Ha az érdeklődő olvasó magyarországi könyvesboltban szeretne latin nyelvű könyvet vásárolni, két dologgal szembesül. Hamar észre fogja venni, hogy helyzete kilátástalan (hacsak a klasszikus alapművek - Caesar, Vergilius, Horatius - helyett nem valamiféle kuriózumot szeretne). Azt is látni fogja azonban, hogy a latin szövegtörmelékeknek különös szerepük van a magyar könyvpiacon - annak ellenére, hogy a mai magyarok már nem tudnak latinul. Az irodalommal foglalkozó egyetemisták túlnyomó többsége egy disztichonnyit sem ért e nyelven, és Szepes Mária, a magyar ezotéria doyenje nyomdába küldi az „opus postumus" fordulatot (jóllehet a melléknév-egyeztetés nem rím, hanem nyelvtani nem dolga).

Ebben az ínséges helyzetben azonban a latin nyelv mondatonként és szavanként mégis csak jelen van a könyvpiacon. A jobb könyvesboltokban két-három olyan kötet is kezünkbe kerülhet, amely latin közmondásokat vagy szállóigéket, idézeteket vagy kifejezéseket tartalmaz, magyar fordításukkal egyetemben. Ez annál is különösebb, mert a mai könyvkiadásban az angol mellett egyedül a kevesek által ismert és olvasott latin nyelv képes arra, hogy kétnyelvű szállóige- (idézet-, közmondás-, bölcsesség- stb.) gyűjteményeket életben (és piacon) tartson az „életvezetési tanácsok" és a „bölcs mondások, szellemes idézetek" tárgyú könyvek dömpingjében.

E könyvek közt kiemelkedő helynek kellene megilletnie Cato és Publilius Syrus mondásait. A kötet létrejöttét nem az életbölcsesség-könyvészet mai konjuktúrájának köszönheti: a válogatást több mint ezerötszáz éve állították össze. A zsúfoltan eklektikus kötetborító (amelynek erőteljes, önálló tipográfiáját csak gyengítik az egymással sem harmonizáló képi elemek) és a gerinc semmitmondó felirata („Latin mondások") még csak nem is sejteti, hogy egy a szó legszorosabb értelmében klasszikus mondásgyűjteménnyel találkozunk.

A kötet törzsanyagát két eltérő szemléletű szöveg alkotja: „Cato" erkölcstanító disztichonjainak négy könyve (három függelékével), valamint a Publilius Syrus mimus-játékaiból kivonatolt és laza ábécérendbe sorolt 734 mondat. A latin-magyar szöveget megelőzi a fordító Nagyillés János bevezetője; a kötetet Jászay Tamás hatástörténeti utószava zárja (Az antik szentenciagyűjtemények továbbéléséről). „Cato" és Publilius szövegeinek ilyen összekapcsolása nem újdonság: a középkor kéziratos hagyományozása után Erasmus is együtt adta ki őket (1514). Az együtt kiadott két mű sikerkönyvvé lesz: számos utánnyomást ér meg.

A siker oka Cato intézményes recepciója. Az iskolásgyerekek az ő kétsorosaival egyszerre tanulták a latin nyelv, a disztichon és a társadalmi lét (civilitas, mores) szabályait: a jó pedagógus Erasmus a könnyebb megértés kedvéért latin parafrázisokkal magyarázza a párverseket. Catónak ezt a közvetlen, didaktikus olvasatát szépen mutatja első magyar fordításának (1591) címe is: „igen szép könyvecske, mely neveztetik Catónak, ki tanít ez közönséges életben kinek-kinek életit és erkölcsét hogy kelljen eszesen szabni és hordozni". Ezt az olvasatot „Cato" szövege is sugalmazza. A négy könyv morális tanítást ad egy egyes szám második személyű olvasó számára, szándékoltan egyszerű formában (nudis verbis, IV. 49). Tanítása egy leegyszerűsített, római színezetű sztoikus etika tanait tükrözi: mértékletességet tanít ételben-italban, szerelemben, vagyonban, barátságban; emlékeztet a szerencse forgandóságára, és arra, hogy a tőle kapott javakat fenntartással kell kezelni. A természeti törvény uralkodik felettünk és a fátum, de célunk a lelki kiválóságból származó jó hírnév. Ezek a gondolatok nem különösebben eredetiek: hasonló gondolatokat találunk a sztoikus Marcus Aureliusnál és Senecánál, vagy a neosztoikus Justus Lipsiusnál. Jelentőssé a kultúrtörténeti kontextus teszi: számos olvasni tanuló generáció számára ez, a római pietas és a sztoikus mentalitás szellemében nevelő szöveg jelentette a szocializáció első eszközét. Publilius szentenciái nem morális tanácsoknak íródtak, hanem drámai szövegekből, mimusjátékokból kivonatolták őket. Retorikusan szerkesztett, választékos nyelvű, Cato mondásainál bonyolultabb szintaxisú mondatok, általános érvényű megállapítások.

