A House of Pomegranates 1891-i kiadását elolvasta, és még akkor is a bokrok göcsörtös ágai között téblábolt, amikor a kert sűrű ágacskás, édes gyökerű gyümölcsfáira nézett. Tudta, hogy újabb történetének a címe, mint egy tömény oldatba belevetett porszem, sódarabokat kezd maga köré növeszteni, s friss, fénylő lapokkal ékes, haloványlila, ritka kristályok együttese születik. Tudta és tudta, hogy idővel metonímiagyűjtővé válik, s annak látta a sövény bokrán ringatózó, fölhasadt gránátalmákat, amelyek édes leve lecsöppen a sívó földre, és áttetsző gerezdjeiből szemezget egy szürke tollazatú, de édes hangon énekelő madárka. A termés bőrnemű, veres koronázási öltönyt viselt, rubinberakásait csupán a hasadék rése villantotta, és a csúcsán viselt, könnyű koronáját, annak is éppen a peremét, ahol harmatcseppek sora egyensúlyozott. Tudta, tudta, tudta.

Füstszag csapta meg az orrát, a hullt, fonnyadt diólevél és a száraz ezerjófű gazának lángjából előgomolygó keserű illat. Hát ez az ősz, motyogta, ez a sárga, s látta magát is a ragyogó koronázási ruhában, a Szent Mihály-székesegyház főoltára előtt, keskeny, hústalan gyermekajka körül mosoly játszott, sötét, erdei szemében pedig keskeny, ideges láng lobogott.

Arácson, ahol a vörös föld átvált még vörösebbre, hogy a rizling helyett kékfrankos bort erjedő szőlőt neveljen, a csopaki határ mentén feküdt az a négy-ötholdas birodalom, amelyet a város főügyésze a szentgáli paraszttól vásárolt meg, talán két forintért, talán egy gyors dominójátékban, talán azért, hogy asszonyát megfogdosta a parti füzesben és csúffá változtatta: a heves természetű, asszonyrajongó ügyész nem ismert olyan alkalmat, amelyet ne lehetne megragadni, megtapogatni, maga alá teperni. Mégis szétkáromkodta a napjait, s ezekből a dühkitörésekből egyre-másra megszületett valami: hol a veszprémi ház, hol az egylovas hintó, hol csak az alkalmi szerető, víz fölé hajló, sápadt nő, hol a rebbenő csoda, amelyet meg lehetett ragadni, amelyre nem kellett tovább várni. Így lett övé az arácsi ház is, a düh és a tehetség mutatványa eredményeként: így lett az is, hogy az épületben benne ragadt néhány tegnapi pillanat.

Sivár villa állt az arácsi vörös föld leghalványabb dombján, ott, ahol kék árnyalatok futkároztak a Balaton hullámainak visszfényeként, nyugat felé néző tornácos homlokzatot emeltek rá – hogy az alkonyat még be tudjon köszönni az ablakokon –, mert a tó fölvidékén minden férfiembernek hatalmas, bozontos szemöldöke nőtt. S a házak – hiszen magányosak – tudvalevően férfiak.

A ház közepe a terebélyes konyha, ahová mindenki, aki asszony, suhogó szoknyával beférkőzhet. A konyha mellett délről és északról is egy-egy szoba – szoknyába kapaszkodó gyermekek azok – és a tornác, amelynek északi végében a szél ellen épített kamara áll. Magasföldszintesre húzták fel az épületet, derék, nagy pincével, hogy a szőlőskáddal érkező ökrös szekér, ha már nagy sokára útja végére érkezett, úgy tudjon fordulni, hogy az édes nedű ígéretével telt edényt a legkisebb munkával emeljék át a béresek az ajtó küszöbén. A háztól délkeletre húzódott az istálló, tőle délre egy földdel fedett vidékies pince és óhangulatú présház meg szűk torkú jégverem, amely fagyott békákat és keszegeket rejtegetett leginkább, s nem bort, mert a bor, mihelyst kiforrt, le is folyt a házlakók gigáján, valami mélységes, több bugyrú, sötét és savas pokolba.

Az ügyvéd úr az épületet szüntelenül átalakítgatta, északi végéhez leanderek és muskátlik, estikék és rozmaringok lakhelyéül verandát toldott, úgyhogy ez a ház előtti teret megóvta a Veszprémből le-lezúduló északi szél ellen, s a rá fölkapaszkodó szőlővenyige a nap tűző fénye ellen is árnyékot kínált. Más építést is végeztetett a városi híres úr, így aztán nagyon kényelmes, kellemes otthont teremtett a családjának. Maga ugyan a lehető legkevesebb időt töltött ott, de végtére is a saját nyugalmáért teremtette ezt a minden emberi helytől távol eső, nehezen megközelíthető birodalmat. A déli szoba zsalus ablakai – ez árnyékolta az ebédlőt, ahol azonban csak vacsorálni szokás – a Balatonra néztek, éjszakánként minden ablakhoz saját ezüsthíd vezetett, hogy a fiúgyermekeknek saját ösvényük legyen az álomhoz. Az ebédlőbe, ahol esténként a csonka család összegyűlt, s anyjukat körberajongták az ifjak, a konyhából nyílt bejárás. Az északi szobából az elfalazott tornácdarabon át a verandára lehetett menni, s a korlátra támaszkodva cukros likőrt szörpölgetni. Az elfalazott tornácrész, mint apró, huhogó szoba, az anya hálószobája, a fiúgyermekek meg a mellette fekvő, kiáltozó nagyszobában: mind-mind kellemesnek ígérkezett.

A főügyészt kívánta meglátogatni László, a legkisebb fiú, s mert az apjával mégsem mert találkozni, úgy döntött – s az alkohol poklában élőnek mi sem könnyebb –, megelégszik a szellemével: sőt annak hiányával. Így a veszprémi helyett az arácsi ajtón esett be. Az apa, a pálinkavedelő páter familiáris, bizonyosan nem tartózkodhat Arácson.

Szándékának megszületése és a megvalósulás között tizenegy év telt el – holott az igazi beteljesedés milyen messze volt még, félig tett mozdulatnak mutatkozott vagy annak sem –, tizenegy év bővizű folyója, amely ott hullámzik és árad a gondolat és a visszavont tett között. László akkor hagyta el a házat, amikor Budapest irányából hírek érkeztek Viktorról, akkor, amikor Jenő a Csomay-strandra indult, s valahol Kínában kötött ki. Akkor került a polcra a könyv, amelynek minden sorában kiterítve egy történet feküdt, s amelyre minden évvel egy-egy újabb lapot terített a por.

Abban a tizenegy évvel korábbi időben volt – egy vagy több – olyan pillanat, amelyben egyszerre szerepelt mindhárom fiú, volt egy leszálló alkony, amelyben a testvérek a nagy korkülönbség ellenére ismét egymáshoz tartozónak tudhatták volna magukat, mert amikor felgyújtották a lámpát, mindhárman összebújtak, és Jenő valami tündéri, bizarr mesébe kezdett, hangosan olvasta Jókai valamely csodaszép regényét, s a másik kettő dobogó szívvel, lehunyt szemmel várta azt a percet, amelyben a történet gonoszaira lecsap a büntető végzet, amint ez Jókai Móric fantasztikus történeteiben a halál bizonyosságával bekövetkezik. A nagyszerű hősök, a csodatudó, a bosszúálló, de aztán bocsánatot kérő félistenek, az elmés pozőrök, a nemes rezignációba merült mártírok, a fölényes asszonyevők mindegyike három lélekké szakadt akkor, és a kósza lelkek a három fiúban ismét megéledtek: abban a tizenegy évvel korábbi alkonyati pillanatban három Illavay Ferenc, három Lándory Bertalan, három Kárpáthy Zoltán, három Halil patrona hevert a szőnyegen, állát a kezére támasztva, és nézte egymást az édes megdöbbenéstől és izgalomtól fátyolos szemével, mert a mesélő maga is átlendült a csinált csodák birodalmába. És ez azért volt így, mert a három fiú maga is olyan érzéseket hozott át magával erre a világra, amilyen a történetek hőseinek lelkét betöltötte: ők is másoknak érezték magukat, mint a többiek, ők is jók, nemesek, megbocsátók, kegyesek, hatalmasak, szépek és fölényesek vágytak lenni, ők is óhajtották a pompás szigorúságot, hogy magasztos örömmel és hálával zárhassák keblükre a vigasztalót; az ő megálmodott, nagyszerű tetteik szárnycsattogását a tündérszép asszony hallgatta boldogan, akihez megtérnek diadalmas harcaik után, aki bekötözi sebeiket, elsimítja zilált fürtjeiket, akinek a lába elé odaborulnak, és izzó szavakkal megvallhatják neki szerelmüket.

