Támadjon az ő napjaiban igazságosság és a béke bősége, amíg a hold el nem múlik. Ps LXXI. A boldog László, kegyességét tekintve szigorú király, a kegyelmek ajándékaival teljes volt, amint legendája mondja. Ezzel összhangban ez a szent auctoritas megmutatja, hogy ő igen igazságos kormányzója volt övéinek, igen hatalmas leigázója volt ellenségeinek, igen kitartó munkása volt a jó [cselekedeteknek].

Először tehát tanúsítja a sajátjai feletti igazságos kormányzást, amikor ezt mondja: támadjon stb. Mert ahogyan a Filozófus mondja a Moralium dogma könyvében: a mértékletesség uralkodik magán az emberen, az igazságosság a családon, a városon és a királyságon. Az igazságosság, aszerint, ahogyan a királyok élnek vele, két részre oszlik, tudniillik a szigorúságra és a bőkezűségre. Mert ahogyan a Filozófus mondja az említett könyvben: Az embert, aki a természet változékonysága miatt a megengedett szabadságban erőtlen is és makacs is, ahogyan ha szűkölködik, javakkal kell kegyesen kormányozni, úgy ha féktelenül él szabadságával, igazságosan meg kell inteni. A szabadságában féktelent tehát az igazságosság fékezi meg szigorral.

A szigorúság ugyanis az az erény, amely az igazságtalanságot rákényszeríti a neki kijáró könyörgésre. A szűkölködőt pedig javakkal segíti az igazságosság, a bőkezűség révén.

A bőkezűség ugyanis az az erény, amely az adományokat kiosztja: ugyanezt érzés tekintetében jóságnak, hatás tekintetében adakozásnak nevezzük.

A bőkezűségnek pedig két neme van. Az egyik tékozlóvá tesz, amikor valaki a pénzt csepűrágókra és kerítőkre pazarolja. Ahogyan az Úr mondja, Lk XV: Eltékozolta örökségét. És Aristoteles az Ethicában: annak, aki tisztességes, nem ad mindenki. Sokszor pedig pénzt adnak a hízelgőknek, vagy a nekik más módon kedveskedőknek, akik elhordják a pénzt tőlük. A másik nem pedig bőkezűvé tesz, amikor valaki a maga eszközeivel foglyokat vált ki, barátait gyermekeik kiházasításában segíti vagy szegényeket támogat. Ilyenek közül való volt, aki ezt mondta: Én és testvéreim sokaknak kölcsönöztünk pénzt, Neh V. Támadt tehát az ő napjaiban bűnösök megjavítását illető igazságosság a szigorúság tekintetében, és az adományok elosztását illető igazságosság a bőkezűség tekintetében.

A szigorúság erénye kapcsán ezeket kell szem előtt tartanunk.

Először, hogy a bírói hatalom méltatlanra és nemtelenre ne szálljon, mert így szól Bír IX: Zebult, a szolgáját tette vezérré. Tehát miért szolgáljunk neki? Claudianus: Semmi sincs rosszabb a hitványnál, amikor magasba emelkedik, mindenkit sújt, mert mindenkitől fél: kegyetlen mindenkihez, hogy megtudják, képes rá; és nincs rútabb fenevad se, mint az őrjöngő szolga acsargása a szabadok torka ellen.

Másodszor, hogy a vétket kijavító mentes legyen attól a vétektől, mert ezt mondja az Úr, Lk VI: Miképpen mondhatod testvérednek stb. Vesd ki előbb stb. Tullius:¹ Nincs semmi tekintélye az ítéletnek, amikor az ítél el, aki ítéletre méltó.

Harmadszor, hogy csak a vétkek milyensége és ne a bíró akarata szerint legyenek megbüntetve. Deuter XXV: A bűn mértékének megfelelően legyen. Oracius a Sermókban [1,3,115-119]:² Ezért nem fog meggyőzni az érv, hogy ugyanannyira bűnös az, aki a más kertjében nőtt lágy káposztát letöri és az, aki éjszaka az isteneknek szentelt dolgokat begyűjti. Legyen szabály, és a bűnökre megfelelő büntetéseket rójon ki: ne szabja rettentő korbács azt, aki szíjat érdemel.

