a földet. Később elmesélte bátyjának, apja testvérének, a falu pópájának, aki azt mondta, hogy a gyilkosok minden éjszaka kijárnak a temetőbe, addig nincs nyugtuk, amíg ezt negyvenszer meg nem teszik, húsvéttól pünkösdig minden éjjel: ha esik, ha fúj. „Ez annyira bennem rekedt, hogy már csak ezért sem mernék megölni senkit sem, a lelkem attól is retteg, hogy valakiről rosszat gondoljak..." József kissé már kapatosan azonnal beékelődött az utolsó szavak közé, és előadta, hogy ő gyerekkorában gyakran átvágott a temetőn, akkor még egészen felhúzódott idáig; ha apja leküldte valamiért, a temetőn keresztül kellett lerövidítenie az utat, mert ha került volna, nem érkezik haza idejében. Csakhogy volt a temetőben egy kutya, attól nagyon félt. Mondta apjának, hogy fél a kutyától, nem megy. Akkor apja elmagyarázta neki, hogy a kutya voltaképpen nem is kutya, hanem prikulics, vagyis a jóságos férfitündérek fajtájába tartozik, nappal kutya, éjszaka viszont visszanyeri emberi alakját, és ott alszik ágyában, a temetői gondnoknál. Viszont decemberben folyton ember marad, így aztán ő szokta a Bükkből lecipelni a fenyőfát, amelyet a gyerekvárosban állítanak fel, ismerik mindannyian, Surányi bácsinak hívják. Ettől kezdve ő soha nem félt a temetőben, bármikor kész lett volna akár a sírok között is aludni.

„Minden történet a Talmudból származik", mondta Basilides, „onnan. Ha nem tudod a forrását, a Talmudból ered, rávághatod. De ha tudod a forrását, akkor se légy biztos a dologban, mert a forrás a föld alatt össze van kötve egy másik forrással, az pedig szintén a Talmud." Basilides, miközben többször rám pillantott, ha már gyerekkorról beszélünk, úgymond, hát szóba hozza, hogyan lett egyszer gilisztás. „Furcsa érzés, amikor szembesülsz a dologgal." Hétéves korában egy giliszta reggelre kimászott belőle. Közel félméteres lehetett, ami egy hétéves gyerek számára iszonyatosnak tűnt. Ráadásul a másik giliszta még félig a fenekében… Odanyúlt, s ahogy felfedezte, már rántotta is ki. És ez a kirántás, a pizsamanadrág lefejtése, abban a másik giliszta valahogy egyszerre zuhant rá, egy csapásra keseredett meg a reggeli ébredés édeskés teje, ott állt az ágyban, szégyenben és félelemben. Egyedül volt otthon, szülei dolgoztak. Neki kellett megszabadulni a férgektől, elhatározta, hogy elássa őket. Apja is mindent elásott, amitől meg akart szabadulni. Bepiszkálta a gilisztákat egy dobozba, majd kiment a kertjük végébe, és ásott egy gödröt. És valahogy úgy esett, hogy amint az ásót kiborította, a kiemelt földszeletben hatalmas kupac giliszta tekerőzött. Biztos, hogy látott már máskor is gilisztát, de akkor egészen döbbenetes dolog volt, nem csodálkozhatunk rajta, hogy akkor ő mindent hagyott, és rohanni kezdett, rohant ki a kapun, az utcán végig, rohant egyenesen anyja irodájába, hogy itt már nincs mese, ez az esemény minden szabályt feldúl…

Basilides története után önkéntelenül felém fordult, rajtam a sor, nekem kell folytatni. A hangszínek sorrendje is engem parancsolt elő, tenorom illik ide, Tomsáné altja elé. Az idevágás kézzelfoghatóbb oka lapátolásom volt, annak mindannyian tanúi voltak, és valamiféle magyarázatra vártak, hiszen a rendőrségi nyomozás óta mindenki magyarázatokat keresett, minden apró eseményt felidéztek, és indokát találgatták, vagy ha nem volt különösebb oka, hát beépítették egy tágabb magyarázatba. Kobzosok gyülekezetére emlékeztettünk: ahogy mindenki várja, hogy belekezdhessen a maga történetébe, türelmetlenül pislákolva a beszélő felé, álságosan előreengedvén a szomszédos megszólalót… egykori fejedelmi énekesek utódai, kezükben az elvásott, megrepedt hangszerekkel, elkorcsosult énekeikkel, amelyeket sohasem képesek hibátlanul előadni.

Ekkor váratlan dolog történt: megkondult a főtéri templom harangja, ha jól számoltam, tucatnyiszor, ám az utolsó kondulást mintha valamilyen óriás állat elnyelte volna, harangostul, tornyostul, templomostul, a búgás hirtelen megszakadt, mire Basilidesné rémülettel a hangjában kérdezte: „hát ezzel meg mi történt?"

