ö. F. T.-nak és Zelki Jánosnak

 

Esik a hó, reggel óta esik, és este van már, amikor leülök a konyhaasztal mellé, és vizes a kezem a mosogatástól, nézem a cseppeket a bőrömön, a kezem ráncaiban, nézem a cseppeket a szárítóra támasztott tányéromon, nézem a cseppeket a poharamon, nézem a fényt a vízcseppeken, nézem a fényt a csempéken, a foltokat a viaszosvászon terítőn, nézem a sötétséget a túloldalon, nézem a sötétséget az ablakban, s azt, ami még azon is túl van, lám, este lett, és esténként én mindig azt kérdezem magamtól, hogyan lehet az, hogyan, az emberek vajon hogyan tudják elviselni az életet. Mert nem csak az idő folyik el előttem, az elmúlt napok, az egyformán lecsöpögő évek, de látom az árnyékokat is a konyhakövön, és a lábam alatt olyan a kövek rácsa, mintha árnyék volna. Nézem a párkányon, a járdán, a fák csúcsain világító havat, nézem a fákat, tudom, hogy folytonosan csak arra várnak, hogy a szél megérintse őket, nézem a fénybe hulló hópelyheket, felvillannak és a sötétbe olvadnak újra, alig volt reggel, s már este van megint.

Este van és sárga a lámpa fénye, lefekszem majd, és azt álmodom, hogy sárgák a levelek a kertben, a régi-régi mezőtúri kertben, ami álmomban éppen olyan, mint Nagyapa és Nagyanya idejében, fehérre meszelt fagerendák a verandán, a régi-régi verandán, ami már nincsen, a vadászházban, ahol Nagyapa és Nagyanya lakott, ahol olyanok a repedések a deszkákon, mintha megvastagodott erek ütköznének ki a szeplős bőr alól, s a festék pikkelyekben potyog a kőre, apró szemű, véghetetlen havazás.

Táncolunk a verandán, Attila és én, és tudom hogy ezt álmodom, és már mielőtt elaludnék, örülök az álmomnak, és amikor álmodom, akkor is örülök annak, hogy álmodom, táncolunk, és a leveleket odakint felfújja a szél, sárga csipkefüggöny szakad fel az avarból, fel a fák kopasz ágai felé. A ház mélyéből, a félhomályból szól a zene, ugyanaz a keringő, mint ami megállás nélkül szólt hajnal ötig a Tisza Szállóban, herkulesfürdői emlék egy éjszakából, amikor bálkirálynő lettem tizenöt évesen, tizenöt évesen, ragyogón és fényesen, tizenöt évesen és egészségesen, a gyöngyös fehér ruhámban, izmos lábbal és egyenes derékkal, pedig még csak öt éve múlt, hogy a városi balettiskolába jártam, végig a fasoron, spicc, előrehajlás, a csukló könnyedén felfelé fordul, hazafelé burkolózzanak be jól a kisasszonyok, mert alattomos ám a novemberi szél, az Operaházban fogok táncolni Budapesten, kontyocskám lesz ezüstszínű csattal, koronával, s a bőrömet is ezüstre festi a lámpák fénye. Édesanya, mondtam a konyhaajtóban állva, Édesanya, de a hangom elcsuklott, és nem bírtak már a térdeim, ideggyulladás, ez a baj, kisasszonyka, mondta az orvos az ágyam fölé hajolva, nagy baj, nagy baj, nagy a baj, éreztem a szakállából áradó dohányszagát. Centivel méregette a lábaimat, hat hónapig mozdulni se, betakargatva a szanatóriumban a paralízises gyerekek között, egy év múltán adott engedélyt, hogy újrakezdhessem a táncot, de húsz perc csupán, emelte fel a mutatóujját, szigorúan napi húsz perc, ó, kérem, balettáncos ugyan nem lehet, boldog azonban igen, s tudja mit, kisasszonyka, ha más nem, ott vannak még a standard táncok is, nevetett, és a dohánytól sárga bajsza mögül elővillantak a fogai, meglehet, ő tréfának szánta, én viszont megfogadtam a szavát, keringő, keringő a Tisza Szállóban hajnal ötig, a bálkirálynő, akinek az édesanyja álmosságtól pirosodott szemmel ül az asztal mellett, nézi a lányát, aki újra táncol, bálkirálynő, s máskülönben kislány, alig negyven kiló.

