Kaleidoszkóp <gör. ’szép + forma + néző’ szóból>:

tokos tükörszerkezet, amelyben apró színes üveg-, gyöngy- vagy ásványdarabok mozgása és visszaverődése a belenézőt ezer változattal gyönyörködteti.

Művészettörténeti ABC, Terra Kiadás, Budapest, 1961.

 

Pilinszky János költészetének értelmezői általában két, egymástól eléggé élesen elhatárolható korszakot különböztetnek meg a költő pályáján. Vannak a korai, többnyire klasszikus strófaszerkezetet, a nyugat-európai formavilágot követő, viszonylag elég nagy időközökben, majd egyre ritkábban született versek, a Trapéz és korlát, a Harmadnapon, a Nagyvárosi ikonok darabjai. És amikor a költőt már-már a teljes elhallgatás fenyegette, a hetvenes évek elején, egyszerre hangot és formát vált, és pályáján kibontakozik egy bőven termő évtized, a Szálkák korszaka, amikor a szabad vers formavilágában – a korábbi évekhez képest – hihetetlen gazdagságban íródnak versei.

Mindezt nem azért idéztem föl, hogy a legcsekélyebb mértékben is értékbeli különbséget állítsak föl a költői pálya két korszaka között. Vannak, akik az első korszak verseit hangsúlyozzák, emelik ki és méltatják (magam is inkább ehhez a vélekedéshez húzok), és vannak, akik azt mondják, hogy a Szálkák nem elerőtlenedést, feloldódást, hanem éppenséggel kiteljesedést és betetőzést jelentenek Pilinszky lírai világában. Amiért Pilinszky példájára hivatkoztam, nem több, csupán annak a – nevezhetjük akár esztétikai közhelynek – fölelevenítése, hogy önmagában sem a költő termékenysége, a versek megritkulása vagy megszaporodása, sem a verstestek formája, terjedelme, a versek sorszáma nem értékmérő, egy lírai pályának legföljebb kísérőjelensége, az elemzés figyelmet érdemlő kvantitatív tényezője, ami a költői minőséget önmagában nem dönti el.

 

A Se fény, se kegyelem az 1933-ban született költő – ha jól számolom – nyolcadik kötete. Makay Ida pályája az 1964-ben megjelent Lengő fényhidakban indult, neve Bertók Lászlóéval és Galambosi Lászlóéval együtt tűnt föl, majd az elmúlt csaknem négy évtizedben rendre-sorra napvilágot láttak önálló kötetei. Azt nem mondhatni, hogy a ma is Véménden, édesanyjával egyedül, visszahúzódva élő, hosszú évtizedekig falusi iskolában tanító költőt akár a könyvkiadás, akár a kritika, akár a megbecsülés (irodalmi díjak!) elkényeztette volna, antológiákban (Szép versek) ritkán szerepelt, a Lakatos István-féle Hét évszázad magyar költőiben mindössze fél oldalon két rövid versét találjuk, míg nemzedéktársai közül a vele azonos évben született Gergely Ágnes, Marsall László, Vitéz György, Horváth Elemér írásai tekintélyes helyet foglalnak el. Megjelenő köteteiről a kritika általában – ahogy mondani szokták – jókat írt, költészetével elismeréssel foglalkozott, sőt volt méltatója, aki Makay Idát az Újhold utolsó költőjének, az újholdas líra avatott folytatójának mondta, bár nevét és írását hiába keressük abban a versgyűjteményben, amely 1997-ben e líraszemlélet súlyát és továbbélését harminc költő száz versével Az Újhold-kör költészete című antológiában máig kívánta dokumentálni, és ahol például Rakovszky Zsuzsa vagy Székely Magda versei természetes módon simulnak a kötetbe. Persze arra is gondolhatunk, hogy az adományozott jelző – „újholdas" költő – volt elsietett, hiszen ha jól belegondolunk, a szerző hangja és a költészetről való elképzelése nem annyira Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János vagy Rába György költői gyakorlatával rokon, elődei között sokkal inkább Juhász Gyulát, Kosztolányit és Nadányi Zoltánt kell keresnünk. De most nem erről, e költészet családfájáról, csupán Makay Ida egyetlen kötetéről van szó.

