Köszönöm Bacsó Bélának, hogy válaszolt írásomra, s hogy jóindulatú válasza nem nélkülözte a humort sem, a Jelenkor főszerkesztőjének pedig, hogy lehetőséget adott a viszontválaszra. Utóbbinak köszönettel tartozom még akkor is, ha ez a lehetőség (érthető okokból) terjedelmileg korlátozott, s ha az alábbi néhány oldalon csupán a töredékét lehetek képes kifejteni annak, amit eredetileg elkészített (jóval hosszabb) válaszomban kifejteni igyekeztem.¹ Bacsó Bélával számos ponton vitában állunk, méghozzá – ahogy ő joggal állítja – egy „nem könnyű vitában". Talán lehetne ez a megállapítás az az ideiglenes minimum, amiben ezúttal részemről nem lesz vita. Ám hogy mitől nem könnyű ez a vita, az máris vitás lehet. A valódi nehézség mintha ezúttal nem egyszerűen a vita tárgyának bonyolultságából, hanem inkább a vita menetének problematikus voltából, egyfajta pragmatikai vagy performatív nehézkedésből fakadna, vitapartnerem ugyanis – mint olvasom – egy olyan országban kényszerül vitázni, ahol szerinte „nincs vitakultúra", s ahol „mindenki önnön igazával eltelve egy alig látogatott rezervátumban éldegél". Előző írásomat Bacsó elfogultnak, sőt elragadtatottnak találta, engem pedig – szövegéből az következik – kulturálatlannak, így most – kockáztatva, hogy újból kulturálatlannak bizonyulok – hadd kérdezzem meg: a vitakultúrára való apellálással vajon nem ő maga vonul-e rezervátumba, a vitakultúra alig látogatott rezervátumába?

Ahogy én látom, a vitakultúra aligha volna más, mint a vita vége, hiszen Bacsó bevezető fejtegetése alapján a vitakultúra valami olyasminek tűnik, ami legitimálja azt, hogy egy vita során a rá való hivatkozással minden különösebb érvelés nélkül delegitimáljuk a másik felet. A vitakultúrára apellálás önmagát legitimáló performatívumként működik, melynek hátterében valójában vita és kultúra, nyelv és jóízlés feszültsége áll. Ezt a feszültséget pedig egy alapvető aszimmetria jellemzi. Amint ugyanis saját példám is mutatja (tudniillik lehet vitázni „kulturálatlanul" is, például a kultúráról), a vita menete nem feltétlenül kulturált, a kultúra mibenléte viszont óhatatlanul vitás. És nem csak abban az értelemben vitás, hogy eltérő dolgokat értünk rajta, hanem leginkábbis azért, mert maga a kategória is – „a kulturális" kategóriájának érvénye – minden pillanatban vitatható és vitatott; igaz, valahányszor egy vita során az egyik fél a vitakultúrát emlegeti, ez óhatatlanul úgy jelenik meg, mint ami vitán felül áll. A vita azonban redukálhatatlanul megelőzi és túlcsap rajta. Ezért minden olyan típusú kijelentés, miszerint „itt van, amott nincs" vitakultúra (vagy fordítva, miként Bacsó látlelete sugallja: Intra Hungariam non est…), elsietettnek tűnik, mert vitakultúra sehol sincs igazán és mindenhol van valamennyire. Miként a romantikus poézis, mindig keletkezőben, alakulófélben van, ezért bajosan írható le a kívül/belül, van/nincs bináris terminusaival.

Elgondolkodtatónak tartom, hogy Bacsó Béla azt kéri rajtam számon, miért nem foglalkoztam azzal, amiről írt, illetve amiről írni akart. A kérdés kétszer is elhangzik, előbb az első, majd a második bekezdés végén. A harmadik bekezdést azután Bacsó így kezdi: „De szívesen eltekintek attól, hogy mit és miről írtam, ennél nagyobb jóakaratra senki sem számíthat tőlem…" (kiem. tőlem – F. Gy.). Nos, efféle gáláns gesztusra, ily mérvű jóakaratra a legkevésbé sem tartanék igényt, sőt, ha lehet mondani, a magam részéről éppen ennek az ellenkezőjét várnám: azt, hogy Bacsó ne tekintsen el attól, amit írt. Apró, de lényeges mozzanatnak tűnik, hogy iménti mondatában Bacsó olyasmitől is eltekint, amit előzőleg tekintetbe sem vett. Hiszen mindezidáig kizárólag arról beszélt, amiről írt, illetve írni akart, és egyáltalán nem foglalkozott (s valójában később sem foglalkozik) azzal, amit írt. Friedrich Schlegellel szólva úgy is fogalmazhatnék, hogy Bacsó „filológia" nélkül „filozofál": tanulmányának csupán a „szellemével" foglalkozik, eltekintve annak „betűjétől". Nem lehetséges vajon, hogy kritikusának éppen azért nem tűnt fel az, amiről írni akart, mert abból volt kénytelen kiindulni, amit írt, például (de nem csak) „sic"-es mondatokból? Meggyőzőbb volna Bacsó önolvasata, ha szerzői szándéknyilatkozat („tisztázás") helyett ténylegesen olvasat, azaz argumentáció lenne, vagyis ha – filológus módjára – abból az egyébként szerfölött problematikus létmódú valamiből indulna ki, ami a papíron áll, azaz valami olyasmiből, amit másutt minden probléma nélkül „a szöveg megfellebbezhetetlen elsőbbségének" nevezett.²

