Petőcz András kötete (A napsütötte sávban) meglepetésként érheti a pályáját ismerő olvasót. Addigi köteteinek változatosságához és sokszínűségéhez képest (klasszikus–avantgárd, régi–új együtt) meglepően egynemű. Előző kötete (Medúza) szintén a korábbiakra jellemző változatlan változás elvét folytatja, amennyiben régi verseinek újrakiadásával (természetesen más struktúrába helyezve) korábbi önmagát állítja jelenlegi önmaga mellé, és a régebbi darabokat kibővítve új ciklusokat hoz létre (Orlando, variációk ciklusba rendezése); ezen kívül folytatja az általa kedvelt variációk, átiratok műfaját. A napsütötte sávban-kötet (mely a Medúzában megkezdett ciklust írja tovább) nem mutat ilyen sokszínű képet, mégis megőrzi a változatlan változás-elvet.

Petőcz első köteteitől kezdve törekszik a hagyományos versstruktúra kereteinek kitágítására. A neoavantgárd kísérletező műfajai (konkrét vers, képvers, betűvers, akusztikus vers, vizuális költemény) mellett egy olyan műfajt hív segítségül, mely szintén szélesíti a vers kereteit, ezen kívül a vers-próza határait próbálja lebontani, átlépni: a szabad verset. A szabad vers típusainak műfaji elhatárolása a szakirodalom számára is „nyitott kérdés",¹ Petőcz költészetében sem egyszerű merev határokat húzni. Legszerencsésebb megoldásnak tűnik, ha megkülönböztetünk „versszerű" és „prózaszerű" szabad verset.² Versszerűnek nevezhető az a típus, amely eleget tesz bizonyos verstani alapkövetelményeknek (felismerhető sorképzés; hallható sormegfelelések ismétlődő rendszere),³ például Az idő papagájosan akkor… kezdetű Kassák-parafrázis.⁴ „Prózaszerű" szabad vers alatt azt a típust értem, amely történetet próbál elmondani, megragadni valamilyen formában, ezáltal az elbeszéléshez közelít. Az Egy üveg sligovica⁵ című vers alcíme már mutatja a meghatározó jegyet (történet Tolnai Ottónak); az egy utazás emlékképei⁶ egy emlékezet által konstruált történet; a Vissza az égbe⁷ című Tandori-variáció beszélője történetet próbál megragadni, rögzíteni (valahonnan valahová jutást) a kezdőpont állandó és folyamatos keresésével, s ez a próbálkozás maga hoz létre egy történetet: a folyamatos történetképzés eljuttatta a beszélőt valahonnan valahová (a totális bizonytalanságból egy megragadhatóbb, valamivel körvonalazottabb, másfajta bizonytalanságba), s a két pont között „képződött" egy történet; a Történet a Nagyúrnak⁸ című vers beszélője rejtett történetét mondja el a Nagyúrnak: a sas látása/tapasztalása mint pillanatnyi történés üzenete az, hogy zuhanás és felemelkedés között van egy történet.

A napsütötte sávban-kötet egyes darabjai is „prózaszerű" szabad versek. Olyan formára volt szükség tehát, ami lehetővé teszi egy „történet" elbeszélését. Hogy történetről van szó, azt a szerzői instrukció is jelzi: „Ez a könyv ennek a háromhónapi semmittevésnek az igaz története." (kiem. tőlem – F. K.) A „történet" szándékos darabokra szakítása (szabad-versekre bontása) egyáltalán nem szakítja szét a tényleges elbeszélést. Az egyes versek csak látszólag különálló élményeket írnak meg, valójában folyamatos kapcsolatban állnak egymással: folytatják, kiegészítik egymást, válaszolnak egymásnak.

Mi teszi elbeszéléssé ezeket a „prózaszerű" szabad verseket? Több tényező együttes jelenléte: a narrátor, a szereplők (fő-, mellék-), a viszonylag körülhatárolható cselekmény (de leginkább történések), az elbeszélésszálak (fő-, mellék-), a tér-idő viszonylatok, az elbeszélői módszerek, beszédmódok, nézőpontok és az olvasó (belefoglalt) jelenléte.