Amikor Apának vittem a reggelit a központba, láttam a feliratot a kirakatban: tanulót keresünk, ta-nu-lót, ta-nu-lót, ismételgettem magamban felfelé a lépcsőn, és az ezüstszín ételesdoboz tetején ritmusra csattogtattam a fogantyút, hopp, te bálkirálynő, hopp, te kislány, kiáltott rám az egyik főnök úr az asztal mögül, s még fel sem ocsúdhattam, már elébem állt, úgy kapott fel az erős karjaival, mint egy göngyöleg angol szövetet, hopp, te kisasszony, alig negyven kiló, s máris a másik főnök úr kezébe dobott, repültem és kibomlott a hajam, szikráztak a lámpák az irodában, nézze, könyvelő úr, kiáltották, micsoda madárka ez, mert ott állt Apa is az ajtóban és nevetett, ezüstszínben ragyogott a bőrünk. Csakhogy egy hét múltán Apa katonaruhában ment el, s nem jött haza még akkor sem, amikor megkezdődtek a bombázások, június volt, június második napja, és a vasútállomás körül egyszeriben lángba borultak a házak, a debreceni vasútvonal, azt támadták a gépek, aki tudott, a kubikgödrökbe bújt, de találat érte a fertőtlenítő faépületeket is, úgy lobogtak zsírosan pattogva a langyos kora nyárban, mint a fáklyák, égtek a gerendák, és nem lett este és nem lett már sötét, egy letört tégla csapódott a karomnak, s a testem csupa vér volt, pedig meg se karcolódott a bőröm, vér folyt rajtam, de másvalaki vére, így estem be az óvóhelyre, ahol Édesanya a szomszédékkal bújt össze, a magára maradt Lazányinéval, aki a melléhez szorította a kilenchónapos kisbabáját, és nézte, ahogy Édesanya magához szorítja a nagyobbik lányukat, még akkor se tudta elengedni, amikor végre megfogta az én síkos kezemet, így kuporogtunk a pincében öten, tágra meredt szemmel, szorosra préselt szájjal.

Nyolcvankilenc évesen nekem már nem árthatnak semmiféle bombák, mondta Nagymama, nyolcvankilenc évesen már csupán vékony hártya zizeg az élet és a halál között, hozzáérsz, és máris átszakad, és mint annyi minden más, eltűnik a félelem, még ha addig végigkísérte volna az életedet, akkor is, és úgy is tett, ő fent maradt a házban, és kiállt az ablakba, és mindent látott, nemcsak nem félt, de erőnek erejével kényszerítette magát, hogy lásson, hogy megjegyezze, megjegyezze és elmondja nekünk, hogy mire képes az ember, ha ölni akar, látta az alacsonyan szálló szürke gépeket, és látta a fekete füstgomolyokat, amik úgy meredtek a mozdulatlan égre, egyre sűrűbben, mintha belőlük nőne ki az alkonyat. Érezte, hogy egy eltévedt bomba ott, Mezőtúr felé felgyújtotta az odahagyott kúriát, érezte, mert hiába kapaszkodott az ablaktámlába, jeges víz ölelte körül, és nem bírták megtartani a lábai, jaj, a ház, jaj, Apa, jaj, azt hihettük, hogy ennél rosszabb már nem is jöhet, pedig ez csak az első bombázás volt, a júniusi.

Augusztus huszadikán éppen bent állt az emberekkel zsúfolt szerelvény a pályaudvaron, amikor megérkeztek a gépek, nem volt sok idő, s már el is mentek, eltűntek, de a hangjuk még a házak fölött lebegett, gomolygott, mint a füst, a vonat kapta rögtön az első találatot, a sínek meggörbültek a sok robbanástól, égtek a kocsik, és hallatszott a fa ropogása, mert ahogy elült a a repülők robaja, szinte csend támadt, jó munkát végeztek a pilóták, mert nem maradtak sebesültek, hogy sírjanak és jajongjanak, nem voltak ott, csak halottak, és a pincékből előfutó emberek zihálása és a munka, hiszen a felnőtteknek az egyben maradt holttesteket kellett sorba rakniuk, a gyerekek pedig a szerteszét szóródott kezeket, lábakat szedték össze, ki amit talált, kapkodva, mint a mezőn, a lángok és az augusztus forróságában, nem is síkos volt már a kezem, de száraz, száraz, mint a leégett tarló az állomás túloldalán, kéz a kezemben, a megalvadt vér pikkelyeivel, összedobált emberek a csatakos sátorlapon.