 

A Se fény, se kegyelem tagolatlan, egyetlen tömbből faragott verseket tartalmaz. Míg korábban, ha nem is túl gyakran, szabályos versszakokat használt, most az egész kötetben csupán néhány sorkihagyással tagolt verset találunk. A verstestek terjedelme is megváltozott, megrövidült. A kötet leghosszabb (régi!) verse tizenhét sorból, a legrövidebb öt sorból áll, a versek átlagos terjedelme hat-nyolc sor.

A kötet első pillantásra igen tudatosan megkomponált. A nyolcvanöt vers három ciklusban, fogyó számban (34+26+25) található, a verseket is, a három ciklust is (Tükrök, Sötét láng, Árny) külön cím jelöli. A három ciklust, vagyis az egész kötetet két vers keretezi, egy amolyan prológusnak szánt darab vezeti be, és az egész kompozíciót egy új költemény zárja le, vagyis a kötetben nyolcvanhét vers található.

Amióta Ady és a nyugatosok nyomán általánossá vált a verseskötetek ciklusokra történő beosztása, a versanyag elrendezésében, a kötetkomponálásban a hangulati-tematikai elv vált nálunk uralkodóvá. Így kerülnek egymás mellé a rokon élménykörből fakadó versek, így erősítik föl egymást egy kötet versei, így tud többet mondani egy verseskönyv, mint a külön-külön publikált versek véletlen egymásutánisága, matematikai összege. Így osztotta ciklusokra köteteit Csorba Győző és Rába György, Veress Miklós vagy Lackfi János. Természetesen vannak, lehetnek ettől eltérő kötetkompozíciók, például cím nélküli, puszta sorszámot viselő verseket összefogó kötetek, de ha már egy verseskötet ciklusokból áll, ha már a költő a különállást és az összetartozást önálló cikluscímekkel jelzi és hangsúlyozza, az olvasó okkal keres a versek sorrendjében, elrendezésében valamiféle „rendező elvet", kohéziós erőt, többlet üzenetet.

A Se fény, se kegyelem szerkezetében ilyen rendező elvet, az olvasó hosszas tűnődés, olvasgatás, előre-hátralapozás után sem talál. Itt nem egymást magyarázzák, értelmezik, erősítik, legföljebb ugyanazt mondják, ismétlik az egymást követő versek. A kötetnek ez a tulajdonsága mind hangban, mind gondolatiságban roppant homogenizáló erőt ad, de teljesen fölöslegessé teszi a versek ciklusokra történő tagolását, illetve a versanyag nem a meglevő tagolást sugallja.

A kötet verseinek egyetlen szervező élménye, alapélménye van: egy nagy szerelem emléke, a továbbélő, „hullámokban feltörő" múlt, a halott kedves elsiratása, a gyász és a költőnek az elmúlással való szembesülése, a szorongás érzése. A költő versvilága ma erre az egyetlen élményre redukálódott. Míg Makay Ida költészetében korábban jelen volt egy teljesebb élet és egy teljesebb valóság, a környezet, a természetélmény, a tárgyi és az emberi világ, jelen voltak az emlékek, a portrék, a költészet kérdései, az ars poeticák (és korábbi köteteiben e témák külön és érvényes ciklusokat is alkottak), addig a jelen kötet versvilága szűkült és mélyült, lírájában a veszteség szólama fölerősödött. Ez a hang a legerőteljesebb, a költő egyre inkább önmagára koncentrál, jóformán csak a szerelemről, az elmúlásról, a halálról beszél. A kötet verseinek erre az egyetlen témára leszűkített jellegét érzékelve eszünkbe juthat Szabó Lőrinc nagy versciklusa, A huszonhatodik év, de azonnal azt a különbséget is látnunk kell, ami ezt a szigorúan megkomponált, formailag is egységes, ugyanakkor dikcióban és hangban roppant változatos műegészt Makay Ida formailag lazább, megszólalásban egyneműbb versvilágától elválasztja.