Főként ez: az asszony, az asszonyi szemből elősugárzó csodavilág, az asszonyi hang, maga a szerelem, ez ölelkezett legerősebben a lelkükre, és el sem szakadt tőlük soha többé.

László meg akart halni, és pompásnak képzelt saját halálához minden körülményt elrendezett, úgy, hogy az méltó és elegáns lehessen: virágokra és zöld lombokra, hexameterekre és komor prédikációra emlékezzen az emlékező. A könyvet leemelte a polcról, érezte a hajdani olvasók súlyát, s tudta, hogy az éppen háromszor nagyobb a kelleténél. S háromszorosa annak a kötetnek is, amelyet néhány napja hagyott el.

Leporolta az 1891-es kiadást, de nem nyitotta fel. Sosem nyitja fel ezt a könyvet, úgy olvassa. Amelyet Pesten tart, a könnyebbiket, azt sem böngészte már évek óta. És ha lenne másik, abba sem mélyedne bele – hiszen fel tudja mondani bármelyik sorát. Vannak könyvek, amelyre már nincs szüksége az embernek.

Puxpángné bokraira tévedt a tekintete: ettől az apró fejmozdulatától megint, megint és megint tömény gyűlölet töltötte el a lelkét. A bukszusbokor apró, ovális, zöld levélkéi mit sem érzékeltek a feléjük áradó undorból, a tükrös lapok a Balaton fáradékony, tört fényeit egyensúlyozták, a régi nyarakból visszamaradt foszlékony, homályos álomképeket, s a szavak nélkül már nem is létező érzések kósza árnyai után kapdostak. Puxpángné, akár a tőle kapott bokor, fanyar szagú volt, az emléke is; a sóvár szenteket itatja át ilyen odorral a vágyakozás, és ez volt az, amely Lászlót a gyermekkora s az arra következő kietlen évek figyelésére utasította. A család legesendőbb tagja ott áll az arácsi puszpángbokor mellett, körötte kósza árnyakkal, és hiába idézte a Physiologus szavait, hogy kijózanodjék, majd Albertus Magnus tudós leírását a növényről, az nem változott vissza az allegóriából élőlénnyé, nem vette fel természeti formáját. Toszkán kolostorok kerengői szívében a nyírt sövény, Boccaccio Dekameronja novellinóinak szövegszéle, a pápa sétaterének kakasokká és hajókká nyírt bokrai, dán temetők emlékfája – sorolta magában, de a cserje nem húzta össze magát annyira, hogy egyetlen szóba, a nevébe ismét beleférjen.

Ami máskor segített, most nem. Jelenetekre osztotta a történetét, ahányszor felemelkedett a függöny, s finom por szállongott elő a nehéz szövetből, mindig azonos képet kellett látnia, hiába hagyta el a száját bármiféle kérdés, mindenkor ugyanaz az egyszerű mondat érkezett válaszul: ugyanaz a veranda, s ugyanaz a kutya ült a lépcső árnyékos tövében, ugyanaz az apa és ugyanaz a káposztaízű vasárnap délután lépett oda hozzá. S ugyanaz a könyv. Nem tudott, miként a királyok, felejteni. S kezek nyúltak felé – a vadszőlőbe beletépett a szél, s a levelek láthatóvá tették a szél örvényét –, járkálni kezdett benne a szorongás, s Lászlót faltól falig hajszolta a rettegés.

A végső összeomlást azonban az a kéziratos oldal okozta, amelyet a lába elé lökött a villába is betért, rettentő szélvihar. Sárga papiroson feketével írott sorok, a polcról, ahol eddig a könyv alatt lapult: bátyja, Jenő önéletrajzának egyetlen bekezdése, amit majd hetvenöt éves korában, 1944–46 között, gyönge kézzel skribál, s csupán 1998-ban, a nyomtatott betűk gonoszsága következtében jelenik meg. A jövőjét olvashatta el egy szuszra, s az nagyon megmarkolta, ami a mellkasában dobogott, s amelyet a kisvárosokban még mostanság is a szívnek szokás nevezni.

„Bohém, könnyelmű ember volt László. Bár beírattam a jogi karra, nem végezte el, csak az állami számviteli vizsgát tette le nagy kínnal. Otthagyta MÁV-nál nyert állását, és felcsapott írónak. Kellő tehetsége azonban nem került hozzá, s élete csupa nyomorgás és könnyelműsködés volt. Nekem nagyon sok bajom volt vele. Anyámnak ő volt a kedvence, s valósággal szegény öregasszonyon élősködött. Amikor nem kapta meg a Baumgarten-féle ösztöndíjat, öngyilkos lett, előbb végigjárta azokat a helyeket, amelyek megmaradtak a család veszprémi birtokából, utoljára még Arácson látták, majd visszautazott Pestre, de nem kereste föl családját, a fiára sem volt kíváncsi, az összekötő vasúti hídról beleugrott a Dunába. Anyámnak nem mertük megmondani, azt hitettük el vele, hogy szanatóriumba kellett vinni, mert az elmebetegség kezdett mutatkozni rajta. Anyám élete végéig ebben a hitben élt, s nekem minden héten meg kellett őt látogatnom a budaörsi szanatóriumban, s elreferálni, hogy alakul a sorsa, gyó-gyul-e stb. Ha megtudta volna, hogy hogyan fejezte be életét, az bizony az övébe került volna. Laci öcsém elbeszéléseket és néhány regényt írt. Örökösen előle-geket kért a szerkesztőségekben, s bizony nem tudott zöld ágra vergődni. Munkái közül a következőket szabad megemlíteni:

 

1. Leandervirág. Elbeszélés. »Éjfél«, magyar írók misztikus novellái (ultramodern illusztrációkkal), 139–157. oldal. Gyoma, 1917. Kner Izidor kiadása, 19 oldal.

2. Bertalan éjszakája. Novellák. Budapest, 1918. Táltos kiadása, 198 oldal.

3. Piroska. Regény. Budapest, 1919. Athenaeum, 314 oldal.

4. Régi ismerős. Regény. Budapest, 1921. Genius kiadása, 221 oldal.

5. Pillangók. Pán könyvtár, 1. sz. Budapest, 1921. Pán könyvkiadó, 67 oldal.

6. Ingovány. Regény. Budapest, 1922. Az Érdekes Újság kiadása, 178 oldal.

7. Kísértetek. Regény. Budapest, 1926. Grill Károly kiadása. A kötetben még három elbeszélés. A könyv 285 oldal, a regény maga 210.

