A regény múltteremtő beállítottsága, a fikció múltteremtése mint önteremtés, az elbeszélt identitás szerveződését meghatározó történelmi tapasztalat kérdései a jelenkori gondolkodás, történetelmélet és egyben a prózakritika eleven problémái is. Az elmúlt néhány esztendő kivételes olvasásélményei különös módon erősítették e szempontok jelentőségét. Szilágyi István Hollóidő (2001) című új regénye a folyamatban levő, posztmodern utáni irodalmi, poétikai, elméleti átrendeződések időszakában jelent meg. Az azonosság, önmeghatározás, nyelvi-kulturális hovatartozás, hagyomány, történelem, emlékezet ezred-fordulós újraértékelési folyamatához a mű az epikum sokrétű létszerkezeti tapasztalatával járul hozzá.

Történeti imaginációja egy olyan világértelmező poétikum eljárásait és eszközkészletét mozgósítja, a nagyregény pedig egy olyan epikus képzelőerőnek a formája, amely alapvetően a fabuláris folyamatosságra támaszkodik. Válasz lenne ez a szaggatottság, töredékesség, elhagyás posztmodern koncepcióira? Nem feltétlenül, s ha válasz, akkor a termékeny párbeszéd és vita alkalma. A megfontoltan, tempósan építkező opus szerzője számára más nyelvi és formálásbeli eljárások jelentettek ösztönzést, elbeszélésmódja is más nyelvi lehetőségek kihívója, mint amelyek az elmúlt időszak magyar prózaírását, regényfogalmát és szövegalakító affinitásait jellemezték. A műfaj változásai (többek között a sűrítés, terjedelmi redukció vagy az éles megszakításokkal építkező szaggatottság/felfűzés) következtében eltávolodtunk az olvasás különleges állapotától, amit csak a nagyepika elidőző formája biztosíthat. Szilágyi István regényének nagyarányú kompozíciója, az eseménypergetés és a türelmes megfigyelés időbeosztása, a láttatás szenzualizmusa ezt a már-már elfeledett észlelési és érzékelési képességet eleveníti fel.

Ritmus, tagolás, szerkesztett idő. Italo Calvino az elkövetkező évezrednek ajánlott előadásaiban érinti a gyorsaságnak és a folytatásra való ráhangolódásnak a kérdését. Az elbeszélés művészete annak tudása, „hogyan kell összefűzni a történeteket" és „mikor kell elhallgatni: az időbeli folytonosságteremtés, illetve az időbeli megszakítás művelete ez. A ritmusalkotás titka, az idő foglyul ejtése, amit az irodalom kezdeteitől megfigyelhetünk: az epikus költészet a vers metrikájával éri ezt el, a próza pedig azzal a bennünk keltett és folyton táplált vággyal, hogy várjuk a folytatást".¹

A Hollóidő két könyve (Lovat és papot egy krónikáért, Csontkorsók), tizenhét fejezete, 544 oldala észrevétlenül visszaszoktat bennünket arra, hogy „várjuk a folytatást", s megleljük a megszólalás és elhallgatás, a folytatás és abbahagyás ritmusának rejtélyét. A cselekményszervezés tartósan ébren tartja az alakok, alkatok, arcok, sorsok, élettörténetek, kapcsolatok, viszonyok alakulása iránti figyelmet. A tartam, a mikrotörténések s részben a biografikus idő síkján érvényesülő folyamatosság, az előremozgás, megmutatkozás és eltűnés – egy kiszámított, rejtélyekre, buktatókra, elbeszélői csavarintásokra, ugrásokra alapozott, valamint a kifejlések iránti kételyre, a megnyugtató lekerekítés illúziójára egészséges gesztussal legyintő történetmondói stratégia része. A kitartottság, kiterjesztés, fordulatosság, eltávolodás-visszahajlás lüktetése önmagában is meghatározó élmény. „Néha megdagad az idő. Odahatalmasodik két történet közé." (139)

A történetfolyam dinamikája az illesztések, „egymáshoz igazítások" (16), „arányozás" (197), a poétikai eresztékek, váltások, lekerekítés, sorjázás, szembeállítás műveleteiből következik. A kontinuum töréseit, illetve azokat a pontokat, amelyek úgy fordítanak a dolgok menetén, hogy lényegében végleg el is tüntetnek a befogható elbeszélői/olvasói tekintet elől alakokat, eseményszálakat, az utólag azonosított előreutalások és a visszapillantások teszik észlelhetővé. Ezeken a pontokon érzékelhető az az időtáv is, melyet a figurákkal és az eseménysorral addig lélegzetvétel nélkül befutottunk. A cselekménybonyolításban a sarkpontszerű, kisebb váltások mellett a leglátványosabb a regény első és a második könyve közötti cezúra. Az addig előtérben álló alak, a harmadik személyű elbeszélést helyenként a személyessel, már-már első személyűvel ellensúlyozó deák (a Tentás, az öreg pap apródja, kéziratmásoló „krónikása") eltűnik, nem tudni, viszontlátjuk-e egyáltalán. A zárásbeli dilemmát, őt hozzák-e elénkbe ismét a történések, a fedőlap újbóli felütése oszlatja el. Az első mondat utólagos előreutalása, múltbeli jelene, jövő idejű múltja értelmében az elbeszélés alaphelyzete a visszatekintés: „Reveken eltelt éveire úgy gondolt vissza a deák, mintha az ottvaló életre később is a harangláb toronyárkádjáról nézhetne alá." (7)

Műfajformák, hangnemek. A Hollóidő a 16. századi történet és a régies stilizálású nyelv hatására első látásra történelmi regényként fogadható. A virtuális helyszínek alapján a partiumi régió elbeszélése, a főhős helyzetét, változásait tekintve pedig fejlődésregény, nevelődési regény. A deák és a reveki parókia háza népe, az egymásra utalt közösség s az együvé tartozásban szövődő bonyolult emberi viszonyok, átmeneti érvénnyel, némi alternatív családregény-jelleggel is felruházhatják a művet. A második könyv hadba induló kis csapatára a próbatételes kalandregény bonyodalmai várnak. A regény azonban csak mellékesen villantja fel az olvasást orientáló műfaji allúziókat, szabadon kezeli e műfajtípusok emlékeztető körvonalait.