Ez az élmény persze korábbi köteteiben is jelen volt, éppen ez adja meg lírájának egyneműségét, homogenitását. Makay nem fejlődő, nem változó, nem állandóan megújuló, nem folytonos metamorfózisban élő költő, és minden bizonnyal maga is ezt hangsúlyozza azzal, hogy új könyvének élére legelső önálló kötete, a Mindörökké (1973) egyik versét állítja, és egy másik korábbi versét is (Sodródom) átveszi és új címmel (A Styx torkolatában) szerepelteti. Ami persze önmagában nem kifogásolható, bár ez nem Pilinszky ismert kötetkomponáló gesztusa, és talán az újraközlést is jelezni kellett volna az új kötetben, fölfedezését nem az olvasó, illetve a kritikus alvó vagy éber figyelmére bízni.

A kötet központi élményének fölismerése után – a meglevő beosztás helyett – egy másféle szempont kínálkozik a tájékozódáshoz, a versanyag elrendezéséhez. Ez az elv a költői én és a vers viszonya, a lírai szubjektum jelenléte a versben. Ha ezt tartjuk szem előtt, akkor vannak a kötetben olyan versek, lírai monológok, amelyekben egyedül a lírai én, az alanyi költő áll előttünk, a vers önarckép, vallomás, önfeltárulkozás (20). Ide sorolnám a kötet néhány (4) önmegszólító versét is, ahol a költő tegezve szólítja meg önmagát. Aztán vannak a kötetben olyan versek, ahol a „te" valóban „te", egyes szám második személy, az élő vagy elsiratott kedves, a megidézett társ, ahol a költő egyetlen meghatározott személyhez fordul, ő szólítja meg (8). A versek népes csoportját a kétszereplős versek alkotják; ezekben az „én" és a „te" együtt van jelen, ezeknek a verseknek a hőse a „mi", a vers valamiféle dialógus, ahol a megszólító és a megszólított egyaránt szerepet kap, előttünk áll (25). Végül vannak a kötetben ugyancsak nagy számban olyan versek, amelyek a külvilág jelenségeit idézik, a költő életszemléletét, létérzékelését általánosságban fogalmazzák meg, ahol az egyes és a többes számú harmadik személy, az „ő" és az „ők" szerepelnek (30).

Ha a verseknek ezt a csoportosítását rávetítjük a kötet egészére, a költő által megszabott csoportosításra, a kötetben meglevő ciklusokra (és a nyitó- és záróverseket az első, illetve a harmadik ciklushoz soroljuk), akkor azt tapasztaljuk, hogy a versek aránya az említett relációban így fest: az első ciklusban: mi + én + ők + te = 15 + 11 + 6 + 3; a második ciklusban: ők + mi + én + te = 13 + 6 + 4 + 3; a harmadik ciklusban: ők + én + mi + te = 11 + 9 + 4 + 2. Mind a verstípusok besorolásában, mind a jelenség számszerűsítésében – mint minden ilyen műveletben – természetesen lehetnek „elcsúszások". A tendencia érzékeltetésére, mondandónk alátámasztására azonban alkalmasak az adatok. A kötet elemzésében a továbbiakban is fontos szerepet szánunk a számoknak, a mennyiségi mutatóknak.

 

Valamely verseskötet méltatása négy-öt flekken nem túl nehéz kritikusi feladat. Nem ezt az utat választottuk. Ehelyett megkíséreljük a költő legújabb kötetének más módszerű, a „verscsinálás" oldaláról történő megközelítését. Azért is, mert ilyen típusú elemzéssel Makay Ida megjelent nyolc önálló kötete ellenére az irodalomkritika mindeddig adós maradt. A „verscsinálás" oldaláról? Ne riadjunk meg a szótól. Gondoljunk inkább a magyar verselmélet-történet élén álló munkára, Csokonai tanulmányára: A magyar verscsinálásról közönségesen. Nézzük meg tehát Makay Ida kötetét „közönségesen", abból a szempontból, hogyan születik meg nála a vers, hogyan versel, vagyis ne csak arról beszéljünk, hogy miről szólnak a versei, hanem arról is, hogy versei hogyan vannak megcsinálva. Amint a jó műfordításnak van egy mesterségbeli része, akképpen az eredeti vers írásának is van – ne féljünk kimondani a szót – „technikája". Az esztétikai minőségnek nem ez az egyetlen kritériuma, de erről is megismerszik a vers. Helytakarékosság miatt a hivatkozásoknál nem a verscímeket, hanem a kötet oldalszámait idézzük.