A narrátor névtelen elbeszélő, aki maga is részese a történetnek, szereplője elbeszélt történetének. Az eseményeket az ő nézőpontjából láthatjuk, a kötetben saját élményeit, benyomásait olvashatjuk. Mint elbeszélő nem távolodik el szereplő-önmagától. Néhány vers zárlatában azonban belép egy másik nézőpont és másfajta beszédmód. Az események szemléletében a névtelen elbeszélő személyes, szubjektív nézőpontjához és beszédmódjához képest az utóbbié személytelen, objektív, általános. A névtelen elbeszélő beléptet egy másik elbeszélőt, aki kívülről, külső nézőpontból látja az eseményeket, nem szereplője a történetnek. Ezáltal kísérletet tesz a saját, szükségszerűen szubjektív nézőpontból való kilépésre; megpróbál eltávolodni saját elbeszélésétől egy általános, személytelen beszédmód segítségével. A másfajta megszólalás a zárlatokban tipográfiailag is jelölve van, dőlt betűvel. (Ezek: az első napokban; olga arról nevezetes; önkéntes krematóriumban; lazán és titokzatosan; chicago éjjel; éjszaka, san francisco.) Az elbeszélés egy dialógusszituációban íródik: „ha azt mondod, new york, azt mondom, / madison ave-nue" (7. o.); „merevek és hi / degek, miként az jégcsapok, ahogy / szoktad mondani" (16. o.), „mintha óbudai lenne, ha érted, / mire gondolok" (26. o.). A névtelen elbeszélő konstruál egy személyt, aki a történetet első kézből, tehát még a megírás előtt hallotta, és ennek megfelelően kommentálta. A narrátor az ő nézőpontját is közölte az elbeszélés néhány pontján. A névtelen elbeszélő néhány helyen átveszi a másik narrátor szerepkörét, és – külső lektorként – saját szövegéből kiemeli (dőlt betűvel) a történet szempontjából fontos dolgokat (tér, idő megjelölése, más nyelvből származó kifejezések…): „állandóan mosolyog, keep smiling, / mondja az amerikai" (24. o.).

A szereplők jelleme az adott személy (csak rá jellemző) élettörténet-darabjainak⁹ és a névtelen elbeszélő szubjektív benyomásainak, viszonyulásainak („anasztázija, az orosz írónő…/…jó nevelést kapott, már hatévesen / angolra tanították…/…egyéb / ként kedves lány, hisz a lélekvándorlásban, / meg mindenféle misztikus tanokban, a bűntől / nagyon fél, és nagyon fél amerikától is" – 52–53. o.) egymásmelletiségéből bomlik ki. A névtelen elbeszélő a szereplőket egységesnek ábrázolja, akik egységes arculattal rendelkez-nek, melyből azonban csak egy arc látható. Ennek oka elsősorban időbeli: három hónap kevés arra, hogy egy személyiségnek több arca is megmutatkozzon, ezért mindenkiből csak egy arcot láthatunk („agnieszka, a lengyel nő…/…könnyedén beszélget a nagy / világgal, mégis utálja a világot / maga körül, mindig rosszkedve van, / fáj a feje, a szobája krematórium /…/ ő meg csak cigarettázik, és közben / verseket ír, és az isteni színjátékot / olvassa" – 35–36. o.).

Mennyire beszélhetünk cselekményről? Sokkal inkább történésekről van szó. A szerzői instrukció így hangzik: „…nem csináltam semmit. Mondhatnám így is: rengeteg minden történt velem ez alatt az idő alatt." Névtelen elbeszélőnkkel történtek a dolgok ott, Amerikában, mégpedig nem mindennapi események. Az emlékezés („azt nem tudom, mennyiben / változtatott meg az a három / hónap" – 71. o.) mindenképpen „sorstörténésnek"¹⁰ minősíti az Amerikában történteket: (azóta) „másképpen ébredek, / másképpen látom magam / körül a dolgokat, határozottabb / és keményebb vagyok" (71. o.). Ezt a sorstörténést próbálja elbeszéléssé formálni a névtelen elbeszélő.