A Hollóidő nyelvére termékenyítően hatottak a jelentéstulajdonítás kitárásai, a posztmodern nyelvhasználat megnyitási játszmái, amelyek ellensúlyozzák az opusban korábban viszonylag erős szerzői szemléletet. A nyelvhasználati hierarchiát a regény a nézőpontközelítésekkel, -átfedésekkel, a többhangúsággal, többszólamúsággal lebontja és demokratizálja. A regionális nyelv, szókincs, beszédmód váratlan gazdagsága az urbánus prózanyelv kiürülő mintáihoz viszonyítva leleményes ellenpontot alkot. Erős hatású, mint ahogyan a nem folyamatos elbeszéléssel szemben az epikum formáló hagyományának, ebben pedig az egymásra következésnek, a virtuális térbeli-időbeli szituálásnak, az egyéni figuráknak, az alakformálásnak, az emberi sorsok közötti viszonylatok építésének a regény idejére visszaszerzett érvénye is.

A műfajpoétikai nyitottsággal összefüggésben Szilágyi István nem erőlteti a minta és a saját beszéd köztes terére bízott szövegközi játékot. A különféle írások és beszédalakzatok, hanghordozást befolyásoló magyar, erdélyi irodalmi előképek, historikus példák nem a nyelvi és textuális ínyencség, hanem a történetszerkezeti motiváció eszközei. A szöveg-, szólam- és hangnemváltások mindig a cselekmény- és szituációsor változásai is egyben. Pontosan észlelhető az elbeszélő modor alakulásában, ahogyan ötlet, tónus, szociolektus, tájnyelvi forma, intonáció felbukkan, majd erősödik, ha a nyelvi eszköz megfelelő világalkotó részecskeként tud hatni és működni: „Szavait és intonációját a költő a saját közegével való mindenoldalú érintkezés folyamatában, egy egész élet során tanulja meg."² Az elbeszélő egy gazdag, izgalmas, kevéssé ismert, másfelől egy esetlenségében, darabosságában különleges spontaneitású nyelvi hagyaték, egy sajátos mentalitást ötvöző regionális minta örököse és kitalálója, újrafelfedezője és létrehozója egyidőben. A legrégebbi magyar prózanyelvből való merítések a póriastól az emelkedettig ívelő gazdag hangzást, különleges rétegződést eredményeznek.³ A történelmi és nyelvi referenciák a szövegforma, beszédhelyzet és a látomásos képzelőerő különféle alakzatait érintik. A krónika nem műfaji előkép, hanem a műben különleges jelentőséggel felruházott jel és jelkép, melynek értelmezése külön figyelmet érdemel. A siralmas énekek, jeremiádok⁴ hangvétele és szemléletmódja ellenpontozott példa, ahogyan a históriás mese (190) említésében is elfogadás, illetve irónia érvényesül.

A regénynyelvet tovább tagolja a különböző beszédfajták retorikája, melyek közül a genus iudiciale vádló, védő, következtető, bizonyító, perlő érvelése is azonosítható helyenként. A protestáns prédikáció, ószövetségi átok, bibliai idézet (Zsoltárok könyve, 312), bibliamagyarázat, hitvita (88), az asztali beszélgetés, a filozófiai-teológiai tárgyú dialógushagyomány, soliloquiák, a szabad akarat kommentárja, hittételek, tantételek, dogmák vitatása, korabeli okmány, hivatalos levél (514) stb. az emelkedett stílusrétegbe tömörül. A tudást, ismeretet, szellemi képességeket mozgósító párbeszédek helyenként az Agancsbozót (1990) szerzői szólamát idézik, a megszólalás csupán néhány alkalommal lép túl a beszélő által befogható látókörön (488–492). A szentenciózus megnyilatkozások más-más rétegből vétettek (papi, archaikus, furfangos, vicces népi bölcsesség), a népi beszéd fordulatai, csattanói, replikái, kihagyásai, utalásai, az erdélyi mentalitást, a Részek és Erdély vidéki hagyományát idéző rétegnyelv, szűkszavúság („Ilyen az ilyen." [196]) és paraszti humor pedig ellenpólusa a tanultak diskurzusának. A kor és hely – a hódolt részek, a reformáció korai időszaka – abban a téridőben egyesül, amelyet ez a mértéktartóan archaizáló, a régi réteggel is bánni tudó, mert annak mai gyakorlatával együttélő, míves regénynyelv hoz létre. Amint a virtuális elbeszélő beljebb került a történet világába, mint a korábbi regényben volt, úgy nyelvi viselkedésében, hangvételében is közvetlenebbé vált annak a közösségnek a jelenléte, amelyik e világot benépesíti.

Jelek, jelenetek, dráma. Az Agancsbozót a kiterjesztés, bőség és terjedelem ellenére, paradox módon, hordoz valamit a novella poétikumából. A Hollóidő epikai szerkezetét nemcsak az eseményszerűség, hanem a konfliktusos dráma és a dialógushagyomány is mozgásban tartja. A színpadias jelenetezés, az epizodikus szerkesztés, a határozott, erős szituációk összehozzák a figurákat, megmutatkozik közöttük a szellemi vagy egyéb erőviszony, ami a cselekmény további folyamatát befolyásolhatja, és berekesztődik a jelenet. A párbeszédek feltárják vagy felismertetik a szereplők előtt egymás alkatát, jellemét, törekvéseit, akaratát vagy szellemi beállítottságát. A fordulat és felismerés regénybeli dinamikájában a klasszikus arisztotelészi minta működik. A megjelenítettek köre behatárolt, a cselekvők száma korlátozott, az események terepe szűk, a regényidő múltbeli jelene pedig hasonlóképpen nem széthúzott tartam.

