Bizonyára számosan vagyunk úgy, hogy valakinek a tanulmányai megvannak ugyan otthon, többé-kevésbé teljes a gyűjteményünk, vagy legalább tudni véljük, hol keressük, ami hiányzik, ám amikor szükség van rájuk, akkor elnyeli őket a könyvespolc otthon és a könyvtárban. A Pro Pannonia Kiadó jóvoltából Boda Miklós legfontosabb munkáit ezután nem kell ekképp vadásznunk. A tanulmánykötet megjelentetésével a kiadó ismét fontos munkával gyarapította a magyar művelődéstörténetet.

A kötet időrendbe sorolt tanulmányai a témák szerint három nagy egységre oszthatók. Az első rész a középkori pécsi egyetem kérdéseit vizsgálja, a második a XV. századi humanizmus, elsősorban Janus Pannonius költészetéhez kapcsolódik; a harmadik rész munkái a Klimó Könyvtár régi anyagával foglalkoznak. A Vizkelety Imre Zrínyi-kultuszáról szóló zárótanulmány a XIX. századi Pécs művészet- és művelődéstörténetéből veszi témáját.

Az alábbiakban helyszűke és ismerethiány miatt számos tanulmányt csak röviden szeretnék ismertetni. Részletesebben az egyetemtörténeti és a Janus Pannonius-tanulmányokat értékelem, az előbbieket a téma fontossága, az utóbbiakat a közös szakterület miatt.

A középkori egyetemről, illetve annak legkiválóbb kutatójáról, Petrovich Edéről szóló tanulmányok talán leginkább rokonszenves vonása a kultikus megközelítések kritikus szemlélete. Kultikus megközelítéseken azokat értem, amelyek az egyetem helyének megtalálásában, illetve fennállásának meghosszabbításában lelik meg céljukat, jó esetben az ellentmondó adatok feltüntetésével, rosszabb esetben azok ignorálása árán. Boda Miklós tanulmányaiban nem pusztán rámutat az ilyen megközelítések korlátaira, hanem alternatív megközelítéseket, megoldásokat kínál.

A hely és az idő kérdését a pécsi egyetem esetében a szűkebb szakmai szempontok mellett mindig is meghatározta a hiány: az, hogy a város, noha az országban elsőként adott helyet egyetemnek, századokra elveszítette azt. Érthető, hogy a pécsi egyetem kutatását kezdettől fogva meghatározza a hely szűkítése és az idő tágítása: az, hogy a pécsi egyetem helyét – egyetlen helyét – megtalálják, illetve hogy minél tovább kimutassák működését. Ki ne szeretne megállni az újjávarázsolt épületben, amelyben mintha még ott lebegne a magas tudomány szelleme, amely megtartó erő, esélyt adó bizonyosság a zűrzavaros jelenben? Másrészt ha már elhallgatott a tudomány, ki ne tulajdonítaná ezt szívesebben külső pusztításnak, mint saját tökéletlenségnek? Egy ilyen központ minél részletesebb rekonstrukciója nyilván a múlt szimbolikus támaszát adná a kései utódoknak is. És igazán csak ez volna képes erre: minden más megoldás csak ronthat a lehetőségen. Ha például nem egy, hanem több, nem eleve egyetemi épületben folyt volna az oktatás, ha a hazai érdeklődés hiánya miatt már alapítása évszázadában, jóval a török hódítás előtt megszűnt volna az egyetem, ha feltárt emlékeiről kiderülne, hogy térben-időben máshová tartoznak…

Ma, az újraegyesült egyetem idején talán elérkeztünk oda, hogy a szimbolikus megsemmisülés veszélye nélkül hallgassunk a kultikus szemlélet kritikájára. A város és az egyetem számára sokkal fontosabb lehet a jelen tudományának színvonala, a nyugodt, aprólékos, a negatív eredményektől sem visszariadó kutatás – olyan, amilyen Boda Miklós tanulmányaihoz vezetett.

Az első egyetemtörténeti tanulmány a pécsi egyetem keletkezésének körülményeit vizsgálja, új adatok bevonásával. Az már korábban is tudott volt, hogy a padovai jogtudós, Bartolommeo Piacentini az egyetemalapítás évtizedében meghívást kapott Nagy Lajos udvarába. Ez a meghívás talán Vilmosnak, az egyetem majdani alapítójának volt köszönhető. Boda rámutat arra, hogy a más magyar kapcsolatokkal is rendelkező Piacentini 1367 nyarán követségben járt a pécsi egyetemről határozó V. Orbán pápánál Viterbóban, s talán ez is hozzájárult a döntéshez. A tanulmány még egy tudóst bevon az egyetemalapítás vizsgálatának körébe, az Ágoston-rendi teológus Radolphus de Castellót. Ő 1367-ben néhány nappal szeptember elseje, az egyetemalapítás megerősítésének dátuma előtt érkezik meg magyarországi követségéből Viterbóba. Az ő és az Ágoston-rend korabeli európai szerepe kapcsán a szerző feltételezi, hogy a Pécsett is kolostorral bíró rend nemcsak az egyetem alapítása körüli diplomáciai ügyekben, hanem a képzésben is szerepet kapott.