8. Tamás. Regény. Budapest. Sajtó alá rendezte és kiadta özvegye. 79 oldal."

 

A redukció, ahogy a könyvtárat, a várost összevonja, és könyvnek, illetve várnak látja, s a vár, amint székesegyházzá összpontosodik, a könyv, amint cetlivé változik, bizony királyi hagyományt folytat – tudta ezt László, s a megoldások kövecskéi között mégis hosszan matatott, amíg meglelte a tűzkődarabokat, amelyeket aztán egymáshoz verve szikrákat pattintgatott. Igen, az érintkezési társítások – házak s a házakat fölemelő dolomitszikla, székesegyház s a világfaként feltörő torony, a sárga festékkel megmocskolt falak s a tűz, a tűz és valamennyi, az égbe törő, áhítatos láng – sóhajtotta, és indulatosan csapdosta össze a szikrákat ígérő köveket. Mindazokat utálta, amelyek a hasonlóságokra utaltak, s mindenhez ragaszkodott, ami kemény marokkal megragadta és valóban kézen fogta: ez a különös történet így vezette szájak börtönétől újabb szájak börtönéig, mindahhoz, ami fertelmes vagy cifrázott, ami ritka és drága, a durvától és bűzöstől a bűvösig és perzselően édesig. Lászlóra nagy hatást gyakorolt – ami ritka és különös – a holdfény egy ifjú királyné ezüst szobrán, egy ige kristályának lapján lecsorgó méz színe, a borban és az asszonyi ölben lebegő bíbor, s mohó vágyában, hogy mindent megszerezzen magának, egész sereg novellát küldött szét a világot jelentő folyóiratoknak, hogy azok lapjai tudósítsanak tengernyi igyekezetéről és munkálkodásáról, szolgálják ott is őt. Néhányat, hogy az északi tengerek faragatlan halásznépével macskaszemű borostyánra alkudozzanak; néhányat Egyiptomba, hogy kutassák azokat a zöld peremű türkizeket, amelyet csak a fáraók sírkamráiban lehet találni, s amelyeknek állítólag hűtő erejük van; másokat meg Perzsiába – ahonnan a halál kilovagol –, hogy selyemszőnyegeket vegyenek meg vérrel festett elefántcsontot, fahéjízű kőüvegeket és táncritmusú nefrit karkötőket, szantálfát, kék zománcot és finom gyapjúkendőket – a tűzáldozat kellékeit. Indiából fátyolszövetet várt és festett agyagot, amelyen négyszegletes, vízben bővelkedő kertek ábráit lehet találni, s amely kertekhez, ha nagyon közel hajol az ember – nem, nem csak úgy érzi, hogy olyan, mintha a közelében járna, de rögvest az Édenben találja magát.

S elindult az utolsó történet, a feleségről, de még megállt egy pillanatra, mert utolsó pillantást akart vetni a városra, amelyet végül magára kell hagyni – éppen azon a városháza előtti, kagylószerűen kialakított, kecses, keleties hullámvonalakban mélyülő fennsíkon, ahonnan egyedül átlátni a települést, azaz a múltnak, a jelennek és a jövőnek egyszerre nevezett idő vadvirágok hímzésétől pompás helyszínét. Igaz, innen nézni nem ugyanaz, mint annak a literátornak, aki kívülről közeledik – akár Palota, akár a völgyi apácák klastroma, akár pedig Arács felől: számára, ámbár nagyobbnak mutatkozna a panoráma, nem adatik meg az értelmező szem helyszínekre rászögeződő, határozott pillantása.

László fogta és a korsajából vizet csorgató bronzlányhoz csapta a zsebtükrét. A szilánkok foncsorából még visszanézett rá Miroár Jakab, de miután utcai szemetet rugdosott rájuk, a zsíros papírdarabok, barnára ázott cigarettavégek, fóliadarabok és löttyedt kondomok halma alá süppedt a vádló tekintet.

Miroár összeszedte minden erejét, rekonstruálta arcát, majd alakját is egybekapta, hogy nem tudott már átfúni rajta a szél, s odalépett gyilkosa mellé. Megérintette a karját, majd magához ölelte, s fülébe suttogta az utolsó, rövid regényt.

„A House of Pomegranates a Benedek-hegy alatt húzódott" – s máris megszakadt a történet, mert nem akarta senki és semmi, hogy történetté kerekedjen.

Pedig bíborszínre meszelt falú épület az a ház, ahol a reggel és este bíborszín ruhát viselő asszony élt, aki csak akkor viselt más színű öltözéket, amikor nagy ritkán látogatói akadtak vagy maga sétált el valamelyik sportklubba, teaestélyre avagy a helyi tudós társaságba. Ilyenkor alkalomhoz illő öltözetet vett magára, de mindig föltűnt valami bíboros rajta, néha csupán a száját festette meg, máskor a hajába tűzött virág szirmai idézték föl a Paradicsom árnyalatát, hol szattyán cipője bélésében és talpán rejtőzött a cserszömörcéből nyert s lúggal elsötétített festék. A háza kertjének bokrai a gazdájukhoz hasonlóan viselkedtek. Csupán ősszel lehetett látni, néhány nappal a fagy érkezte előtt, hogy ők is bíborszínűek, de, ameddig csak lehet, rejtegették.

Asszony, te, aki úgy illegeted magad, mint a Szerelemsziget szomorú füzesének gyönge vesszőin a függőcinke! Ó, nyár, te forró, ahogy magadba foglalod a szorgos cinege esti csipogását, a hangok, amelyben visszasétál legalább egy mondat a lélekig! A ház, hiába zörög el előtte szekér, s az ülésről hiába kínálja emelt hangon mézét a szeg lakóinak a Méhesből érkezett gazda, csendben marad, a sárga napfelkeltékre és naplementékre sem riad fel, mert néma. Néma, mint a föld, a víz, a levegő és a tűz, ha egyik a másik elé áll, hogy megmutassa magát, s ráébred, nincs, aki más minőségét is megértse. S hiába mondanák el egyszer, kétszer, háromszor magukat, biztosan megértetlenek maradnak. A földet nem látja meg senki a ló szarupatája alatt, a cinegébe kapaszkodó fűz gyökerei között, a vizet az ég gyöngyházas kékjében, a méhész vágyakozásának könnyeiben, a halacskás levelek közében, a levegőt a suttogásban, a tüzet a templomszolga magányos énekében. Asszony, miért viseled az októberi égernek, a Hellászt körbeölelő tenger mélye csigáinak, a római tógának, a hegyi rétek pislogó ördögszemének színét? Miért, ha e szín egyébként is ott rejtezik szájad barlangjában, öled mélyén és szívkamráidban, amelyben megállíthatatlanul surrog és áramlik a lélekkel telített, bíborforró vér?

Ki ez az asszony, aki Lászlónak és László Miroár Jakabjának éppen úgy hőse, amint lakója a House of Pomegranatesnek, miként annak a történetnek is, amelyben él, amelyhez, mint élő ember az árnyékához, ragaszkodni látszik, de nem hajlandó elmondani. S azokhoz a férfiakhoz is, akiknek arca egyre elmosódottabb és izzadtságtól fényesebb?

Körbefonják a növények, ropogós szoknyájú dáliák, büdös és napsárga kassai rózsák, amelyekben alkonyatokon, amikor pörgő nyelvű, szender formájú boszorkák surrognak körötte, az Indiák fénye visszaragyog, a levegő ezüstös szálai, amelyet a szél sodort a Hold porából, a malmokkal strázsált patak párájából, fölszáradt csiganyálból és abból az üledékből, amely egyazon történetből pergett alá, s megtartani immár nem tudja. És illatok, hűvös és törékeny érzetek, erős vágyak, amelyekben szünettelenül esik az eső, fájdalmak, amelyekben mindig zúg a félhomályos erdőmély, neszeznek a hirtelen növekedő gombák, zizeg az avar és erős a szívdobogás. Mellé igyekeznek állni, hogy megérinthessék a házak és az ösvény gondos bokrai, a vadribizli piros gömbcsöppeket kínál neki, viszont azt is elviselik, ha az ujja, ruhája fodra, haja szála mégsem érinti meg a testüket, megelégszenek annyival, ha jelenléte rájuk mutat, és így nevezi meg őket. Lábához dörgölőzik a kóbor kutya, a kivert macska, ölébe hajtja a fejét az elfáradt unikornis, ha mohapárnára hever s lehunyja fáradt szemhéját, és érzi, milyen fájdalmas az élet.

