A Pro Pannónia Kiadó Irodalmunk forrásai című sorozatának szükségességét és közhasznúságát igazolja – primus inter pares – Csorba Győző irodalmi hagyatékának következetes, módszeres fölkutatása, összegyűjtése és közreadása. A „vidéken" élő, városához, megyéjéhez egész életében ragaszkodó költő, műfordító, esszé- és memoáríró pályájának és portréjának egyre több, korábban homályos vagy eltakart részlete kerül a közeli megvilágítástól élesebb fénybe. A kötetcím jelzi, Tüskés Tibor A szerkesztő jegyzetében pontosítja, hogy a válogatás Csorba „emlékező és kritikai írásainak, vallomásainak, valamint a vele készített interjúknak a köréből" készített szemelvénygyűjtemény, de nem tartalmazza A város oldalában című interjú formájú memoárt – melyet Csuhai István készített a költővel –, meg a műfordításokkal kapcsolatos, korábban már kötetbe szerkesztett szövegeket, valamint a Római napló 1948–1949 előkészületben lévő, külön kiadványt igénylő korpuszát. Érdemes figyelembe venni Tüskés jó filológushoz és pedagógushoz méltó csöndes figyelmeztetését: az ilyen típusú kötet soha nem pótolhatja a személyes találkozást a költői életművel: „Az az igazi és termékeny olvasás, ha könyvünk lapjait a Csorba Győző verseit tartalmazó kötetekkel együtt forgatjuk."

Az öt ciklusban kibontakozó szerkezet táguló koncentrikus körök képzetét idézi. Az első három (Pályám emlékezete, Költő és vidéke, Gondolatok a könyvtárról) az életrajz és pályakép vezérmotívumait emeli ki, önarckép karakterű: a Pécshez kötődés öntudata és indoklása; más, versihletet is tápláló helyek (Róma, Révfülöp), tárgyak, otthonok, találkozások emlékezete; alkalmi nyilatkozatok irodalmi díjakról, folyóirat-történeti érdekű és értékű önvallomások, ars poeticák. Minden adalék fontos, de nem egyformán. Némely önéletrajzi tények és reflexiók ismétlődése elkerülhetetlen, az alkalmi tudósítók sztereotip kérdéseket is föltesznek. Csorba eszményi riportalany, fölkészülten válaszol, szabatosan fogalmaz, a lényegre tapint. Mégis akkor van igazán elemében, ha hozzáértő szellemi partner-rel beszélgethet, ha őt magát is meggondolkoztatja a kérdés. Az élet és a halál végső talányairól, költői alapelveiről, a vidéken élés antinómiáiról szóló nézeteit nem ritkán idézik, s persze a kötetben is sok vallomás és beszélgetés érinti. Részletes rekapituláció helyett az említett három nagy fejezetből csak néhány ritkábban emlegetett, a költő ismerőinek is újat mondó témát és címet emelünk ki: A harmincas évek jogi karán, Animateur culturel, Önarckép – most. Csorba rendszerint fitymálja botcsinálta, fura jogászságát, „deresedő fejjel" fölidézett joghallgatói emlékeiből mégis legjobb szépprózai műveinek egyikét csiholja ki. A könyvtáros múlt fölelevenítése már csak azért is emlékezetes, mert kiderül, hogy e hálátlan, sok keserűséget okozó pályát az írói munkásság után olyan második hivatásának tartotta, amely a rengeteg nemszeretem feladaton kívül sok örömet is szerzett neki: „Hallatlan gazdagság és szellemi biztonság érzetét adja az embernek egy könyvtári háttér. A sok tízezernyi könyv, a rengeteg folyóirat, a tájékozódás állandó lehetősége (…) mérhetetlen érték. S mindezekhez hozzájárul a legkülönfélébb embertípusok megismerésének lehetősége."