A füst vízszintes felhőkben tekeredett a fák törzse köré, soklábú állatként bújt be a loncos bokrok aljába. Később a felhőalakok lassúdad vonulása kerteken keresztül elnyúló, hatalmas ősállatokat varázsolt elő, akkorákat, amelyeknek egyetlen taréjpengéjében elférne a moldovicai kolostor is, tojásaik pedig nagyok, mint egy katedrális. „Tele van őstojásokkal ez a föld, mesélte Dudu úr", kezdtem a magam meséjét, „aki nagy természetjáró, és amikor a város melletti Őzek völgyébe lesétál, ahogy egy-egy kőtojás mellett elmegy, érzi a meleget, a belső élet kisugárzását, infravörös hullámok rezgését hallja erre beállított fülével. A világ átváltozásának tonnányi anyaga hever abban a völgyben, mondta Dudu úr, egy ősvilág tengernyi leve szunnyad feltöretlenül abban a völgyben, az ősi lét szirupja, forrón lüktet az alaktalan energia, akkora mennyiségben, hogy egyetlen kifortyanó tojás képes volna a Fekete-tengert felizzítani, és ha valaki sokáig kóborol e kőtojások között, erei villanyos árammal töltődnek fel, mintha drótvezetékek szőnék át a testét, legalábbis Dudu úr ezt érezte."

A parázs alól kilopakodó füst most tojásalakzatokban gördült szerteszét, az egyik szépen fölgurult a házig, és bebocsátásra várva nekidőlt a teraszajtónak. Aztán visszafordult, épp szembetért egyik társával, de az ütközés helyett simán egymásba folytak, az egyesülés borzalmából sem csapott semmi a külvilágba, mint valami magányosan átélt kéj, parttalan ujjongássá némult el, mielőtt a kiáltás felszínre bukkant volna. Alámerülni a lét titkaiba, mindig ezt akartam, erre vágytam, te már tudod ezt. Szeszélyes és elégtelen nekibuzdulásokkal azért indultam el, hogy a test járatain útra keljek, belépjek a kitárt és ékes alagutakba, nem vezérelt más, mint megtalálni a valóság igazi nyomatékát, amely az ősfosszíliák kérges illatához hasonlatosan megrekedt valahol, egy kiszakadt idődarabban. Hónapokon át ugyanazt a részt olvastam Hóseás evangéliumából, mindennap ugyanazt a részt, hogy végre-valahára belém égjenek a szavak, és végre-valahára kimondjak valamit. Olyan egyértelműséggel és megcáfolhatatlansággal, miképpen nővérem tette.

Mi a valóság? Küszöb, ahonnan a tágasságba léphetünk. Errefelé, a pápista templomokban hallottam ezüstcsengettyűt, amely hosszan visszhangzott a beláthatatlan messzeségből. A mi templomaink kibélelt fészkében elvész a hang, álmos legyek döngicsélése keveredik a viasz sercegésébe, e világi gondtalanság telepedik az ájtatoskodóra. Nyílj meg, tágasság, előttem, kísérj el utamra, Szent Hóseás! A valóság a látható bejárat, fénynyalta nyiladék, kecsegtető mézillattal kigőzölgő alagút. S ha a test kész, a szellem eltökélt, akkor remegésünk csilingelő hangjai vezethetnek, és édes hóseási szavakkal ajkunkon elindulhatunk végre. Hát efféle látomásaim voltak ott a kertben…

Márta is sokat ivott, alig állt a lábán, amikor utánpótlásért indult. De ő máskor is botorkált, mindig volt benne vattacukornyi szédület, metafizikai vibrálás, de most ivott, tehát most ez a metafizika nagyon valóságos lett, a légiesből földi, mocsaras inkább. Támasztékra volt szüksége. Ragadt az emberre, és rántotta magával. Kérte, kísérjem fel, mert lehozná a desszertet, úgy tűnik, nincsenek szúnyogok, maradhatunk még, de ő akkor kihozza a sütiket meg némi italt, van kubai rum is, az az ő kedvence, diákkorában vedelték. Belém kapaszkodott, úgy mentünk, s ahogy a ház sarkához értünk, egészen rám feküdt, haja a mellemre lógott, ő meg valahogy szembefordult velem, és nyakamba fonta karját. „Vigyél be", suttogta, inkább nyögte. Átkaroltam, hogy valamiképpen lefejtsem magamról, s inkább oldalra fordítsam, hogy lépni tudjak, de ő ezt valamilyen kezdeménynek érezte, s válaszolni akart, közelebb bújt, és a testét kezdte mozgatni. Majd egyszer csak, még rekedtebben és még halkabban azt kérdezte: „Na, ki kezdi a szőrözést?" Nem értettem, mire gondol, csak azt éreztem, hogy kezével ágyékomhoz akar nyúlni, amitől annyira megrettentem, hogy félrerándítottam csípőmet, egyben kifordultam előle, s ő fájdalmasan nyekkent egyet, amitől újra felé kaptam. Azt hitte, megütöm, összerezzent, vissza akart ütni, de csak a levegőt szelte arcom előtt. Ettől kijózanodott. Sírva hozzám dőlt. Milyen jó meleg volt, és az illata… Amikor már testének illatát éreztem, és nem a kölnit rajta. Anyám szédület volt.

Megnyugodott, megérzett valamit, és attól megnyugodott.

„Meghíztál, amióta itt vagy", mondta.

