Gellén-Miklós Gábor első kötete, a Rossz alvó verstémái, szerepjátékai, ciklikus formaelve, intertextuális utalásai és főként a sajátos metaforizációs folyamatban bemutatott víz-motívum azoknak a kérdéseknek a kirajzolódását teszik fontossá, melyek a folytonosság és a diszparátság ellentétének egyidejű érvényességére és értékhordozására vonatkoznak. Túljuthatunk-e gőzölgő vízbe öltözötten, naprakészen, holdra váltan saját én-körünkön? Kiérdemelhetjük-e a kérdésekre jövő csendet, szóra bírhatjuk-e a réseket, tapasztalhatunk-e valamit az ablakon túl mindent beborító kávébarna ég mögött?

A kötet ciklusai a folytonosság érzetét keltik, mintha a forma rangjára emelnék a képet: a kövek felett kitartóan munkálkodó víz látványát. És ahogy a vízkoptatta kő, mintha torzó és mintha új is lenne egyszerre: a versek az elúszott és megfoghatatlanná vált ’valami’ hiányát és folytathatatlanságát is érzékeltetik. Az első ciklus, a Szabadulási kísérlet verseiben a víz mint a négy arché egyike, mint a levegőhöz hasonlatosan fontos létközeg, majd egyre inkább mint az egyedül lehetséges létközeg mutatkozik meg. Már az első, címadó verstől, de főként a másodiktól fogva (Halak beszéde) valamiféle születés előtti állapotot sejtet, illetve egy épp annyira ismerős, mint amennyire ismeretlen világ jelzéseként szerepel. Hó-, jég- és ködszerű változatairól (A tél beszél, Szabadulási kísérlet) épp úgy szó van, mint szennyezett, elhasznált formáiról: gőzölgő húslé, mosogatóvíz, pocsolya, egy vízlefolyó tartalma (Rossz alvó, Könnyű búvár, Clair-obscur, Víziszony). A víz, a folyékony közeg, bár eleinte a fizikai és spirituális értékek átmentését segíti, magasabb kvalitásokat hordozó életelemnek tetszik: „Tisztán kell belépni a házba, / ahol a víznek van lakása / és a mély áramlatoknak. Ott / fog megszületni" (Halak beszéde), ám a megszokott levegőközegtől eltérő tulajdonságai miatt akadályozza a magunkra találást: „Iszapvárban / nincsen bölcső, nincsen ringás, / elúszik mind. Ami megmarad, / arra a víz néz. Könnyű neki, / könnytelen" (Halak beszéde), sőt szorongást kelt: „Egy folyóban élek. Vízlefolyóban. / Folyamatos életveszélyben" (Víziszony), majd működésbe lép a camera obscura, s a visszájáról látjuk ugyanazt: „Nevetséges az eső, / ahogy csorog le az üvegen, / felhabzik tőle a számban / a szappan" (Clair-obscur); „Csak süllyedni, mint a kávéskanál / a sűrű mosogatóvízben./ Vegytiszta közeg, némi megtisztulás." (Könnyűbúvár)

Gellén-Miklós Gábor verseiben a víz (és rokon értelmű szavai) egy szélesebb értelemben vett metaforizációs folyamatot elindító témaelem, mely átjárja, átmossa az első ciklus (Szabadulási kísérlet) minden versét, és a levegő mellett és ellenében a tapasztalás új dimenzióját nyitja meg. A költői én így önmaga világába: múltja emlékeibe, jelene kibogozhatatlan eseménytöredékeibe, vágyai jövőjébe tekint be, saját mítoszát keresi. A versek e mito-poetikus látásmódra (Gadamer) tett kísérlete eredményes, hiszen az említett metaforizációs folyamat sikeresen kapcsolja össze a víz tulajdonságait a cseppfolyóssá vagy épp megfoghatóvá, a poétikai értelemben tárgyszerűvé tett szavakéival. Az ár-apályszerű mozgást végző szavaknak be- és kijárásuk lesz nemcsak a fülön, a hallószerveken, hanem a szájon és az emésztőrendszeren keresztül is. Ugyanakkor nyelvi eszközből a megfigyelés tárgyává, szemantikai szerepcserével: jelölőből jelöltté válnak („az alanyból tárgy lesz, így tapintható", Szabadulási kísérlet). Tanúi lehetünk tehát annak, hogy a költői én, mintegy a víz és a szavak hátán, miként utazza be azt a világot, mely leginkább saját testi, spirituális és lelki tájaival azonos.