Az események megtörténtségét és az alakok identitását, kilétüket és sorsuk irányát illető bizonytalanságnak központi szerepe van a regényben. Fortuna Illés és a deák egy zárt térbe, egy pontosan körülírt világrendbe ékelődik be a regényidő kezdetén. Megérkezésük a történet színhelyére, „a porba fulladt város" (142) parókiájára, megelőzi az elbeszélés idejét. Sok évvel később az elbeszélő ugyanígy kimenekíti néhány alakját ebből a viszonylag zárt térből, eltávozásukat követően pedig a hely maga is megszűnik létezni. Jelzések vannak arról, hogy a megmentett gyermek Fortuna fia, bizonyosság azonban csak afelől van, hogy drámai szituációk előzték meg és tragikusak követik az elbeszélés által átfogott tartamot. A Revekről származó alakok ebben a közelítésben a maratoni hírvivő szerepét töltik be, a falu valamikori létezésének helyére pedig most a regény került.

A Hollóidő poétikai eszköztárában különleges szerepet kapnak a jelek, jelzések, előre- és visszautalások, sejtetések, rejtélyes képzelmek, utóbb beigazolódó vagy megerősítést sosem nyerő hiedelmek. A szerkezetet a kifejletre alapozott elbeszélés elutasítása, a végérvényesen le nem zárt, a kétkedés állapotát fenntartó és tartósító, tehát ki nem mondott, meg nem jelenített események teszik nyitottá. Az eredet és a vég homályba veszése közötti átmeneti tartamot, különösen az I. könyvben, a kalendáriumi idő, napszakok, vasárnapok, ünnepnapok, évszakok tagolják. Ez egybeesik fiú és lánygyermekek (Tentás, kese-Kata) éretté válásával, testi beérésével, öntudatra ébredésével. Az eseménysor szinte egészében a reveki parókia portájára korlátozódik. A „hódolt részek mélyén" (142) fekvő falunak is csupán néhány kitüntetett pontja (templom, cinterem, kert, piactér, az emin lakhelye) a történések helyszíne. A határ, a Karós út, rét, ciheres a zárt rendből való önként vállalt kilépés vagy az elhurcoltatás külső tere. A Harmos, a rév a megérkezés, az ártéri erdők titkos táborhelye (79) a felkészülés, a bagosi vár pedig a fogvatartás helyszíne. A legények közötti hallgatólagos megegyezés világhatár- és látóhatár-metafora egyben: „Kételkedéssel nem fárasztották elméjöket. Azt tartották, úgysincs más bizonyosság, mint ami elérhető mód megtapasztalható; hogy aztán a reveki határ peremén túl mit rejt a világ, az számukra úgyis titok marad, ha egyébként mind igaz lenne és való." (186)

A virtuális térképet gondosan konstruáló epikus képzelőerő teríti ki, a helyrajzot a közelről szemlélődés türelmes gesztusai készítik, a helyzettudat hátterében pedig felsejlenek a közös tapasztalat és néma tudás jelzései. A Hollóidő II. könyve mintha a Balassi-féle „tábori élethez" vezetné vissza a falusi ifjakat. A gyermek- és az ifjúkor határának vagányságából, alternatív életforma-igényéből, kitörés- és kalandvágyából történetük fokozatosan a vitézi virtusra, katonaéletre, hadvidelésre való felkészülésbe vált át. Az ártatlan ifjú belesodródik a történelmi mozgásokba, szinte öntudatlanul, akaratlanul lép be a história mechanizmusába. Az ügyesség, mesterség, férfiúi magapróbálás, erőpróba, versengés inkább a középkori, kora újkori viaskodás, mint a harci műveletekre való hivatásos felkészülés képrendszerébe illeszkedik. A fiataloknak van is, nincs is emberi és érzelmi motivációjuk, hadfiként mégis az ironikusan-játékosan megidézett eposzi előszámlálásokban, seregszemlékben vesznek részt, majd áldozattá válnak. Kiszolgáltatottjai és nem alakító ágensei életüknek, ám nem allegorikus alakjai semmiféle elveszés-, kiveszésmito-lógiának. A történelem, a térség historikus látomása komor és drámai, a szerkezetet azonban a mű egyéb tényezők befolyásával tartja határozott egyensúlyban. A regényvilág egészének konstitutív elveitől elválaszthatatlan, hogy a Reveket ért megtorlás panorámája és a közösség végső pusztulásának képsorai nem jelennek meg.

