Valahol, valami

 

 

Mi lenne, mi lett volna, hol tartana vajon,

ha az ellustálkodott, elpuskázott, elszalasztott

időt (időket, alkalmakat), ha azt (azokat is)

hasznosan tölti, töltötte volna, vagy legalábbis

törekedett volna hasznosan eltölteni, ha

idejében észrevette volna, hogy most, hogy

akkor most mit? hol? miért? (miért ne?),

ha érezte volna a felelősségét, hogy valahol,

valami miatta lassult le (akadt meg,

veszik oda), s hogy nyomós oka van (volt,

lehet) családnak(?), népnek(?), országnak(?)

neheztelni rá, hibáztatni, hátrébb sorolni, leírni,

pusztulni hagyni (elpusztítani?), elfelejteni?…

Mi lenne, mi lett volna, hol tartana vajon,

ha nem akasztotta volna meg az igyekezet,

hogy amit csinál, jól, tökéletesen csinálja-e,

megfelelően a többieknek, vagy legalábbis

annak a szintnek, amit ő maga a többiek

színvonalának, elvárásának(?), javának(?)

gondol, ha nem vesződött volna azzal, hogy

skatulyákba (mintákba?, ízlésekbe?,

törvényekbe? rögeszmékbe?, ábrándokba?)

gyömöszölje, tiporja, ölje, felejtse magát,

hanem engedi, hogy a saját nehézkedése

szerint keringjen, zuhanjon, okozzon kárt

(ha kell), bűvöljön el (ha tud),

függetlenül attól, hogy család(?), nép(?), ország(?)

hová kívánja, sorolja, tiporja?…

Mi lenne, mi lett volna, ha annyi nyomot sem

hagy maga után, mint a fűszál, amelyre a

két lábra álló ember rátaposott, amikor

az első lépést megtette?

Mi lenne, mi lett volna, ha mint a csernobili

atomerőmű, itt marad az idők végezetéig?

 

 

 

Agyából a levél

 

 

Képtelen visszaemlékezni rá, hogy bedobta-e

tegnap a levelet, amit a garázsba menet

magához vett, hogy a postaládába bedobja. Ha

nem dobta be, akkor elveszett, mert itthon

nem találja, a táskáját már többször átkutatta,

ráadásul nem is szokta a táskájába tenni, nehogy

elfelejtse bedobni. A kezében, a hüvelyk- és a

mutatóujja közé szorítva, a karját könyökben

kissé behajlítva viszi inkább, hogy a szeme,

miközben néha-néha a lába alá néz, beleakadjon.

Ha más is van nála, azt addig mind a bal kezébe

fogja, amíg a jobb kezével (mindig azzal)

bedobja (-dugja), s a nyílás aprócska billentyűin

zongorázik kicsit, hallgatózva, hogy koppan-e

a láda alján, s ha igen, akkor az elejére is odapillant,

s bosszankodik, hogy már kiürítették, s hogy

legelőször oda, „A leveleket elviszik:" táblácskára

kellett volna pislantania… Most erre sem emlékszik,

csak arra, hogy oda tette a szemüvege, az

igazolványa, az autóstáskája mellé az asztalra,

s mikor az előbb leült, hogy újabb levelet írjon,

jutott eszébe az egész… Valami nyilatkozat

volt benne, amit aláírva vissza kellett küldenie, hogy

a járandóságát kifizessék… Ha nem kapják meg,

talán újat küldenek (gondolja)… Egyszer

nagy szerencséje volt, hogy elfelejtett bedobni egy

szokatlanul indulatos, úgyszólván gyilkos hangú

levelet, mert mire kiderült, hogy elfelejtette, váratlanul

barátságos gesztust tett a címzettje, s ettől fogva vált

szorosabbá a kapcsolatuk (bár valami rendellenes

mindig maradt benne)… A postaláda az utca túloldalán,

körülbelül ötven méterre van a lakásától,

s igaz, hogy „sétálóutcában" lakik, amely

meglehetősen tele van szinte mindig, de tegnap

hétköznap volt, mások is rohantak, s ilyenkor még az

átlagosnál több jó alakú, szép nő után is kevesebbszer

fordul hátra, ismerőssel is ritkán áll meg beszélgetni,

s ha igen, azt nem… Meglehet, hogy mégiscsak

összetalálkozott valakivel, azért esett ki agyából a

levél?… Vagy reménytelenül sokáig nézett (bámult) egy

nő után?… Vagy… De arra másnap emlékezni szokott.

 

 

 

Korom

 

 

Az este tele van, képtelenség

tenni rá (bele, hozzá), mi több,

megmozdítani, de még csak

megérinteni is. Úgy áll (ül, süllyed)

benne az egymásra lapult (szédült,

dobált) millió pillanat, s olyan nehéz,

mintha az örökkévalóság akarná

a világot átlyukasztani vele, sőt, máris

átlyukasztotta volna. Hiába zárod

kulcsra az ajtót, kapcsolod föl a

villanyt, kopogsz át a szomszédba,

érezni, ahogy a lenge egyensúly

kicsordul, ahogy a gyomor lassan

megemelkedik, s zuhogni kezd

minden irányból a korom.

Mintha a titokzatos fekete lyukak

valamelyike nyelte volna el a

maradék fényességet, s kezdené

magába süllyeszteni a kilógó

széleket is. Mintha a márvánnyá

feketült időben is egymás után

történnének az események…

Jó, ha ilyenkor

valamely szép nőre gondolhatsz, aki

áttetszik a poháron, s kihasítja a

teljességből a hiányt,

ha a tétova résen át a fenékig kiürült

reggelekre is odaláthatsz.