Az első ciklus versalanyainak ’alámerülése’ többszörösen is megtörténik: versről versre, ugyanakkor ezek öszszességében is nyomon követhető a megmerítkezés le- és fölfelé irányuló mozgása, hiszen szemantikai értelemben a Szabadulási kísérlet minden verse a ciklusegészben teljesedik ki. Ennek (tehát e többszörösségnek és ciklikusságnak) az oka pedig az, hogy nemcsak a szóelemek és a nyelvi jelentésegységek szintjén, valamint az említett metaforizációs folyamat révén épül ki a versek közti láncszerű kapcsolat, hanem a költői képek referenciális sajátossága révén is. Legalább annyira fontos ugyanis a képi referenciának a soron következő versre történő utalása, mint a (virtuális) valóságra vonatkoztatottsága. A ciklusba rendeződést tematikus szempontból ugyanakkor egy olyan lélekfolyamat kirajzolódása alakítja, mely azonos az én-kör megtapasztalásán és kiismerésén keresztül történő kitörni vágyással: egy szabadulási kísérlet végrehajtásával. Anélkül, hogy a versciklus láncolatát rigorózusan végigkövetnénk, egy példa a verskontextusnak a vers határain túli érvé-nyesüléséről, vagyis a ciklus-építésről: A könnytelenségről beszélő és a születés előtti állapotot idéző Halak beszéde után a Clair-obscur egyszerre teremt új szöveghatárokat és folytatja a megelőző verset: az ablakon lecsorgó eső könnyezést idéző látványával és szokatlan bemutatásával / bemutatkozásával ugyanis („Jó napot, én vagyok az eső") a vers a Halak beszédének enegmatikus téridejébe lép vissza, de az iróniában rejlő távolságtartó erővel élve (nevetséges az eső, / ahogy csorog le az üvegen) saját szövegterének, szövegvilágának autonomitását is kiépíti.

S hogy mi a szabadulási kísérlet eredménye? Úgy tűnik, ezen a ponton az olvasó pragmatikus szemlélete csorbát szenved. Nincs ugyanis sem eredmény, sem eredménytelenség. A szándék kísérlet-jellegéről szerezhetünk bizonyosságot, s arról, hogy minden tapasztalás újabbat és újabbat nyithat meg. Igaz, optimizmusra sincs okunk: az értékhordozó szavakra rákoppannak a gúny kifejezései: „Épp csak jelen lenni ebben a folyamatban. / Fele testsúllyal, minimumra állított pulzussal. / Aztán a koppanás: a mosogatótál alja. / Kezelésbe vesz, elringat a lúg."

Az én határainak hollétét, az individuum kompetenciáját más szempontból, de az ismert szemantikai játékkal, jelölő és jelölt kapcsolatának megbontásával folytatja tovább a második ciklus. A jelölő önálló életre kel, konkrétan: maga a név ’tulajdonnév, megnevezés’ válik viselőjétől függetlenné. Kicsi lesz vagy nagy, akár veszélyes és támadó. Tévelygései terhet jelentenek egykori viselőjének (Névmese), ám a tőle megszabadult, egyre inkább pusztán fizikai valójában létező lírai „szereplő" szintén arctalannak és térbe-vetettnek érzi magát, akár gigantikusra növekednek (A négy elem, Ablakot nyit), akár összezsugorodnak (Arctalan körvonal, Szűk sikátorban jársz) körötte a terek.

A második ciklus verseinek összetartozása kevésbé értelmezhető valamiféle folymatszerűség felől, a kapcsolat lazább, elsősorban a témára korlátozódik. Most fiktív séta, melynek poétikája van, melyet tervezgetés és gondolatok előznek meg vagy inkább a maga megfogható konkrétságával kecsegtető, de egyszerre absztrakcióba játszó tér égtájain és óceánjain zajló vándorlás tanúi lehetünk.

Az első ciklus az épp csak jelen lenni tapasztalatával, a második ciklus egy elképzelt, de kétségbe is vont célba érés élményével zárul: „Csúfoljanak bár /bütykös ujjú vándornak, aki rést keres / a mesék precíz felületein, nem hogy belépjen / a körforgásba, csak hogy belessen, hallgatózzon. / (…) Így csak elképzeled a célba érést, / a tompa puffanást." (Hozd vissza máskor)

A Tavaszhang-ciklus az évszak archetipikus elemeit használja fel a megnyílás, a dialóguskeresés szándékának érzékeltetésére. A tavasz illékonyságára, csalfaságára épülő képzetekre is rájátszik, megteremtve evvel - a korábbi ciklusokban megfigyelhető ál-terek és ál-idők után - az ál-történetek „elbeszélésének" lehetőségét. Az összefüggések látszólagosak és talányosak vagy éppen szürkeségükkel és átlagosságukkal tüntetnek. Bár megjelenik a grammatikai második személy után a harmadik is, a kommunikációs csatorna zavara azonban nem szűnik meg: „Én nyaralok: ő kitelel. / Szólok hozzá: nem felel. / Integetek: nem köszön. / Elzavarom: visszajön." Abszurd szituációba ülteti az individuum dialógusteremtésének lehetetlenségét a cikluszáró Teli szájjal, jelképként használva a filmszakadás motívumát és új lehetőségként állítva a fürkéssz inkább ‘programját’.