És tavasszal, amikor már vége volt a háborúnak, sütött a nap, megint negyven kiló voltam, negyven kiló göngyöleg, kifakult és elöregedett szövet, amit molyok és férgek rágtak használhatatlanná, láttam a főutca romjai közt, hogy kiégett az a ház, a márványlépcső kicsorbult, mintha egy harapás nyomát őrizné, betört az a kirakat is, mindenütt téglák és félig elégett papírlapok, de mögötte, a vak keret mögött egy szögön valamiképp fent maradt, és még akkor is lógott a felirat: tanulót keresünk, ta-nu-lót.

Lefekszem majd, és azt álmodom, hogy szól a zene, az ágyam fejénél kattog a kisszekrényen az óra, pedig a mutatók meg se mozdulnak éjszakahosszat már, s a fürdőszobában cseppenként toccsan a lavórba a víz, mégse gyűlik fel sohasem, behunyom a szemem, mert már így is álmodom, harminchét négyzetméteren élek, de csipkefüggönyt húznak körém a sárga levelek, körbe-körbefordulunk és felemelnek, felröpítenek, mint egy áttetszővé kopott száraz levelet, szitakéreg, amin átcsurog az idő, körbefordulunk, és én egészen közelről látom a férjem szemét, látom, barna-zöld szálacskák sorakoznak benne, összeszorulva, mint egy virág szirmai, kicsi bogarak közöttük az apró fekete pontok.

Anyámtól örököltem a szemem, mondta mosolyogva, majd meglátod, anyámtól a szemem és a kezem is.

Igaz, én a lábát láttam meg legelőbb, az erős, izmos lábszárát a khakiszín nadrágon át, ki tudja, talán a tánc miatt figyeltem erre, vagy csak mert ahogy elhajtott a bolt előtt a biciklin, nem lehetett nem észrevenni, ahogy a lábszárán a nadrág megfeszült, Abonyban volt ez már, az ÁFÉSZ-boltban, az államosítás után.

Apa ott ült a hideg tűzhely mellett a konyhában, Édesanya mosogatott, Apa nézte némán a ráncokat a kezén, a cseppeket a tányérokon, a cseppeket a poharakon, nézte a fényt a vízcseppeken, de egy szót se szólt, nincsen már tovább, mondtam nekik, ezüstkoronácska a hajamon, nincsen már tovább, micsoda madárka ez, spicc, előrehajlás, a csukló könnyedén felfelé fordul, otthagytam a polgárit, mondtam nekik, Apa még akkor se emelte fel a fejét, bolti eladó leszek, mondtam, textiles, kereskedelmi tanuló, férfi-női divatáru-eladó.

Így lett az én polgári iskolámból kereskedelmi, így lett az én ezüstkoronács-kámból sötétbarna munkaköpeny, így lettem én negyvenkilenc szeptember elsejétől hivatalosan is segéd, olyan segéd, aki már októberben kétszer annyi fizetést hozott haza, mint amennyit az apja kapott.

Holnaptól már nem a miénk a bolt, kisasszonyka, állt elém szomorú mosollyal a főnök úr, holnaptól vagy holnaputántól, lám, már semmiféle vékony hártya nem feszül a napok között, egybemosódott az idő, és nem is folyik, de hömpölyög, államosítás, kisasszonyka, mondta a főnök úr, és mosolygott, ám én éreztem rajta az alkohol szagát, pedig tudtam, hogy soha nem iszik, csak egy koccintás, kisasszonyka, emelte fel a poharát, egyenesen állt, de a pálinka mégis az olajos padlóra csurgott, aztán menjen, álljon be egy állami boltba, ne vitatkozzon, az embernek meg kell tanulnia, miképpen viselheti el az életet.

Abonyba jártam reggelente a busszal, sötét volt, mire hazaértem.

Már harmadszorra tért be a boltba, mire odáig merészkedett, hogy megmondta a nevét, ácsorgott a pult túloldalán és csak nézett, később vallotta be, hogy azideig még azt se tudta, hogy miféle bolt ez itt, minek egy tanítónak a divatra gondolnia.

Ő még sohase is ismert nőt azelőtt.

Egy inget szeretne venni, préselte ki magából a szavakat.

Láttam, hogy az arca lángvörös lett, láttam a biciklijét odakint a falnak döntve, egy fehér ünnepi ing, azonnal, kérem, válaszoltam neki, de úgy, mintha énekeltem volna, és könnyedén felléptem a polchoz támasztott létrácska alsó fokára, éppen csak, hogy elérjem az ingeket, s hogy a barna köpenyem alsó szegélye feljebb csússzon a lábszáramon, annyira, hogy ne lehessen nem látni a táncban erősödött vádlikat, a vékony bokát, hagytam neki időt, mielőtt visszafordultam, hagytam, hogy összeszedje magát, egy fehér ing a tanár úrnak, akkor mondta meg a nevét is, ha eljönne velem, suttogta maga elé, akárha a fehér ingnek mondaná, ha a Tisza Szállóban táncolhatnánk, boldoggá tenne a kisasszony, ha eljönne velem.

