„Az intellektuális montázs (…) intellektuális jellegű

felhangokon és motívumokon alapul, vagyis:

a járulékos intellektuális hatások konfliktusban való

egymásra helyezése."

(Eizenstein, 72. o.)

(Totál [szubjektív]) Van elfogultság és van elfogódottság. Jelen írásra, szándékaim szerint, az utóbbi - ha - jellemző. Horányi Özsébet 1983 óta ismerem/nem ismerem. Megnéztem kíváncsiságból az indexemet, amikor írni kezdtem erről a tiszteletadó mérlegről: aláírása két helyen szerepel, A művészetek jelelmélete című tárgynál. Sohasem beszélgettünk. A Janusnak fordítója voltam, e kötet szerzői részben kollégáim, tanítványaim, tanáraim. Erős Ferenc emlékszik vissza itteni írásában, hogy a Pécs-Budapest/Budapest-Pécs vonatok afféle szellemi műhely szerepét töltötték be hajdanán, megvalósult az intercitydiszciplína, egyetemi ügyek dőltek el, új elméletek születtek, együtt működtek tudomány és tudomány. Sokszor utaztam ezeken a vonatokon, akárcsak Horányi Özséb. Utaztunk olykor, ha nem is együtt, de egyszerre is. Azt hittem, nincs miről beszélnünk. Most pótolom.

(Premier [tri]plán) 2002-ben Horányi Özséb hatvanéves, a Janus és a Bölcsészettudományi Kar tíz. Font Márta, a kar dékánja „akár szimbolikusnak is nevezhető"-nek aposztrofálja az egybeeséseket. Én túlmennék ezen a megfogalmazáson: tripla premierrel találkozunk itt Jung szinkronicitás-törvénye értelmében, először, egyszer és megisméltelhetetlenül, de szükségszerűen áll itt együtt vagy lép itt föl születésnapi ünneplésre invitálva egy folyóirat, egy egyetemi kar és a kutató/oktató, akinek mindkettő létrejöttében meghatározó szerepe volt. Ami szimbolikus, azok a számok. Pontosan és jelzésértékűen mutatják, hogy ma Magyarországon legalább hatszor annyi évnek kell eltelnie a személyes életből, mint amennyi idő alatt egy kezdeményezés megvalósul és maradandóan beérik. Nem kell Dante Isteni színjátékára gondolnunk ahhoz, hogy tudjuk, a hármas szám és származékai mind valamiképpen a teljességhez, az egységhez, a test-lélek-szellem uniójához köthetők. Ezért az is szimbolikus, hogy a Janus most tárgyalandó száma is megtartotta a hármas tagolást. A három füzet (Köszöntők - Életrajz - Bibliográfia, Életmű-montázs - Korreferátumok - Bibliográfia és az „Inspiratív viszonyok") Horányi testi, szellemi és lelki jelenlétének aspektusait tárja az olvasó elé.

A Horányi által is képviselt szigorú racionalitás talán - ha nem is hunyhat szemet, de - összekacsinthat a számokkal való játék fölött, annál is inkább, mert a „kacsintás" - az ember másodpercnyi egyszeművé, kamerává, „objektívvé" válása - az összeállítás több helyén visszatérő problémaként jelenik meg. Niedermüller Péter írja Ryle Geertz értelmezte példáját értelmezve: „Ha én - szándékom szerint - kacsintok, de az, akire kacsintok, ezt szemrándulásnak tekinti/értelmezi, akkor az én kacsintásom nem létezik. Másként fogalmazva: a kacsintás annyiban létezik, amennyiben a cselekvést megfigyelő másik személy ezt ugyanígy értelmezi." (X. 2. 128.) Niedermüller itt a Horányi-montázs azon részére kacsint vissza, ahol egyebek közt e példa fölhasználásával megtörténik „a világ nyers fakultásának" és „szimbolikus fakultásának", emellett a nyers leírásoknak és a szimbolikus leírásoknak a megkülönböztetése. (Horányi, X. 2. 20.) Minthogy akaratlanul is mindig csúsztatást éreztem a ryle-i példa és a belőle adódó következtetések mögött, erre a kérdésre később visszatérek.

(Szupermontázs) A három füzet montázsok szupermontázsaként is olvasható. Ugyanakkor egyes írások esetében az olvasó nehezen talál fogódzót annak megértéséhez, hogy egy-egy szöveg miért éppen az adott füzetben szerepel: így például Csányi Vilmos A megnevezhetetlen kimondhatatlan című írása inkább a második füzetbe illene, míg Csepeli György Egy ember jelentése, Szépe György A szemiotika diszciplínájáról és annak művelőiről, Buda Béla A kommunikáció tudományelméleti keretei - Horányi Özséb munkásságának tükrében és Boros János Egyetem és tudományfilozófia című munkáinak az első kötetben volna a helyük.