Amióta eljöttem, meghíztam, folyton híztam, jóllehet keveset ettem. De olyan mohón és kielégítetlenül, ahogyan Hóseást olvastam. Abban a pillanatban egy kiöregedett kobzosnak éreztem magam, aki rég elfelejtette, hogy hívták és ki volt egykor, mostanság csak amúgy magában mondikálva rója az utcákat, és arra vár, hogy nagy ritkán be-behívják egy tányér meleg levesre… Ki írhatná meg, mi történik velünk? Anna kérdése bennem motoszkált, miközben rájöttem, pusztán a szavakon múlik. Fontosak a szavak. Miklós atya nálunk a legbölcsebb, legtudósabb és legigazabb, mégis, ha vitába keveredik Ilie atyával, akkor alulmarad, mert Ilie szavai döbbenetes hatással vannak mindenkire. Élesen és tisztán csengenek, és akkora ütközések vannak közöttük, hogy szikrát vetnek.

De mégsem a szavakon múlt minden. Miklós atya mögött volt valamilyen birtok is, mintha örökölte volna valakitől, mintha csupán egy papírra vetett testamentum volna, nem létezik, de mégis ott van. Atyáink származása nem volt lényeges, és különösen kezdetekben éppen hogy nem számított, eltagadta, ki honnan jött, mégis, átsütött, hogy például Azarie atya Negruzzi-leszármazott volt, Doroftej atya meg Cantacuzino-vér, méghozzá a néhai herceg unokaöccse, és ők mindig tudtak valamit, amit senki más. Amikor a voroneciek páváskodtak közöttünk, akkor is látszott, hogy rajtuk nincs hatalmuk, vagy volt, mert megregulázták őket, de ugyanúgy, ahogy a néhai Jeremie fejedelem sem húzott csizmát a császár jelenlétében, mert egyenrangúnak tartotta magát vele, ők is önmaguk maradtak. Teofil atya, Azarie igumenünk utódja látszólag paraszti származásában sem volt csorbább, kisebb, mégis, ő maga éreztette, árasztotta származásának darócosságát. Például nem tudott öltözködni, jóllehet szeretett. Jóllehet elkezdett szeretni öltözködni, rákapott az ízére, de nem volt ízlése. Miközben Azarie atya úgy járt a bocskorban, akárha nagyúri papucsban, ünnepi háristán-ban. Ha Azarie atya olyasmit mondott, hogy „osztán", vagy „rúgja meg a macska", akkor ő is derült a mondottakon, mígnem Teofil atya szégyenkezve elharapta a parasztos szavak végét. Doroftej atya „tiszta sor"-nak mondott mindent, ami bekövetkezett, Azarie atya „bocskorszíj"-nak nevezte a sztichárion ezüstnyakbavalóját, és ezen derült vele a sekrestyés Dionisie atya, akinek ez viszont már nem állt jól a szájában; amikor Teofil atya igumenünk lett, akkor az ő beszédében meg pláne kiríttak az ilyesmik. Ő gyermekeivel is úgy beszélt, mint egy falusi gazda, aki kezdetben volt. Merthogy neki gyermekei is voltak, életének kezdeti szakaszából, amikor egyszerű pópaként szolgálta az Istent szülőfalujában. Hercegi atyáink nem nősültek, mert ők gyerekkoruktól szerzetesi életre készültek. Teofil atya értette a dolgát, elvezette a klastromot, ám bizonyos helyzetekben, akkor elvesztette a fejét, visszamenekült szobájába, és inkább sopán-kodott, mintsem utasította volna seregét. Fülét-farkát behúzta, mint akinek jég veri a szőlőjét…

Márta teste tanulmányozhatóan a közelembe került. A melege, az illata atomjaiként átpergett ujjaim között, éreztem a vérerek lüktetését a hasán. És azt is mondhatom, hogy már érkezésem előtt ismertem, folyton vele álmodtam… Nem, nem álom volt, vagy ha igen, olyan álom, amelyikre nem emlékezünk. Valamit tudva tudtam, mert láttam már, és megint egy szón múlott, hogy megtörjön a környezet ellenállása, hogy áthatolhassak a leromlott hegyeken. A szó birtoklása a hétköznapok fölé emelt, a képzelet szféráiba, és már nem éreztem ösztönzést, hogy kimondjam… Hasonló állapot, mint amikor a klastromi kulcsárral beszélek, egy bizonyos Simon atyával, aki szünet nélkül gyötör, állandóan bennem lakozik, élvezettel kínoz, és én mindent tudok róla Vaszilikától, hogy például az apja prunec volt, márpedig prunecnek nevezik a legmihasznábbakat, tehát elég volna egyetlen szó, hogy a kulcsár megtörjön, és sanyargatásomat abbahagyja, de nem áll rá a szám, valamiképpen túl könnyen jutottam hozzá. Csak képzelem, hogy álmodtam Mártáról? De ha képzelem, akkor viszont a képzelgésem is tanúja valaminek, ami talán súlyosabb a képzelgésem egyszerű tényénél.