Az elbeszélés narratív szerkezete a következő: van egy főelbeszélés (melyben a névtelen elbeszélő elbeszéléssé formálja élményeit az emlékezés folyamatában), ez az emlékezés során elbeszéléssé írt történet tartalmaz további történeteket/történetrészleteket (mellékelbeszélések: a szereplők élettörténete, élettörténet-darabjai, álomleírás…), melyek beékelődnek a főelbeszélésbe, állandóan megszakítva azt. A mellékelbeszélések is visszaemlékezések, szerkezetileg nem lineárisak, nem folytonosak, laza, asszociatív kapcsolatban állnak egymással az egyes történések; tehát az egyes mellékelbeszélések rész–egész viszonyban állnak a főelbeszéléssel. A főelbeszélés állandó megszakadása azt példázza, hogy sosem zárható le teljesen egy történet. Sem a főelbeszélésnek, sem a mellékelbeszéléseknek nincs pontos kezdő- és végpontja.

A narráció által létrehozott tér egyértelműen meghatározott, konkrét pontokból tevődik össze: egyfelől a főelbeszélés helyszínei (New York, Iowa, Mayflower kollégium…), másfelől a mellékelbeszélések kvázi-helyszínei (Tel-Aviv, Óbuda, Korea…).

Míg a tér körülhatárolható, addig az idő rendkívül bizonytalan tényező. A szerzői instrukció szerint a tábor teljes időtartama három hónap. Nemcsak a mellékelbeszélések (élettörténetek) mutatnak túl ezen az időkereten, hanem a főelbeszélés is. A jelen egy-részt állandó vonatkozásban áll a múlttal és a jövővel a mellékesemények révén, másrészt emlékezésről van szó, melynek alaptulajdonsága az idők teljes átjárhatósága; harmadrészt pedig a külső és belső idő teljes mértékben szétválik. Emiatt bonyolult időszerkezet jön létre, nehéz időbeli támpontokat kijelölni.

Az elbeszélés (implicit) olvasót is feltételez. A kötet elsődleges olvasóját megelőzi – már említettük – az első hallgató, aki magyar. De ezt a dialógust tételezhetjük a névtelen elbeszélő és az olvasó között is, bizonyos szöveghelyeken mindkét szempont tartható: „mintha óbudai lenne, ha érted, / mire gondolok" (26. o.). Textuálisan talán csak egy szöveghely mutat arra, hogy az olvasónak is magyarnak kellene lennie, a Petőfi-rájátszás („hol a kis huck sietett egykor beléje, / fürödni" – 32. o.). A névtelen elbeszélő a szöveg könnyebb megértése okán elbeszélését (az olvasó számára) gyakran pontosítja, helyesbíti: „az innen / nézve, pontosabban onnan nézve / szinte magyarország" (14. o.); „apám hároméves volt akkor, amikor meg / halt az anyja, czigler rózának hívták, már / mint a nagyanyámat, és amikor megmondtam / ezt a nevet, márminthogy cziglernek hívták" (51. o.). Az olvasóval való rejtett dialógus kérdés–válasz szituációként („ha megkérdezik, mit csináltam / amerikában, nem mondom meg, / mit csináltam, mert az furcsa / lenne, ha megmondanám, hogy / nem csináltam semmit" – 69. o.) értelmezendő: egy elbeszélés során válaszolódik meg a kérdés (az egyes darabok együttolvasása folyamán jön létre az elbeszélés mint válasz).