És a szálló nagytermében ragyogtak a fények, keringő szólt, és fordultunk körbe-körbe, és én minden egyes fordulónál láttam a szálló főpincérét, fekete hajú, gyönyörű, fekete szemű férfi volt, fordultunk körbe, ám nem volt egyetlen tánc, hogy le ne kértek volna, minduntalan megálltak mellettünk a férfiak, és a fejük biccentésével jelezték, hogy táncolni szeretnének velem, ez volt az én második bálkirálynőségem, s ráadásul ugyanott, ugyanabban a teremben, a ragyogó fények között, egymás kezéből ragadtak ki a férfiak, és a cipőm alig-alig érintette a padlót, és éreztem, hogy a fülem mögött elszabadult a hajam, de én ezt se bántam, mert tudtam, hogy ezen az estén nincsen olyan, ami ne tenne még szebbé és csábítóbbá, nincsen olyan.

Nyolc hónap múltán volt az esküvőnk, azelőtt egy héttel láttam először az anyját, láttam az ő szemét is, a barna-zöld szálacskákat összeszorulva, mint egy virág szirmai, kicsi bogarak közöttük az apró fekete pontok, nekem csak a fiam maradt, mondta, és közel hajolt hozzám, csak a fiam, érted?, és felizzott a parázs a cigarettája hegyén, Erzsébetnek szólítsál engem és tegezzél, Erzsébet, légy szíves, így kell mondani.

Csinoska vagy, de ebből ne gondoljál semmit.

Vácott van egy nagy házam, ott fogtok lakni.

Hat szoba, nektek máshol meg úgysincsen helyetek.

Karácsonyra már beköltöztünk, Jókai utca egy, a Vörös Csillag étterem mellett.

Néztem reggelente az anyósomat, akit Erzsébetnek kellett szólítani, Erzsébet, légy szíves, akkor tudtam meg, hogy a Duna-parti fegyház igazgatója, ráadásul országgyűlési képviselő, néztem, hogy micsoda gyönyörű asszony, olyan, mintha folytonosan vendégségben lenne, karcsú és fehér bőrű, mint egy porcelánbaba, hűvös tapintású a tenyere, és mint a gyöngykagylók, csillogtak a körmei, magas kontyba fésülte ébredés után a hosszú, fekete haját, a bejárónő segített neki, mindig nejlonharisnyát hordott és magas sarkú cipőt, a férfiak kinyitották előtte a szürke autó ajtaját, tisztelegtek, kék füst lebegett a hó felett, amikor elmentek, szitált a dér, ahogy megrázkódtak a park bokrai.

Sok hó esett azon a télen, és a vastagra hízott ágak közt reggelente átsütött a nap, egy hét múltán merészkedtem először a városba, arra ne is gondolj, hogy dolgozni mennél, mondta halkan az anyósom, éreztem a kölniillatával keveredő cigarettaszagát, legyél itthon, az a dolgod, és ne állj folyton az ablak előtt.

Azt akarom, hogy a fiam boldog legyen.

Attila, én ezt sokáig nem bírom.

A fiam kedvéért vagy itt, de tudjad, hogy amikor nem látlak, akkor is rajtad tartom a szemem.

Lementem a Duna-partra, néztem a bazaltszínű víz felett imbolygó sirályokat, eltűntek és felbukkantak megint, a ködben éppen így imbolyogtak a láthatáron a fegyház őrtornyai, a túlparton szürke falként olvadtak össze a fák.

A székesegyház előtt senki nem taposta el a havat, mindössze egy keskeny csapás vezetett az oldalajtóig.

Édesanya azt akarta, hogy táncosnő legyek, Apa apácának képzelt el, én meg itt állok a jégvirágos üvegnek dőlve, kasmírkendő takarja el a hajam.

Onnan fentről, a félhomályból nézett vissza rám az Isten sápadt fia.

Olyan az ég a tetők felett, mintha a folyó hömpölyögne hangtalan.

Fordítva állnak a fák, a gyökerük mered a levegőbe kopaszon.

Kipirultan és fáradtan, de mégis jókedvűen értem haza, ez volt talán az első nap, hogy még énekelgettem is egy kicsit, délután a ruháimat hajtogattam, körbe-körbefordultam a nagy asztal körül, átölelt a ruha ujja, illatos szappant dugtam az ingek közé.