Volt valami természetes a testében, pontosabban természeti. Történelmi táj… Néha sajnálom, hogy a magyarban nem használatosak az igeidők, nincs régmúltja a cselekménynek, a történetet megelőző történet nem folyik bele a szavakba. Márta teste időben varázslatosan kusza volt. Mert miközben idősödött, azonközben fiatalodott is. Ahogy napozott a teraszon, megleshettem, mennyire természetesen elnyúlik, nem kitárta magát, hanem ahogyan Rebeka anyó gyógyító földként borult a gyógyítandóra, úgy temetkezett ő a napsütésbe. Úgy vált eggyé a ragyogással. Mellei nem terpeszkedtek két oldalra, inkább két gubbasztó gerleként pihegtek. És így, hanyatt feküdve, az arcán is kisimultak vonásai, a nyakáról is elmenekültek a ráncok. A talpa is ránctalanul tündökölt, gyermeklányosan sima talpára a lábujjak csipketerítő apró fodraiként hurkolódtak. És ott, ahol a férfiak testéből kicsüng ékükként megnevezett nyúlványuk, Márta teste a fény szelíd örvényeivel vonzotta a tekintetet, folyami kagylók sötét héja, a vonalkák kígyózó fordulataival, két héj, amely nem záródik egészen össze, hanem a friss, tiszta víztől megmámorosodva issza a levegőt is, így érintődött össze combja a combjával, az összetapadt részek halk sóhajtásként váltak szét, majd tapadtak újra össze, minden levegővételkor.

De akár lentről, akár fentről indult el pillantásom, nem a kagylóban állapodott meg, hanem a barna anyajegyen, és annak látása olyan otthonossággal töltött el, mintha valóban jegye volna az anyaságnak… Ettől egyszeriben megint elkanyarodott az idő. Távlatosan megnyílt előttem, és a távlatok összefüggésében értelmessé vált utazásom, a sok-sok érthetetlen kaland egyetlen magyarázatként összeállt. Sőt, mintha a mi találkozásunk, vagyis beszélgetésünk, benne az én hosszúra nyúlt elbeszélésem is azért volna, hogy erről a testről szóljon, hogy mindazt, amit nem láttam a valóságban, most magam elé idézve végre felfedezhessem, és kimondjam nevét.

Föl kellett rúgnom a múltamat, hogy elrendezhessem valamiképpen. Teofil atya átkokig jutott, amikor kiléptem a klastrom kapuján. „Menj, és végy magadnak parázna asszonyt és parázna gyermekeket, mert paráználkodván paráználkodik a föld, nem követvén az Urat!", perlekedett velem, bár tudta, Azarie atya püspöki engedélye lapul tarsolyomban, ő tehát nem tud megállítani, ámbátor átkok tövisével, szózatok sövényével igyekezett utamat eltorlaszolni. „Menj csak, menj, majd lesújt rád az Úr, visszaveszi házadat a maga idejében, és mustodat is a te divatodban…"

Csak egyvalami zavart a leskelődésben: hogy a meztelenséget nem ajándékként kaptam, hanem eloroztam. A megtért, de be nem fogadott fiúként, az ablakon túlról, a poros és pókhálós padlásablakon keresztül mintha magam is piszok volnék a ház szemtükrén. Mint a moly tojása vagy mint a rothadás gombája, csupán annyi volt a kétely, de nőttön nőtt. Kivel kötöttem én frigyet? Megmutatkozik-e az, amire vágytam, ha rátöröm az ajtót vagy ha megszegem a fogadalmamat?

De vajon nem tett-e Márta számtalan kísérletet arra, hogy megmutassa magát? Talán nekem fekszik ki meztelenül ide, talán így akar elmondani valamit, amiről szavakat nem válthatunk…

Leskelődtem a padlásról, és az árnyak különös rajzokat festettek Márta testére. Szédülni kezdtem, és a bőröm úgy égett, mintha leforráztam volna magam.

Mennyire más volt ez, mint a klastrom fölötti Szamárdombon kiülni a nyári alkonyatban, szemben a vörös nap katrincája a domboldalon, lentről a falu hangjai, kutyaugatás, egy kalapács visszhangos csendülése, traktorberregés, szekérkerék csikorgása, madárhangok, gólyakelepelés… mintha ura volnék az elém tárulónak, és ettől magam is nagyobbnak éreztem magam. Márta teste kicsivé tett. Csak értetlenségemet, tudatlanságomat növelte… Apró porszem voltam annak a hegynek a tövében, amely nem-tudásomból nőtt ki. Amikor Doroftej atya hazatért Áthoszból, annyi év után, és birtokába jutott tengernyi tudásnak, és látszott arcán, nincs olyan dolog a világon, amiről ne tudna. De ő nem is figyelt ránk, hanem egy bolhával foglalkozott. Ott ültünk körülötte, szavára várva, még idősebb atyáink is csüggtek rajta, ő meg csak a bolhát babusgatta. Csakis bolhájáról mesélt, Sandruról, hogyan kell gondozni, mire van szüksége, miként kell életét és egészségét óvni. Éjszaka aztán Doroftej atya szép csendesen örökre elaludt, a bolhája pedig eltűnt. Egy darabig kerestük, mindent felforgattunk, de nem lehetett azonosítani. Mindenesetre olyan szelíd bolhát azóta sem láttam. A padlásablak mögött derül fény arra, milyen sarkalatos mindez, a tudás megszerzése, alkalmazása és megszólaltatása. De folytatom inkább!