Mi a célja ezeknek a pontosan megtervezett narrációs technikáknak? Semmiképpen sem az Amerikában történtek leírásának formai bravúrja. Egyetlen cél mozgatja a narrá-ciót: a mondhatóság, az elbeszélhetőség. A szövegek megtervezettségének szervezőelve, oka, célja tehát alapvetően nyelvi kérdés. Hogyan lehet elmondani, megfogalmazni, elbeszélni azt a belső történést, ami a külső történés szempontjából semmi („az furcsa / lenne, ha megmondanám, hogy / nem csináltam semmit"). Hogyan lehet megfogalmazni a külső történés szempontjából semmi-történést, mely a névtelen elbeszélő számára sorstörténés. A névtelen elbeszélő számára kötetének (elbeszélésének) megírása rendkívüli téttel bír. A poétikai kérdés sorskérdéssé, létkérdéssé válik. Saját maga számára kell feldolgoznia az Amerikában-történteket mint sorstörténést, mely feldolgozás egy elbeszélés megírása során, folyamatában jön létre, és a dialógus másik tagja, az olvasó hitelesíti („igaz történet"). Minden narratív eszköz ennek a célnak van alárendelve. Az elbeszélést a kimondás vágya, szükséglete, akarása fűti. Emiatt szükséges a „prózaszerű" szabad vers, ami lehetővé teszi a mondanivaló folyamatos áradását, hömpölygését. A történetek újabbakra szakadása bizonyos mértékben kényszer: a „minél többet elmondani" elve szervezi. Ezt segítik az állandó sorátlépések is. Minél többet elmondani annak ellenére, hogy mindig marad valami, amit nem lehet elbeszélni.

Aki a kötetből Amerikáról akar megtudni valamit, csalódni fog. Az egyes történések a világ bármely pontján megtörténhettek volna. Néhány jelzés utal csak a helyszínre (Times Square, Madison Avenue, sárga taxi, John Deere-művek, Kalona, Jawa house, Chicago, Iowa folyó, San Francisco), és az amerikaiságnak is csak egyetlen momentuma jelenik meg, a kettősség („puritán és / szigorú, és mégis oly nagyon / szabad amerikában" – 65. o.). A helyszín zárójelbetételének lehetőségét mint felmerülő problémát a névtelen elbeszélő is érzékeli, amennyiben állandó kényszernek érzi, hogy emlékeztessen bennünket az elbeszélés helyszínére, pontosan kijelölje a teret: „ott, a new york-i tájban" (10. o.), „ott, messze, / amerikában" (17. o.), „itt, a távoli amerikában" (31. o.).

A névtelen elbeszélőt Amerika leírásánál (amelyből nem sokat láthatott, hiszen: „nem csináltam semmit, aludtam / amerikában, egy kollégium / nyolcadik emeletén aludtam, / egy szobában" – 69. o.) jobban érdekli az emberi kapcsolatok rendszere, az emberi kapcsolatok minősége, ezek elbeszélhetősége. Az, hogy egymás számára teljesen ismeretlen (idegen) emberek között három hónap alatt létrejöhetnek-e valódi emberi találkozások, feloldható-e közöttük teljes mértékben az idegenség. Először is az együttlét az egyedülléttel szemben definiálódik („csak annyit / tudtam, hogy nem akarok egyedül maradni / ott, a new york-i éjszakában" – 9. o.), de a Bobbal való együtt taxizás is csak látszólagos, mintha-együttlét. German azért érzi magát rosszul, mert számára a látszólagos együttlét kevés („elege van mindenből, hogy egyedül van" – 39. o.). Az emberi kapcsolatok felszínességét az idegenség részleges, de állandó jelenléte okozza. Ennek fő forrása elsősorban nem a kultúrák különbözőségéből fakad (bár névtelen elbeszélőnk szeretné azt hinni, hogy ennek is nagy szerepe van benne: „kínai teát isznak, / kínai ételeket esznek, aztán kínai / ruhadarabokban járnak az utcán, és / büszkék arra is, hogy mindenféle kínai / csecsebecséket vásárolhatnak akárhol / amerikában" – 28. o.), hanem sokkal tágabb értelemben a mássággal való találkozásból. Ennek elfogadása, de sokkal inkább befogadása a tét. De a másság iránti nyitott, befogadó attitűd („kedves / alak ez az arab, gondolom magamban, nem / akarom megbántani" – 7. o.) sem segít teljes mértékben eltüntetni az idegenséget: hiába nyitott elbeszélőnk a feketék keresztény szertartására, ha megmarad az idegenségből fakadó félelem („kicsit szorongok, csupa fekete / körülöttem, nem nagyon szeretnék vala / mibe belekeveredni" – 58. o.). Az emberi kommunikáció mint az idegenség feloldásának egyik módja („jól el / beszélgettünk, megittunk hárman / majdnem egy fél üveg bort" – 20. o.) a legtöbbször felszínes, csak Igallal, a lakótárssal hoz létre tartalmas emberi kapcsolatot („ott / ültünk iowában, két kis kollégiumi szoba közös / konyhájában, és valahogy mindent megbeszéltünk" – 13. o.), melynek legfőbb bizonyítéka a kötet utolsó darabjában leírt elektronikus levelezés mint kapcsolattartás. Az idegenség feloldásának harmadik módja az élettörténet-mesélés. Az egymás számára idegen emberek ismeretségének első lépése a saját, egyéni (csak rá jellemző) múlt elmesélése, elbeszélése. De ez sem hoz létre tartalmas emberi kapcsolatot, az idegenség nem oldható fel teljesen. Lehetnek törekvések erre (az elbeszélő három módszert ír le ezzel kapcsolatban), de a nyitottság, a befogadó attitűd, a kommuni-káció, a történetmesélés módszerei mögött, azok réseiben ott marad a másság teljes elfogadásának lehetetlensége, az idegenség feloldhatatlansága.