A verstest fölépítésében a költő lemond a strofikus szerkezetről. Ugyanakkor a kilenc sorból álló költeményeknél a sorok tartalmi-gondolati tagolásában, valamint a rímképletekben fölfedezünk bizonyos törvényszerűséget. Mégpedig azt, hogy két négysoros egység egyetlen – többnyire tartalmilag is hangsúlyos, e szerkezettel kiemelt – sort fog közre (17., 18., 22., 26.). Vannak versek, ahol a verskezdés azonossága lep meg. „Látom most is: ölel a nyár. / Amely nem fordul / többé őszbe." (47.) „A nyárban, ami nem hajlik őszbe." (48.) Vannak versek, amelyek ugyanazzal a képpel záródnak. „S félelmes-elszánt biztosan / Kígyók: a tizenkettőre kúsznak." (11.) „A mutatók, merev halottak / mozdulatlan éjfélt mutatnak." (64). Továbbá kedveli a keretes formát, amikor a néhány soros verstestben a nyitás és a zárás motívumai megegyeznek (16., 29., 36., 42.).

A versek legmeghatározóbb mondattípusa az egyszerű mondat, a tőmondat és a hiányos mondat. A gondolatot megtöri, az összetartozó mondattagokat ponttal választja el egymástól. Ezáltal stílusa kopogóvá válik. Egyetlen gondolatból így lesz két sort kitöltő három mondat. Például: „Áradó hársillat. / Hulláma elönt. Fojtogat." (40.) Főként a vershangulat megteremtésénél, az első hangok leütésénél, a verskezdéseknél kedveli ezt a megoldást. Van verse, amely öt sorból áll és hét egységre oszlik: „Ami maradt még, széttört cserép. / Lakatlan ház. Vaspánttal zárva. / Fénytelen nyár. Üres meder. / Semmibe rezgő semmi. / Pára." (82.) A mondatokból a költő legszívesebben az igei állítmányt hagyja el, és a mondatok nyelvi anyagát a névszók határozzák meg. Köztudott, a nominális stílus statikus hatást kelt. Az igétlen, hiányos mondat, a névszói stílus számos versére jellemző. Vannak hat-nyolc sorból álló költemények, amelyekben egy, legföljebb két igei állítmány fordul elő. A költemény stílusának meghatározó elemei a névszói bővítmények, a fölsorolás (53., 56., 61., 65., 74.). E versnyelv kedvelése mögött alighanem okkal sejtjük Pilinszky költői hatását. Az ilyen verskezdés is az ő nevét juttatja eszünkbe: „Aztán a lassú koppanások / ritmusa: koporsószögelés." (74.)

A hiányos mondat mellett Makay Ida másik kedvelt mondattípusa a kérdő mondat. A sűrű, egyetlen versen belül gyakori, egymásra záporozó kérdések erőteljes érzelmi hatást váltanak ki. Van vers, ahol kilenc sorban hét kérdés fordul elő (85.), van, ahol tizenegy sorban tíz kérdést találunk (50.). A kihagyásos mondattípus és a kérdő mondat összekapcsolásának hatásos példája ez az ötsoros versminiatűr: „Akár egy elnyújtott kivégzés. / Lassított kín. Parázsló máglya. / Lesz-e az Időben irgalom? / Eljön-e a perc, hogy véget ér / a szerelem haláltusája?" (66.)