A két legfontosabb, legalábbis az irodalomtörténésznek és a líraelemzőnek legtöbbet mondó ciklus került a kötet súlypontot meghatározó második felébe. A költő műhelye című fejezet ars poetica célzatú és jellegű megnyilatkozásokat foglal magában, ihlető olvasmányainak egy részét dokumentálja és kommentálja, hiszen a világirodalmat befogadó és műfordítóként tolmácsoló költő arcképét a sorozat két korábbi kötete már bemutatta. A legkorábbi idesorolt írásban (Költők az újjáépítésben, 1945) már készen áll az akkor fiatalnak számító költő hivatásával kapcsolatos gondolatainak alaprajza és szerkezeti váza, és feltűnnek azok az igények, követelmények, megbízások, amelyekkel szemben egész életében küzdeni fog emberi, gondolkodói és főleg költői autonómiájáért. Elhatárolódik a l’art pour l’art-tól, de tiltakozik a művészet külső (hatalmi, politikai, ideológiai) irányítása, kisajátítása ellen: „Az újjáépült Magyarországnak új polgárokat csak kitartó nevelés és önnevelés adhat. Ebben a munkában kér helyet a magyar költő. Esztétikai nevelés nélkül nem teljes az ember, költészet nélkül pedig hiányos az esztétikai nevelés. De a költői produktumnak nevelési célokra való felhasználása nem a költő dolga." Az esztétikai nevelés terminusa és Csorba idevágó gondolatmenete Goethe és Schiller értekezésének ismeretére vall; Schillerre emlékeztet az a fölismerés és kérdés is, hogy „A politikában való minden javulásnak a jellem nemesedéséből kell kiindulnia – de hogyan nemesedjék egy barbár alkotmány befolyása alatt?" Az esztétikai segítségével, válaszol Schiller, mert az emberiség elvesztett méltóságát „a művészet mégis megmentette és megőrizte (…)". Csorba ehhez képest már-már harciasan követeli a művészi függetlenséget, a feltétlen bizalmon túl hathatós támogatást is: „Humusz, levegő és napfény kell a csírázáshoz és fejlődéshez. Az íráshoz is föld: szilárd anyagi alap, normális életnívó, s levegő és napfény: teljes véleményszabadság kell." Érvelését negatív történelmi tanulsággal súlyosbítja; nincs rá példa, „hogy diktatorikus államrendszerben, cenzúra mellett, nagy irodalom fejlődött volna ki". Kiáll a költői egyéniség, az individuális alkatban és tapasztalatban gyökerező különvilág védelmében: „bízzák ránk, miről és hogyan akarunk írni. (…) A hamar engedelmeskedők, a készségesek mindig gyanúsak." Az aktualitások iránti fogékonyságot tiltani is, erőszakolni is hiábavaló: „Az igazi művészet mindig szociális, mert a szépet fejezi ki, a szép pedig természete szerint közösségi."

Ebben a manifesztumszerűen kiérlelt korai költői hitvallásban Csorba jó előre észreveszi a dogmatikus irodalompolitika fenyegető veszedelmét, és szinte profetikusan megjövendöli költészete későbbi fogadtatásának történetét, amelyben sokáig az marad meg vezérmotívumnak, hogy alkatától idegen költőszerepeket akarnak ráerőszakolni, s ő példás türelemmel, pedagogikus tapintattal és iróniával magyarázza meg újra és újra, hogy nem adhat mást, csak mi lényege. „Komor költőnek" mondják, olykor rosszalló hangsúllyal; az „intellektuális költő" címkéjét sem veszi szívesen magára a szó divatos értelmében; fölbukkan az egyhangúság vádja, vagy hogy költészete falat von „az alkotó és a körülvevő élet (…) – a »ma« közé". Szóvá teszik már-már terméketlenségnek feltüntetett szűkszavúságát. E vádakat és kétségeket éleslátóan, lapidáris egyszerűséggel cáfolja meg. A saját korától történő elszakadás és a pesszimizmus 1959-ben éppenséggel veszélyes vádjára egész költészetét ihlető meggyőződéssel válaszol: „Mindig a humánumot, az embert és az emberit kerestem a költészetben. Az emberi lélek legmélyebb tájait akarom birtokba venni. (…) Az élet állandó, ha szabad így mondani: örök, időhöz nem kötött problémái érdekelnek leginkább. (…) S a mai embernek is van mondanivalóm. A lélek nemesedésére, az emberek egyéni problémáinak megoldására bizonyára ez a költészet is hat."