A „filológia" háttérbe szorulását Bacsó válaszában három színtéren vélem felfedezni: egyrészt abban, hogy olyan kijelentéseket tulajdonít nekem, amelyeket tőlem aligha olvashatott, másrészt abban, hogy de Mannak olyan álláspontot tulajdonít, amely nehezen egyeztethető össze a bírált tanulmány szövegével, harmadrészt pedig abban, hogy válasza saját tanulmányával is nyílt ellentmondásban áll. Kezdve ez utóbbival, nem pusztán arra gondolok, hogy Bacsó mindenekelőtt önmagával szemben tanúsít „abszolút jóakaratot", amikor például általam kifogásolt mondatának visszanyerése érdekében a „miközben" szónak igencsak erőltetett olvasatát adja, vagy amikor elfogult és elsietett de Man-értelmezését jelentéktelen „tévedéssé" bagatellizálja, melyet „talán nem érdemes tárgyalni", hanem arra, hogy tanulmányának olyan szándékot tulajdonít, amellyel az nem rendelkezhetett. Bacsó ugyanis kijelenti, hogy a tanulmány írásakor a kérdés az volt számára, hogy Hamacher korrekciója járt-e eredménnyel Szondi művének későbbi megítélését illetően, s azt a választ adja: „Nem." Ez az önolvasat nem csupán azért tűnik elgondolkodtatónak, mert Bacsó ezek szerint (ha jól értem) azt vizsgálta, hogy az 1969-es A temporalitás retorikáját korrigáló 1989-es Hamacher-szöveg hozott-e valamilyen változást az 1983-ban elhunyt de Man Szondiról alkotott képében, s nem is csak azért izgalmas, mert Bacsó még felelni is tud erre a kérdésre, méghozzá az Az irónia fogalma című 1977-es előadásszöveg alapján, hanem főként azért, mert ahhoz, hogy a korábbi és a későbbi megítélés kérdése egyáltalában felvetődhessen, Bacsónak elvileg nem lett volna szabad elkövetnie azt a tévedést, amelyet ugyanebben a mondatban elismer. Bacsó tanulmánya ugyanis kizárólag Az irónia fogalmáról beszélt, és nem tett különbséget korábbi és későbbi álláspont között. Tanulmányának (téves) állítása szerint Hamacher „ehhez" az íráshoz, Az irónia fogalmához fűzött korrektív kommentárt, ha tehát ennek fényében olvassuk Bacsó utólagos önértelmezését, akkor az őt állítólag már kezdetben is foglalkoztató kérdés úgy fogalmazódik át: Az irónia fogalmának hamacheri korrekciója hatott-e Az irónia fogalmára? Bacsó arra a megállapításra jut, hogy „Nem".³

