I.

 

Bibaculusszal múltkor épp vendégségben

voltunk egy újdon úriház gazdájánál…

Képzeld csak el, fölolvasott, Catóm, néhány

opust, mi meg vacak borát kóstolgattuk

Bibaculusszal, és Volumniát vártuk,

Voluptas ékét, színpadok szent papnőjét,

s Antoniust, ki csörtetőn nyomában jár –

tökig befenve fűszeres kenőcsökkel!…

Késett a pár, s a háziúr folyvást kántált

zagyván, mi meg, Catóm, cefettül szenvedtünk

Bibaculusszal, rossz borán is nyammogván,

de gazdurunknál vészesebb csapás tört ránk –

megjött a szárd Tigellius bűzlő fővel,

fokhagymaszaggal, szutykosan, bordélyból tán,

bozontosan, s mint egy halárus, harsogván

támadt reám, hogy mért iszunk, borocskázunk

Bibaculusszal, míg pazar vendéglátónk

Patroclus és Achilles ős szerelméről

szaval nekünk? Míly hálátlan pofátlanság!

Bizony, hogy az, Catóm… S a szemtelen piszkos

szájjal leszólta könyvemet, melyben mindent

versekbe szedtem én szikul forrásokról

s a bugyborékos, jéghideg víz hasznáról.

Fölforrt a vér bennem, Catóm… Közismert, hogy

a nyelv s a láb is bor miatt botorkálgat,

bár jómagam tökjózanul, szelíd hangon

képébe vágtam: „Kuss, te rongy! Te koszfészek

Tigellius, ne szidd a tiszta víz hasznát!

Fürödni fuss inkább, rohadt! Varas szádat

mosd meg, te szárd dögvész! Mocsok, csúf szarcsimbók –

hatalmasoknak segglikán ne csimpaszkodj!"

Vestára mondom, bölcs Catóm – nem jártunk még

Bibaculusszal ily büdös vendégségben!

  

II.

 

Sallustius sült cimborája, fényűző

tahó! Cato, jól ismered te is: fölfújt,

halastavas, nagy nőfaló, piperkőc fasz.

Feszt pattogott, hogy nála nincs potentátabb,

sem gazdagabb a Pontus és Picenum közt,

s hozzá hasonló bölcselő sincs Chalcistól

Canopusig!… Sem Comumig butább bunkó!

 

III.

 

Mint kutyaszarban a nyű, biza, annyi a műértő már!

Forgasd inkább Catullusunk

verseit és Cinnát, Ticidast vagy Cornificiust,

s főképp Catónak könyveit

bújd, de Bibaculus új munkáit is olvasd bátran –

nevess merészen, légy szabad!

 

IV.

 

Partheniust hallgasd, s Philodemust még Gadarából,

ki Herculaneumban él, s gúnyba’ feléri Biont!

 

V.

 

Clusivius, te vén, gonosz gennypattanás!

Miért fakadsz ki mérgesen, rút pörsenés

Phoebus pöcsén s a rüfke múzsák popsiján?

 

VI.

 

Bárányt Ardea földje küld, s Minturnae halat is fog:

férfit Antium átka hajt ágyatokba, ha fáztok!

Jó bort ad Sinuessa, szép tarracinai lányok –

lágy venafrumi vágy-olaj fénylik testetek éjén!

 

VII.

 

Alszol, Quintiliám, ragyogsz,

lelkem hitvese, rezzenőn:

lassan ringat a holdsugár,

leng Lucina az égen…

Lázas, Quintiliám, kezed

gömbölyded hasadon piheg:

érted rebben a mécsbogár,

száll Lucina az éjben!

 

VIII.

 

Lányom, Cristula vissza tán sosem tér!

Arcom, kis Licinilla, jól jegyezd meg:

Alpheus vize is futó, tünékeny…

 

IX.

 

Csak Tertullia szép kezét szorítom:

fáj lomhán beleszenderülni lázas

életembe, hisz álom úgy nem enyhít,

mint lányom, Licinilla, lágy mosollyal.

 

X.

 

Szép Tertullia, jöjj, ölelj halálba!

Hullám-hangulatok hajósa lelkem,

kit vad Hadria habja húz a mélybe…

Most, Tertullia, úgy ölelj magadhoz!

 

KOVÁCS ANDRÁS FERENC műfordításai

 

Caius Licinius Calvus (i. e. 82–i. e. 47?) előkelő plebejuscsaládból származó római szónok és költő, Catullus legjobb barátja. Irodalmár barátaival együtt elhatárolta magát Caesar és Pompeius politikai törekvéseitől. A szónoki pályán Cicero vetélytársának számított. A fiatal, művelt ifjak körének, a „neoterikusok" néven emlegetett csoportnak irodalomelméleti megalapozójaként kedvelt költő maradt az augustusi aranykor idején is. Számos költői művéből mindössze 156 vers, illetve 21 töredék maradt ránk.