Korszerű poétikai gondolkodásra vall, hogy Csorba jószerével a befogadásesztétika elterjedése előtt számot vet a költő és az olvasó, pontosabban: egy költőtípus és a hozzárendelt, vele egy húron pendülő olvasóréteg összetartozásának kérdésével. Alaptétele (a költői individualitás tisztelete, a poétikák árnyalatos sokféleségének kívánalma) a befogadó közeg változatosságának, tarkaságának föltételezésével van kapcsolatban. „Egy megfoghatatlan olvasótáborra – vagy szerényebben: olvasórétegre – kacsint félszemmel minden író, amikor tollat vesz kezébe", írás közben ő is e láthatatlan tekintetek villanásait érzi magán. Hogy miért ír, vagyis „mi okból", azt lírai alkatával magyarázza: „belső készségből, pszichológiai, sőt biológiai szükségből." De hogy „mi célból" ír, milyen „közszükségletet" elégítenek ki versei, arra bonyolultabb válasza van. „A költő meglát, megismer és megnevez"; másokat szegényítene, ha nem mondaná el, amit saját sorsa, szíve és agya jóvoltából egyedül csak ő tudhat. E tudást már csak azért is meg kell osztania másokkal, „mert az emberi egyéniségek roppant színes változatosságában nyilván születnek velem rokon egyéniségek is". A nyitott és tág olvasóközönségen belül egy olyan szűkebb, az átlagosnál fogékonyabb, személyesen megérintett befogadói csoportra gondol, amely belső alkati rokonsága, szellemi affinitása, önkéntelen szimpátiája miatt kiváltképpen az ő szavait igényli, az ő igéjére számít.

Nem szokványosak Csorba alkotáslélektani önmegfigyelései sem. Sok nagy költő nyilatkozott arról, hogy a vers születését belső akusztikai élmény előzi meg, „a dallamból fejlődött mintegy a gondolat", írja Arany és idézi Weöres. Csorba alkotásmódja eltér ettől a típusétól (természetesen az övének is hatalmas előtörténete és rokonsága van): „Határozott élmény nélkül nem tudok írni. Valami egészen konkrét eseményre, tapasztalatra, hatásra okvetlenül szükségem van. (…) Fantáziám csak úgy tud kisarjadni, ha gyökereit valami módon a valóság talajába ereszti." Ha az így keletkezet verscsíra megvan, „utána következik az elmélkedés", amelynek fájdalmasan és agresszívan jelentkező velejárója az időélmény, s a visszamenőleg és előre egyforma intenzitású „idő-klausztrofóbia". A tárgyias szemlélet meg a koncentrált gondolati és lelki meditáció fokozatain túl az időnek ez a mámorító és döbbenetes ihlete röpteti a Csorba-verset egy másik, magasabb síkra. De nem mímeli a mámort, a leírt szót értelemmel ellenőrzi, a „szikárságot" többre becsüli a „szóművészetnél": „Még szavakat sem szeretek leírni anélkül, hogy már át nem éltem volna őket." Más költőket ritkán bírál írásban (szerkesztőként, szóban jóval szigorúbb volt), de ha mégis, akkor rendre a pózt, a modort, az üres divat követését kárhoztatja, „a vers valódi anyagait" hiányolja.

A Magyar irodalomtörténetről körvonalazott személyes látomást ígér az utolsó fejezet címe, és ha nem iskolás tankönyvi szinopszist, hanem töredékességében is a teljes élményt fölvillantó beszámolót keresünk, akkor jó helyen kopogtatunk. Szépprózai alapművekről aránylag kevés szó esik, s jellemző, hogy a gyors autonóm emlékezetben a Don Quijote, a Gulliver, Az eltűnt idő nyomában bukkan föl először, a kíméletlen, „szívszorongató nagy líra" és a múlt megelevenítő fölidézése. A magyarok közül Krúdy és Móricz asszociálódik hirtelenjében; máskor – az elfelejtett írók, a kiadói adósságok rovatában – Török Gyula, Péterfy Jenő, Justh Zsigmond. A műfordítói életmű hozadékából Janus Pannonius, de főleg Goethe Faustjának II. része bizonyul a személyes líra tartós belső táplálójának. Sok nyilatkozat erősíti meg, hogy a költői fejlődés útján a szembetűnő, elkülöníthető szakaszokat Csorba számára a Petőfi, Ady és József Attila költészetében való elmélyedés tagolja, az igazi önmagára találás heuréka-élményével azonban a Weöres-líra megismerése ajándékozza meg. Zavarba ejtő meglepetésként éri, amikor egy ankéton Arany János-élményéről kérdezik; viszont az olvasót csodálkoztatja meg, milyen sokáig tartott, amíg idegenkedése a fiatal Pilinszky lírájától a megbecsülés és szeretet irányába kanyarodott. Aranyhoz való felemás viszonyát a tékozló fiú példázatának idézése teszi lélektanilag hitelessé; a Pilinszkyvel szembeni időleges averziót (irodalomtörténeti érdekű és hitelű jegyzetében) azokból a nem teljesen indokolatlan ösztönökből vezeti le, amelyeket az 1940-es évek vidéki irodalmi fórumai, köztük a pécsi Sorsunk folyóirat, „a Pest-központúság, a »vízfejűség« ellen" tápláltak.