A névtelen elbeszélő saját szövegében igyekszik tematizálni az „iszonyatkeltő"¹¹ idegenség meglétét, de megpróbálkozik feldolgozásának két nyelvi módszerével: az iróniával és a humorral. Az irónia az egész szöveget átszövi, állandóan két szintet hangsúlyozva: egy felszínit (látszólagos), melyet az irónia megír, és egy mélyebbet (rejtett), melyet az irónia hiányol (de meglétét sejti). E két szint a „laza és titokzatos mosoly" látásmódjában és írásmódjában tükröződik (laza: felszíni, látszólagos – titokzatos: mély, rejtett, mögöttes). (A lazaság attitűdje tükröződik a szinte teljesen köznyelvi stílusban, a nevek, földrajzi nevek, verscímek kisbetűs írásában is.) A „titokzatos" idegenségen az irónia próbál „lazítani" („végre / láthatjuk mindazt, amiért élni / érdemes… / …borzasztóan / jól érezzük magunkat… / …mindenki / boldogan mosolyog mindezekhez, / annyira jó itt, annyira jó érzés, / hogy megtekinthetjük az iowai / gépgyártás egyik fellegvárát… / …mindenki mosolyog, / mindenki elégedett, a többiek in / tegetnek, na lám csak, itt is jártunk, / ilyen a megvalósult álom" – 43–44. o.). A másik út a nyelvi humor (mely szintén „lazít" az elbeszélésen): „ott, / hol a kis huck sietett egykor beléje, / fürödni" (32. o.); „mert minden, amihez nyúl, kínai, ha magához nyúl, / az is kínai" (29. o.); „a testük, az magánterület, / és ha abba valaki be, akkor az olyan, mintha a lakásába / be" (74. o.).

Nem csak a laza és titokzatos kettősségének megragadása fontos a narrátor számára. A dolgokat alapvetően kétarcúságukban beszéli el. Az élmények, benyomások összetettek („ismeretlen táj, hihetetlen, hogy mégis / ismerős minden" – 11. o.; „idegesít a motozása, meg / jó is hallani a motozását" – 49. o.). A névtelen elbeszélő tehát nézőpontokat ragad meg, úgy beszéli el a dolgokat, hogy azok több horizontból többfélének is láthatók. A dolgok egymással való összefüggését, egymásra vonatkozását is fontosnak tartja jelezni. Például az ottlétre állandóan az otthon-lét árnyéka vetül: az Amerikában-lét állandóan az otthon-lét vonatkozásában áll („tudom, hogy / egyszer még / haza kell térnem" – 63. o.; „egyáltalán / nem tudom elképzelni, hogy innen lesz / még valaha is hazatérés" – 7. o.).