Senki nincs, aki megérti, s mindenki. Zsörtölődik a kéménylukban a bakonyi szél, és nem zsörtölődik. Süt a Nap, majd abbahagyja. Valaki érkezik, melléhull a zöld ágyra, majd elhagyja, de akkor már ő is ellépett, meglehet, abban a pillanatban haladt tovább, amikor a mag belészaladt. Illékony, miként a rózsa illata, hasonlat, amelyben sok-sok hasonlat lehet, igenek és nemek rengetege, amelyben bozontos medvék és pergő nyelvű manók huzakodnak a piros, egyetlen málnaszemen. Városok lakója, Itáliát járt asszony, aki ismeri a tót mezővárosokat éppúgy, mint a szászok településeit, Kínát látott alak, s Rovinjt, keresztes lovagnak szőtt zászlót és szaracénnak kendőt, sört fejtett és a novemberi hidegben bort égetett Bácskában. Kicsoda hát?

Most nem több mint a House of Pomegranates asszonya, László House of Pomegranatesénak hősnője, aki megszeppenten bukkan föl az arácsi lakban. S füstszag csapja meg az orrát, a hullt, fonnyadt diólevél és a száraz ezerjófű gazának lángjából előgomolygó keserű, nehéz illat, hát ez az ősz, motyogja, ez a sárga, s képzeletében ott találja magát László mellett, ragyogó koronázási ruhában, a Szent Mihály-székesegyház főoltára előtt, keskeny gyermekajka körül mosoly játszik, sötét, erdei szemében fényes, ideges láng lobog.

Nefreteti lánya, a rózsakvarc arcú egyiptomi asszonyé. Apja talán Constantinus Africanus, aki titkos medicinák és szövegek fölé hajolva töltötte ki azt az időt, amelyet a földi életnek nevezett, talán a minden idők egyik legnagyobb városát, Iszfahánt, tágas karavánszerájjal, ragyogó bazársorral, csatornákkal és utak mentén platánsorral építő Bahá’ ad-Dín Mohammed Ámili sejk, talán az a Caius Plinius Secundus, aki Európa utolsó kétezer évében bárhol és bármikor tűnt is föl, utódok sokaságát nemzette. Egyetlen gyermek, aki szüleitől az öröklétet, suhogó szoknyájától a tánclépéseket, a könyvektől a septem artes liberales, a studium generale és a studium humanitas örökségét kapta, és azt a hóbortot, amely bátorságot kínált egyként a keleti s a keresztény szabadsághoz. Így aztán büszkén és kényesen járt fel s alá a korokban és irományokban, sorsa mentén mindenféle vers és regény, tanulmány és lábjegyzet maradt fent: aki elolvassa a rókákról tudósító szövegeket, rettentő gyűjtőkönyvtárnyi az, mind az ő lépteinek sárgult lapjait pörgeti. Pedig olyannak mutatta magát, mint bármelyik asszony: munkában szorgosnak, táncban pörgőnek, szomorúságban elhagyatottnak, szerelemben égető lehetőségnek. A szitáló permetben buja illatúnak, a tollpihével együtt repülőnek, a sörtés szakáll villanyos sercegését gerjesztőnek, a lombikok alatti gázcső meggyújtójának. Tejen nevelkedett, mint minden ember.

Asszony, aki tudja, milyen a fehér, miféle árnyalatok bújnak meg a szemben, a fogban, a papirosban és a hóban: a rájuk rakódott lepedék eltávolítása után miként ragyog a mackófehér, s hogyan válik el a szoláriumfehér a mogyorófe-hértől. Ismeri a margaréták sziromcsúcsán az olajfehéret, s határozottan elkülöníthetőnek állítja a fészek sárgája mentén lapuló fahéjfehért a cimpák dohányfe-hérétől. S a margarétát habzsoló, az eléjük hányt virágot tipró disznók agyarvillogásából is kilátja a mustárfehér veszedelmet, a szaharafehér reménytelenséget és kénkőfehér poklot és az ázott szalmafehér nyomorúságot. A pestihófehér telek éjszakáin a brandy-fehér mámort, a sörhabfehér kószálásokat a nyár alkonyataiban, a kikericsfehér tavaszt és a csontvázfehér telet. S ha kínafehér selymet teker hattyúnyakára, máris száguld, hogy az esőfelhőfehér zivatar elől megmeneküljön, máskor alumíniumfehéren vacog egy lerobbant trabantfehér jármű mellett, falfehéren éhezik vagy aludtejfehéren habzsol. És a falfehért is megismeri, tudja, akkor, amikor nem marad a fehérek nevében több, mint a fehér.

Asszony, aki 1281 és 1300 között – élete boldog szakaszában, amelyet aztán megismételni járt vissza Rómába – annyi áhítattal itatott át száz, a kolduló baráttól az uralkodóig, a magas rendű egyházi személyiségtől a falusi özvegyasszonyig szóló, szellemes, fanyar, pajzán vagy éppenségel brutális novellinót, hogy alig akad író, aki képes felsorolni, miként szólította. Szinte mondatonként másként, a hol epekedő, hol szitkozódó, hol gyűlölettel, hol pedig imádattal telített opera minor-író. A megszólítási formák garmadája végül körberajzolta az asszony híres alakját: kétségtelen, Róza ő már akkor is, amikor az okszitánból eredő mes sire, mio sire kifejezés messeréje lesz, s a szerelemben hol mint messre, hol serre, sere-re vagy sire-re szépül, és szólítják meg úgy, miként a nemes lovagok fordulnak magázva az uralkodóhoz, avagy kedvesen tegezve, de úgy is messerének tisztelve. Messere volt ő akkor, amikor a vándorkereskedőkkel beszélt, a szűkszavú Frigyes császár szólította meg, keresztnevén hívogatta Bálám prófétát, s vízzel itatta meg a koldust, s hűbéresként fogadta fess hódolóit, s hálószobájában püspököt fogadott, és a rakoncátlan udvaroncai se-nek ismerték, a néki gyónók sere-nek, a kóbor lovagok sire-nek, hosszú haja ellenére. Alázat, tisztelet, hódolat – mindez járt neki, de részesült a signore-ból, hiszen a weisbrunni birtok tulajdonosa, és segnorság is lábához kuporodott, s kutyaként megnyalta karcsú bokájának fényes bőrét. A megkínzottak dominének, demenediónak – domine deusnak –, mintha ékszerésznek ismerték, udvariasan maestrónak. És cavalieré-nek mutatkozott a király kíséretében, ahol nem lehetett része a félelemben, annál több a hűtlenségben, s a holdvilágban messerré nemesedett, ha gavallér kapkodott a szoknyája széle után. De a szokásosan uraknak kijáró megszólítások mellé szép sorban odaálltak a hölgyekre, asszonyokra érvényesek is. Dame és domina(m) hódolt előtte az elgondolt, a leírt és kimondott mondatokban, ilyenkor férjes asszonyként tűnt fel, mia donna s madonna lett máskor: kóbor lovagok szólongatták így, szerelmesen koslatók, leshelyről orvul figyelők. Damaként magázták a pávasültes vacsoránál, buona feminának becézték a fátylaktól megemelkedni kész ágyban, vita miának a csapzott, harapásízű hajnalokon.

Róza az, aki megállt írdogáló hősünk háta megett, hosszú ujjaival megérintette László keskeny, a Cholnokyakra oly jellemzően áttetsző bőrű, izzadt homlokát, s keszkenővel törölte le onnan a kín harmatcseppjeit.