Számra nem sok, de minőségre annál meggyőzőbb dolgozat tanúskodik Csorba filológusi szakértelméről és irodalomtudományos módszerességéről, körültekintéséről. Ide tartozik két Babits-vers, Az utolsó és a legutolsó keletkezési sorrendjéhez való hozzászólása. József Attila ismert versének (Egy költőre) sok-sok szövegközlését tanulmányozva ismétlődő eltérésre figyel föl (lásd a Hol is koslat végül? című rövid esszét): ködgyűrűk vagy ködgyűrők körül koslat-e a versben invokált költő? Nem akar döntőbíró lenni, a kérdésföltevéssel inkább apró fricskát ad a tudósi, lektori, akadémikus mindentudásnak. Tragikusabb tematikában és hangfekvésben A „mohácsi" Razglednica bizonyítja irodalomszemléletének komplexitását: Radnóti egyik utolsó versének interpretációjában az elemző szakértelem és az „ihlető" élmény konzseniális rekonstrukciója magától értetődő bizonyossággal fonódik össze. Weöres Sándorról szólva a közös emlékek és a meghitt barátság vallomásos tónusú megnyilatkozásokra ihleti, ezt a kötelező őszinteség szinte előírja. A Kútbanéző című Weöres-kötetről írott megrendült bekezdéseknek azonban nemcsak érzelmi, hanem poétikai, recepciótörténeti tanulságuk is emlékezetes: kevesen írták le ilyen szuggesztíven, hogy az éntelennek, kozmikusnak, objektívnak ismert költő „a személyes, elsőszemélyes életszemlélet" kifejezőjeként, „nyers és igaz (…) őszinteségében" is nagy költészetre képes, és hogy e hangnak lappangó, de folyamatos előzménye van életművében.

Rangsorolás nélkül is az esszéíró legjobb teljesítményei közé kell számítanunk Petőfiről írott vagy elmondott gondolatait. Kimutatja, hogy a homogénnek látszó egyéniség belülről mennyire összetett, géniusza milyen heterogén tulajdonságok foglalata és fölfokozása; még „támadó erőszakossága" is „olyan robbantás, amely a régi romjait újabb rendbe szerkeszti". A „…soká, örökkön él" című följegyzésekben egyebek között egy szinte elfelejtett vagy észre sem vett remekműről, a töredékben maradt Lehelről veri le a port pompás jellemzéssel, visszaperelve egyúttal a sokszor igazságtalanul lejáratott „népművelő" jelzőnek és hivatásnak a becsületét. Nem maradhat említetlenül a Martyn Ferenc Petőfi-képe című (eredetileg albumbevezető) szöveg sem, a művészeti ágak „közelségét-rokonságát" mindig fontosnak elismerő Csorba mesteri összehasonlító elemzése.

A kötetet szakértő gonddal szerkesztő Tüskés Tibor bevezetésül már idézett tanácsát követve néhány Csorba Győző-verssorban foglaljuk össze a „szemelvénygyűjtemény" tartalmát és sugallatát. A kötetben az „egy-sok, sok-egy" magyar költő archetipikus portréja rajzolódik ki, ahogy Csokonai és mások szellemében „a századokat számlálja…": „Játék, játék, rémítő és vidító! (…) itt van: egyetlen hatalmas / magyar költő, ki meglett valaha, / ki alszik, és ha szükséges, fölébred, / fölébred harminckettő vagy huszonhat / vagy harmincnyolc vagy akármennyi évre, / hol szőkén, hol barnán, hol itt, hol ott, / megnézi, amit éppen nézni kell, / elmondja, amit éppen mondani, / villámlik, szenved, üt, töri magát, / olykor beléhal –: nézni sose könnyű, / hűségesen beszélni sose könnyű –, / de néha túl is lép az iszonyon, / mosolyog és nevet és hahotázik"…

(Pro Pannonia Kiadói alapítvány, Pécs, 2001, 376 oldal, 1990 Ft)