Negyedszer, hogy a szavak és a lélek mérséklete megőriztessék az ítélkezésben, a Teremtő példájára. Bölcs XII: Te, hatalom ura, nyugalommal ítélsz meg mindeneket, és nagy kímélettel igazgatsz minket. A Filozófus a Moraliumban: Szükségszerű, hogy legyenek feddések: ezekben komoly szavakkal kell élni, hogy lássák, a feddés nem haragunkból származik. Azok a dolgok ugyanis, amelyek valamiféle zavarral járnak együtt, nem állhatnak fent folyamatosan, és a jelenlévők sem hagyhatják helyben azokat. Ugyanő [Cic. off. 1,25]: Ügyelni kell a büntetésben, amennyiben senki sem tartja meg a középutat az elégtelen és a túlságos közt. Claudianus: Dárdaként hordják, amit csak sugalmaz a harag. Justinianus a Digestában: [az ügy] megismerésekor nem kell haragra gyúlni a rosszak ellen, sem könnyekre fakadni a bajbajutottak könyörgéseitől. Ugyanis nem illik az állhatatos bíróhoz, hogy az arc leleplezze lelkének érzelmeit, hanem úgy kell igazságot tennie, hogy méltóságát szellemével növelje.

A bőkezűség megcselekedésében ezeket kell szem előtt tartani.

Először, hogy jó akarattal adassék, mert a vidám adakozót stb. II Kor IX. 1 Paral. vége: örömmel áldoztam mindezeket. Augustinus a XLII. Zsoltárról: Aki azért ad, hogy megszabaduljon a kérelmező ellenszenvétől, nem azért, hogy a rászoruló hasát táplálja, elveszti a dolgot is és az érdemet is. Ezért mondta egy bizonyos Bölcs A vidám arcról: Ha arcod vidámsága nélkül adsz, elveszted a dolgot és a dolog érdemét is.

Másodszor, hogy haladéktalanul adassék. Péld III: Ne mondd: holnap adok. Seneca: Annál többet veszel le a szívességből, minél többet adsz hozzá a késlekedésből. Nem kedves az adomány, ami soká időzött az adományozó kezében. Mert nem ingyen vitte el, aki megkapta kérésére. Nincs ugyanis drágább dolog, mint amit könyörgéssel szereznek meg. Amikor a kérelmezőn elárad a szégyenpír. Aki ezt elengedi, megsokszorozza ajándékát.

Harmadszor, hogy saját fáradozásból adassék. Péld III: Tiszteld meg az Urat [vagyonodból]. Glosa:³ ne a zsákmányból, amit erőszakkal vagy csalással ragadtál el. Ef III: dolgozzon munkálkodva, hogy legyen [neki miből adnia] stb. A Filozófus a Moraliumban: Sokan vannak dicsvágyóak, akik egyesektől elveszik, amit másoknak adományoznak. De ez ellentétben áll hivatalukkal, azaz az erénnyel. Ezért azzal a bőkezűséggel éljünk, amely senkinek sem árt és használ barátainknak. Egyesek örökségüket is eltékozolják megfontolatlan adakozásukban. Az ilyen bőkezűségben azonban, amikor az ajándék nagyobb a lehetőségnél, benne rejlik a ragadozás utáni vágy, hogy ezáltal rendelkezésre álljanak készletek az adakozás-hoz. Amikor velük szemben bőkezűen viselkednek, gyűlöletes dologba kezdenek, [mert] idegen javakat ragadnak el; [de] elérik őket azok, akiktől elvették e javakat.

Negyedszer, hogy a jobb állapotúból adassék. Numeri XVIII: Mindaz, amit áldoztok, a legjobb legyen, és ne kövessetek el bűnt azzal, hogy magatoknak tartjátok meg a színe-javát. Péld. III: Termésed zsengéjéből, azaz a jobbakból, adj a szegényeknek. Oracius a levelekben [I,7,20]: Ostoba és esztelen ajándékozza azt, amit megvet és gyűlöl. Seneca: Amit nem akarsz, hogy nálad legyen, tehernek ítéled, nem ajándéknak.