A kertről, ha rátekintenénk a Benedek-hegyről, nyírott sövényeiből, bonyolult mintázatú ösvényeiből és szabálytalan virágágyásaiból látni lehet, hogy labirintus. Persze, mi mindent látott már a dolgok hámló felszínén áthatoló tekintet: könyvtár, utazás térképe, hangyaboly vagy rózsa is labirintus képét vette fel, nem szólva a simogatásokról, oszlopok félhomályában elsuttogott szavakról, vagy azokról az imákról, amelyekben a keresztények szűkkeblű istene lakozik. De a labirintusról, aki benne sétál, nem tud. A részletek pompája eltakarta a bonyolult egészet.

A különös kertben, amelyről ugyan a mélyen látónak tudható, hogy, mint minden kert, ez is labirintus, de arról a benne élők, így a tulajdonosai sem értesültek – sem a levelek suttogásából, sem a boglárkalepke nyugtalan röptéből –, benne foglaltatott a teljes múlt. A város színes fonalakkal kivarrott szűrt viselő lakóinak múltja éppúgy, mint a notabilitásoké, a Davidikum imádkozásra fogott, a Pater Nostert most tanulni kezdő árváinak nyöszörgése, a szegények kórházában haldoklók zabolátlan káromlása, sőt még a Séden felúszó pisztrángok nászi pikkelyhersegése is. A XX. század elején a Jeruzsálem-hegy homokbányájában föllelt fogas teknős, a Plakodonta hajdan ebben a nyugalmas kertben sétálgatott, miként az István király koronázási palástját hímző görög apácakolostor sororjai is ide menekültek a nyári nap arany hősége elől. És benne áll, középen, kárminpiros virágokkal teletűzve, a délszaki gránátalma is, amelynek, mert ott él, a hideg telű tájon, sosem érik be a termése. A kert sötéten kavargó, keserű álmokból gyökerező, fekete ciprusai alatt mindenkor megtalálható valaki, akinek ajka szögletében fűszál billeg, s a gondolatok malmának munkáját felügyelő dallamok bánatot őrlenek, s nézik a cukros fényfoltban izzó gránátalmabokrot. Itt sors jutott a letört fagallynak is, belemerült a kavics a tőbe, s a titkos barlang bejáratára szüntelenül vigyázott egy pihegő gyík, kétfejű kutya, rettentő arcú sziklafal.

A burjánzó kert egyszerre volt a múlt, a jelen és a jövő kertje, ahol a csontok, emberé, állaté egyaránt, összekeveredtek a növényi hamuval, a felhők lábnyomával és a jövőbe vitorlázó szitakötőkkel és a könyvborítóról lehulló skarlát betűkkel. Nem volt ugyan nagy ez a kert, éppen akkora, hogy egyetlen asszony munkájával legyen megművelhető – a beavatatlannak mégis mérhetetlen nagy-nak mutatkozott, mert nem egyszerű asszony gondozta, s tizednyi idő is tízszer jobban látszott meg ott, mint másoké más helyeken. S volt benne minden, amit az évezredek felhalmoztak, a hegyoldalra a szelek kertje húzódott, a Sédnél a hullámok kertje terült el, a suttogások ligete a szerelemsziget mellé húzódott, s mindenhol pihenőpadok, kőasztalkák, bazaltoszlopok és általában zöld, de egy-egy pillanatban harsány szirmokkal virágzó, különleges ápolást kívánó növények is kerültek. E kertet ugyan kőfal kerítette el, de a kőfal magasságát belülről megduplázó örökzöldek, tiszafák, ciprusok, bukszusok és fenyők sorakoztak a fal tövénél, a lomb árnyékot vetett a falon túl sétálóra is, s maga alatt helyet engedett a sárguló rókagombának. A virágágyakat, a patakmedret, a pergolát azonban, meg kell vallani, nem kellett az asszonynak gondozni: ahogy létrejött e kies hely, úgy is maradt. Ha a múlt, a jelen és a jövő egy helyen megfér, akkor ott, különösen, ha fülemüle dala borítja le áttetsző üvegharangjával, nincs jelen a változás.

A kert asszonya sem lakta mindig a kertet, s a kert északi végénél álldogáló, a kertet a szél ellen védő házat. Évekre egyedül maradt az ősi hely, s maradhatott, akkor sem pusztult, elhagyatottságának nem mutatkozott jele. Olyankor gondolataikba merültek az enciánok, szenderegtek az égerek, s a békák unottan úszkáltak a pocsolyákban. A lonc nem nőtte ki a helyét, meglelt életéről dünnyögött a bazsarózsa, s pihenésbe feledkezett a sok verőköltő bodobács. De fel voltak ám ingerelve, amikor váratlanul visszaérkezett a gazda, és a szoknyája szélébe belekapaszkodott férfiszagok bogáncsa hozzájuk ért. Sistergett a kígyó, a nyírfák lejjebb hajoltak, és a nőstény vidra egyetlen harapással metszette ketté az eléje kerülő tejes pisztrángokat. A Séd tükre, ha visszatért a kert úrnője, napokig vércsíkoktól volt szennyes, halpikkelytől tört, hím állatok rettegésétől borzolt. Csupán a szélharang nem tudott változtatni magatartásán, bolondos elképzeléseit a várkapitány és nyelvész Verancsics Faustuszról, a kutyavonítású Vazulról vagy a turbánliliomok heves virágzásáról mindenkor elmondta, vastag és szálvékony hangjaival azonban sosem tudta a Lókútról alászaladó szélnek útját akasztani.

A kertről azonban, ahogy visszaemlékezett rá László az arácsi dombról, semmi sem mondható, miként a város, a család, az apa is szavát vesztette a fennsíkon áthaladtában. A vihar ugyan át tudott szökni a kietlen vidék borókásán, de csak azért, mert szájába kapta az apró tobozokat, és azokat rágva-mormogva szökellt bokortól bokorig, s le nem hajolt volna a lenekre, meg nem érintette a nyulaktól apróra rágott vadrepce torzsáit s a kapálgató paraszt széles karimás kalapját.

 

*

 

Amikor elolvasta és felpillantott a könyvből, a kertben nem látott mást, mint a lapok fekete mondatait. Tekintete a mellékmondatok göcsös ágú bokrai között kószált, amikor a kert sűrű ágacskás, édes gyökerű gyümölcsfáit nézte. S amikor a halacska alakú falevelek hátán megvillanó reggel darabjait számlálgatta, mintha a könyv igéit terelte volna egybe. S a legszebb fácska, amelyen temérdek kárminszín bimbó hintázott, a tömény oldatba belevetett porszem szokása szerint növelni kezdte a látványt, és minden ágat, minden falevelet, minden félig és teljesen kinyílt bimbót megsokszorozott.

Családjuknak hosszú nemzedékek óta a gránátalma-nevelés volt a szenvedélye. S nem lehetett ez másként hősünkkel sem: ha hírét vette egy-egy különlegesebb fajtának, úgy érezte, rögtön meg kell szereznie, s ha már birtokába jutott, gyorsan porhanyós földbe ültette, kádban állott, langyos vízzel öntözte, s óráról órára ellenőrizte, mikor jelennek meg az új hajtások, amelyek színe megelőlegezte a virág véres színét.

Történt egyszer, hogy a Földközi-tengertől érkezett vendége megemlített néhány ritka fajtát, amelyek rovinji rokona tulajdonában vannak, és azokat itt, északon még csak nem is ismerik. Több sem kellett Ja-no hősünknek, nekiveselkedett, összepakolta holmiját, s vendégével együtt a távoli Rovinj környékére indult. Keresgélt, érdeklődött, bejárta a homályba szerelmes udvarokat és az árnyékoktól kék kerteket, a fehér csupasz színéhez ragaszkodó sziklafalakat mászott meg, hogy ellenőrizze a kőrepedésekbe gyökeret eresztő csenevész növények valamennyiét, míg végül sikerült szert tennie néhány valóban különleges tulajdonságú csemetére. Úgy bugyolálta be azokat, mintha valami nagy kincs lenne, beszélt is hozzájuk azon a gordonkahangján, amelytől mindenki mindenkor bánatba esett.

