ahogy ezeket a verseket

amilyenből templomfreskókon hasad a fény,

olyan kék az ég, ha vízfestékkel könyvbe

mázolod. az egymást metsző apró, sárga vonalak:

csillagok: színek, távlatok.

csak az örvényt kéne megfesteni még,

körkörös ecsetvonásokkal tán, mint ha vízen,

ahogy a mindenséget

vattacukorként magába tekeri:

tárgyat, állatot, embert,

ezeket a verseket,

a könyvbe festett kék eget

csillagostól, vattacukorként,

ahogy ezeket a verseket.

medencében

negyven körül még nem bölcs az ember,

az éveket olvassa, lesi csak,

faltól falig medencébe zárva

jobban ügyel minden karcsapásra

– de a feszített tükörből kicsap

néhány hullám, s visszacsorog lassan.

számolja a hosszokat, téveszt is,

tudja, úgyis vesztésre áll. hisztis

ezért, s fáradt, hogy lányokat lessen,

ám ha valamelyik vállához ér,

testében fürgébben surrog a vér,

vadul tempóz, csapkod összevissza,

maró, klóros íz a torkon visz a

valóságba vissza. a lábban görcs.

szívben aggódás, téveszt a metrum,

túl van már ennyi és ennyi hosszon,

s még van egy kis ideje, hogy ússzon,

amíg lekapcsolják a villanyt, mert

vége a napnak, s az uszoda zár.