A latin-magyar szöveghez kapcsolódó bevezető és utószó is - a borító zavaros eklektikájához hasonlóan - arról árulkodik, mintha a kiadó maga sem tudta volna hova besorolni e szöveget. Aki Latin mondásokként veszi meg a könyvet, annak talán túl sok a művelődéstörténeti háttér; aki Dicta Catonis és Sententiae Publilii gyanánt, annak hiányozni fognak a tudományos munka olyan kísérői, mint a hivatkozások, lábjegyzetek és bibliográfiai adatok. Megtudjuk például, hogy Macrobius és Plinius major is említi Publiliust. Aki nem foglalkozik az antikvitással, annak semmit sem mond e két szerző neve (így említésük is felesleges); azon kevés olvasó pedig, akinek mond valamit e két név, joggal lenne kíváncsi arra, hol is említik ők Publiliust (ám nem tudja meg). A filológus hajlamú olvasó itt kiadói szempontok miatt lenyesett lábjegyzeteket gyanít.

Annál is inkább teszi ezt, mert míg Publilius Syrusnak nincs korábbi magyar fordítása, Catónak tudhatóan van. Az 1880-90-es évek fordulóján Némethy Géza foglalkozott Cato mondásaival: nem csupán lefordította azokat (mint az utószó egyetlen elejtett utalása sejteni engedi), hanem kritikai kiadást is készített és az Egyetemes Philológiai Közlönyben megjelent cikkeiben a korábbi magyar Cato-fordítások történetét is feldolgozta.1 Később Kerényi Grácia is készített részfordítást a Cato-szövegből. Ezt a fordító (vagy az utószó írója) puszta filológiai gondosságból is jelezhette volna. Ugyanígy fontos lett volna jelezni, hogy a fordítás alapjául vett kiadás (Loeb Minor Latin Poets, 1935) miben tér el a századokon át „Cato" és „Publilius" gyanánt olvasott szövegektől. Ugyanis mindkét esetben olyan szövegkorpusszal van dolgunk, amit a kereszténység megörökölt a pogány későantikvitástól. Ez feltehetően együtt járt mind Cato, mind Publilius mondásainak átszerkesztésével, világnézeti megrostálásával. Azt viszont, hogy mi veszhetett el e szövegekből, nemigen tudhatjuk, hiszen a legkorábbi kódexek is a 9. századból származnak. Míg Cato szövegei viszonylag zárt korpuszt alkotnak, Publilius mondásai a szentencia-gyűjtemények életét élték: mások mondásaival egybekeveredve, más szentencia-gyűjtemé-nyekkel együtt másolódtak - olyanokkal, mint a Hét bölcs szentenciái (Sententiae septem sapientium) és Seneca szentenciái (Liber Senecae). „Klasszikus-filológus" szemmel érthető az, hogy a szerkesztők fordítás alapjául a legújabb, kritikai szövegváltozatot választják, hogy e gyűjteményeket a lehető legősibb formájukban közvetítsék.

Ez a „klasszikus" filológus megközelítés azonban éppen a szentenciagyűjtemények létmódját érti félre. A filológusi munka jóvoltából kezünkben tartott kötet egyedül azok számára hasznos, akik a két korpuszt későantik formájukban akarják megismerni (vagy akik csak „bölcs mondások" gyanánt vásárolják a kötetet). Azok számára viszont, akik a középkor és (kora)újkor számára ismert Catóra és Publiliusra kíváncsiak, teljességgel használhatatlan. Egyetlen példa: a „minden hajszálnak megvan a maga árnyéka" mondás se tartalmában, se formájában nem üt el az „eredeti" Publilius-szentenciáktól, és századokon át az övének tartották. A mi kiadásunkban ezt, természetesen, már nem találhatjuk meg, számtalan hasonlóval együtt. Ha azt szeretnénk megtudni, hogyan „működött" (Ps.-)Publilius korpusza, mit olvastak Publiliusként a századok során (vagy csupán nem tudunk azonosítani egy, a Loeb-féle kritikai kiadás előtti Publilius-hivatkozást), akkor a kezünkben tartott kötet még kísérőtanulmányaival együtt sem ad semmiféle támpontot. Ebben az esetben a korai nyomtatott kiadásokhoz kell fordulnunk vagy Wölfflin 19. századi kiadásához.2 Egy az eszmetörténet szempontjából is hasznos Cato-Publilius-kiadás tartalmazhatná a nem „eredeti" Publilius-mondásokat ugyanúgy, mint az annak idején vele együtt olvasott egyéb szentenciákat - ahogyan például a 16. századi kiadások tettek.