Közelnézet, bennlét. A regényolvasás intenzitását a tapasztalati észleletek, mikrotör-ténések, a figyelmes körüljárás fokozza. A környezet, a belterek, a jelenségvilág érzéki, tárgyias képének hátterében, mint a köznapi élethelyzetek láttatásmódját kidolgozó németalföldi zsánereken, a miszticizmustól távolodó, profanizálódó protestáns mentalitás és logika áll. A rátermettség, ügyesség, kézügyesség megnyilvánulásainál, a műveletsorok leírásánál (168, 290) az az érzésünk, mintha nagyon régi, sok metszetet, illusztrációt tartalmazó művet lapozgatnánk, melyben a mindennapok életképei (mint a Brueghelt idéző piactéri mulatság, 156) az áttekinthetetlen folyamatokkal szembeállított harmonikus vignetták. A testiség, bujaság, a születések, szülések, gyermekhalálok ebben a világrendben a köznapi létezés olyan megnyilvánulásai, melyekhez valami kultúrát, modernitást megelőző természetességgel viszonyul szereplő és elbeszélő. A regénybeli értékrendben megbecsült minőségek a gyakorlatiasság, józanság, megfontoltság, találékonyság, furfang, leleményesség. A közelnézet több szempontból jelentős: a megelevenítő hatáson túl (a gyík figyelése [141], a korabeli „írott képek" [158] nyelvi megjelenítése, a csatakép leírásának látószöge [524]) közvetlenül a regény értékszerkezetének van alárendelve. Nincs más rálátási pont az eseményekre, csak a szemmagasság, a szemhatár: a látvány az, ami a tekintettel befogható, a panoráma átfogó pillantása nem hiteles nézőpont. A kőpadló mikroképe akár az idők látványleírásaként is olvasható: „A kecskelábú asztal mentén az egymáshoz illesztett kőlapok sora idővel alig kivehetőn teknőssé mélyült, ki tudja, tán száz esztendeje, hogy itt áll ez a bútordarab. A körülötte ülők nyűtt saruján, kopogó facipőjén, csizmák, szekernyék, mezítlábas cselédek talpán az ezernyi apró sármorzsa – ahogy ott azok a rég földdé romlott lábak egyhelyben jöttek-mentek –, a kőbe vályút köszörült." (233)

A részletezés effektusai a korlátozott perspektíva megjelenítő gesztusai. A nyelvi világteremtés a közelnézettel, a szűkítő optikával, a tárgyi környezetre való összpontosítással a realizmusok ábrázolási tévhitét ellensúlyozza. A történet kezdetének és kifejletének, származásnak és sorsnak, az egyéni és a közösségi identitásnak az elbizonytalanodásával a megfoghatóra irányított fikcióképzést, az ismeretlennel az ismertet állítja szembe. A nagy léptékű folyamatok kifürkészhetetlenek, történeti alakulásuk nem befolyásolható és nem követhető. A szembeállításban mint megjelenítő stratégiában a regény fikciós és történeti, valós és virtuális vonulatainak, befogható és át nem tekinthető síkjainak, valamint az összefüggéseiket „arányozó" poétikának a szemléleti beállítottsága nyilvánul meg.

A körülményekből fakadó befelé irányulás, a befelé építkezés, a világ kiegyenlítése a saját portán belüli világgal természetszerűen hozza magával az individualitás, a bensőségesség felértékelését. A kisközösségek (család vagy a vérségi kapcsolatot helyettesítő érzéki és érzelmi rokonságok, anya-, apaképzetek), a nemzedék, korosztály, továbbá a kulturálisan, a szokásrend által (hagyomány, felekezet, református gyülekezet, falu) össze-kapcsolt societas, illetve a nyelvvel és nyelvhasználattal egybefogott etnikum tudata egyben a hódoltságban élő magyar mikrouniverzum magárautaltságának tudata is a három részre szakadt országban.

A gazdag epikai motivációs működés, amit magyar regény már hosszú ideje nem kínált fel, a narratív logika szerkezetalakító jelentőségét hangsúlyozza a regényben. Ezen belül, ezáltal bontakoznak ki a metaforikus, allegorikus jelentésvonatkozások és a betétszerű példákkal, beékelésekkel, utalásokkal lebegtetett jelhasználat is. Az adaequatio ad rem látszólagos, a nyelv a dolog és kifejezés alapvető inadequatiójának tudatában és e tudat felszabadító energiáinak jegyében működik. Szcénikus megoldások és helyzetek sora teszi eseményszerűvé e meg nem felelést: képzelet és való, kitalálás és tudás szembeállításai, a Bibliával (11, 129), másutt a krónikás énekkel (21–22), tudással, okossággal szembefordított látás, képze-let, imagináció mint való, vagy éppen az öntudat, a tudat ébrenlétének metaforájaként felmerülő való, melynek ellentéte a testi gyönyör állapota. Szilágyi István nyelvalkotásában, a Pályi Andráséhoz, Nádas Péteréhez hasonlóan, az analógiás gondolkodás és képi nyelv nem a pszichologizáló láttatásmód és a mélylélektani vonulat megnyilvánulása, hanem a jelekben, képekben mutatkozó vizionálás, illetve a felfokozott testi állapotok, az önfeledés, a gyönyör nyelve. A deák szerelmi bódulatai (171–175), „elhálásai", Ágóval, e rejtélyes női alakkal való delejes, sodró erejű testi érintkezései vagy éppen a „gyengéd dédelgetésvágy" felismerései a magyar irodalmi nyelv érzékiségének ritka pillanatai. A testi élmény és a halál szoros egymásra következése (95), a félálombeli ölelkezés (161), a dévajkodás spontán kitörése és a jelenet emlékezetes berekesztése a Vermeer-festményt idéző látvánnyal („Az asztalon két tele tejesedény." [150–152]) a metaforát szorosan alárendeli a cselekményelvű szerkezetnek. A regénytörténet dramaturgiai fontosságú helyein jut szerephez, ezen kívül pedig a deák nyelvi megnyilvánulásainak, tudattörténéseinek mikroeleme. Az „álomélő", „álomjáró" deák tépelődéseinek, álomelbeszéléseinek (87), látomásainak, a csodáknak, természetélményének nyelvi alakzataként a metafora a deák és a narrátor közötti elbeszélésbeli viszonynak is meghatározója. Mindez annak jele, hogy a történetszerű és a metaforikus elv az értelemtulajdonításban együtt vesz részt, és a vagy-vagy választás helyett a megengedő magatartást érvényesíti és igényli. A Hollóidő cselekmény- és jelentésszerveződésének egy igen erős sodrához elsősorban a figuratív olvasásmód férkőzhet közel. Az interpretáció nem kerülheti meg a figuratív okozatiság és a metaforaelv makrotörténeti jelentőségét, ami a regényegészt érintő értelemtulajdonítás előtt eltérő olvasatok választási lehetőségeit nyitja meg.