A visszaúton fedeles hintó mellett gyalogló ifjúra figyelt fel, aki ismerősnek tűnt számára. Ismerős volt a hajszíne, mélyen ülő szeme és merészen előreugró orrának alakja, ismerős volt komótos járása, sőt még a ruháján az a folt is, amely a szíve fölött éktelenkedett. Ja-no tehát beszédbe elegyedett vele, s hogy megtudta az idegen útjának a célját, így szólt hozzá:

– Én jó felem, te bizonyára a különleges növények szerelmese vagy.

Rögvest a gránátalma nevelésének titkos fortélyairól kezdtek társalogni, s úgy fonták egymásba a szavakat, mintha azok hajlékony vesszőkből lennének. A társalgásban igencsak föllelkesült Ja-no, s megkérdezte:

– Merre visz az utad?

– A nővérem megunta lakhelyünket, s annak a tónak a partján szeretne letelepedni, amelyen, ha nagyon füstös az éjszaka, hídon lehet átjárni.

Ja-no előállt javaslatával:

– Bár oly szegény vagyok, hogy tükörre sem telik, de a házamban szállást kaphattok. Ha nem riaszt el az egyszerű élet, s nem zavar, hogy sosem nézhetitek meg az arcotokat a tükörben, s így önmagatok megismeréséhez nem kaptok tőle segítséget, ne gyötörjétek magatokat tovább a helykereséssel.

Másik – mert születésétől fogva ez volt a neve Ja-no újdonsült ismerősének – fürgén a hintóhoz szaladt, s közölte nővérével a hírt. A hintóban utazó félrehúzta a függönyt, s így Ja-no megpillanthatta a leányt, aki alig lehetett húsz esztendős. A leány foga csillogó igazgyöngy, homloka margaréta, arca rózsa, szemöldöke holló – és a nevetése, nos, maga volt a földi paradicsom.

– Nem számít, ha nyomorúságos az a ház, s olyan hegyorom alatt áll is, amelynek éjszakánként korog a gyomra, de egy vízközeli, nagy kertre mindenképpen szükségünk lesz – jelentette ki, s minden szavánál virágok özöne hullt ajkáról.

Ja-no sietve megnyugtatta ismerőseit: nagy a kertje, közel a Séd, s a szomszédos telkek között is találni olyan elhagyatott területet, amely bérbe vehető. S miután hazaérkeztek Ja-nóék, Másik és lánytestvére rátalált arra a parlagon heverő, alkalmas földterületre, melyen csupán egy roskadozó, három-négy helyiség-ből álló vízimalom csapdosta lapátjaival a patak hátát. Ja-no megegyezett a tulajdonosokkal, s bérbe vette. Másik, mint a rügy tavasszal, elégedettnek látszott, és be is rendezkedtek. Naponta átjártak Ja-no kertjébe, hogy gondozzák annak szépen cseperedő gránátalmafáit.

A régi bokrok már mind elszáradtak, így aztán gyökerestől kihuzgálták őket a földből, s helyükre a Rovinjból hozott újakat ültették. Nem maradt ott egyetlen száraz gally, zörögve fecsegő levél sem. Jóllehet Ja-no családja egy kenyeret evett és kettőt látott, ám esténként mindig áthívták Másikékat, hogy együtt figyeljék a harmadik cipót. Idő múltán azonban szemet szúrt nekik, hogy a testvérpár házának kéményéből sosem száll ki a füst fekete tollú madara. Ja-no felesége megkedvelte Másik nővérét, így gyakorta ajándékozta meg néhány tálka főtt étellel, darab hússal, kosár zöldséggel.

Egy nap Másik így szólt Ja-nóhoz.

– Barátom, te sem vagy gazdag, s a mi szánk és gyomrunk igényei is csak fokozzák a terhed. Nem lehet ezt így tovább folytatni. Úgy gondolom, hogy a gránátalma virágjait eladva keresném meg a saját betevőnkre valót.

Ja-no ugyan meghallgatta Másikat, de bosszankodott és leintette:

– Barátom, téged kifinomult ízlésű, nagyra hivatott férfiúnak ismertelek meg. Azt hittem, képes vagy méltósággal elviselni a szegénységet. S lám, most meg a gránátalmavirágot mint holmi közönséges portékát a piacon akarod elkótyavetyélni. Ez megalázó lenne a virágoknak.

– Az, hogy a saját kezem munkájával akarom eltartani magam, nem nevezhető haszonlesésnek. Így aztán ha a növényeket árulnám, nem lenne alávaló cselekedet – jegyezte meg Másik, s először fordult elő, hogy nem pillantott barátja arcába. – Az embereknek valóban nem kell mindenáron a gazdagságért törni magukat, ám ha egyáltalán nem iparkodnak, nyomorban maradnak.

Nem szólt erre egy szót sem Ja-no, Másik pedig felállt, és szemlesütve kiment a szobából. Ettől az időponttól kezdve Másik összegyűjtötte valamennyi széltől letört, fölöslegesnek ítélt és ezért metszőollóval levágott gránátalmaágat, amiket Ja-no egyébként csak eldobott volna, vagy azokat, amelyeket silányabbnak tartott, s a házába vitte. Már nem jártak át naponta Ja-nóékhoz, csak ha meghívták őket.

Nemsokára virágba borultak a fák. Egy hajnalban Ja-no élénk sürgés-forgásra figyelt fel a testvérek portája előtt, ahol máskor a szél sem állt meg, hogy megrázza a szuvas faajtó kilincsét. Olyan nyüzsgés volt ott, mint Pest Duna-parti piacán. Furcsálkodva átment, hogy megtudja, mi történt: igyekvő kofák végtelen sorát látta, akik a Másiktól vett virágokat szállították füles kosarakban vagy rekeszes dobozokban. A gránátalmavirágok mindegyike oly ismeretlen kinézetű volt, amilyeneket Ja-no eddig soha nem láthatott. Irigy is lett, de sokkal inkább dühös, amiért Másik eltitkolta előle a káprázatos fajtákat. Bezörgetett hozzá, hogy szemrehányást tegyen. Másik kijött, üdvözölte és betessékelte. Ja-no csak ekkor látta, hogy az udvar és a kert be van ültetve gránátalmákkal, tenyérnyi hely nem maradt ott szabadon. A frissen lemetszett ágak oldalán rögvest új bimbók nőttek. S a bokrok között egyet sem lehetett találni, amely ne valamilyen ritka egyednek mutatkozott volna. Másik besietett a fehérre meszelt falú, hűvössége fölött őrködő házba, s a virágágyás melletti kőasztalhoz és padokhoz korsó borral tért vissza.

– Képtelen voltam megőrizni egyszerű életemet – mondta, és hellyel kínálta a sápadt Ja-nót. – Az elmúlt néhány nap alatt szerencsésen elegendő vagyonkát gyűjtöttem össze, amelyből futja az együtt borozgatás költségeire – de annál többre is.

Föléje hajoltak a pohárnak, aztán egyetlen árva szót sem szóltak. Az ital csillámló felszínén Ja-no megpillantotta saját arcképét, mutatóujjával belenyúlt a borba, mintha muslicát halászna ki belőle. Föl is emelte az ujját, s úgy tett, mintha lefújná róla az elázott, szárnyain szerencsétlenséget hordó rovart.

A házból hamarosan kijött Másik testvérnénje. Ínycsiklandó ételeket tálalt a férfiaknak, amelyeket pompásan halmozott föl a tálcán, s e gazdagságtól értelmet kapott az együttlétük.

– Nagyra becsült nővéredet még nem jegyezték el? – kérdezte Ja-no.

– Még nem érkezett el az ideje.

– Nohát, mikor lesz az?

– Még negyvenhárom hónap – felelte Másik.