Cato és Publilius fordítása különös feladat. Lehetséges-e műfordítást adni összefüggéstelen mondatok halmazáról, vagy csupán le lehet őket fordítani? Mennyiben „megteremtése" ez a fordítás a magyar Catónak - egy olyan szerzőnek, akit a régi magyar irodalom és a klasszika-filológia avatottjain kívül senki sem ismer (noha már Némethy is hasznos tananyagként üdvözölte volna)? Meggondolható kérdések. Mindenesetre mindkét szerzőre áll, hogy magyar nyelven szövegeik nem aktualizálhatók. Cato - dicső múltja ellenére - nem része a közös, elementáris tudásnak, intertextualitása nem adott, meg kell teremteni. Ez több ok miatt is problematikus. A középkoriak és a humanisták még idézték és felhasználták latinul és középkori népnyelvi fordításaiban. Az első magyar fordítás viszont 1591-es. A mű ismert volt ugyan, de nem létezett autoritatív fordítása (illetve számos fordítása létezett): eleink pedig bizton értettek annyira latinul, hogy megértsék Cato egyszerűségét. Ma Catót idézni komoly kihívás: a szerző ismeretlen, akármilyen nyelven is idézzük; a két szónál hosszabb latin idézeteket pedig ma már csak igen kevesen értik.

Fordítás esetében a pontosság és szabatosság elengedhetetlen kritérium. Általánosságban előrebocsáthatjuk, hogy a Cato-disztichonok magyarítása jól sikerült (ebben a fordító segítségére lehettek Némethy Géza 1891-es teljes és Kerényi Grácia részleges fordításai is). Cato verseit fordították-magyarították már Zrínyi- és Balassi-strófába, de párrímes sorokba is. Még 1822-ben jelent meg az első metrumhű fordítás, és a kötet mostani fordítója is magára vette ezt a terhet. Nagyillés János e feladatot szépen oldotta meg: a disztichonok jók, elegánsak és az eredetit jól adják vissza.3

Publilius esetében a fordítás választott technikája problematikus. Senki sem veszít azzal, hogy a fordító az értelem kedvéért lemond a metrikus fordításról (ugyan ki ismerne fel magyar nyelven egy jambikus senariust?). Ha egy latin szöveg jelentését akarjuk a mai magyar olvasóknak átadni, akkor lehet igésíteni az elvont főnevet, az általános alanyú gnomikus praesens imperfectumot magyar egyes szám második személyű feltételes mondatnak fordítani, passzív szerkezetet aktívvá alakítani - egyáltalán: inkább értelem szerint, mint szó szerint fordítani. Ezt a gyakorlatot követi a fordító is: Publilius esetében azonban - legalábbis a recenzens szerint - ez a lehető legrosszabb gyakorlat. A Cato-fordításban oly jól meglelt hangütés itt elvész, és vele vesznek Publilius értékei.

Úgy tűnik: a fordító nem vette figyelembe, hogy ezek az öt-hét szavas szentenciák drámai dikcióból kiszakított mondatok, ahol az értelmük mellett poétikai-retorikai megformáltságuk is ugyanolyan fontos. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy „a mondat igazi értelme a szövegkörnyezetben, az adott drámai helyzetben lenne egyértelmű," amint a fordító írja a bevezetőben. Ezeket a szentenciákat csaknem 1800 éve önállóan olvassák, eredeti kontextus nélkül. Publilius munkásságából, mimus-játékaiból csak ezek a sorok maradtak fenn, és két vitatott cím (!). A szentenciák azért kerülhették el a feledést, mert ezeknek a sokszor banális vagy triviális tartalmú mondatoknak megformáltságuk ad értéket: meghökkentő, paradox vagy metaforikus fogalmazásuk, a concettót előlegező tömörségük. Nagyillés Publilius-fordításának épp az a paradoxona, hogy a mondatok túlnyomó többségének tartalmát nagyon jól visszaadja, miközben a mondatok poétikai-retorikai szerkezete, megformáltsága sikkad el.4