Ami az én állítólagos állításaimat illeti: 1. Bacsó hermeneutától szokatlan határozottsággal („ki nem érti!") egyértelműsíti két, enyhén szólva túldeterminált kifejezésemet („sic", „hm"), és habozás nélkül tudni véli, hogy mivel mit „akartam sejtetni", miközben ugyanezt a gesztust (szerintem alaptalanul, sőt általánosítva) a másik félnek rója fel: „Vajon honnan tudja a dekonstrukció mindig, hogy a másik mire gondolt..." (kiem. tőlem – F. Gy.) 2. Miközben Bacsó igazán bámulatos játékossággal a ki„sic"esedettség (ön)vádjában lubickol, elfelejti, hogy sehol nem írtam, hogy csak efféle mondatokat írt volna (bár idézhettem volna még más példát is…), továbbá megfeledkezik arról is, hogy a bírált kulcsmondatot később újra elővettem, próbáltam értelmezni, és vele kapcsolatos álláspontomat kifejteni. 3. Én „az irónia és a komikum megkülönböztetésének kérdéséről" beszélve se pro, se kontra nem foglaltam állást, mindössze annyit jeleztem, hogy mivel Bacsó de Man későbbi írása és argumentációja helyett (anélkül, hogy észlelte volna) valójában de Man korábbi írását és argumentációját tárgyalta, érvei elkerülték azt a szöveget, amelyet bírálni vélt, s így retorikai értelemben nemhogy cáfolat, de egyáltalában státus sem jött létre. 4. Nem emlékszem, hogy bárki is „megfellebbezhetetlennek" titulálta volna de Man szóban forgó kijelentését, s ami a legfontosabb, maga de Man aligha vindikált efféle minősítést magának. A jelző számomra inkább Bacsó nyelvezetét idézi, aki fentebb már idézett írásában a szöveg elsőbbségének nagyon is vitatható tételét „a szöveg megfellebbezhetetlen elsőbbségeként" adta elő. 5. Nem értem, hogy az anakoluthon alakzatáról szóló de Man-i fejtegetésekre tett alkalmi utalásomból (melyet Bacsó minden magyarázat nélkül a szókratészi iróniával hoz összefüggésbe – és Rudolf Haymot emlegeti, aki a szókratészi iróniáról valóban beszél, az anakoluthonról azonban tudomásom szerint egyetlen szót sem ejt), nos, nem értem, hogy ebből az utalásból Bacsó hogyan vonja le azt a következtetést, hogy szerintem a szókratészi irónia tárgyalásakor kötelező volna de Mant hivatkozni. 6. Nem egészen világos továbbá, hogyan lehet korrekt eljárás (sőt az „abszolút jóakarat" megnyilvánulása – aminél én jóval kevesebbel is beérném) az, ha minden indoklás és kommentár nélkül egyszerűen rossznak nyilvánít valaki egy fordítást, egy fölöttébb összetett és idiomatikus német mondat nem kevésbé összetett és idiomatikus angol fordítását, egy magyar folyóiratban, és megelégszik azzal, hogy magától értetődő, magáért beszélő evidenciaként felmutatja az eredetit (a németet) és a bírált változatot (az angolt). 7. Benjamin ominózus német mondata – én csakis ennek a lefordítatlanságát kifogásoltam – tudtommal nem áll rendelkezésre magyar fordításban, és főként nem áll rendelkezésre Bacsó szövegén belül.

Mindezekről (és megannyi más problémáról) eredetileg bővebben írtam. Lássuk most Bacsó de Man-olvasatát. A központi kérdés megfogalmazásakor Bacsó a másik fél álláspontját fölöttébb eltúlzott overstatementként tálalja, miközben saját véleményének megható understatementtel ad hangot: „van-e, lehet-e köze" a komikumnak és az iróniának egymáshoz, vagy pedig „megfellebbezhetetlenül" igaz de Man kijelentése, miszerint a kettő nem azonos. E sarkított ellentétezés közben mintha elsikkadna az, hogy a szembeállított tételek valójában egyáltalán nem zárják ki egymást, egyáltalán nem „vagy pedig" kapcsolatban állnak (elvégre attól, hogy két dolog nem azonos, még lehet közük egymáshoz), következésképp Bacsó állításának bizonyítása nehezen tekinthető de Man kijelentésének megdöntéseként. Bacsó figyelmetlensége azonban nem merül ki ennyiben, ugyanis az alapvető problémát az jelenti, hogy amit itt kizárólag saját meglátásának vél, azt de Man tanulmánya is nyíltan megfogalmazza. Bacsó szerint de Man figyelmen kívül hagyja, hogy a parabázisról Szondi épp Tieck kapcsán, pontosabban az ő Die verkehrte Welt című színdarabja, vagyis épp a komédia kapcsán beszél. Mármost, ha valaki elolvassa de Man tanulmányát, legalább azokat a passzusokat, amelyek a görög komédiáról vagy a commedia dell’arte hagyományáról szólnak, vagy azt a bekezdést, amelyben de Man (miként Az olvasás allegóriáinak legutolsó lábjegyzetében is) utal arra, hogy maga Friedrich Schlegel leginkábbis barátja, Tieck színjátékai kapcsán beszélt a parabázisról, akkor világossá válik, hogy ki hagy figyelmen kívül mit. Saját figyelmetlensége miatt érezheti szükségét Bacsó annak, hogy az antik hagyomány (Arisztophanész, Platón, Arisztotelész) jelentőségét hangsúlyozza – mintha ezt bárki is tagadta vagy elhallgatta volna. Egyszóval nyitott kapukat dönget, szem elől tévesztve a tényleges vitát, amikor vélt ellenvetésként azt hangsúlyozza, hogy az iróniának és a komédiának igenis „köze" van egymáshoz. Ha legalább az általa bírált bekezdésnek (leginkábbis az angol változatnak) kicsivel több figyelmet szentelt volna, akkor világos lehetne számára, hogy ott a „komédia" szó nem műfaji kategóriaként, hanem „komédiázás" értelemben, a „komikum" szinonimájaként használatos. Mindebből az következik, hogy a bekezdés zárlata nem az irónia és a vígjátékként értett komédia kapcsolatát, hanem az irónia és a komikumként értett komédia azonosságát tagadja. Az irónia nem redukálható a komikumra, hiszen Schlegel szerint hatóköre a komédiákon jóval túlra, a regényekre, a filozófiai művekre s az általában vett romantikus költészet egészére is kiterjed. Tehát nagyon is sok köze van a komédia műfajához, de nem csak ahhoz van köze, azaz nem azonos a komikummal. De Man nem azért mondja, hogy Szondi fejében Jean Paul jár, mert valamifajta hirtelen beálló amnézia folytán nem emlékszik arra, hogy pár sorral korábban az általa idézett passzusokban Szondi nyíltan Tiecket és a tiecki vígjátékot (Lustspiel) emlegette, hanem azért, mert úgy látja, hogy Szondi iróniafelfogását egy olyan séma határozza meg, amely nem annyira a schlegeli irónia, mint inkább a Jean Paul-i komikum fogalmával rokon.