Márta percek alatt teljesen magához tért, biztosan lépkedett vissza a hatalmas tállal, én meg vittem az italokat. Kókuszos négerkockák, mielőtt kiléptünk volna, egyet a számba tömött. Szám megtelt süteménymorzsával, szétolvadt a kakaómáz, és a barna tésztadarabokat átitatta a nyállal kevert kakaó, ám mindezt a kókuszreszelék tette megfoghatóvá, azaz megfoghatatlanná; a számban nem tudta az anyag átlépni sem a megsemmisülés, sem a formák határát, valami könnyű létezés lebegett a szám sötétjében, mégsem kínálkozott a meghatározás, miközben a kókusz csodálatos ízei rávették nyelvemet, hogy ne lázadozzon, hanem időzzön el, kutassa fel az ízek sehonnai áramát, és nevezze meg a nyálban ázó anyag elburjánzó fantasztikumát. Megint azt éreztem, hogy nincs hatalmamban egyetlen szó sem, amely eligazítana a világban, megmondaná, mit kell elfogadnom létezőként, és mit kell elutasítanom mint nem létezőt.

„Talán indulnunk kellene", szólt bátortalanul Tomsa felesége, megrémülve a palackok látványától. De Tomsa már hevesen gesztikulált. Józseffel külön dialógusba kezdtek, kissé elfordulva a többiektől, akik aligha gyanították, miről kötnek folyton egyezséget. Mert percenként megegyeztek valamiben, amire inniuk kellett.

Valójában Tomsáné sem akart hazamenni. Az elnémuló város fölött, a nagy sötétségben, a kertek közepén minden félelmetesebbnek tűnt. Borzongtunk.

Mircisorra néztem lopva. A tüzet bámulta, és amikor úgy gondolta, senki sem látja, az asztalról elcsent gyufásdobozból egy-egy gyufaszálat dobott bele, s élvezte, hogy sercegve fellobban. Semmit nem hallott a felnőttek beszédéből? Mit gondolt vajon az egészről? Szerettem volna szemét látni, de kerülte a pillantásomat. Odahajoltam, és azt kérdeztem: „Mondd, Mircisor, mi jár a fejedben?" Hallgatása nem hallgatás volt, még csak babonás elfordulás sem, amellyel a rosszat elűzik az emberek; tovább élte a maga világát, akár ásíthatott is volna, szinte csoda, hogy nem ásított arcomba, megsemmisítve közszemlére bocsátott, ünnepélyesen kimerevített életemet. És akkor, a leomlott körkép összegyűrődött vásznai között, a kialudt látomások fénytelenségén áttűnve, az is előderengett, hogy Dudu úr tudja, mit csinál, mert elpusztulhat a Kharisz szippantásától minden, ez a gyermek ugyanitt fog ülni, sértetlenül. Ez a fiú erősebb mindannyiunknál, erősebb a szétzilált nemzedékeknél, erősebb a jeleknél, sértetlen marad, anélkül, hogy hűséggel kitartana, hogy felfedné önmaga belső mását, hogy bármit is esküvel fogadna… A tűz fölött vibráló levegőben tükröződő arcok sejtelmes fintorai között az egyetlen pontosan kirajzolódó arc az övé. Ez nem a hit ereje, inkább a hitetlenségé. Vagy mégis a hité?

„Valaki jár a kertben", suttogta Tomsáné, „hallom a lépteit. Most megállt, talán, hogy ne halljuk…"

„Képzelődsz, asszony."

„Nem halljátok, mintha morogna valami."

„Talán egy sündisznó."

„Nem, a föld…"

„Ne ijesztgesd szegény Mircisort, mert megint megkukul."

József fát dobott a tűzre, fellobbant a láng, pattogott a szikra. „Most megint hallom", suttogta Tomsáné. Hallgatóztunk, s szemünk mellé ellenzőt formálva bámultunk hátrafelé. József felállt, s járt egy kört, persze nem távolodva el túlságosan. „Senki", jelentette.

Visszaült, Márta mellé. Most mindannyian érintettük szomszédunkat, ki átkarolva társát, ki csak térdével érintve a másik térdét vagy könyökével könyökét, közös homlokzattá szorultunk össze, ahogy a házak érintik egymást lent a Főtéren: miközben a homlokzatok egyetlen közös fallá olvadnak, mögöttük különálló lakások, szobák, ahol titokzatos szertartás szerint szeletelnek az élet kenyeréből, udvarok, ahol gyermekek sivalkodnak vagy verekednek.

Szerette volna Tomsáné, ha imádkoznék, ő tudja, hogy az unokáját is én mentettem meg a gonosztól. Tudja, hogy itt nincs mindenki a mi hitünkön, talán nem is illendő kérés, mert ez a ház s ez a kert mégiscsak a szenátor úré, de hát mindannyian ezen a földön élünk, ebben az országban, és hát ő szeretné, ha elmondanék egy imát, és talán Isten is megbocsátja, hogy mi most így kiimádkozzuk, vagyis kifelé imádkozunk, bepillantást engedvén másoknak, a katekumeneknek, de nagyon fél, nagyon félti urát és unokáját is, mert hiába is mondta a rendőröknek, miféle dolgok történtek itt az elmúlt hónapokban, nem hittek neki, le sem jegyezték szavait, egyik fülükön be, a másikon ki. „Atyám, mondjon imát értünk. És aki akar, velünk tart." Aztán ő maga kezdte el, énekelve a régi imádságot:

„Beszédemre, kérlek, figyelmezz nagy ég,

Keserves jajszóval járulok most eléd.