Másodszor és harmadszor, [tanúságot tesz] az ellenségek hatalmas leigázásáról, amikor ezt mondja [az Írás]: és a béke bősége, tudniillik támadt az ő napjaiban. Ezt a békét háborúval, győzelem által szerezte. Az igazságos háború gyümölcse ugyanis a béke megszerzése. A Filozófus a Moraliumban: Azzal a szándékkal kell vállalnunk a háborúkat, hogy igazságtalanság nélkül éljünk a békében. Stacius: Kegyetlen hadakkal keresik a békét [Theb 7,554]. Augustinus, De civitate Dei XV: Békét követelnek a fárasztó háborúk, és ezt vívja ki az, amit dicsőséges győzelemnek neveznek.

A béke pedig többféle: úgymint Istené, a világé, az ördögé és a mennyé.

Isten békéjéről mondja Phil III: Isten békéje, amely felülmúl [minden értelmet]. Ez dicséretre méltó, mert rendezett és szereti a rendet; igaz, mert senkit meg nem csal; tiszta, mert kerüli a gyalázatot; szemérmes, mert szégyell vitatkozni; örökkévaló, mert nincs vége. Ezt megszerezzük az ima szavaival: Ps [CXXI]: Kérjetek. A Teremtő adományából. Isa XXVI: Uram, adj nekünk békességet. Jn XIII: Az én békémet [adom nektek]. A Megváltó bennünk-lakozásával. Ps [IV]: Békében [nyugszom]. Az időbeli dolgok megvetésével. Augusti-nus: Vesd oda pénzed, és vegyél magadnak békét és nyugodt szívet. Ezért mondja Diogenes, amikor éjszaka a tolvaj ki akarja húzni a feje alól a pénzeszacskót, és ő megérzi ezt: Vedd csak el, szerencsétlen, hogy mindkettőnknek nyugalmat adj.

A világ békéjéről, azaz azokéról, akik a világban vannak, szól Lk II: Békesség a földön az embereknek. És ez a béke az emberé – lélekben és testben és mindkettőben – és a családé és a városé, illetve a királyságé. És hogy ezek egyenként mik, Augustinus mondja meg, De civitate Dei: A test békéje a tagok rendezett mérséklete. A lélek békéje a cselekvés és a gondolkodás rendezett összhangja. A test és a lélek békéje az élőlény rendezett élete és egészsége. A ház békéje a parancsolás és az engedelmesség rendezett összhangja. A város békéje a polgárok rendezett összhangja.

Az ördög békéjéről szól Lk XI: Békében van minden, amikor tudniillik a bűnösök közül egy sem riad vissza tőle [az ördögtől]. És ez a béke utálatos, mert rendezetlen és a gőgösökhöz tartozik, mint Ádám békéje Évához, aki inkább kedvezett feleségének, mint Istennek. Az árulók színlelt békéje, mint Júdásé Krisztushoz, Mt XXVI, és Joábé Amasához, II Kir XX. Jer IX: Szájával békét mond barátjának és rejtetten [cselt vet neki]. A kéjencek gyalázatos békéje. Péld VII: Megcsókolja az ifjút, akit megragadott. Az eretnekek mérgezett békéje, akiknek szándékuk, hogy valaki közülük igen hízelgően megcsaljon, hogy szétszakítsa az Egyházat, ahogyan Jeroboam szétszakította Izrael királyságát, III Kir XII.

A menny békéjéről Ps [CXLVII]: Aki békéssé tette határaidat. És ez a béke igazi. Augustinus, De civitate Dei XXI: Igazi béke, amikor semmi ellenségeskedést sem szenvedünk el, sem önmagunktól, sem senki mástól. Szilárd. Augustinus a LXXXIII kérdés könyvében: Semmi sem lesz az emberben, ami ellenáll a Szentléleknek, hanem minden önmagával összhangban, egyvalamivé összekapcsolva, szilárd békében őrködik. Nyugodt. Ps. XXXII: Ülni fog a nép. Áhított. Ps [XXXVI]: Élvezni fogják [a békét]. Augustinus: A mennyei város békéje Isten élvezésének és egymás Istenben való élvezésének a legösszetartóbb közössége.