A következő két, az egyetem kutatástörténetét átgondoló tanulmány végigköveti, hogy a hely kutatása a hajdani déli városfalnál megtalálni vélt bencés kolostortól miként vezetett az első, egyeteminek tartott címerkő lelőhelyén, a mai Széchenyi téren át a XVII. századi török utazó, Evlia Cselebi által a hajdani egyetem színhelyének megjelölt belső várig. A belső várbeli elhelyezés kapcsán Boda a török utazó munkája mellett kortárs magyarországi forrásokat is bevon kutatásaiba. Például évtizedekkel Cselebi előtt Vinkovics Benedek pécsi püspök már tud a püspöki székház melletti pécsi Akadémiáról. Boda feltételezése szerint a püspök, aki a török által birtokolt székhelyét csak kívülről szemlélhette, Istvánffy Miklós magyar történetének, a pécsi „gymnasium literarum" ottani említésének hatására kerestette az egyetem nyomait. Vagyis eszerint az első, úgymond helyszíni megfigyelést is már a múltkeresés motiválhatta, sőt az is feltehető, hogy a török utazó figyelmét a helyiek már egy újrakonstruált múlt emlékére hívták fel, vagyis a kultikus hagyományteremtés kezdete a XVII. század első harmadára tehető. Ugyanakkor Boda rámutat arra, hogy Evlia Cselebi leírása megengedi más, a belső várban található épületek egyetemként történő azonosítását is; azt sem zárja ki, hogy a szóban forgó oktatási intézmény lehetett akár a káptalan iskolája is. A tatárjárástól a török időkig töretlenül fejlődő pécsi káptalani iskolát szerinte legalább olyan fontosnak kell tartani mind a pécsi oktatás története, mind az oktatás helyéül feltételezett épület, épületek funkciója szempontjából. A kizárólag az egyetem hajdani érdemeire koncentráló kutatás képviselői – amint azt Boda találóan megállapítja – „a jót az egyetem példájának, a kevésbé jót pedig az egyetem megszűnésének, illetve alacsonyabb szinten való továbbélésének tulajdonították".

A tanulmányok foglalkoznak egy újabb címerlelettel is. Ezt az egyetem épületeként feltárt emlék török kori rétege alatt találta a feltárást vezető régész, G. Sándor Mária. Érvelése alapján vált ez a címer az egyetem jelenlegi címerének alapjává. Úgy tűnik, ez a feltevés szintén a kultikus hagyományteremtés körébe sorolható: jóllehet G. Sándor Mária többször is módosított álláspontja után is ragaszkodik ahhoz, hogy a címer az egyetemhez köthető, ha másként nem, az egyetemalapító Vilmos püspök személyén keresztül. A szerző Vilmos elődjét, Neszmélyi Miklós püspököt sem zárja ki kutatásaiból; az ő itáliai kapcsolatai figyelembevételével azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy az úgynevezett egyetemi címerben a pécsi püspökség címerét tisztelhetjük. Ezek szerint az is elképzelhető, hogy a püspökség címere szerepel az újjászületett pécsi egyetem zászlóján. Rendkívül rokonszenves, hogy a kritika nem vezet el a címer megváltoztatásának igényéhez, sőt a szerző kifejezetten javasolja a címernek mint az első pécsi egyetemet is magába foglaló egyházi kultúra jelképének megtartását.

A Petrovich Ede egyetemtörténeti munkásságával foglalkozó tanulmányban a nagy tudós mint példakép jelenik meg: Boda tőle örökölte a körültekintő, a megoldási lehetőségek mellett a problémákat számon tartó megközelítésmódot. Az egyetemtörténet számára talán a legfontosabb annak hangsúlyozása, hogy Petrovich, akárcsak Boda és az általa idézett Tonk Sándor, egyaránt megállapította: „a legtöbb nyugati egyetemen az előadások nem egy központban folytak, hanem több helyen, olykor bérelt helyiségekben, a teológiai kar néha egyes kápolnákban. Pécsett sem kereshetünk egyetlen épületet, mely otthona lett volna az egész egyetemnek."

A tanulmányok második nagy csoportja a magyarországi humanizmus történetével, elsősorban Janus Pannoniusszal foglalkozik. A Janusszal foglalkozó írások közé illesztette a szerző a Gregorius Tifernas V. László király halálára írt versét értelmező, illetve Tifernas életét és magyarországi kapcsolatait áttekintő dolgozatát. A Janus-tanulmányok témái gyakran összefüggenek, ezért a tartalmi összefoglaló helyett talán érdemesebb néhány érdekes részlet kiemelése.