Halld meg te is, ó, föld, panaszim folyását,

S itasd fel szememnek sűrű könnyhullását.

Az emberi nemnek apraja és nagyja

Velem együtt sírjon fennszóval jajgatva…"

Nem tudtam bekapcsolódni, de már nem is várta, hogy megtegyem, szemét lehunyva feledkezett bele az énekbe. A többiek a tűzbe bámulva hallgatták. Előttem megjelent Doroftej atya hatalmas pentakosztarionja, amelyben ez az imádság is megtalálható, méghozzá vastag fehér kartonlapon beragasztva, nehogy ismét kitépjék onnan, mert elterjedt, hogy aki ezt az imádságot egy papírra jegyezve kebelében hordja, azt elkerülik a tolvajok, sőt a szekérbalesetek is. Képzeletben belelapoztam ebbe az öreg könyvbe, lapjaira életem eseményei vándoroltak át, rajta volt a klastrom a lapokon, a szerzetesi élet egy-egy jelenete, esős nap, havas nap, hol szél fújt, hol nap sütött, és madarak csiripeltek az ágak között, aztán egyszer csak utamat láttam keresztül a hegyeken, vonaton kanyarogtam, szerpentineken buszoztam, majd a sok megható képen keresztül elérkeztem egy laphoz, amelyre egyetlen betű nem rajzolódott.

„Kire gondolsz?", kérdezte Márta suttogva. „Van testvéred? És anyád?"

„Nem, rá bizonyosan nem", feleltem hangosan, mire mindenki felém fordult. Halkabban folytattam: „Nem, most éppen egy fára gondoltam." „Milyen fára?" De nem feleltem.

Visszaforgattam a lapokat… Mi ez, hol vagyok? Á, igen, Dudura várok a Hója tövében. Nem érkezik, talán a szél miatt. De ott a hársfa, és mintha rá vártam volna, átölelem fél karral, és hozzásimulok. Muma, suttogom, mert így neveztem anyánkat. Így szólította nővérem, és így én is. Muma!

Sokáig maradhatnék. Hozzádtapadva… Amit te kilélegzel, én azt beszippantom, amit én kilélegzem, te azt beszippantod… Nincs ennél mesésebb harmónia.

Ezt éreztem Márta szorításában is: anyagunk közös; teste merő puhaság, kedvesség és ajnározás, apolgat és játszik velem, és nekem adja táplálékát, vegyem a számba, ízleljem meg. Gyermekem, mondja, s mosolyog, mert azelőtt épp azt mondta: atyám.

Szeme lehunyódik, alszik. De a teste ébren marad, és ad, és ad. Ajándékozza ajándékait. Önmagát. Teste kenyerét és tejét. Adná. De csak a fájdalmat adhatja, a kétségbeesett ürességet, az elapadt életet, a kiürült reményt és a megkopott jövőtlenséget. Fiacskám, gyermekem, suttogja.

A néma, meleg test. Mennyire vágytam, hogy ráhajoljak hasára. Egyszer Annát vártam a nappali hintaszékében, az ablakon keresztül kiláttam a térre, és elmerengtem, mert Párizs jutott eszembe, ahol Miklós atya jóvoltából képzeletben is kiválóan eligazodtam, felismertem az utcák és terek legapróbb részleteit. Hátam mögött Márta a fürdőben zuhanyozott, hallottam, hogy leállítja a zubogó vizet, és szappanozni kezdi magát, a hasát hosszan kenegette, masszírozta, hallottam azt a jellegzetes, klotyogó, bonyolult hangot, nem értelmezhető dallammal. A Nagy Húsvéti Liturgiában, midőn a hét szerpap is rázendít, a plágiosz prótosz dallama mögött hallható egy nem énekelt, mégis kialakuló, aligha a fülünkkel felfogott dallam. Tündöklő árnyékhang. Nagyon sokáig a fülemben maradt ez a klotyogás; később Anna megérkezett, indultunk haza, de ahogy a kicsi parkon keresztülvágtunk, megkívántuk a park illatait, és tettünk még néhány kört, köröztünk a város fölött, mert valóban úgy tűnt, a fenyőfák csúcsain lépkedünk; a Szent Mihály katedrális vitorlásként magasodott előttünk, aranykeresztje fölnyúlt a nap fényéig, mintha arról szándékozna értesíteni, hogy létezik még egy ég, ahol örök ragyogás van… és ekkor váratlanul, valóban váratlanul ért, Anna karomba öltötte karját, egyetlen mozdulat, amivel e hónapok alatt megérintett, láncszemmé formált kar, mintha együvé tartoznánk. Az aranykereszt fényküllői ráhullottak a háztetőkre, a távoli dombokra, mintha eső esne, és a fény valóban vízként folyt le a csatornákon és a domboldalt felszabdaló árkokban. Az aranyfelhők egyre alacsonyabbra ereszkedtek, színpompás ruhájuk bemutatásának szenvedélye egyre közelebb csalta őket, míg végül már ott lebegtek fejünk felett, akárha arany esernyőink. Aztán szinte felsikoltott Anna: „Jesszusom, mennyi légy!"