Sötétedett már, amikor hallottam, hogy csapódik az autó ajtaja, Erzsébet, tálalom a vacsorád, szaladtam ki a bejárathoz, addigra ott állt az ajtónak támaszkodva, nem is nézett rám, csak ütött, alulról, és olyan gyorsan, hogy nem láttam a kezét, hátratántorodtam a pofontól, visszaestem a nagyszobai küszöbön át, nem csak mert rettenetes erővel vágott az arcomra, hanem mert engem senki még meg nem ütött, ott feküdtem hanyatt az ajtóban, ő pedig fölébem állt, közel hajolt hozzám, olyan közel, hogy láttam a szemét, láttam a barna-zöld virágszirmokat, suttogott, én mégis úgy hallottam, mintha kiabált volna, hol jártál ma, csupán ennyit kérdezett, s ezt is inkább mondta, semhogy választ várt volna, hol jártál, én mégis válaszoltam, a városban, a városban sétáltam, és a parton, a folyónál, és a régi házak között, és a templom, tette hozzá még halkabban, igen, ott is, tönkre akarsz tenni, ugye, s ezt most mintha valóban kérdezte volna, Erzsébet, én soha, kezdtem volna a választ, de akkor megint megütött, a földön feküdtem, ám a fejem így is a padlóra koppant, nem fogsz tönkretenni engem, hallottam még, és a szoba homályba borult, annyit láttam még, hogy Attila a bejárati ajtóban az anyja mögött áll.

Engem soha még senki meg nem ütött, mondtam a férjemnek.

A szája elé tette az ujját, mutatta, halkabban beszéljek, hatalmas ez a ház, mégis minden kihallatszik a szobából.

Tavaszra kivirágzott a túloldali park minden fája és bokra, délutánonként a nyitott ablaknál ülve hallottam a folyami uszályok és vontatóhajók hosszú kürtjeleit.

A Tisza Szállóra gondoltam és a gyöngyös fehér ruhámra, a fekete, bajuszos főpincér tekintetére és a főnök urakra az egykori irodában, a repülésre, amikor kibomlott a hajam, erre gondoltam, és azt mondtam hangosan: sétálni megyek.

Csak az előszobai óra kattogása felelt.

A dóm előtti téren olyan volt a macskakövek rácsa, mintha árnyékok futnának szerte a kövön.

Álltam a cirádás vaskapu előtt, de a kilincset lenyomni mégse mertem.

Megjött aztán az április, a nagyhét és a húsvét, ami odahaza nálunk mindig is a legszebb ünnep volt, barkák és harsogó levelek, Édesanyával közösen díszítettük fel a lakást, az ajtók fölé zöld ágakat, Apa mosolyogva nézte, no, hát akkor majd most egyedül fogom, nem, nem is, a lakás, a ház legyen a Margit, a cseléd dolga, de a mi szobánk az enyém, az ablakba gyertyát tettem és azt a fehér márványkeresztet, amit Apa a fogságból hozott haza.

Tele volt a város is vörös zászlókkal, április négy, a felszabadulás ünnepe.

A férjem anyját most nem a saját autója hozta haza, egyenruhás férfiak ültek elöl és mellette is, magyar és orosz tisztek, kinyitották előtte az ajtót, az egyikük kezet csókolt neki, hanem az anyósom nem is figyelt már rájuk, nem állt meg velük beszélgetni az autó mellett, mint rendesen, hanem a fejéhez kapott, és én láttam, hogy a tekintete a mi utcai nagyablakunkra tapad, a gyertyára és a fehér márványkeresztre, és láttam, hogy a szép fekete kontya kibomlik, mert a keze a fonatok közé akadt, még el se indult az automobil, és ő már egyetlen ugrással fent volt a lépcsősor tetején, kivágta az ajtót és nekem rohant, most nem kiszámítottan ütött, és nem virágszirmok lobogtak a szemében, úgy ütött, mint egy fuldokló, aki az életéért csapkod, és a szeme olyan volt, mint egy fekete kút, éreztem a kölni és az alkohol illatát, és arra gondoltam, hogy indulás előtt nyilván koccintottak is ezekkel a magyar és orosz tisztekkel, biztosan felálltak és magasra emelték a poharaikat, nem is éreztem már az ütéseit, tudtam, hogy kímélet nélkül pofoz, rúg és vág, de érezni már nem éreztem semmit, csak az alkohol és a kölni összevegyülő, édes illatát.

Soha többé nem engedett be a szobájába, a Margittal üzente, hogy oda én többet be nem mehetek.