Az elbeszélői szólam nem személyes, azonban nem is tárgyias és személytelen, a látószög kimozduló, a külső és belső határán egyensúlyozik. A harmadik személy nézőpontja hosszú időn át a deáké, a Tentásé is, anélkül, hogy a narráció első személyűre váltana át. Helyenként egymásra csúszik a két látószög és perspektíva (215). A perspektíva sosem távolnézeti, a külső nézőpontot pedig oly közelre hozza a virtuális harmadik személyű elbeszélő, hogy perspektívája inkább mikronézetű, minthogy tárgyiasan átfogó lenne. „Annyi volt számára a világ, amennyit az ötven láb magas torony tornácáról tekintetével bejárt." (7) A deák kiemelt cselekménybeli helyzete az I. könyvben, továbbá helyenkénti alternatív elbeszélői szerepe, tudataik átmeneti egymásba fonódásai stb. az elbeszélő azonosuló, a másikat vállaló, érzelmi viszonyának jelei. A kitüntetett pozíciójú deákon kívül nem kerülheti el a figyelmet az elbeszélő–Illés kapcsolat sem. Elindító, megfordító, cselekményalakító szerepe van, ilyen értelemben nemcsak eszköze, hanem részese is az elbeszélő műveletnek. A deák egyetlen alkalommal veszi át ezt a kezdeményező szerepet Illéstől, Terebi Lukács kiszabadításakor. „Most pedig úgy mondj el mindent, mintha nem veletek történt volna, vagyis arról, amit láttál, ne vélekedj": mintha elbeszélői önreflexiót olvasnánk, holott történetesen éppen Illés utasítja a deákot (216).

A regény uralkodó beszédneme nem a tudattörténés alanyának vagy elbeszélőjének „magavallató tépelődése" (87), nem a harmadik személyű szereplő/elbeszélő kommentáló, értékelő szólama, hanem az egyénített beszédszólamhoz közelített elbeszélői közlés. A szereplők megszólalásai szituáció-, jellem- és alakteremtő rendeltetésűek. A gyakorlati kérdések, napi teendők, a tevés-vevés köznapi dolgait érintő megszólalások és párbeszédek közvetlensége, fordulatossága, a szereplők nyelvi gesztusai (a parókiát benépesítő asszonyok, férfiak, a falubeli legények beszéde, szóváltása, nyelvelése, az intonációs metaforák stb.) az alkat, temperamentum megnyilvánulásai: ebben a minőségükben konstitutív világépítő elemek. Rozál vagy kese-Kata figuráját az egyszerűség, gyengédség, a deákét a kópéság, huncutság, csavaros észjárás formázza – az őket összefűző érzéki viszonyokat, a szabálytalan, rendhagyó keveredéseket, kusza anya–gyermek, pártfogolt–szerető, férfi–nő kapcsolatokat pedig a bensőségesség, humor, melegség. Az elbeszélői távolságtartás itt csökken a leglátványosabban. Feltűnő a beszédszólamok szimbolikus tagoltsága is, a testi–szellemi, a női–férfi világ (Rozál, a konyha, a falu nyelve versus a könyvesház, a templom írott és beszélt nyelve) között szinte csak a deáknak van átjárása. A szellem, a politika, az eseményeket befolyásoló szembenállások, fordulatok, titkok – a férfinem előjoga és a társadalmi pozícióik által képviselt létmód. Az ösztönvilág, a testi vágy, öröm és önfeledés a természeti létezés síkjaként megtartó erőforrás.

Eredet-fikciók. Az olvasó előtt sokáig rejtve marad Illés apasága, a deák fiú volta. Az előtér kalandregényszerű fordulatossága és a végérvényesen sosem tisztázott előtörténés legfeljebb sejtetni engedi a tényleges összefüggéseket. A deák származását, sorsának kifejletét illetően maga előtt is igen sokáig több a homály, mint a nyilvánvalóság. Fortuna Illés beszélő neve,⁵ alakjának bizonyos irracionalizmusa, fátumszerűsége a történet végéig fennmarad. Amiről tudomásunk lehet, az, hogy mindkétszer ő a deák megmentője, akkor is, amikor a történet előidejében betoppan kosarában a fiúgyermekkel, akkor is, amikor megszervezi a fiatalok és a deák eltávozását a reveki színtérről. A második könyvben a motívumpárhuzamosság következtében ismét két gyermek megmentőjeként látják az ifjak (400). Ismét fonott kosárban viszi lóháton oltalmazottjait, s a Mózes-allúzió a regény egyéb ószövetségi utalásaival tart rokonságot. Tudomása nincs azonban a hadba készülőknek arról, hogy ismét egy pusztulás előli kimenekítésről van szó, arról sem, hogy az egyik gyermek elképzelhetően Fortuna gyermeke, a másik, a deáké, tehát az unokája. A háttérben felfejthetetlen dilemmák, a felismerések, soha fel nem ismerések, fordulatok lüktetése, sejtés, beigazolódás és feloldhatatlanság.