Legyek? Különös, hogy este is meg-megjelentek. Amióta a hegyeken átjöttem, bosszantó kalandjaim voltak velük. Nálunk a sárga legyektől kellett félni. Ha a sárga légy megcsípett, az hetekig viszketett. A csípést apró vércsöpp jelezte, amely nem alvadt meg, még sokáig szétkenhető volt. A fekete legyek békések voltak, és a kicsi, kék legyecskéknek hosszú, fátyolos szárnyaik voltak, mint Prikop festményein az angyaloknak. Prikopot érdekes módon nem nevezte senki atyának, jóllehet kalugyer volt, nagyfogadalmú. „Nézd meg, micsoda poklot festett az ikonosztázra, abból beleláthatsz a lelkébe is. Bűnökkel teli a lelke!", dohogta Vaszilika (akit szintúgy nem illettünk atyaként). „Miközben ő festi messze vidéken a legszebb angyalokat." Az angyalok másai falubeliek voltak, a legszebb fiúcskák, merthogy Prikop nem hívhatott lányokat a kolostorba. Ebből aztán elindult a szóbeszéd, Prikop és a bűnös eltévelyedések. Hát akkor majd nem hív senkit, képzeletére hagyatkozik, csakhogy ekkor elindult az igazi gyalázkodás, mert a hoppon maradt falusiak így álltak bosszút az elmaradt illetményért, kiszínezve hazudták el, mit tett velük a bűn útjára lépett atya. Prikop végül annyira megundorodott az egésztől, hogy „ha már lennie kell, hát legyen!" felkiáltással visszahívta az ifjakat, és napokig tartó orgiákat rendezett. Azalatt pedig megfestette a poklot, és az ördögök, mondanom sem kell, kiknek a vonásait viselik.

Dudu mindig futva érkezett a találkáinkra. Talán attól félt, hogy nem várom meg. Összefüggéstelenül mesélt a cipőjéről, hogy minduntalan kifűződik, ami komoly baleseteket okozhat. Leguggolt, cipőjére hajolt, majd kibogozta a fűzőt, hogy aztán alaposan visszabogozhassa, akkurátusan elidőzve a madzagszárak kiegyenlítésével. Érdekes módon egyik cipője párhuzamos, másik fenyőágas mintával volt befűzve. Mint aki ebben sem jutott dűlőre… Mielőtt magával cipelt volna, szembefordult velem, és azt kérdezte, hiszek-e neki.

Mit felelhettem? Én csak egyvalamiben tudok hinni, de ez a hit is inkább hitetlenségnek nevezhető. Az ideológiáktól rettegek. Miklós atya félelme van bennem, ő még Dosztojevszkijt sem szerette, mert ideologikusnak tartotta, azt mondta róla, összetéveszti a lélektől valót a lelkizéssel. Akkor már inkább Proust, e dekadens nihilista! A lélek melegét elveszítő, kihűlő világról írt, ahol már annyira reménytelen és képtelen az élet, hogy csupán állatok kóborolnak, néhány lélekfagytűrő állat. A lélek visszatért oda, ahol a törvények igazi birodalma van. „Figyeljük meg", intett Miklós atya, „ez a nihilista író a halott földgolyót festi elénk, ám következtetéseiben eljut az égi törvényekhez." Teofil atya viszont rabja volt az ideológiáknak, jóllehet ő „idegológiá"-nak mondta a maga előkelősködő nyelvén, és egyszerűen nem vett be dolgokat, hadakozott ellenük, azt mondta, „a hamis idegológiákat ki kell irtanunk", miközben ő volt az ideológia legkilátástalanabb börtönében. Nem vette be az ősembert, a majomembert, a föld gömbölyűségét, a gravitációt, a holdutazást. Amikor a szamárdombi barlangból kardfogútigris-fogakat, mamutlábszárakat, kőbaltákat hoztunk neki, akkor egyszerűen azt mondta, hogy disznócsontok (a tatár elől felhúzódó falusiak kondájának maradéka). Egyébként hajmeresztő dolgokat hitt, példának okáért, hogy a férfi éjszakai gerjedelmét a bolha és a tetű csípésével meg lehet előzni, úgyhogy azt tanácsolta, ne irtsuk se a bolhát, se a tetűt. Annyira elvakult volt, hogy a perikópákat sem olvasta rendesen. Ha valami megkérdőjelezte tudományát, és akadt ilyen része Mózes könyvének is, például a Genezisben, ő a maga változatát olvasta fel, egyszerűen elferdítette a szavakat, és az istennek sem lehetett jobb belátásra bírni. Miklós atyának keserűen kifakadtam, „Teofil atya bárcsak ne volna közöttünk", ő értette, miért mondom ezt, mégis megvédte. „Láttad már őt, hogyan imádkozik? Hangosan és szívet tépően zokog, persze, színjáték, de mégis erős." Amikor kételkedve néztem rá, akkor megerősítés céljából bevitt a templomba, a falubelibe, és ott megmutatta Prikop festő művét, aki az Úr Színeváltozásának pillanatát festette meg, oly csodálatosan, hogy sokfelől zarándokoltak ide a bámészkodók. Megmutatta az apostolokat, jegyezzem meg jól az arcukat. Majd bementünk a falubeli kocsmába, ahol rábukkantunk három férfira, idősek voltak már, de arcuk vonásaiban rájuk ismertem. Az egyikkel, aki a legkevésbé merült az alkohol kábulatába, szóba elegyedtünk, faragatlan, durva, erőszakos ember volt. Kecskepásztor nyáron, de már azt sem igen bízzák rá, mert folyton részeg. János, a legszeretettebb tanítvány arcmását kölcsönözte tőle Prikop, a festő. „Hogyan tud a kép mégis oly tiszta maradni?", kérdezte Miklós atya. „Hogyan tud megszabadulni az arc fogságából? Édes gyermekem", mondta, meghatódva saját felfedezésétől, „egyben kell látni a világot, Isten teremtményei vagyunk. Legyen szemünk meglelni azt, amit meg kell lelnünk, és meglátni benne azt, amit meg kell látnunk."