A fehér keresztet a cserépkályhához vágva törte darabokra.

Mentővel vitték el még aznap este, akkor állt az autó a ház előtt, amikor a férjem hazajött, egy hónapig volt kórházban, egy hónapig tartott a lassú gyógyulás.

A dossziékat, amik otthon voltak, a férjem vitte be a páncélszekrénybe a szolgálati kocsival.

Erzsébet, kérlek, mondtam neki.

Erzsébet.

Úgy fordított hátat, mintha ott se lennék.

Ha nem lépek félre, fellökött volna, mert nem látott, nem hallott és nem is érzett engem.

Május közepe volt, kora délelőtt, amikor megállt a konyhaasztal mellett, akkor se nézett rám, de hozzám beszélt, öltözz fel és gyere, sétálni megyünk.

A Duna-parton mentünk a börtön faláig, egészen addig egy szót se szólt hozzám.

Ott bent most mindig üres az a cella, ahol a Rákosi elvtárs raboskodott, és van mellette üresen egy másik is. Ennyit mondott csak, és a vizet nézte.

És hogy késő délután, mire hazajön a férjem, akkor már se engem, se a ruháimat ne találja a házban.

Üzenet és levél se.

Megvan a szállás, ahová menjek.

Egy hónap múlva adjam be a válókeresetet.

Menjek férjhez újra, és szüljek gyereket annak a férfinak, egy másiknak, mert nincsen helyem ebben a családban.

Olyan volt a víz ott mellettünk, úgy csillogott, mintha a sok kis hullám nem is a napfényt verné vissza, de odalent, a hullámok alatt karnyújtásnyira szikráznának, ficánkolnának valami fényes halak.

Mint a vízcseppek, ahogy külön-külön ragyognak.

Néztem a kezemet, az ujjaimat, a vízpára a bőrömön, mintha apró gyöngyök sora volna.

Mintha egy álomban, a párnámon át szűrődnének csak hozzám a szavak.

A tárgyalásra autó vitt el, azt kellett mondanom, nem szeretek ott lenni, és téged se szeretlek.

Miért, kérdezte a férjem.

Azt kellett mondani, hogy el akarok menni.

Miért, kérdezte tőlem.

Néztem ki az ablakon, gyerekek fociztak a szomszédos iskolaudvaron.

Nem szeretek ott lenni, és téged se szeretlek.

El akarok menni.

Ha nem látlak, akkor is rajtad van a szemem.

El akarok menni.

Nem emelem fel a fejem, nem az enyémek a könnyeim.

Ötvenhét végén mentem újra férjhez, ötvennyolcban már meg is született a lányom, órák hosszat vajúdtam, éjféltől hajnalig, négy és fél kiló, csupa erő, a hangja, mint az uszályvontató-hajók kürtje, erős és éles, harsogott az éjszakában.

Esténként leültem a konyhaasztal mellé, vizes volt a kezem a mosogatástól, néztem a cseppeket a bőrömön, néztem a fényt a vízcseppeken, a foltokat a viaszosvászon terítőn, néztem a sötétséget az ablakban és azt, ami még azon is túl van, és már mielőtt elaludtam volna, örültem, örültem az álmomnak, és amikor álmodtam, akkor is örültem annak, hogy álmodom, táncoltunk, és a leveleket odakint felfújta a szél, sárga csipkefüggöny szakadt fel az avarból, fel a fák kopasz ágai felé.

Álmomban fekete kígyó csúszott a gerendák közé, száraz levelek tapadtak a bőréhez, fekete kígyó, zöldbarna a szeme.

A második férjem rendőr volt, és szerelmes volt belém, még a Tisza Szállóból ismert, ott látott engem a gyöngyös ruhámban, azt mondta, azt a látványt soha nem felejtette el.

Nem kell válaszolnom, ő csak gondoskodni akar.

Egy rendőr mindenkitől meg tud védeni, ha kell.

Egy rendőr mellett el lehet felejteni, mi az a félelem.

Szolgálati lakásunk volt, a párkányon keserű szagú muskátlik, vaskazetta a beépített szekrényben a szolgálati fegyvernek.

Tanulni kezdtem a munka mellett, reggelente a bölcsődébe vittem a lányom, majd óvodába, iskolába, munkaügyi előadó voltam a Víz- és Csatornaügynél, aztán a bérszámfejtés, a tanulástól egyre több lesz az ember, újrakezdtem a technikumot, majd a főiskolát, a gyapjú felhasználásából vizsgáztam technológiából, kártolt fonal, angol szövet, ne keseredjen el, a négyes is nagyon jó jegy, jó, ahogy a neve is mutatja, észre se vettem, mikor nőtt fel a lányom.