A semmi külső történésével szembeni mégis-történések mintha-jelleggel vannak felruházva az elbeszélésben. A történések lebegnek a „valószerű" és „valószerűtlen" határán, illetve ezek kettősségében. Egyfajta álomszerű („szemetes / zsákok közt félálomban lebegek" – 7. o.), különös („álmos-puhán siető / különös taxiban" – 10. o.), ismeretlen-messzi („távoli, ismeretlen táj" – 11. o.), időtlen („nem hiszem, hogy / valaha vége lesz ennek a sétának itt" – 11. o.), hihetetlen („hihetetlen, hogy mégis / ismerős minden" – 11. o.), rejtélyes-különös-titokzatos („valóban rejtélyes idegen vagyok, aki / valami különös, távoli világból / jöttem, lazán és titokzatosan ülünk / be…" – 56. o.), kvázi-idilli („való / szerűtlenül biztonságos minden, szinte / idilli" – 66. o.) légkörben zajlik és íródik a szöveg. Az elbeszélő saját története megragadhatatlanságát (a megfogalmazhatóság nehézségeit) jelzi ezekkel a látásmódokkal. Az egyes darabok nincsenek lezárva, félbemaradnak, elhallgatnak, néhol sejtelmes-misztikus beszédmóddal vannak majdnem-lezárva, a folytathatóságot célozzák meg.

A névtelen elbeszélő görcsös akarása történetének megírására is jelzi, hogy nem mindennapi történés az, amit elbeszéléssé akar formálni, hanem sorstörténés. Az elbeszélés megírása tehát kényszer. Élményeinek, benyomásainak, tapasztalatainak művészi feldolgozása számára nem egy lehetőség, hanem az egyetlen út. Az Amerikában-történteket csak egy elbeszélés megírása során tudja a saját élettörténet részévé tenni. Ez a – számára nagy – tét magyarázza a mindent elmondani-akarás feszültségét, nyugtalanságát.

A kötet címe Petrit¹² idézi. Petőcz bizonyos mértékben dialógust folytat a Petri-szöveggel. Petri verse a „napsütötte sávig" szeretne „elérni", Petőcz kötete azonban már benne van „A napsütötte sávban". Petri versvilágában az abszolút lent állapotából van valamiféle vágyakozás a fentre, annak akár csak egy pillanatnyi megtapasztalására. A Petri-versben megjelenő vágyálom, a napsütötte sáv elérése Petőcz kötetében eleve adott, nincs rákérdezés. Petőcz játszik is a Petri-címmel, annak vágyálom-jellegével, amennyiben a kötetében jelenlévő abszolút benne-léttel folyamatosan ironizál. Míg Petri versét a mindennapok kiábrándító tapasztalata, a „hiány"¹³ szervezi, a szinte elérhetetlennek tűnő vágy a vanra, addig Petőcz kötete benne áll az abszolút van állapotában, de ez is folyamatosan és állandóan ironikus színezetet kap. Már említettük, mitől ironikus ez az abszolút benne-lét. Attól, hogy az ottlét valójában csak felszínes, látszólagos (tulajdonképpen távollét, idegen-lét), alig-ottlét, mintha-ottlét. Emiatt a tulajdonképpeni „napsütötte sáv" valójában csak „árnyék" (címadó darab vége: „csak én fekszem egyedül, itt, / iowa bükkfái alatt, az árnyékok közt, épp / a napsütötte sávban" – 19. o.).