Harmadszor, tanúságot tesz a kettő végső elválásáról, amikor ezt mondja: amíg a hold el nem múlik, azaz a test halandósága. Mintha azt mondaná: az említett javakkal bírt [ti. László] a halálig, a Bölcs ama mondása szerint [Ovid. Pont 2,7,83]: Őrizd meg, amit kaptál, kérlek, és ne hagyd el a hajót a tengeren. És mert hű volt, kitartva a halálig, ezért Isten megadta neki az élet koszorúját stb.

NÉMETH CSABA fordítása

Jegyzetek

A fenti, Szent Lászlóról szóló sermo a Pécsi egyetemi beszédekként ismert gyűjtemény 79. beszéde – ám szigorúan véve valójában se nem pécsi, se nem beszéd. Noha a gyűjtemény egyedüli kéziratában, egy XIV–XV. század fordulójáról származó, német nyelvterületen írt müncheni kódexben a Sermones compilati in studio generali Quinqueecclesiensi in regno Ungarie címet viseli, valószínű, hogy csupán a gyűjtemény (illetve annak eredetijének) egyik birtokosa tartozott az 1367-ben alapított pécsi egyetemhez (a domonkos studium generale Budán volt). A gyűjtemény maga valamikor 1255–1275 közt, magyar domonkos környezetben alakult ki. A benne foglalt szövegek sem igazi beszédek: sokkal inkább hozzáértők számára írt beszédvázlatok, a XIII. században általánossá váló ún. tematikus vagy skolasztikus sermóknak megfelelően. A tematikus sermókra jellemző az argumentumok halmozása, a definíciók, a jól strukturált, átlátható szerkezet divisiókkal és subdivisiókkal.

Az itt közreadott, Szent Lászlóról szóló első beszéd is egy ilyen beszédvázlat. A zsoltárverset három részre osztja, hogy a szigorú és bőkezű László király példáján adjon előbb tanítást az igazságos kormányzásnak megfelelő bőkezűségről és szigorról, majd a béke fajtáiról, végül jóval kisebb terjedelemben az erények ideiglenes, halálunkig tartó voltáról. Hogy „szakmai" olvasóknak készült a szöveg, nyilvánvaló az utalásokból is. A zsoltárhivatkozásoknál nincs megadva a zsoltárhely: a százötven zsoltárt ugyanis fejből ismerték. A biblikus helyek többségét is csak kulcsszavaival és a fejezetszámmal adja meg (ez szintén XIII. századi újítás): a szövegismeret feltételezett. A világi források tekintetében figyelemre méltó, hogy egyszerre használja a Nikomak-hoszi etikát és a szerző által szintén Arisztotelésznek tulajdonított, XII. századi kompilációt, a Moralium dogmát (Patrologia Latina vol. 171), Claudianust és Statiust. A gyűjtemény többi beszéde elárulja, hogy a szerző Szent Ágoston mellett gyakran használta Szent Bernát, Nagy Szent Gergely, Isidorus, Arisztotelész, Horatius, Ovidius és Vergilius munkáit is, a Glossa ordinariával együtt. A fordításban szerettem volna megőrizni az eredeti szöveg jellegét, ezért a kritikai apparátust csak igen kis mértékben emeltem be a szövegbe, az eredeti névalakokat a biblikus hivatkozások eredetileg sem egységes formájával együtt meghagytam. A többi filológiai részletet lásd „Sermo 79", in: Sermones compilati in Studio generali Quinqueecclesiensi in regno Ungariae, Eduardo Petrovich et Paulus Ladislaus Timkovics (ed.), Akadémiai–Argumentum, Budapest, 1993. 169–172. o. (A ford.)

1 Azaz Marus Tullius Cicero.

2 Horatius: Szatírák.

3 A Glosa (Glossa ordinaria) a XII. század óta a Biblia standard kommentárjának számít. A mű nevét az egyes biblikus helyekre írt rövidebb magyarázatokról, a glosszákról kapta.