Az igazi férjem kétszer keresett a húsz év alatt.

Azt mondta, soha nem érti és nem bocsáthatja meg, hogy szó nélkül hagytam ott.

Azt mondtam, soha nem értheted és soha nem bocsáthatod meg, hogy szó nélkül hagytalak ott.

Mindig tudtam, hogy hol van, mindig tudtam, hogy mit csinál.

Nem szeretek ott lenni, és téged se szeretlek.

Harmincnyolc évet tanultam folytonosan.

Egy munkaügyi osztály a vállalat szemétkosara.

Az igazi férjem soha nem nősült meg többé, az anyjával élt, igaz, akkor már kisebb lakásban, cselédet se tarthattak, de megvoltak ketten, mint korábban is.

Egy évvel a korengedményes nyugdíja után halt meg a második férjem, az egyenruhások nem sokáig húzzák a pihenő életet, ezt mondta, és nevetni akart, olyan volt az arca, mint a kórházi párna kopott fehérre mosott huzata, folyton izzadt, a haja, a megmaradt gyér haja a halántékához tapadt, kis hercegnő, mosolygott rám, ezüstkoronás hercegnő, madárka, aki folyton repülni akar, te vagy az én tanulóm, mosolygott rám és fogta a kezem, éjszaka halt meg, még a műtét előtt.

A lányom akkor már Bécsben élt, az első házassága alig egy évig tartott, a gyerekét és egy bőröndöt mentve rohant el a férjétől, én szereztem neki lakást, telefonos lakást három hónap alatt, s egy állást is, titkárnőséget a megyei főigazgató főorvosnál, aki hajdan a vállalat üzemorvosa volt, ott, a rendelőben ismerkedett meg az osztrák orvossal, aki kivitte magával, őt is, meg a fiúunokámat is turistaútlevéllel egy nyári hajnalon.

Egy héttel a második férjem halála után hívtam fel az igazi férjemet, az anyja vette fel, tudom, mi van veled, mondta halkan és nyugodtan, emlékezhetsz, ha nem látlak is, rajtad van a szemem.

Gyere el nyugodtan, ha akarsz.

Egyedül volt, és alig kérdezett, csak nézett, a fiamnak dolga van, két virág barna-zöld szálacskás szirmai, bennük kicsi fekete bogarak, a haját még akkor is magas kontyba fésülte, csak a fekete fény helyett már olyan volt, mintha hamu hullott volna rá, jó, hogy itt voltál, mondta csendesen, szívesen láttalak, szívesen, mert látom, hogy semmit nem változtál, takarodj hát innen, és hagyd békén a fiamat, ne próbálkozz semmivel, takarodj, ha magadnak és a tieidnek jót akarsz.

Száraz volt a szemem, és összeszorítottam a szám.

Azon a nyáron a Balatonra utaztam, Keszthelyre, befizetett társasüdülésre, amit a bécsi orvostól és a lányomtól kaptam. A sétányon mentem a vízparton, ropogott a szandálom alatt a sárga gyöngykavics, néztem a vizet és az embereket, ahogy a parkban üldögélnek, néztem a szálloda vörös toronyépületét, a fehér erkélyeket, amikor egyszeriben, karnyújtásnyira előttem megláttam az első férjemet.

Nem szólt egy szót se és én se szóltam hozzá, nézte az arcomat és én néztem őt, átöleltük egymást és álltunk, nem zavart, hogy társasággal volt, és én se néztem senki másra, az arcához szorítottam az arcomat, éreztem a halántékomhoz nyomódni az aranykeretes szemüvegét, éreztem, ahogy meg-megrázkódik, mint aki zokogni, sírni akar, ne sírj, Attila, mondtam neki, ne sírj, Attila, nincsen miért, és sírni kezdtem, a könnyeim a fehér galléros pólóingére folytak, és megálltak körülöttünk az emberek, ne sírj, nem sírok, csak folynak a könnyeim, ugyan, hiszen nyár van és süt a nap.

Egy hétig éltünk ott a parton, sétáltunk a fák alatt, mint a fiatal szerelmesek.

Miért mentél el akkor, kérdezte tőlem, miért, sokáig kerestelek.

Nem mentem el, most is veled vagyok.

Ha hazautaztunk, beszélünk anyámmal, beszéljünk vele, és majd meglátjuk, mi lesz.

A vonaton is egymás mellett ültünk, arról mesélt, hová utazunk majd, hány vonaton, hány buszon, hány nyáron át, jó lesz, válaszoltam, és fogtam a kezét.