Ahogy az első lábjegyzetben jeleztem, az irónia schlegeli fogalmát (fogalmait) külön írásban tárgyalom. Méltatlan lett volna a téma jelentőségéhez és komplexitásához, ha a töredékek olvasatát megpróbáltam volna belegyömöszölni egy ilyen rövid szövegbe. Legfeljebb a kompilációig jutottam volna el. Schlegel azonban az olvasást „rágódásként", „kérődzésként" fogta fel, amely nem merülhet ki az identikus evidenciáknak tekintett anyagok puszta előszámlálásában, hanem meghatványozásnak (kombinációnak) kell lennie. Csakis egy ilyen olvasás mutathat rá arra, hogy a permanenssé válással (a regényben) a parabázis miért lesz egyúttal leplezett (szemben a komédiával, ahol a parabázis nyilvánvaló), s hogy ezzel összefüggésben Szondi elgondolása, miszerint a romantikus iróniát a parabázis „mértéktelen alkalmazása" jellemzi, miért nem felel meg a permanens parabázis (vagy másként: az irónia iróniája) sajátosan schlegeli felfogásának. Werner Hamacher gondolatát, miszerint „A parabázissal a próza kiesik a reflexió szerepéből",⁴ Bacsó lakonikusan úgy kommentálja, hogy „érdekes", majd azt mondja: Szondi beszélt „ilyesmiről". Nos, a Hamacher-idézet valóban érdekes, sőt: több mint érdekes. Tudniillik Hamacher szövegének első változatában még más volt a szórend,⁵ s amint a változtatás is jelzi, Hamacher értelmezése éppen a parabázis és a reflexió, a parabázis és az öntudat feszültségére épül. Ez Szondi olvasatáról aligha volna elmondható, hiszen Szondi az iróniát folyamatos reflexióként, „az öntudat esztétikai megvalósulásaként" fogta fel. Nekem úgy tűnik, hogy a Bacsó álláspontjához közeli hivatkozás éppen hogy nem Hamacher lett volna (akinek páratlanul provokatív tanulmánya számos vonatkozásban de Man álláspontjára rímel), hanem például Winfried Menning-haus, aki Hamachert bírálta, vagy Moon-gyoo Choi, aki (Menninghaus nyomán) de Mant.⁶ Az irónia Schlegel sajátos értelmezésében magában hordozza annak lehetőségét (és apóriáját), hogy abszolút iróniává, a reflexivitás és tudatosság teljes hiányává, „komollyá" (ernst), „lapossá" (platt), „ostobává" (dumm), azaz radikálisan eldönthetetlenné és lokalizálhatatlanná váljon. A schlegeli irónia akkor is működésbe lép, sőt akkor csak igazán, amikor minden irónia nélkül beszélünk, vagy legalábbis azt hisszük, mentesítettük tőle magunkat.