A rejtélyesség Illés mesternél is kifejezettebb a deák esetében. Ismeretlenként lép színre, előttünk játszódik le a serdülőkorból felnőtté érése, miközben csak bece- és ragadványneveiről lehet tudomásunk (Terebinek apród, Illésnek deák, a nőknek Tentás, Mótusnak kismester [184, 190, 235]). Mire saját nevén bukkan fel a második könyv végén, addigra lényegében újra az ismeretlenségbe tért vissza. Sem társai, sem olvasói nem tudják, csakugyan vele volt-e találkozásuk hosszú idő és sok változás után (499, 513, 537). Ő lenne csakugyan Göncöl István, a karabátori írnok, vagy ez is álnév? Felcseperedésétől fogva fáradhatatlanul származásfikciókat, eredetvariációkat (8, 184–186, 190–198) gyárt a hallottakból: „végre tudni akarom, honnan hoztak engemet." (75) Saját identitásának nyomozását Rozálnál kezdi, aki emlékezett „mindenre, arra is, ami csak a régiek életében fordulhatott elő". (197) A saját eredet elbeszélését hiszi is, nem is. „Mint valami históriás mese a régi időkből. Az effélék mindig a régi időkben történnek, Rozál. És csak ott lehetnek igazak." (uo.) „Én azt se bánom, ha az egészet te találod ki, Rozál, csak elhihető legyen" (191), s mintha az intés nem is a deáktól, hanem közvetlenül az arisztotelészi Poétikából származna.

A dajka emlékezik, a deák továbbvariálja az eredet elbeszélését. A latolgatás, összerakás, szerkesztés, értelmezés nem hoz létre végleges, hiteles változatot. Az előidőbeli történet ismeretlen, a Fortuna–Orbai vitában (118–138) körvonalazódik a cselekményt elindító drámai konfliktus, s ebben felsejlik az eredettörténet néhány mozzanata. A követ-kező változatot kese-Kata hallja Terebitől: a származás titkát a bomlott elme nyilatkoztatja ki. Ezt követi Illés, majd a deák interpretációja. Ha az én narratív módon szerveződik, a személy történetének összetartottságától, elbeszélt identitásától függ, ennek az alaknak a személyes történetéből kezdet és folyamatosság nem, csupán felismerések és fordulatok rekonstruálhatók.

A 330–339. oldalak tengelyszerű funkciót töltenek be, itt fordul át új szakaszba a szerkezet: a cselekménymenet megváltozása értékszerkezeti transzformáció is, ennek perspektívájából átértékelődnek az addigi összefüggések. Illés (336), majd Terebi szembesítése a tényekkel (339) a deák szempontjából a felkészülés és felnövekvés időszakának lezárulását jelenti. A titok további „szálalásának" nincs értelme, valójában kész az elindulásra. Az I. könyv berekesztése a reveki helyszín végleges elhagyását jelenti – a történetmondó, a deák és az olvasó részéről egyaránt.

A Csontkorsók című II. könyv a nézőpont és a beszédmód megváltoztatásával is érzékelteti a váltást: a deákkal együtt a közelség, a személyest érintésközelbe hozott grammatika, az intimitás is végérvényesen elveszik. Az elbeszélés többes szám első személyre vált, az idegen szólamokat dőlt betűs szedés jelöli, a kóborlásra induló fiatalok közösségét képviselő „mi" elbeszélésébe függő beszéd formájában ékelődnek a konkrét megszólalások. „…nekünk miért kell örökké igába törnünk a legszebb csikóinkat is; miért ne ülhetnénk föl rájuk bár szerszámozhatatlanul. És kihúzódtunk velük a határba. Talán így kezdődött." (383) Ennek a feltételes módnak a regény értékszerkezetében a döntés, az elhatározás és akarat szabadsága felel meg, az „odalent tenyésző sanyarúság" (384) önként és nem kényszerűségből vállalt odahagyása. A legények „közösségi" elbeszélővé válása lehetőséget teremt a deák külső megítélésére is (384–387). Világgá szédítő meséi miatt („amit elmondott, azt elénk is állította: láttatta szavaival") nemcsak az útrakelés, hanem a képzelet felelőssége is őt terheli.

Világtörténet mint beékelt fikció. A cselekmény drámai szerkesztésmódja, a különféle elbeszélőformákat (emlékezés, képzelgés, mese, kitalálás, szembesítő dialógus stb.) mozgósító azonosságkeresés, a személy és metafora, a képzelet és titok érintkezése a deák alakjában – jellegadó kompozíciós elemek. Mindezekkel szoros kapcsolatban áll egy tárgy, a Nürnbergi Krónika (Hartmann Schedel: Liber Chronicarum vagy Weltchronik, 1493). A parókiai könyvtár legértékesebb korabeli fóliánsának a cselekmény- és az értékszerkezetben, illetve a drámai bonyodalomban, az intertextusok poétikájában és a mű figuratív rendszerében is kitüntetett szerepe van. A történetben a deák a ritka fóliánssal váltja ki a tiszteletest a török fogdából, a tárgy feláldozása fordulatot előidéző elem. Ha a cselekmény menetén változtató mozzanatot a metaforikus olvasat logikája szerint értelmezzük, a birtoklásról való lemondás jelképes gesztusa áttevődik a krónika–regény szembeállításra is.