A versek nyelvi anyagának legmeghatározóbb stíluseleme a tagadás. Se szeri, se száma a „ne", „se", „nem", „nincs" szavaknak. A megkettőzött tagadás már ott van az egész kötetnek címet adó vers címében (23.), a tagadás gyakran ott van már a verskezdésekben (5., 14., 20., 27., 38., 45., 53., 54.), és jelen van a verstesteken belül. Van ötsoros verse, amelyben négy tagadószó fordul elő (20.), vannak hosszabb versek, amelyekben négyszer, illetve hatszor állítanak meg a tagadószók (17., 49., 91.).

Vegyük mindehhez a versek szóanyagát. Pilinszky azt szokta mondani magáról, hogy költészetének szókincse azért roppant szűk, mert egy dadogó nagynénitől tanult meg beszélni. Ez persze legenda. Sokkal valószínűbb, hogy a gyermek Pilinszky tanította-tanítgatta beszélni a beszédhibás rokont. Pilinszky nyelve, szókincse nagyon is változatos, nyelvi eszközökben, képekben gazdag. Ám ha van verseskötet, amelynek szóanyaga nagyon szűk és meghatározott körből merített, akkor Makay Ida legújabb verseskötete ilyen. A versek szóanyaga nemcsak egy erőteljesen körülhatárolható szómezővel határos, hanem ez a szóanyag a versekben minduntalan ismétlődik. A szóanyag egyik rétege a természet, a világegyetem, a napszakok fogalomkörét érinti. Ezek többnyire „nagy" szavak: Nap, Hold, csillagok, tenger, óceán, víz, ég; a napszakok közül az éj, az évszakok közül az ősz és a nyár. A Naphoz kapcsolódó fogalmak: láng, fény, lángol, fénylik, izzó, égő, vakító; az éjhez, éjfélhez, éjjelhez kötődő fogalmak: sötét, sötétlik. Gyakran egyetlen versen belül párosan szerepelnek az előbbi fogalmak: nappal–éjszaka, Nap–Hold, ég–tenger, virrad–alkonyul, forognak–állnak, izzik–fakul, napszak–évszak. A párhuzamosságot más fogalmakkal kapcsolatban is kedveli: fent–lent, veled–velem.

A szóanyag másik rétege az elmúlás, a befejezettség, a bezártság érzetét kelti. Leggyakrabban leírt szava: halál, csönd. Ezekhez kapcsolódó fogalmak: holt, temető, temetés, sziget, magány. Mindegyik a tagadást, a hiányt, az értékvesztést hangsúlyozza (a tagadószók már korábban említett sűrűségével). A leggyakrabban használt jelző: sötét. Ezzel rokon szószerkezetek: tört fák, üszkös lepkék; törtívű testek, szenesült tetem – két rövid versben (45., 46.). Egyetlen versben is gyakori a szóismétlés: géz (93.), kék lepke, lepkeszárny (95.); két, egymástól távolabb elhelyezett versben előforduló ismétlés: üres meder (82.), szikkadt medrek (92.); két, egymást követő vers közül az egyik fölvillantja, a másik kibontja ugyanazt az érem-képet (68., 69.). Jellemző a versekben az értékvesztés megéreztetése, annak a folyamatnak a megfogalmazása, ahogy a pozitív tartalom fokozatosan bizonytalan, negatív tartalommá alakul át, és amelyet ebben az esetben az igék fejeznek ki: „Rejtlek, őrizlek, temethetetlen." (34.), „Én látlak akkor is, ha nem vagy." (35.), „Te derengsz…" ( 37.), „átdereng arcod." (41.)

Az ismétlés a kötet szóanyagának legszembetűnőbb vonása: szavak, kifejezések ismétlése egyetlen versen belül, és szavak, kifejezések ismétlése több versben. Az előbbire példa egy nyolcsoros versben: „árnyékban" – négyszer, „senki" – kétszer (87.); egy tizenkét soros versben: „megbékülök" – kétszer, „tenger" – kétszer, „lebeg" – kétszer (42.). Az utóbbira példa, arra, hogyan kerül bele egyetlen kép (az árnyaknak nincsen arca) három különböző versbe, a következő. Az egyik versben ezt olvassuk: „Egy árny a vers fölé hajol. (…) Nincsen arca." (73.) A másikban ez szerepel: „Egy árnyat tartok föl a fénybe. (…) És nincsen arca." (84.) A harmadik változat: „Sokasodó árnyak (…) Ki ismeri meg arcukat…" (85.)