A latin eredeti és a magyar fordítás szemlélete sokszor nagyon is eltérő, és ilyenkor bizony a „közérthetőség" kedvéért elvész az eredeti szellemessége. Ilyen a 257. sententia fordítása: „Csak kölcsönbe kaptuk az életet, nem ajándékba." Az eredeti éppen fordítva gondolja: eszerint az ember adatott kölcsön az életnek, és nem az élet az embernek (Homo vitae commodatus non donatus est). A magyar fordítás egy közhelyt eredményez, és nem is fordítás, hanem szabad variáció; a latin meghökkentő, filozofikus szellemesség. A 229. fordítása - „Kemény az előítélet, ha nincs ítélet" - tömör ugyan, de magyarul érthetetlen. Az eredeti itt is paradox, és inkább arról szól, hogy komoly előítélet az, amelyik már nem is ítéli meg a dolgot (Grave praeiudicium est quod iudicium non habet). „Ha útitársad beszédes, az út gyorsabban telik" - szól a 116. magyarul, nem különösebben szellemesen. A latin ellenben arról szól - Comes facundus in via pro vehiculo est -, hogy a beszédes útitárs szekér számunkra (avagy szekér gyanánt/helyett szolgál). Az, hogy gyorsabban telik az idő, ha beszélgetve haladunk, önmagában banalitás, amit a fordító szépen vissza is ad. De az, hogy a társunk ekkor szekér, olyan invenció, amit a fordító elsikkaszt. „Az örökös a síró álarc mögött nevet" - mondja a 258. fordítása. Latinul, szó szerint: az örökös sírása nevetés az álarc alatt (Heredis fletus sub persona risus est). A latin (nevezzük eredetinek) tömörebb és szellemesebb módon egy metaforát használ, amiben a két ellentétet felelteti meg egymásnak. „A vágy még a gyorsaságot is lassúnak találja", mondja a 176. fordítása, és ezzel az ellentéteket egyesítő metafora újra csak elsikkad. A latin mondat ugyanis nem a vágyról szól, sokkal inkább arról, hogy amikor vágyakozunk, számunkra még a gyorsaság is késlekedés (Etiam celeritas in desiderio mora est). „Egy alkalmat se mulassz el: légy mindig óvatos" - szól a 102. fordítása. Ez egy lehetséges megoldás: ha viszont figyelembe vesszük az eredetit (Cavendi nulla est dimittenda occasio), helyesebbnek tűnik, ha a gerundiumot is lefordítjuk, valahogy ekképpen: egy alkalmat sem szabad elszalasztanunk arra, hogy figyeljünk. A magyar változat újra csak általánosság, míg a latinból egy, a figyelni/elmulasztani (cavere/dimittere) ellentétére épülő paradoxon szól hozzánk. Eszerint ugyanis vannak alkalmak arra, hogy ügyeljünk, figyeljünk a dolgokra (cavendi occasio) - nehogy például elszalasszuk őket; másrészt ezek közül az alkalmak közül egyet sem szabad elszalasztanunk (nulla est dimittenda occasio).

Mindezek a kiragadott példák arra mutatnak rá, hogy egy drámai dikció szándékosan retorikusan formált mondatait csupa morális tanácsként fordítani olyan, mintha Poloniusszal játszatnánk el Hamlet szerepét is. A szentenciák ezzel éppen azt vesztik el, amiért a drámai szövegből kiszemezgették őket, amiért fennmaradhattak a drámák elkallódása után is. A kiváló Cato-fordítás után a fordító helyesen ismerte fel, hogy értelmetlen mechanikusan (egy magyarul alig észlelhető) metrumba fordítani a Publilius-féle szentenciákat: de fel kellett volna ismernie, hogy a drámai sorokban a mértéknél sokkal fontosabb a retorika. A Publilius-fordítás így sokszor nem több értelmileg hű, ám alig stilizált kivonatnál.

Mindezen bíráló megjegyzések után a recenzens lezárásképp három dolgot emelne ki. Először is: a Cato-Publilius-kötet jócskán felülmúlja a ma oly divatos bölcselkedési irodalom tucattermékeit. A válogatás nem az éppen aktuális szerkesztő-kompilátor önkényét, világnézetét és műveltségét tükrözi, hanem egy csaknem kétezer éves hagyományozódás eredményét; a fordításokhoz csatlakozó írások pedig rámutatnak e szövegek fontosságára. Ezek az írások jogosak és hasznosak: a recenzió csupán a (meglévő) ismeretterjesztő és az (óhajtott) szaktudományos jelleg különbségét emelte ki. A fordítás kapcsán csak a latin mondást idéznénk: fide, sed vide. A fordítások tartalmilag túlnyomóan jók, megbízhatók: Cato esetében kiválóak, viszont Publilius retorikus stílusának finomságait sokszor nem jelenítik meg. Éppen ezért áll az, amit a borító fülszövege mond: a kötetet „haszonnal forgathatják" „a latin nyelv iránt érdeklődő olvasók is" - különösen azok, akik veszik a fáradságot, hogy megértsék a latin eredetit. A tartalmilag pontos magyar fordítás mögött ugyanis igen szellemes, paradoxonokat kedvelő latin szerző rejlik.