Ó, te bolond, még leesik a szemüveged.

Másnap délután hiába vártam a főtéren, meleg volt, és késő estig sütött a nap, nem jött aznap és nem jött azután sem, ültem a konyhaasztal mellett, néztem a ráncokat a bőrömön, néztem a vízcseppeket a viaszosvászon asztalon, nyitva volt a szemem, és mégis azt álmodtam, hogy alszom, álmodom, és álmomban táncolok, a régi-régi veranda gerendái olyanok, mintha erek bujkálnának a pikkelyes festék alatt, és az avarból sárga csipkefüggönyt lebbent fel a szél, keringő szól a szobák mélyéről, négynegyedes ütem, sötét kígyócskák tekeregnek a gyökerek között.

Bámulom a növekvő sötétséget, és azt kérdezem magamtól, hogyan, hogyan lehet az, vajon az emberek hogyan tudják elviselni az életet. Elfolyik az idő előttem, az egyformán lecsöpögő évek, látom az árnyékokat a konyhakövön és látom az árnyékokat az arcomon, látom a fákat, és tudom, folytonosan csak arra várnak, hogy a szél megérintse őket, harminchét négyzetméteren élek, és egyedül vagyok.

A lányom két éve nem üzent már, még csak fel se hívott, néha arra gondolok, vajon mekkora lehet már az unokám, aztán meg arra, hogy akit nem tudtál megszeretni, annak nem fájhatna a hiánya sem.

Hallottam róla, hogy az anyósom még az ősszel kórházba került, él-e, hal-e, nem tudom.

Elképzeltem néha, hogy bemegyek hozzá, a sötétkék kosztümömet venném fel, és fényes, magas sarkú cipőt, kopogva lépkednék a kórházi folyosón, a vörös-szürke kockás kövezeten, mint egy ugróiskola, akár játszhatnék is a terem ajtajáig érve, aztán megállnék az ajtóban, és nézném őt, nézném, ahogy tehetetlenül hever, és a haja csapzottan terül szét a pecséttel megjelölt párnahuzaton, szeretettel mosolyognék és gyógyulást kívánnék, a párnáját feltámasztva kortyonként adnék neki vizet. Vasárnap délelőtt lenne, és besütne a nap, és valahonnan, a földszint felől szólna a zene, alig hallhatóan zümmögne egy keringő, herkules-fürdői emlék a betongerendák alól.

Tudom, hogy az első férjem most egy Edit nevű nővel él, boldogok is, azt mondja, havonta, másfél havonta levelet írunk egymásnak, azt írja, még most is szeret.

Tudom, hogy én az életemben egyetlen férfit szerettem, két évig se éltem vele, aztán elhagytam, tudom, hogy egész életemben nem gondoltam másra, csak rá, tudom, hogy minél több idő múlik el velem, annál kevesebbet tudok.

Néha arra is gondolok, hogy majd az egyik levélben mindent, de mindent megírok neki.

Megírom a hatszobás házat, a márványkeresztet, megírom a folyópartot és a börtönfalakat, megírom a rendőr férjem kezét, megírom, hogy szavak nélkül hogyan szenvedett, mert azt akarta, hogy szenvedéllyel szeressem, megírom a soha nem látott lányomat, megírom az unokámat is, megírom a főtéri üres padokat.

Aztán meg csak ülök, mert újra eltelt egy nap, és újra este lett, odakint újra esik a hó, ülök a konyhaasztal mellett, és a mosogatástól még vizes a kezem, nézem a vízcseppeket, nézem a fényt a csempéken, a foltokat a viaszosvászon terítőn, nézem a sötétséget az ablakban, nézem a sötétséget a túloldalon, és szinte tapintva érzem, ahogy elfolyik előttem az idő, odabent a szobában szól a rádió, négynegyedes ütem, az elmúlt napok és az egyformán lecsöpögő évek, a fák, amik csak arra várnak, hogy a szél megérintse őket, az álmaim, amik újra és újra megtalálnak, hátrahajtom a fejem, és már táncolok, körbe-körbefordulunk a régi verandán, ahol olyanok a gerendák, mintha megvastagodott erek ütköznének ki a szeplős bőr alól, szól a zene, és sárga csipkefüggöny szakad fel az avarból, kavarognak a lyukacsossá kopott levelek, de én egyre csak a szemét nézem, látom, barna-zöld szálacskák sorakoznak benne, összeszorulva, mint egy virág szirmai, kicsi bogarak közöttük a fekete pontok.