A kötet szervesen illeszkedik az életműbe. Elsősorban a már említett változatlan változás elvét folytatja: a líra–epika közelítése, a mondhatóság/történetmondás/elbeszélhetőség kérdése már pályája elejétől kezdve foglalkoztatja a szerzőt, a kötetben bizonyos szempontból választ is talál rá, az erre legalkalmasabb formában. Ezen kívül a mottó (előrevetíti az elbeszélés kiemelt kérdésfeltevését: mennyire fogadható el vagy be a másság), az elhallgatás alakzata (sejtelmessé, titokzatossá, nyitottá teszi az egyes darabok végét), az áthajlás (a mondanivaló folyamatosságának legfőbb szervezőelve), az ismétlés/variált ismétlés (saját szövegen belüli hangsúlyeltolás, erősítés), a dőlt betűs tipográfia (neo-avantgárd maradvány), az irónia, a nyelvi játék mindaz, melyet Petőcz mindig is előszeretettel alkalmaz írásaiban. A Petri-cím is megjelent már egy korábbi szövegben.¹⁴ Petőcz tehát egyszerre őrzi meg régi-önmagát és okoz meglepetést. Egyik hasonló meglepetése¹⁵ – ugyanezen kettősség jegyében – variáció a variációban. A háromrészes sorozat első darabja (Gyönyörű dekoltázs) egy korábbi vers (A berlini nő)¹⁶ variációja. A másik két darab (Elutazott a berlini nő – Ott, a magasban, a berlini nő) pedig a már variációként megírt vers variációi. A variáció variációja azonban tartalmaz még egy variációt, mégpedig A napsütötte sávban-kötet egyik motívumát (Beatrice, a „lila parókás fiatal / nő" [11]).

(Ister Kiadó, Bp., 2001, 78 oldal, 1200 Ft)

Jegyzetek

1 A szabad vers „élő, mozgó, változó forma. Sok és gazdag változata állandóan bővülhet és bővül… Fogalmának körülhatárolása semmiképpen nem lehet merev." Széles Klára hipotézisét igazolja azzal, hogy számtalan szerző véleményét közli, akik mást és mást gondolnak a kérdésről. (Széles Klára: „Mi a szabad vers?", in: Irodalomtörténet, 1987–88/1. 68–69. o.)

2 Uo., 60. o.

3 Uo., 57. o.

4 Önéletrajzi kísérletek, Magvető, Budapest, 1984. 15–28. o.

5 Alföld, 2000/10. 40–42. o.

6 Tiszatáj, 2001/3. 29–31. o.

7 Az írógépelt félelem, Orpheusz Könyvek, Budapest, 1992. 89–107. o.

8 Medúza, Noran Könyvkiadó Kft., Budapest, 2000. 100–101. o.

9 „Arra a kérdésre, hogy kicsoda is egy ember, nem lehet teljesebb választ adni, mint elmondani az életét." (Ancsel Éva: Az élet mint ismeretlen történet, Atlantisz, Budapest, 1995. 99. o.)

10 „Azt hiszem, az embert sorstapasztalatai teszik azzá, ami lényegét alkotja. Olyan történések érdemlik meg ezt az elnevezést, amelyek beépülnek, s a lélek immunreakciói nem lökik ki, mint valami idegen anyagot. A sorstörténésekben egyszerre megy végbe két ellentétesnek látszó folyamat: egyrészt lényegünkre redukálnak, megszilárdítják identitásunkat, másrészt az ilyen történések után már nem leszünk egészen azok, akik addig voltunk, bár nem vész el önmagaságunk.", „A sorstörténés, habár időlegesen, de valamit megállít az élet menetében, s ha ezután folytatódik is csaknem minden, nyomai eltörölhetetlenek." Uo., 81–82. és 34. o.

11 „…van egy szinte iszonyatkeltő idegenség és át nem hidalható távolság" – írja Bacsó Béla még a Medúza-kötet egy ciklusa kapcsán. (Bacsó Béla: „Állapot és tárgy", in: Élet és Irodalom, 2000. augusztus 4., 18. o.)

12 Petri György: „Hogy elérjek a napsütötte sávig", in: Petri György: Versek 1971–1995. Petri György művei, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996. 395. o.

13 Petőcz Petrihez írt verse a Petri-költészet lényeges pontját, az „ürességet", a „hiány" metafizikáját ábrázolja. (Petőcz András: „A hiány megfogalmazása", in: Mozgó Világ, 2000/október, 58. o.)

14 Petőcz András: „A labirintus lakója", in: Élet és Irodalom, 2001. január 12., 16. o.

15 Petőcz András: Gyönyörű dekoltázs / Elutazott a berlini nő / Ott, a magasban, a berlini nő, in: Élet és Irodalom, 2001. július 20., 21. o.

16 Petőcz András: „A berlini nő", in: Mozgó Világ, 2000/október, 58–59. o.