– Mit akar ez jelenteni? – tűnődött fennhangon Ja-no, ám Másik, mint idővel szokásává vált, csak nevetett, és válasz nélkül hagyta a boldogtalan kérdést.

Ja-no másnap reggel ismét felkereste barátját, s látta ám, hogy az előzőleg virágjuktól metszett hajtások könyéknyit nőttek az éjszaka, s hamarosan virágba borulnak. No hiszen, elcsodálkozott ezen a varázslaton, s rimánkodva kérlelte Másikat, árulná el kertészi művészetének mibenlétét.

– Aligha lehetne azt szavakkal átadni. De hát úgyse ezzel keresed a kenyeredet, akkor meg mi hasznát vennéd? – gúnyolódott Másik.

Október jött, fellegeket hozott magával a hónap, s a szürkékben eső volt, a feketékben hó. Pár nap alatt Másik háza előtt megfogyatkoztak a virágkereskedők. A gyüttment férfi – mert ez lett Másik neve a városkában – batyuba kötötte holmiját, és útnak indult. A következő év tavaszán, egy rigófüttybe kapaszkodva tért vissza, s magával hozott egy köteg ritka bokrot: jenesztert, mályvarózsát, szerelemvirágot és török mogyorót. Ezekkel aztán a piacra ment, és egy délelőtt elég volt neki ahhoz, hogy valamennyi számára vevőt találjon. S újból visszavonult a kertjébe – mintha csak a lelke lenne –, hogy a gránátalmáit nevelje. Ismét fölkeresték őt azok, akik még emlékeztek a tavaly vásárolt virágok mézédes illatára. Másik napról napra, hónapról hónapra gazdagodott, mint fénnyel a kövek, amelyen átbukik a tiszta patakvíz, az egyik évben új malmot épített, amelynek a kereke favályúba emelte a vizet, s közben fehér lisztté őrölte az egyszemű búzát, a második évben újabb birtokot szerzett, a következőben pékséget nyitott, ahol illatos, gránátalma-formájú cipókat árult. Ekkortól fogva csak úgy dolgozott, ahogy a kedve tartotta, legtöbbször a szolgáknak adott utasítást, s nézte és etette patakjának ezüstös halait, számlálgatta a virágok bohókás szirmait. Nem fogadta meg Ja-no elsuttogott tanácsait. Az udvar egykori virágágyásai helyén nagy kanyarokat tévő sétaösvények kúsztak, nyári lakot is épített, piros tornyosat, zöldre festett korlátú erkélyest, a déli sarokba. Megvásárolta a ház mögött álló területet, azzal bővítette a kertjét, fallal vette körbe, s az egészet a fáival ültette be. Elérkezett a nyár s az ősz, s egyre nagyobb rakományokkal fordultak ki udvaráról a kereskedők: októberben maga Másik is elment. Tavasz is elmúlt már, de nem tért vissza.

Időközben Ja-no felesége megbetegedett és meghalt. Ja-no korábban vonzódott Másik nővéréhez, de immár, közvetítő révén, az asszony tudtára hozta nemes érzelmeit, aki azonban mosolygott az ajánlaton, úgy, hogy akár beleegyezésnek, akár elutasításnak is lehetett venni. Holott csak testvére visszatértéig akart várni. S kerek esztendő gurult el, ám Másiknak híre-hamva sem mutatkozott.

Az asszony munkába temetkezett, megtanította a szolgákat a gránátalma nevelésére, s azok olyan ügyesen tették a dolgukat, hogy asszonyuk a környék leggazdagabb kereskedőjévé vált. Háza és birtoka egyre jobban virágzott, s nem kellett sokat botorkálnia, hogy megtalálja a kamrában a füstölt húst, kitépje a földből a petrezselymet, elöntse a serpenyő aljára az olajat.

Egy alkalommal vendég toppant be az asszonyhoz, aki Másik levelét hozta. Abban pedig az állt, hogy a nővérére bízza, egybekél-e Ja-nóval. Ja-no, szemügyre véve a levél dátumát, fölfigyelt, hogy az megegyezik felesége halálának sosem feledhető napjával. S arra is jól emlékezett, mit mondott neki Másik a nővére házasságáról – mikor együtt boroztak a kertben –, s nagy meglepetésére azóta éppen negyvenhárom hónap telt el. Izgatottan tárgyalták a levél tartalmát, és Ja-no tisztelettel faggatta az elhagyatottságának falai között tébláboló asszonyt, küldhet-e jegyajándékot.

A nővér habozott, hiszen korábban többször kérte Ja-nót, költözzön hozzá, s düledező, emberektől elhagyatott viskóját hagyja az enyészetre. Ja-no ismét elutasította a vágyott nő szemérmetlen ajánlatát, ám az esküvő napját azért kitűzték.

Mikor a nővért Ja-no feleségül fogadta, házának falán egy ajtót vágtak, amelyen át a múltba lehetett visszajárni, s amely egyenest a régi udvarba vezetett. Itt járt-kelt mindennap a szolgáló, hogy mindkét – a jelen és az elmúlt időhöz tartozó – ház tennivalóit elvégezze. Ja-no szégyenkezett felesége gazdagsága miatt, ezért döntött úgy, hogy ezentúl az ő déli birtokának és felesége északi birtokának könyvelését egymástól elkülönítve vezessék. Az asszony, aki számára, miként a réten a fűszálnak, bozótban a cserjének, a madarak röptében egyetlen szárnycsapásnak, továbbra sem jutott név, elégedetlenkedett, hiszen az ő nagyobb birtoka a háztartási költségre fordított pénz több mint felét emésztette fel. Hat hónap így múlt el, s egyszer Ja-no házába került valami boldogtalan holmi, ami eredetileg a másikhoz tartozott. Ja-no visszaküldte ezt a jelentéktelen apróságot, és nyomatékosan kérte, többé ne kerüljön át hozzá semmi. A rendet felborítani nem szabad, mert szenvedés annak az ára, s abban a szenvedésben rettenetes és borzasztó magány fog lakni. Ennek dacára alig tíz nap múlva megint csak ráakadt valamire a házában, s Ja-no érezte, hogy milyen megvetően pillantanak rá régi házának ablakszemei. Ez a kellemetlen ide-oda küldözgetés jó párszor megismétlődött, míg végül Ja-no megelégelte a dolgot. Felesége erre csak ennyit mondott:

– Olyan vagy, mint az apád, aki, bár éhezett, de kiköpte az ételt, mikor megtudta, hogy azt kitagadott fia küldte. Mit bosszankodsz az apróságokon?

A célzás megszégyenítette Ja-nót, és ezután gondosan elkerült minden további beszélgetést a családjáról, s hagyott mindent, hogy felesége kedve szerint történjék. Hagyta, hogy munkásokat fogadjon fel, faanyagot halmozzanak fel a birtokon, és az építkezés ellen sem emelt kifogást. Elkészült tehát a ház, a két birtok ismét eggyé vált. Nem választotta el többé egymástól semmilyen határ. Az asszony megmondta a férjének, hogy a kapukat bezárják, s többé nem kereskednek gránátalmavirággal. Ennek ellenére továbbra is jólétnek örvendtek. Ez sehogy sem hagyta nyugodni Ja-nót, és panaszkodott:

– Kedvesem, harmincévnyi erényes életem foszlott semmivé. Azt kell látnom, hogy olyan lettem, akár egy élősködő, aki felesége szoknyáján csüng, hogy enni kapjon. Hát nincs már bennem egy fikarcnyi férfiúi büszkeség sem? Az emberek meggazdagodásomhoz gratulálnak, de én azt kívánom, hogy bárcsak azért kívánnának nekem minden jót, mert szegény lettem.