Metaforái, költői képei gyakran megállítanak. „S úgy ütközöl ki tetteimben / értelmetlen s kérlelhetetlen, / akár a kőkemény borosta / a holtak éles, sárga arcán" – olvassuk a kötet nyitó-, bár csaknem harminc éve született, a költő legelső önálló kötetében szereplő versében (5.). Kemény, erős és eredeti kép. És ugyanígy megfog ez a két verslezárás (bár ugyanarra a szóra épül): „A föltáratlan temetők" (50.), valamint a némileg modorosan tördelt „Mint sarkig tárt, üres / szobákat, / sziszegve / jár át / a szél." (51.) Ugyanakkor a versekben sok az eredetinek éppenséggel nem mondható kép: csillaghullás (25.), pilleszárnyú szél (32.), naplementék örökmécse (39.), múlt szemfedője (41.), gézen átvérző seb (93.). Visszatérő kép a tükörmetafora (9., 37., 46., 76.), valamint a kivégzett fogoly képe (56., 66., 74., 83.). Gyanítható, hogy a költő is fölfigyelt verseiben a motívumok ismétlődésére, hiszen egy korábbi kötetében, a Hamu, márványban (1991) már egyik versének címe alá írta: Változat.

Mondhatná valaki, hogy ez a nyelvi monotónia, a versmotívumoknak ez az ismétlődése a lírai világkép redukciójának, egyetlen témára történő koncentrációjának a következménye. Ez a megfelelés, illetve parallelizmus azonban nem szükségszerű. Említettük már Szabó Lőrinc nevét és versciklusát, és hivatkozhatunk világirodalmi példákra. Akár az istendicséret kifejezésének nyelvi változatosságára a zsoltárokban, akár az Énekek énekében megfogalmazott szerelmi élmény varázslatosan gazdag megjelenítésére gondolunk, az egyhangúságnak, a nyelvi redukciónak nyomát se leljük, helyette folytonosan az eredeti nyelv és a fordító szókincsének bőségét és árnyaltságát csodálhatjuk.

 

Az olyan verseskötet alapján, mint amilyen a Se fény, se kegyelem, nem jelent megoldhatatlan feladatot a költő eszköztárának a jellemzése, a „verscsinálás" eszközeinek és módszerének a leírása. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy e kötetben olyan költő áll előttünk, akinél nagy a versek között a rokonság, aki aránylag kevés eszközt használ, akinek jól körülhatárolható szókincse van. Hogy a kritika eddig kellő súllyal nem figyelt föl Makay Ida költészetének erre a tulajdonságára? Annak elsősorban az az oka, hogy csak általánosságban beszélt róla, méltatta és értékelte. Ha a folyóiratokban találkozunk verseivel, általában hat-nyolc rövid versét olvassuk. Költészetének tulajdonságai, a versírás technikai mozzanatai akkor nem ütnek át olyan élesen a versek szövetén. De ha nyolcvanhét költeményét olvassuk el egyvégtében, akkor elfáradunk a versek szemléleti, fogalmi, szerkezeti, nyelvi és tipológiai rokonsága láttán.

Az igazi kérdés azonban még hátravan. A titok megfogalmazására várnunk kellett eddig. Ez pedig a következő: Makay Ida költői tehetsége és tehetségének sajátos természete éppen abban áll, hogyan tud viszonylag könnyen leírható és lajstromozható elemekből, jól nyomon követhető technikával olyan verset „csinálni", amely önmagában vagy öt-hat társával együtt a tökéletesség, a befejezettség, az eredetiség erejével hat. A verselemek lehetnek nála külön-külön ismerősek, egyhangúak, a versegész mégis meggyőző, hiteles és érvényes. A verstípus, a versnyelv lehet monoton, de a belőle építkező vers új minőség. Mert ezek a versek külön-külön gyakran roppant drámaiak, hatalmas feszültség hordozói, és megdöbbentő hatást keltenek.