Az újkor műfaja azzal a tudattal lép a porondra, hogy fikciója nem veszi fel a versenyt a mitológiák, etiológiák, eposzok, krónikák, világtörténetek eseményszerű teljességével. A korszak egész ismeret- és tudásanyagát, képírói mívességét, imaginációját összefoglaló tárgyat, mint amilyen a Hollóidőbeli fóliáns, archaikus emblémaként keretezi az eseménysor. A regényhez fűzött mimetikus teljesség illúziójához hasonlóan emlékként fogják a fiatal bajvívók felidézni. A mű mint önreflexió különös optikájú a „lebegő pajzs" alakzataként működő Világkrónika belső tükrében. A nürnbergi fóliáns mint objektum, mint szimbólum, a rembrandti Stilleven met folianten mellé helyezhető regénybeli könyvcsendéletek (74), a könyvallegóriák a világtudás–képzelet–fikció nagy együttesének érzéki alakzatai. A Hollóidő eseményszerű menetét a személyes történet, a história, regényhistória alapvető kérdésessége ellentétezi, elbeszélője országhistória helyett inkább országvesztési históriákról beszél (348–349), a dilemmákat pedig a krónikák, históriák helyére állított regény jelképes gesztusa fogja össze. A Hollóidőbeli könyvesház közelében ott a konyha, tűzhellyel, asszonyokkal, étkekkel, a „családi kör" érzéki melegségével és testiségével. A világegyetemet magába foglaló kincs továbbá pénzzé tehető, várakozik rá az aranygaraso-kat számláló nazúr, kinek látványa 17. századi mester másik táblaképét, a tallérokat rakosgató uzsorást idézi: „állt a küszöbön, nézett befele. Tágas terem, hosszú asztal a közepén, melynek két végén ott ül egyik-egyik olajos képű, kialvatlan, verítékező nazúr. Előttük maréknyi aranykupacok." (78) A Hollóidő elbeszélő logikája a szerkezeti motiválással, a bekövetkezésekkel, a köznapok élő, gyakorlatias érvrendszerével szerkeszt, értelmez, ellensúlyoz és hangsúlyoz – hatásosan, mesteri módon.

Az eseményszerű léttörténés formája nem a krónika, hanem a regény, amíg fenntartható az elképzelés, hogy a tapasztalat és a képzelet, a „való" és a kitalálás fáradhatatlan a változás, egymásrakövetkezés érzékelésében mint önérzékelésben, és megalkotásában mint önteremtésben. A cselekményszervezés eseményszerűvé teszi a koherenciát biztosító összefüggéseket, s ezzel egyidőben a folyamatok követhetőségének, sőt a történetmondásnak mint „követésnek", az áttekinthetőség illúziószerűségének, határainak és alapvető önkényességének tudatát is. Itt a megesett dolgok nemtudása, a bizonyosság elérhetetlensége az, ami az alakok léttörténését fürkésző elbeszélő kételyeként beleírja magát a szerkezetbe. Poétikai következménye a szűkítő blende, a látószögkorlátozás, az elbizonytalanítás és a lezáratlanság.

A tapasztalat sem a valóság, sem az élmény kategóriáinak nem feleltethető meg, „a valóság tapasztalata mindig egy újonnan felmerülő értelem tapasztalata".⁶ A folyamatként felfogott tapasztalat során új értelem képződik, az elbeszélő és az olvasó tehát olyan értelemfelismerésben vesz részt, melynek rendszere átrendezi a korábbiakat. A Hollóidő tematikus, formai, nyelvi eszközei együttesének önértelmező magatartása a történeti és az egyéni azonosságtudatot, valamint a minoritás közösségi létszerkezeti tapasztalatát együtt teszi az elbeszélés értelemösszefüggésének elemévé.

Folytonosságképzet és megszakítottság azonosságteremtése. A szemlélődést e ponton arra a regényre is kiterjeszteném, amely a közelmúltban szembesítette olvasóit történelem, regény, azonosság meghatározó kérdéseivel, s amelyben a „megélt tapasztalat fikcióképző aktusai" egy más poétikum lehetőségeinek jegyében működnek. Kis és nagy irodalmak ritka pillanata, amikor kivételes művek invitálják egyidőben a regény művészi és szellemi kalandjára kortársaikat. Esterházy Péter Harmonia caelestisének (2000) megélt tapasztalata és e tapasztalat fikcióteremtésének karaktere is eltér a Szilágyi István Hollóidőjétől. „A történeti imaginációt működtető, végsőkig kritikus önreflexió" – mindkét műben – „elutasítja az epikum átfogó pillantását".⁷ Hasonlóképpen mindkét regényben érzékeljük „azt a rémületet és gazdagságot, amit az egyetlen nyelvhez való tartozás jelent".⁸ Az elbeszélhetőség, a mondhatóság, a csinálás, a mesterség, a nyelvi lehetőségek korlátlan alakíthatósága, a referenciákkal, reprezentációkkal kapcsolatos pro és kontra állásfoglalások, továbbá a korszak ismeretelméleti, nyelvfilozófiai, történetfilozófiai dilemmái – Mészöly Miklós szavával a szerző, elbeszélő, olvasó inzultáló jelenlétének kérdései az ezredfordulón. Ha pedig közös kérdések, a regények sem lehetnek közömbösek irántuk, különböző válaszaik pedig átrendezik a jelenkori magyar irodalom múltteremtő és világértelmező összefüggéseit.

Esterházy a szemléleti torzulásokat, a história botrányait, a nyelvi automatizmusokban megnyilvánuló ideologikumot, a közhelyekben kifejeződő önszemlélet problematikusságát, az identitászavarokat a dekonstruáló történetmondással, az epikum szétszerelésével, merész nyelvi felbontásokkal, értelem- és jelentéstranszformációkkal, iróniával ellenpontozza. Szilágyi István nagyepikájának eseményszerűsége, a szerkezet narratív dinamikája és téridőrendszere – a cselekvést és a cselekvőt hol közvetlenül, hol közvetetten meghatározó kategóriák (hatalom és alárendeltség, nemzeti, kisebbségi, regionális azonosságtudat, „magyari meglét" [453] és személyes identitás, nemzeti és erdélyi történelem, hagyomány) s a velük kapcsolatos ontológiai dilemmák történetszerű és érzéki alakzatai. Egyetlen személy által egy kisebb közösség szembesül saját történetének, múltjának, tehát önmagának a megalkothatóságával vagy éppen a szüntelen újraalkotás esélytelenségével. Mindkét lehetőség nyitottnak mutatkozik: az egzisztenciális kérdésességet artikuláló józanság, önérzet, kritikai tudat a narratív identitás kategóriáját a személyen túl a tágabb közösségre is kiterjeszti. A közösségi és az egyéni azonosság problematikussága az elbeszélés azonosságteremtő lehetőségének próbájaként nyer itt formát.

