Pacificus Maximus Hecatelegiumából

 

 

Antonio Beccadellihez Titus Livius csontjairól

 

Látlak, ahogy földig lóg már ki a nyelved, ahogy futsz,

mert Alfonz küldött: hozd el a historicust.

Hozd el a historicust, vagyis annak a csontozatát, hadd

rejtse szegényt Nápoly oly ragyogó röge el.

Lótsz-futsz, segget nyalsz, mígnem kikönyörgöd az állát,

egy-két lábcsontért hónapokig nyalizol.

Adjátok legalább koponyáját, melyet a nyűnyál

oly fényesre csiszolt, hadd vigye Parthenopé.

Képzelem, ostobamód fűt-fát kitalálgatsz,

Nápolyt illeti csak, nápolyi volt azelőtt.

Bármily kincset, pénzt a király kifizetni nem átall,

fél ország jár egy ostoba csontozatért.

Bezzeg az én húsom friss, nincs lerohadva a csontról,

mégse kivánja a bölcs nápolyi, mégse fizet.

Adja a pénzt nekem, és míg élek, erényeiről zeng

csontfurulyám vígan, s nem nyal eképp, csak az eb.

Míg élek, bő pénzért táplálhatja a testem,

mígnem a szelleme is megnemesülve ragyog.

Értem jöjj, költő, ne az agg roncsot ciherésszed,

hagyd el a lábszárát, hagyd a poros csigolyát.

Hogyha netán szörnyű vég sírba taszítana addig,

jöjj el csontjaimért, s vidd a királyod elé.

Méltó csont vagyok én is a mennyei dómban időzni,

annyi derék költő száz csigolyája között.

Oly vígan rohadok majd ott, de vigyázz, filozófust

énmellém ne temess, csak borivó fecsegőt.

Liviusunk koponyája helyett fejemet vigyed inkább,

abban akad még ész, ebbe csupán kukacok.

Holttesttel múlatni a kincses időt butaság, hisz

fél korty bort sem iszik, s néma, akár a faszent.

Drága Panormita, hagyd el a zörgő antikizálást,

élj csak a mának, s hagyd nyugton a csontos időt.

 

 

Lydéhez

 

Lyde, rejtőzz bár Byblis partján a bozótba,

leszboszi fülledt völgy rejtse el árnyalakod,

Taprobané szigetén lássák kontúrjaid ívét,

Cyrus sírjánál légy te a lelki vigasz.

Lilybeum hőség-levesében légy te a fűszer,

légy Chiuson te a bor rejtegetett zamata.

Sába homokjában bujdoss: teve-árnyban a csillám,

mint a ganajtúró szent ürüléke, aszódj,

meglellek bárhol, bárhol dugdoshat a végzet,

kígyózó testű, csalfa Lydé, te lidérc!

Csak tekeredj, tekerőzz, tekerés lesz a vége, te végzet,

tomporodat ringasd, köldököd éke zafír,

melled fátyol alatt összhangban lejtse a táncot,

Gadesben hastánc, nincs, ami elragadóbb!

Dülledt, mézes öled kínáljon bort, s legyen ittas

minden hím-cyclops gyötrelem és unalom!

Aphroditéra, csináld, verd csörgődobjaid egyre,

mert ha nem, itt a verőm, s dobjaidon dobolok!

Pacificus Maximus e verse tulajdonképpen Caius Licinius Calvus egyik költeményének humanista variánsa. Calvus versét Kovács András Ferenc fordította magyarra.

 

 

Mért vágyik busa rúdra a punci, s a puncira kéjrúd?

 

Mért vágyik busa rúdra a punci, s a puncira kéjrúd?

Mért vágyik szűk fart tömni a durva karó?

Mily bonyolult kérdés! De a válasza egyszerü, frappáns,

mert így tartja az ős, nagyra becsült hagyomány:

egykor Prometheus agyagot formált csodamódon,

s emberkét faragott, kétnemü, együgyü lényt.

Ámde az ostobaság kettős kéjét tovaűzte a lénynek,

mert az egekre akart törni az ostoba hús.

Feldühödött Iupiter, s ketté metszette a hímnőt:

nem lesz a kéj együtt, csak ha a vágy besegít.

Ennek öléből egy marok ősagyagot kiszakított,

és ezt tette a hím lába közé fütyinek.