Nézzük meg közelebbről a kötet néhány erőteljes, szuggesztív darabját.

Az alapkép, a csillaghasonlat ismerős, a szóismétlések (messze, játék, itt), a párhuzamos alakzatok (közel–távol, tér–idő) a versenyelvet itt is átszövik, a költemény itt is töredezett mondatokból épül föl, ám a versegész erőteljesen hat és megrendít.

Cinikus-kegyetlen

Ahogy egyre közelebb Hozzád,

úgy távolodsz. Messzebbre, mint

a messze Szíriusz. S a holt csillagok.

Cinikus-kegyetlen játék.

Játéka a térnek s időnek.

Mintha itt volnál. Itt, velem.

S megcsap a csillagi huzat,

Elém nyílik a felfoghatatlan,

A sivár – üres végtelen.

A következő, hatsoros vers magja a tűz képe. Ezt a vers egyetlen, igétlen, statikus sora fogalmazza meg: „Az avar mélyén lappangó tüzek." A vers szókincse csupa e kép köré szerveződő Makay Ida-közhely: föllobog, Nap, fény, lobbanás, máglya, szikra, láng, parázs – mind egyetlen fogalomkörbe tartozó szó. A jelzők se eredetiek: utolsó, végső. A vers lezárása is eléggé konvencionális. De együtt és ebben az egyszeri összefüggésben egy sejtelmes, titokzatos, metaforikus természeti kép alkotóelemei, új versminőség létrehozói.

Lángra kap

Üvegen, falon föllobog a Nap.

Utolsó fény már. Végső lobbanás.

Az avar mélyén lappangó tüzek,

az ősz máglyája áldozatra vár.

Szikrák pattannak ágak közt, füvön.

És lángra kap a lappangó parázs.

Az alábbi verset a hiányos, tört mondatok, az ismétlések (omlik–omlik, szakad–szakad, És áll–És áll), a szópárok (szem–száj, perc–óra), a dominószerűen kapcsolódó fölsorolás (megindult–omlok, omlik–szakad, szakad–temet), valamint a többszöri tagadás („ki nem áshat senki sem") szövik át. Csupa ismerős versformáló eszköz Makay Ida költészetében. Együtt hiteles vallomás, keserű állapotrajz, meggyőző létérzékelés.

Megindult, omlik

Megindult, omlik az idő.

Szememet-számat elfödi.

Fekszem alatta. – Már mióta?

É ki nem áshat senki sem.

Omlik rám, szakad szüntelen.

Szakad. Temet könyörtelen.

És áll a perc.

És áll az óra.

A következő versben a fokozatosság, a szigorú szerkezet ragad meg. Egyfelől az élettelen hasonlattól (a vízbe hullt kő képétől) a látványon (a tengeri temetés képén) át lejutunk a versbeli szereplőkig (állunk), másfelől a költő az azonosulástól (nyarunk) eljut a teljes kívülállásig, a némaságig (hallgatunk). Mindezt konvencionális képek (akár a kő…, a temetés képe), valamint a bonyolult mondatszerkezettől a tőmondatig terjedő nyelvi egyszerűsödés kísérik. De az eredmény: két ember egymáshoz való viszonyáról rajzolt megrendítő kép.

Tengeri temetés

Akár a kő, a vízbe hullott,

a mélybe szállt le már nyarunk.

Tengeri, néma temetés.

Állunk a parton könnytelen.

Szótlan szertartás. Hallgatunk.

A kritikus jelzéseket ad, figyelmeztet, tudatosít, nem az a dolga, hogy tanácsokat adjon. A költőnek magának kell megtalálnia az utat, amelyen továbbhalad, és újabb eredményeket mutat föl. Talán a ritkább megszólalással, a versfakasztó ihlet visszafogásával, feszültség alatt tartásával, a versek intenzitásának növelésével, a lírai világkép kitágításával, a kifejezés változatosságával…

(Élő Irodalom sorozat, Jelenkor Kiadó, pécs, 2001, 104 oldal, 990 Ft)