A Hollóidő szemléleti magatartásától a távlattalanság tudata nem idegen, az önsirató beállítottság azonban igen. Jellemző e tekintetben a régi magyar példákat idéző Summák sorsa. Az idős mesterek asztali beszélgetéseit lejegyző és másoló deák a korabeli műfajnak megfelelően összefoglalásokat, vélekedéseket illeszt a tisztázott szövegek elé (Csak rosszabb ne legyen, Két gazda közt gazdátlanok stb. 54–69). A szerkezetben betétként szereplő egységek fejezetcím-allegóriái, a dialógusok ószövetségi allúziói, kálvinista kommentárjai és helyzettisztázó bölcselkedése egy váratlan gesztussal megszakad. A deák ráun a másolásra, az „arasznyi vastag fóliánst" (69) elpakolja, sorsára hagyja. A cselekményszerkezeti motiváció az értelemösszefüggésben azzal a következménnyel jár, hogy ez a mozdulat a másolat másolójáé, amely tisztelettel felidéz, majd visszavonhatatlanul eltávolít magától egy látás- és beszédmódot. A Hollóidő kritikai intonációjú történelmi imaginá-ciójának középpontjában a kivételes köré szerveződő „korkép", a méltatlanul vesztesre, kiszolgáltatottra, szenvedőre alapozott „önkép" és a kiveszésre ítélt nemzeti „kórkép" („gyászos tudás, példálózó históriák, fátumfenyegetés, veszedelem-látó jóslatok") diskurzusának elvitatása áll. A veszélyeztetettség érzete lehet régi, lehet mai és lehet egyetemes emberi alapélmény. A pusztulást és annak átpolitizálását a mű nem a történés, hanem az elbeszélés mindenkori jelen idejében szituálja. A történet ironikus kezelése, a kritikus és önkritikus magatartás, „a zord önérzet" (94) a jelenkori történelmi tapasztalatból következik, melynek belátásához távlatot adhat a régmúltak fikciója, eligazító értéksugalmakat azonban nem.

A kóborlás választása, a sanyarúságból való eltávozás, a menés-maradás dilemma ideologikussá tétele, az elhatározások korlátozása a kényszerrel és kényszerítettséggel (384), amit a szabad akarat archaikus szövegeinek kommentárja értelmez, az „odafel való magyariak" és az „ideszakadt maradék" (65), „az odalent valók reménykedései" (490), a hódoltságban és a szomszédvárakban, a maior és minor helyzetben élők viszonya, kölcsönös egymás-megítélése – a 20. század léttapasztalata. A kisebbségi perspektíva, a lokalitás belső látószögének többlete és bírálata, a történelem megélt tapasztalata meghosszabbítható a 16. századi történettel. Nyelvet, formát adhat az imaginációnak, jelentéseit azonban az önértelmezésben és a reflexió eredeti értelmének megfelelő visszahajlásban nyeri el.

„Valahányszor csak beszélünk vagy írunk, fordítását adjuk egy tapasztalatnak, ámde úgy, hogy e tapasztalat a maga részéről csak azon beszéd nyomán válik szöveggé, amelyre maga adott ösztönzést."⁹ A történeti tapasztalat megszerzése a hagyomány kritikus birtokbavételére, az imaginációra, a létérzékelés jelen idejére s az általuk most létesülő új értelemre van utalva. A Hollóidő értelemösszefüggéseinek felfejtéséhez, a történetbeli titkok „szálalásához" hasonló, eleven figyelemre van szükség. A fordulatosság, elidőzés és folyamatosság váltakozásától elszokott olvasási reflexeknek mégsem önmagukból kell most ezt előhozniuk, mert az elevenség az eseményszerűen konstituált nagyszerkezet alapvonása. Mintha nagyon régi „mesteri szerzést" olvasnánk. Nagyon eleven, nagyon mai kérdéseinkről.

(Magvető, Bp., 2001, 544 oldal, 2290 Ft)

Jegyzetek

1 Italo Calvino: Amerikai előadások, Szénási F. (ford.), Mérleg, Európa, Budapest, 1998. 51. o.

2 M. M. Bahtyin: A szó az életben és a költészetben, Könczöl Cs. (ford.), Mérleg, Európa, Budapest, 1985. 49. o.

3 A megsejtett lehetőségek önépítő továbbmunkálásának eredményei az olyan kifejezések, mint például „a gonosz engemkísértése" (120), „mesteri szerzés" (122), „a ráemlékezéssel eléd hozom" (123) stb.

4 „…az ő vélekedését csakúgy jeremiádstrófákba lehetne foglalni, mint mindazt, ami ellen perel. Mint ahogy bizonyára azt is históriás énekbe lehetne igazítani, amit ő a harangkondításról és annak elmaradtáról gondolt. Ám úgy vélte, az, ami a revekiek mindennapi életében megtapasztalható, nemcsak hogy nem illik bele a mesterek emlegette jeremiádos krónikákba – azoknak inkább tagadása az itt megállapodott való." (24)

5 A név mindkét elemének ismert a szekér szóval való állandó kapcsolata: Illés próféta szekerének elragadása, illetve a Faludi-verssorbeli intés („Fortuna szekerén okossan ülj") a rendelés, sors, fátum, szerencse, balszerencse konnotációit idézi.

6 Tengelyi László: Élettörténet és sorsesemény, Budapest, 1998. 168. o.

7 Thomka Beáta: „A történelem mint tapasztalat, regény és retorika", in: Jelenkor, 2001/október, 1064–1071. o.

8 Esterházy Péter: Harmonia caelestis, Magvető, Budapest, 2000. 321. o.

9 M. Merleau-Ponty: Résumes de cours, College de France 1952–60, Gall, Paris, 1968. 41. o.