1

„Cato párverseinek kiadásai és fordításai I-II" (1889, 97-110, 202-217), „Spicilegium criticum in distichis Catonianis" (1889, 1. pótkötet, 128-144), „Cato distichonjainak egybevetése a Publilius Syrus-féle sententiákkal" (1890, 794-796), „Cato distichonjainak Planudes-féle fordítása" (1891, 1067-1074).

2

Publilii Syri Sententiae, ad fidem codicum optimorum primum recensuit Eduardus Woelfflin. Accedit incerti auctoris liber qui vulgo dicitur de moribus (Teubner, Lipsiae, 1869), ill. (a filológiai apparátus nélkül) http://dept.english.upenn.edu/~swenzel/publil.htm

3

Közülük csak kettő fordítását vitatnám: az I. 40. nem egészen arról szól, hogy a bőkezűség „néha nem árt, ha nem ártasz véle magadnak": a dando semper tibi proximus esto inkább azt mondja, hogy miközben adsz másnak, azért először mégiscsak magadnak adj. Hogy a IV. 18 alapján miért is ne nevessünk az öregeken, értelmezés dolga. A seni puerilis sensus inhaeret alatt érthetjük a fordítóval együtt azt, hogy az öregembernek „fiatal lelkében az érzés" (jelentsen ez bármit is). Egy más értelmezés szerint ez csupán azt jelenti, hogy az öregembernek bizony már gyermeteg az esze (így érti Erasmus is).

Cato egysorosai esetében a mértékes forma kényszerítőbb, és ennek olykor az értelem látja a kárát. Ezt láthatjuk a 71. és 72. egysoros esetében, amelyek magyar fordításai ráadásul inkább egymásra írt variációknak tűnnek. A 71. fordítása így szól: „Rest, ha pihensz, se lehetsz, hogy erényed fénye ne kopjon", a 72.: „Jó, ha pihensz, de erényeidet rozsdállni ne engedd." Latinul a 71. (Robur confirmat labor, at longa otia solvunt) arról szól, hogy a testi erőt a fáradozás megerősíti, de a hosszas pihenő elveszi; a 72. szerint ahhoz, hogy a virtus ragyogjon (NB. a virtus jelenthet erényt, de virtust: derekasságot és férfierényeket is), távol kell tartani a nyugalom rozsdáját (absit rubigo quietis). A 22. egysoros fordítása -„Gyűlölöd és letaszítod a fentit… s újat emelsz fel" - homályos jósigévé teszi a mondatot. Az olvasóról vagy bármiféle általános alanyról szó sincs az eredetiben: inkább csak arról, hogy gyűlölet dönti le a magasztos (ill. fenti) dolgokat, a kicsiket pedig a szeretet emeli fel (esetleg magasztalja: Alta cadunt odiis, parva extolluntur amore). A 47. fordításába a latintól idegen képzavar is bekerül: „Testi erődet kormányozza az ész evezője", hiszen az evező nem kormányoz, különösen nem testi erőt - azon túl, hogy a latin szövegben nem is szerepel. Az eredeti csak arról szól, hogy a test erejéhez add hozzá a megfontolás uralmát (Consilii regimen virtuti corporis adde: talán a remigium és a regimen hasonlósága révén került ide az evező).

4

Az eredeti és a fordítás közti feszültség sokszor zavaró: a fordítás olykor szentenciásabb akar lenni magánál a szentenciánál, néha (önkényesen) kihagy szavakat, néha betold, néha átértelmez. Ez azért szerencsétlen, mert az eredeti mondatok is csak öt-hét szóból állnak. Így a 370.-be csak a fordítással kerül be a „zálog"; a 324.-ben a latin „halandó" (is mortalis ... qui) marad el; a 78. „jótékonyság" fordulata helyett a latinban „jótékony embert" (benignus) olvashatunk, a 158.-ban pedig a „rossz hírrel szerzett nyereség" helyett inkább csak rossz hírrel járó nyereségről (cum mala fama lucrum) van szó. A 174. fordítása szerint az ártatlant megtanítja hazudni a fájdalom: a latinban erre csupán rákényszeríti az (coget mentiri). A különbség csak árnyalatnyi annak, aki a latint is érti: azt viszont, aki csak a magyart érti, könnyen félrevezetheti.