Gellén-Miklós Gábor kötetének versei több szempontból a hermetizmus költői hagyományához köthetők. E megállapításra leginkább a Ragacsos lények ciklus költeményei adnak okot, melyekben uralkodóvá válik a koherens értelmi felépítettség megtagadása, az üres helyek potenciális sokjelentésűsége, a kommunikáció megszakadásának érzete. A Belőled mentek világgá című vers reprezentatívan mutatja, hogy nem működnek akadálytalanul a nem-érzékire való vonatkoztatás allegorikus szabályai, hogy e képek (a hermetikus metaforához hasonlóan) visszautalnak saját nyelvi megalkotottságukra: „A mohában mássalhangzók laknak, / általuk leszel hangtalanul mássá. / Keresd, keresd a szavakat, / mik belőled mentek világgá." A zárásig az érzetek kialakulását és nem az értelem koherens kibomlását segíti a vers, azonosítási kísérleteink alól kisiklanak a kvázi-allegorikus alakok, egy felépülni látszó viszonyrendszernek épp csak néhány elemét ismerjük meg.

A negyedik ciklus heterogénebb az előzőknél, itt ugyanis az enigmatikus és az értelmi koherenciát ironikusan megtagadó versek mellett megtaláljuk a közérthetőségre és a formai szempontból csaknem monotonitásra törekvő költeményeket is. Az Anakreon naplójából, az Öregember éneke, az Apokrif és (ide tartozik az előző ciklusból) a Virágének ráadásul nyíltan vállalja ismert versvilágok megidézését, a költői maszkot, magát a szerepjátékot. Bennük egyszerre állítja és tagadja a költő, hogy a poézis múltja mint viszonyítási pont nélkülözhetetlen és fontos, de épp ilyen lényeges az eltávolodás, a különbözni tudás is. Deszakrális és profán elemek, az irónia és a gúny jelenléte jelzi az elfogadás és az elutasítás ambivalenciáját.

A Rossz alvó utolsó ciklusa mindössze négy, de lényeges és valóban zárópozícióba illő verset tartalmaz. A kötet motívumainak újbóli ’előszámlálása’ a mikro- és makroterek bezárulása (Élet fája, fa gyümölcse, Apró ütközések), a deszakrális és profán elemek fokozódása (Élet fája, fa gyümölcse, Forgatókönyv), az időfolyamat végtelenítése (A sűrűben vagyunk), de mindenek előtt a költeményekben űzött komoly játék színpadias leleplezése megerősíti és árnyalja a korábbi ciklusok poétikai megoldásait. Ez utóbbi megállapítás különösen a Forgatókönyv című záróverset jellemzi, mely az egész kötet anyagát hangsúlyosan a virtualitásba tolja. A költő most mint az általa értelmezett, az általa életre keltett világ legfőbb irányítója és rendezője mutatkozik meg. Kívüle és felette áll a dolgoknak, a mitopoetikus vándorlások után visszanyeri önmagát, legalább is a hétköznapok hétköznapi értelemben vett stabilitását, melyet a sorban vonuló évszakok és évek jelképeznek. A történetek fölött ezentúl is ott függő csillár - mint a megfigyelés szimbóluma - persze „tudja": a dolgok eredeti rendjének nem puszta visszaállításáról van szó, a viviszekciózus művelet nem volt hiábavaló. Amit megnyertünk, az ugyan nem több, de nem is kevesebb, mint az élet nagyszerű vagy kicsinyes, csodának tetsző vagy szorongást keltő folyamatainak érzékelhetőségét, a megfigyelés szükségességét igazoló tudás. A kötet záróversei ezért a befejezést nem a cél, hanem a valamely pontig történő eljutás, elérkezés értelmében rajzolják meg.

A rútságban a szép keresése, a forma fegyelmezettsége, a szavak valódiságába vetett hit, az egykori fabbrók munkáit idéző, megcsiszolt, ’kikovácsolt’ szavak Gellén-Miklós Gábor verseiben ellenpontját képezik a szorongásnak, a bizarrnak, feltételt teremtenek a folytathatóságnak mint értéknek.