– Én nem vagyok kapzsi – felelte az asszony –, de ha nincs elegendő vagyonkám, azt fogják mondani rólam, hogy a gránátalmaliget római gazdájának, Pliniusnak kétezer év után fölbukkant utóda vagyok, aki nyomorban tengette életét, s nem élt családja még egy nemzedéknyi ideig sem. S tudható, mi, Pliniusszal ellentétben, kedveljük a gránátalmafákat. Elejét veszem tehát a gúnyolódásnak. Másrészről pedig, ha egy szegény kíván meggazdagodni, azt bizony elég nehéz elérni. Ám ha egy gazdag kíván elszegényedni, nos, nem kerül az semmibe. Az ágyunk végében van elrejtve minden összegyűjtött pénzünk, afölött alszunk el, afölött ébredünk. Tégy vele belátásod szerint, nekem nem lesz ellenvetésem.

– Másoknak adni pénzünket, hogy ők tékozolják el, az még gyalázatosabb dolog lenne – mondta Ja-no, és szégyene a korábbinál is nagyobb árnyékfoltot vetett az udvar földjére.

– Te nem szeretnél gazdag lenni, én nem akarok elszegényedni. Nincs mit tennünk, éljünk hát külön egymástól. A szegény élje a maga tiszta életét, a gazdag pedig a maga romlott világát.

Az asszony meghagyta a kert közepén a férje építette kunyhót, szépséges szolgálólányát pedig megkérte, viselje gondját Ja-nónak. A férfi belenyugodott a történtekbe, együtt hált a lánnyal, ám alig egy-két nap elteltével kínzó vágy gyötörte asszonya után. Mikor meg akarta látogatni, a szolgálók nem fogadták: annyit mondtak neki, hogy férje arcképét magához véve távoli vidékre utazott, hogy alkalmi szeretőt találjon, de hamarosan vissza fog érkezni.

Ja-no makacs kitartását mégiscsak siker koronázta. Ismét naponta járt át feleségéhez, aki, sok időre rá, nevetve megjegyezte:

– Keleten étkezel, de nyugaton laksz. A tisztességes élet nem ilyen.

Ja-no kacagott ezen, de nem szólt rá semmit: torkában a vére túlontúl forró volt, s a lehelete büdös. Hanem egymásra rakosgatta a napjait, összekötözte iszalaghánccsal, hogy hátára emelve szét ne boruljanak, s visszaköltözött feleségéhez.

Épp ősz volt, amikor a gránátalma a legpompásabb veres virágait nyitja, és az édes illat, mint méz a tálat, megtöltötte a kertet. Ja-no dolga végett a közeli városba utazott. Ott aztán már kora reggel kilátogatott a virágpiacra. Sok-sok virágot látott a kedvencei közül, ám egyszer csak az egyik üzletben olyanokat fedezett fel, amilyeneket annak idején Másik nevelt. Sajgó szívvel állt ott, míg kisvártatva előjött a tulajdonos. S lám, csakugyan Másik volt az – öregen. Fölötte, gondolta magáról, nem múlt el az idő, s ez így is volt, hiszen sosem nézett tükörbe. Nagyon megörültek egymásnak, és elmesélték, hogy időközben mik történtek velük – kénkő hullt az égből, de a terebélyes birtokra nem esett; jezsuiták építették fel a közelben kolostorukat, s tőlük béreltek munkásokat, s igényelik a gyümölcsöt, krumplit, napraforgót; császári kalapot kapott le egy fejről a szél, de akadt olyan, aki meg tudta azt ragadni, s a saját fejbúbjára biggyesztette; várkapitány érkezett a mesék Sibenikójából, de két évvel később, mint főpap, Prágába menekült, magával ragadva az alkémisták évszázados, életet hosszabbító receptjét. Ja-no az éjszakát sógora házában töltötte. Másnap, mikor visszaútra készült, így szólt hozzá Másik:

– Ez a nagylélegzetű város az otthonom, itt szeretnék családot alapítani. Már kisebb vagyonkám is van. Kérlek, add át üdvözletemet nővéremnek, s üzenetemet, hogy az év végén, amikor a hó amúgy is kiradírozná a tájból a tárgyakat határoló felületeket, éleket és sarkokat, rövid időre ellátogatok hozzá.

Ja-no hallani sem akart holmi futó vendégségről, s egyre rimánkodott, hogy együtt térjenek inkább haza.

– Családom jómódú, jöjj hát hozzánk, nem kell munkával törnöd magad, élvezd a pihenést.

Az üzletet Másik a segédjére bízta: lejjebb engedték az árakat, s így pár napon belül mindent eladtak. Majd sietve összepakolta a holmiját – több volt abban a csengőhang, mint a csengő, de igaz, hogy az aranyból volt és az aranynál is értékesebb drágakövekből –, s járművet bérelve elindultak északnak: követték a darvakat, tekintetükkel beleakaszkodtak a gyorsan vonuló felhőkbe, segítségül hívták a szeleket, és maguk mögé dobálták a gondolatokat, hogy kisebb legyen a súlyuk, ne terheljék annyira a hintójukat. S nem is látták a fákat, olyan gyorsan hagyták maguk mögött az erdőt, nem figyelhették meg a mező virágait, annyira száguldott velük a ló, s nem ihattak az út mellett kanyargó patakból, mert mire lehajoltak volna a víz fodrozódó tükrére, szájukkal a sivatag porát érintették.

Mikorra hazaértek, megdermedt az idő: áttetsző dolgok fogadták őket, barátságosak és egyértelműek, mintha borostyánszínű, fenyőszagú kocsonyában lépkedtek volna maguk is, lassan bár, de nyugodtan, derűsen és jó érzésekkel telten. A ház, a kert, az asztal, az ágy, a szőnyeg és a párnák méltósággal töltötték ki saját helyüket, rendben felsorakoztak tiszteletükre, mintha csak Ja-no felesége előre tudta volna, hogy öccse betoppan. Másik érkezése után csupán egyetlen cseléd viselte gondját a gránátalmáknak, sarabolta a bokrok közt nőtt, mindig hars zöld füvet, tépte a csípős csalánt, csinosítgatta az ágyásokat és a buja kertet. Másik naphosszat sakkozott és borozgatott, s minden pohárka borban megtalálta a rég elvirágzott szőlővirágok illatát. Ja-no hozzá illő menyasszonyt akart számára keresni, ám Másik minden igyekezetet visszautasított, s arról beszélt, hogy éjszakánként, ha belekapaszkodik a lepedője sarkába, az messzire repíti, oda, ahová rajta kívül nem mehet más. Nővére úgy intézte, hogy a hálószobájában két szolgálólány is dolgozzon. Három-négy esztendő telhetett el, amikor az egyik kislányt szült, aki azonban nem tudott átlépni a hajnal küszöbén, s egynaposan meghalt. Másik azonban most már mérhetetlenül ivott, s mindenhová magával hurcolta hálóágyának mocskos lepedőjét.

Ja-no is nagyivó hírébe keveredett. A két férfinak egyébre sem jutott ideje, mint hogy a jáde kancsót – a sötét fergetegben zölden világító lámpát – emelgessék. Nagy vidámság közepette ittak versenyt, álló nap vedeltek, reggeltől másnap hajnalig, százszor is kiürítve poharaikat, s nem tudták többé megszámolni a kerítés léceit, a háztető cserepeit, az esztendő napjait. Ja-no végül egy korty rizlingtől is csaprészeg lett, s ülő helyiben zuhant a saját álmába.

Másik, ha megunta az egyedüllétet, a szobájába botorkált, de onnan éppen a magány s az idővel szétfoszlott lepedőjére emlékezés hamarosan visszakergette a tornác asztalához, a kancsóig, a borig. Egy alkalommal, amikor Másik föltápászkodott, hogy a hálószobájába vonuljon, s már kitántorgott a kertbe, összerogyott és elterült a virágzó, pompás gránátalmafák között. Ruhája lecsúszott róla – a földön sosem lehet másként, mint ahogyan van –, ő maga pedig emberma