Ilyen a szerzőnek az a körültekintően alátámasztott feltételezése, hogy Janus egyik, Borso d’Este ferrarai őrgrófhoz intézett elégiáját a kortárs humanista kéziratgyűjtő Giovanni Aurispa nevében írta. Ennek kapcsán hadd térjek ki a Búcsú Váradtól kiadása kapcsán megfogalmazott egyik feltevésre. Eszerint az ismert Janus Pannonius-búcsúvers 1465-ben keletkezett, és azt Janus nagybátyja, patrónusa, az esztergomi érseki szék felé tartó Vitéz János nevében írta volna. Ezt korábbi tanulmányomban azzal cáfoltam, hogy Janus ritkán írt más nevében verseket, s aligha tehetett így a Várad-vers esetében is. Más munkák mellett a fenti Aurispa-azonosítás is példa lehet arra, hogy ez a cáfolat egyszerű tudatlanságon alapult.

A Janus-kéziratok hagyományában olyan fontos sevillai kódexekkel kapcsolatban Boda igen figyelemreméltó érveket sorol fel amellett, hogy a magyarországi kéziratos hagyomány elején számolnunk kell a költő szövetségese és utolsó vendéglátója, Thuz Osvát zágrábi püspök közvetítésével. Boda az elsők között hívja fel a figyelmet annak az érvelésnek a hibáira, amely a sevillai kódexek javításait magának Janus Pannoniusnak tulajdonítja.

Janus utóéletének kutatását számos adalékkal gazdagítják a tanulmányok. Boda hívta fel a figyelmet például arra, hogy Janus sokat idézett sírfelirata megtalálható Otto Aicher sírversgyűjteményében is, ferrarai helymegjelöléssel. Ha így van, akkor alighanem egyetérthetünk a szerzővel abban, hogy a sírverset a költő ferrarai barátai és tisztelői állították emlékjelül, s Aicher közlése révén az itáliai Janus-kultusz egyik legkorábbi dokumentumát ismerjük meg.

A méltán híres Klimó Könyvtár módszeres átvizsgálása révén tett felfedezéseket a szerző három tanulmányából ismerhetjük meg. Az első a humanista főpap, a XVI. századi reka-tolizáció egyik első szervezője, Oláh Miklós könyvtárának egy a Klimó-gyűjteményben fellelt újabb darabjáról szól: ez Albertus Pighius ortodox egyházvédő főműve, Az egyházi hierarchia igazolása. A bejegyzések tanúsága szerint a könyv ajándékozója II. Lajos özvegye, Habsburg Mária királyné, akinek Oláh a könyv megjelenésének évében (1538) már hét éve titkára volt. Boda felhívja a figyelmet arra, hogy ebben az időszakban a korábbi Erasmus-tisztelő humanista Oláh álláspontja megváltozik, mintegy igazodik az Erasmus reformjait részben átvevő, részben azonban elítélő egyházéhoz; ha nem is kiváltója, legalábbis dokumentuma ennek a változásnak az Erasmust is bíráló, „ortodoxnál is ortodoxabb" szerző munkája.

A Klimó Könyvtárbeli kutatások részbeni összefoglalása a Három évszázad könyvtörténeti emlékei… című, a téma kutatásában megkerülhetetlen tanulmány. Az adattárral ellátott munka részletesen számba veszi egyrészt a neves XVI. századi jogtörténész, Mossóczi Zakariás tulajdonosbejegyzését tartalmazó könyveket, illetve a könyvtár jezsuita eredetű munkáit. Arra következtet, hogy ezeket a munkákat a jezsuita rend különböző könyvtáraiból vásárolták, illetve a rend megszűnése után mentették át. A dolgozat ezután Nádasdy Ferenc könyvtárának hat, a Klimó Könyvtárban őrzött könyvét értékeli mint a XVII. századi főúr klasszikus műveltségének és politikai nézeteinek dokumentumait. A zárórész tanulsága szerint Klimó György korai könyvei ugyan még nem mutatják azt a nagy formátumú püspököt, akivé vált, de már erre a gyűjtésre is jellemző a jogi és történeti érdeklődés.

A harmadik tanulmány a könyvtári kutatások során szerencsésen megtalált Kalmár György-kéziratot mutatja be. A XVIII. század sokoldalú egyéniségének korai munkája dicsőítő vers a frissen alapított firenzei Accademia dei Georgofili, Európa első mezőgazdasági akadémiájának tiszteletére. A költemény egyben bemutatkozás egy másik firenzei akadémia, az Egykedvűek Akadémiája (Accademia degli Apatisti) előtt.