Jaj, de piciny nyomorék fütyi ez, mondotta az isten,

és farrést is vájt, nőre s a férfira is,

innen a fennmaradó agyagot kanos ölbe tapasztván

örvendett művén, látva a jókora faszt.

Olykor többet vett ki, s a nőnek ilyenkor a rése

mélyebb lett, máskor egy csipetet ha kivájt.

Most meg a punci, a segg vágyván a korábbi agyagra

visszakivánja a faszt, mely azelőtt vele volt.

Ugyanezt a témát, mely Platón Lakomájának egy részletén alapul, Ianus Pannonius is feldolgozta, alighanem Pacificus Maximus versének ismeretében, valamelyest szalonképesebb formában.

 

 

Crispushoz

 

Büszke tanítványnak hívott a neves filozófus,

mert örömed lelted léha beszédeiben?

Zenon, Plato ő, Democritus, agg Pythagoras,

gyáva Epictetus, ősi Anaxagoras.

Nagy lesz a böjtje, fiú, mert több oka is van e kegynek!

Piszkafa rúdja leszel, mellyel a tűzbe kotor.

Eszméin nevelődsz, s föl is érsz máglyád tetejére!

Zsenge, pucér tested körbebagozza a láng.

Ámde előbb rózsás húsod simogatni sem átall,

ős, epikurosi elv s módszer a símogatás.

Socrates fiuzott: attól lett nagy filozófus!

Udvarlásaiból élt Xenophon s Platon is!

Márvány tested lesz, puha combod, bársonyos ajkad,

s megtudod egyből, hogy lyuk van az alfeleden.

Zsenge tanítványként cipeled terhét, ha döböcsköl,

szőrös férfiuként tűröd a „táglikuzást".

Persze, te bölcs Cato, felsőbbrendű a te segged,

benne Minerva lakik, bár dala csak rotyogás.

Crispusom, elvet tojsz, bölcs elmélet kerekül ki,

szent doktrínáid hirdeti annyi kupac.

S hányan majmolnak majd éppúgy tartva a seggük,

s épp ugyanoly szögben árad az új tudomány!

Crispus, térj észhez, Platóvá válsz, ha kivánod:

nos, mire vársz? vetkőzz, s dugd ide alfeledet!

 

 

Ianushoz

 

Itt volt végre a drága fiú, forr tőle a vérem!

Itt volt, itt ragyogott teste s a szelleme is!

Itt van végre a vágy perzselte gyönyör sava-borsa,

átjár csontig a tűz, nyalja a húsom a láng!

Már elalélok, ahogy hallom, ha fölolvas, a hangját,

annyira szendén ül, fogva a könyvfödelet.

Friss ambróziaszag jár át mindent a szobámban,

Múzsák táncolnak gyermeki nyelve hegyén!

Vágyamtól sajgó szívemnek balzsam a perc is,

mígnem az ablakokon másfele nézegetek.

Nem bírom! combját fognám s csókolva imádnám,

künnről jött szellő hűse lohaszt le csupán.

Olvass, olvass még, Ianusom, könyörögve esengek,

mint ki a hét főbűnt tette meg egy nap alatt.

Lantot penget már, Phoebus sem tudta eképpen,

s minden húrpengés penge szivem közepén.

Verseket ír. Olvass! De az értelmükre figyelnem

oly terhes, hiszen ő szebb suta verseinél!

Éjszaka leple takar, hazament a fiú, s vele annyi

ókori istenség, múzsai lelkesedés.

Fekszem, s jobb kezem, ó, szégyen, kotorászik ölemben,

balga Amor! mért vetsz párna közé parazsat?

A versben szereplő fiú alighanem a mi Ianus Pannoniusunk, akivel Pacificus Maximus ferrarai tartózkodása idején találkozhatott.

 

Pacifico Massimo, latin nevén Pacificus Maximus, a quattrocento priapikus költészeti vonulatát képviseli, mint például Antonio Beccadelli. Életrajzi adatai szinte kinyomozhatatlanok. Kötetét, mely a Hecatelegium címet viseli, többek közt Mátyás király és a török szultán kegyeibe ajánlotta, ám egyikük pártfogását vagy tetszését sem nyerte el. Verseit féktelen erotizmus, pornográfiába hajló leírások, durva invektivikus hangnem, kedélyes szószátyárság jellemzik.