„Hiszed, hogy helyes úton megyünk?", faggatott Dudu úr, „Hiszel bennem? Mert ha nem, nem jöhetsz velem."

„Úgy beszélsz, mint egy próféta", mondtam neki.

Dühös lett, azonnal forduljak vissza, kiáltotta, csalódott bennem. És meggyorsítva lépteit, faképnél hagyott.

Visszaereszkedtem a domb aljába, újra ott tébláboltam a hársfa mellett. „Gyere velem", kérleltem. De ő persze nem mozdult. Hát nem érzi, mennyire szeretném? Megszakad a szívem érte, egyetlen lépéséért… Ha ehhez nincs istenadta ereje, legalább reccsenjen meg, bár egyetlen levelét hullassa elém. Vagy lobbanjon lángra! A legjobban vágynék valamilyen jelre… Hát hiába jöttem a világra?!

Mintha mindenki hadakozott volna a Kharisszal. A járókelők nekidőlve a levegőnek, nagy-nagy erőfeszítéssel meneteltek előre, mintha hatalmas mágnes szippantaná őket a föld gyomra felé. Leszállni a mélybe, megütközni a szörny-nyel! Az is harc, ha megpillanthatom. Látni az ellenfelet, már győzelem. Legyőztem valamit, legalább a képet, amit magamban hordozok. Amikor a sokadalom a hídra ért, egyszeriben megkönnyebbültek a lépések. A szemek kikerekedtek, az arcok kisimultak. Mintha szél repítette volna keresztül a folyón az iménti erőfeszítéstől elcsigázott embereket. Mulatságosan kapálóztak, a súlytalanság érzetétől összezavarva. Ám ahogy oldalra pillantottak, a látványtól újra megtorpantak: a mederben alig csorgott víz. Inkább csak a szennylé. Én is megtorpantam a hídon, és a karfán áthajolva szemlélődtem. Jármű nem közeledett, mégis remegett a korlát mellkasom alatt. Olyan magányba taszított ez a remegés, hogy felszálltam egy zsúfolt trolira, jóllehet még Anna távoli lakásából is saját lábamon mentem Mártáékhoz. Jólesően fúrtam bele magam a tömegbe. Keményen összeálló tömb volt, nem lehetett senkit lefejteni… Meleg volt és büdös, nem, nem büdös, mert nem volt kellemetlen. Odatapadtam én is, és nem maradt erőm, hogy lekászálódjam, hagytam végigvitetni magam a végállomásig. A Csillagvizsgálótól ereszkedtem le Józsefék házáig. A tömeg nem érezte a föld alatti fenyegetést, talán ellent tudott állni, ahogyan egy hatalmas kődarab is könnyebben a nekizúduló víznek szegülhet, mint egy parányi kavics. És amikor leszálltam, mintha szélesebb lett volna a vállam, és mintha erősebb lett volna a karom, vastagabb a combom. Kicsit sajnáltam, hogy eddig gyalogosan jártam. De később, miközben a leszállókkal sodródtam lefelé, már értetlenség és félelem volt bennem, megijedtünk egymástól, szétrebbentünk: az előbb egymásra tapadva utaztunk, most elfordítjuk tekintetünket. Ám voltak, akik kevésbé távolodtak, mi több, szövetkeztek, miközben mindig maradt valaki a közelükben, aki senkivel sem kötve szövetséget, titkos, láthatatlan pecséttel megszentelten menetelt; mindig maradt egy, akit a többiek bekeríthettek. Mintha kétféle emlékezetet hordoztak volna magukban. Az egyik a tömeg emlékezete, erős és dicsőséges képződmény, amely kiszippantotta a magányos lények emlékeit, közössé tette, és hazugságként tornyozta föléjük, jóllehet ők valami dicsőséges történelemnek látták… Ahogy a sarkon befordultam, a szemközti domb úgy tűnt elém a fák résein, hogy azonosíthattam azt az utcasarkot, ahol a hársfa áll. A fájdalom sarka, innen nézve, az emlékek sarkáról. Vajon mit tud kezdeni mindezzel a mögöttem tornyosuló tömegemlékezet? Óh, vajon Milkov, te bolond, mit csinálsz most? Hogyan áll Világkrónikád? Mióta eljöttem, először jutott komolyan eszembe az az őrült ötlet, hogy soha nem térek haza; immár nem csupán Dudu elől menekülve, oda térek, túl a keresztény világ határain, a föld