A kötet zárótanulmánya Vizkelety Imre életpályáját, Zrínyi-kultuszának okait és dokumentumait tárgyalja. A XIX. század második felében Pécsett majdnem három évtizedet élő pénzügyi hivatalnok, pénzügyi, szeszipari, utazási szakmunkák szerzője és fordítója, festő, történész Boda szerint nemcsak a helyi, hanem a családi kapcsolatok, a távoli rokonság miatt is belefoghatott a költő és hadvezér portréjának lemásolásába, életének kutatásába.

Zárásképpen essék szó a kiadás színvonaláról. Amint a szerző az előszóban írja, nem törekedett a tartalom és a jegyzetelés egységesítésére. Az előbbivel egyet kell érteni, a humán tudományok terén egy jó tanulmánykötet azokat a tanulmányokat tartalmazza, amelyek lényegében időtállónak bizonyultak, s amelyeknek javarészt a tévedései is tudománytörténeti dokumentumok. A jegyzetelés egységesítése viszont, úgy gondolom, fontos, de ennek hiánya miatt általában nem a szerzőnek kell szabadkoznia, s esetünkben különösen nem az ő dolga ez.

A szövegen látszik, hogy számítógépes változata a már megjelent tanulmányok beszkennelése által jött létre. Ez a módszer olykor elkerülhetetlen, s ilyenkor a szkennelés fontos segítség, de nem helyettesítheti a szöveggondozást. Ennek fogyatékossága több fontos probléma és hiányosság forrása lehet. Ez esetben bizonyosan az. Nincs mit tenni, muszáj leírni: a könyvben néhol hemzsegnek a hibák.*

Különösen nagy az efölötti szomorúság olyan tanulmányok esetében, amelyeknek korábbi megjelenésében a recenzens munkája is benne volt: amikor a 109–142. oldal között olyan hibák felett kell szomorkodnia, amelyek a korábbi változatban nem szerepeltek. Ezen a téren nem a szöveggondozónak, hanem inkább a kiadónak mint szervezőnek lett volna dolga, sok esetben igen könnyű dolga: ő kérhette volna el a korábbi munkák szerkesztőitől a tanulmányok számítógépes változatát. A fenti három tanulmány esetében bizonyosan megkapta volna (s akkor most szidhatnám saját egykori hibáimat hosszabban, boldogabban).

Boda Miklós munkássága sok tekintetben a folytonosságot jelenti Pécs tudományos életében: tudós társaival együtt a bölcsészkartól megfosztott városban is az egyetemhez méltó színvonalon végezte kutatásait. Sokakkal szemben neki megadatott az is, hogy az újjászületett pécsi bölcsészkar oktatásában és tudományos életében is részt vehessen. Nagy nyereség volna, ha a tanulmánykötetet összefoglaló monográfiák követnék.

(Pro Pannonia Kiadói alapítvány, Pécs, 2002, 196 oldal, á. n.)

Jegyzet

* Nem tudni, lesz-e valaha, de ma bizonyosan nincs olyan karakterfelismerő program, amely hibátlanul dolgozik, különösen akkor, ha több nyelvet használó tanulmányokat dolgozunk fel vele. Galeotto Marzio nevének esetében például igen gyakran gondot okoz egy magyar nyelvre beállított, a szóvégi o-kat rendre ékezettel olvasó program. Ráadásul minél jobb a karakterfelismerés, a megmaradt hibákat annál nehezebb észrevenni, mert a szemünk elé kerülő kép annál közelebb áll a helyes változathoz: például a XV. század és a XN. század esetén (43. o.), vagy akkor, amikor az „Emuszt" név áll az „Ernuszt" helyett (42. o.). Ezenkívül a legtökéletesebb szkennelt szöveg sem teszi egységessé a hivatkozásokat, a szóhasználatot s más formai jegyeket, s még kevésbé véd az elválasztás hibáitól (például mindenekelőtt a 73. oldalon). A beszkennelt változatot átnéző szerző, aki elsősorban nem a formára, hanem a tartalomra figyel, talán még kevésbé veszi észre ezeket a hibákat, mint a szöveggondozó. Az utóbbi feladata lett volna a helyesírás ellenőrzése – még a számítógépes helyesírás-ellenőrzés is kiszűrt volna számos hibát. Ugyancsak a szöveggondozó dolga lett volna a hivatkozások már említett egységesítése csakúgy, mint a kifejezések összehangolása: hogy ne legyen például a 7. és a 19. oldalon stúdium, míg a 12. oldalon studium. Végül rá várt volna egy olyan címoldal készítése, amely tartalmazza a bibliográfiai leírás alapadatait – ezekből három (a szerző neve, a kiadás helye és éve) hiányzik. A megannyi kiváló munkát kibocsátó Pro Pannonia Kiadó esetében különösen nehéz kijelentenünk: a szöveggondozás igen felületesre sikeredett.