Jegyzetek

* A szerző vitacikkét és Bacsó Béla válaszát lásd a Jelenkor 2002. áprilisi számában.

1 A jelen írásban a vitahelyzet sajátos pragmatikájának elemzésére koncentrálok. A vitától relatíve függetleníthető, általánosabb kérdésekre (a vita voltaképpeni „témáját" alkotó schlegeli iróniafelfogás problémáira) itt csak vázlatosan tudok kitérni. Bővebb tárgyalásukat lásd „A parabázis permanenciája: Friedrich Schlegel és az irónia" című írásomban, in: Tiszatáj (megjelenés alatt).

2 „A hermeneutikai megközelítés a szöveg szorongáskeltő, kimozdító, végső értelemmel nem összezáruló, magát kijátszó, kiszámíthatatlan stb. jellegét ismeri fel, végső soron a szöveg megfellebbezhetetlen elsőbbségét." (Bacsó Béla: „A nemzetközi irodalomtudományi diskurzusok közvetítettsége és/vagy elhallgatása a kortárs irodalmi és kritikai folyóiratokban", in: Szép Literatúrai Ajándék, 1997/3–4, 164. o; Bacsó kiemelése.)

3 Egyébként az illető bekezdés folytatása sem teljesen mellékes. Bacsó itt „gyanúsításra" vált – azt sugallva, hogy de Man Szondi-kritikája csupán egy személyes sérelem megtorlása volt –, s teszi ezt érvek, bizonyítékok és pontos forrásmegjelölés nélkül, egyetlen homályos utalásba burkolózva: „talán magyarázat lehet (…), amit Gasché írt le, hogy éppen Szondi biztatására kereste meg de Mant." Hogy mindezért de Mannak miért kellett volna „félretolnia" Szondit, nem tudom. De ami a fontosabb, ismereteim szerint Gasché egyetlen mondatot írt erről a témáról, és az a mondat (újra a fordítás kérdésénél vagyunk) nem egészen ezt mondja: „A hetvenes évek elején, Berlinben találkoztam először de Mannal, amikor Peter Szondi felkérésére szemináriumot tartott az Általános és Összehasonlító Irodalomtudományi Intézetben Rousseau írásainak irodalmi, nyelvi és politikai aspektusairól", ld. Rodolphe Gasché: The Wild Card of Reading: On Paul de Man (Cambridge, Mass.–London, Eng.: Harvard University Press, 1998.). 2. Ez a mondat sokkal inkább baráti viszonyra utal (amibe nyugodtan beleférhet egymás kritizálása is!), megerősítve egy másik monográfus állítását, miszerint Szondi de Man barátja volt (vö. Lindsay Waters: „Paul de Man: Life and Works", in: Paul de Man: Critical Writings, 1953–1978, Lindsay Waters (szerk.), University of Minnesota Press, Minneapolis, 1989. lv.).

4 „Mit der Parekbase fällt die Prosa aus der Rolle der Reflexion", ld. Werner Hamacher: „Der Ausgesetzte Satz: Friedrich Schlegels poetologische Umsetzung von Fichtes absolutem Grundsatz", in: uő: Entferntes Verstehen: Studien zu Philosophie und Literatur von Kant bis Celan, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1998. 222. o. (Egyébként bírálatomban nem erre az írásra, hanem kizárólag Hamacher de Man-tanulmányára hivatkoztam, és azt javasoltam, hogy Bacsó olvassa végig: ne ragadjon le a „korrekciós" résznél, hanem – ha csakugyan az iróniára kíváncsi – nézze meg a permanens parabázisról mondottakat.)

5 „Mit der Parabase fällt die Prosa der Reflexion aus der Rolle", ld. Werner Hamacher: „Der Satz der Gattung: Friedrich Schlegels poetologische Umsetzung von Fichtes unbedingtem Grundsatz", in: MLN 95 (1980), 1173. o.

6 Winfried Menninghaus: Unendliche Verdopplung: die frühromantische Grundlegung der Kunsttheorie im Begriff absoluter Selbstreflexion, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1987. 279. o; Moon-gyoo Choi: „Frühromantische Dekonstruktion und dekonstruktive Frühromantik: Paul de Man und Friedrich Schlegel", in: Ästhetik und Rhetorik: Lektüren zu Paul de Man, Karl Heinz Bohrer (szerk.), Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1993. 194. o.