A szóban forgó első kötethez Szijártó Zsolt írt Előszót, ezt Font Márta dékán méltatása követi, majd Havasréti József értekezik Horányi Özséb tudományos pályájáról. Ezután, az olvasó megítélése szerint kissé ötletszerűen, Erős Ferenc, Terts István, Martin József, Csányi Vilmos és Garai László - a füzet alcíméből következtetve a szerkesztők (Szijártó Zsolt, Béres István, Havasréti József és Somlyódy Nóra) intenciója szerint szintén köszöntőknek szánt - vegyes műfajú és tartalmú, színvonalukat tekintve azonban egyformán meggyőző erejű írásművei olvashatók. Járosi Katalin zárótanulmánya - Nagy illúziók, apró füllentések: az életrajz mint kulturális mítosz - mindjárt a harmadik füzethez vezet át, előkészít és keretez. Az általa antropológiai szempontból fölvetett örök probléma, a fiatal Lu-kács terminusaival, a megélt élet versus leélt élet dilemmája; az, hogy miként válik az élet „értelmes egésszé". Az olvasó számára kissé rezignált válasz mindenesetre elgondolkodtató. „Ha ezt ők (az adatközlők - H. Gy. P.) nem teszik meg, akkor az »értelmes egészt« majd megteremti helyettük az interjúkészítő." (X. 1. 30.) Lásd harmadik füzet.

A második füzet szerkesztett Életmű-montázs: képekről, szemiotikáról, logikáról és kommunikációról, valamint a különböző tudományterületek képviselőinek erre adott reflexiói. Jellemzőek a kulcsszavak: kognitivizmus, racionalizmus, szegmentáltság versus holisztikusság, együttutalás, igazságkeresés versus tudástermelés stb. Ezt a szerkezeti egységet önmagában is montázs zárja, Vekerdy László „Meddig ép egy jégre metszett kép?" - avagy montázs a szövegmontázs körül című írása. A tematikus és szemléletbeli sokféleség előzetes értékeléseként rosszmájúan idézhetnénk az Erdély Miklós által a műalkotásról mint jelről és jelentéssíkjairól a Horányival is polemizáló Marly-tézisekben mondottakat: „Az egy síkon belüli, egymást kioltó jelentésviszonyokat a montázs-effektus reprezentálja" (Erdély, 128.) - ezt a gesztust azonban két okból is meg kell a levegőben állítanunk. A Janus X. számát nyilvánvalóan nem műalkotásnak, hanem „emlékkönyvnek" (Szijártó, X. 1. 4.) szánták, és a többszöri olvasás itt éppen a jelentésviszonyok kölcsönös fölerősítéséről tanúskodik.

A harmadik füzet, az „Inspiratív viszonyok" „az életút helyeit" bemutató fényképekből és Vámos Tibor interjújának Somlyódy Nóra és Szijártó Zsolt által szerkesztett változatából összeálló szövegmontázs és kép-esszé.

(Forgató könyv) Sajátos, hol kimondott, hol csak sejtetett tematikus feszültség húzódik végig a korreferátumok és a törzsszöveg címe között: a képek, a szemiotika, a logika és a kommunikáció a reagálásokban levetkezik elsődleges kutatási tárgy jellegüket, s előbukkan a mögöttes metaprobléma, ami talán Horányi egész munkásságát mozgatta, de amit mindenesetre munkássága generál. Ez pedig nem kevesebb, mint válaszkeresés a kérdésre: összeegyeztethető-e „ember" és „tudomány" és „igazságkeresés"? Ez persze attól is függ, hogy ki mit ért emberen, tudományon, igazságkeresésen. A korreferátumokban hol állításként, hol tagadólag az ember legkülönfélébb meghatározásai merülnek föl következtetésként vagy az érvelés alapjaként. Az ember homo faber (Tarnay, X. 2. 69.), homo sapiens (Visy, X. 2. 84.), reprezentációkat gyártó gép, hermeneutikai gépezet, elbeszélő lény, homo loquens, homo inferens (Pléh, X. 2. 68.), animale arationale (Nagy Endre, X. 2. 168.). Az igazságkeresés és a tudomány fogalmainak meghatározása legalább ilyen gazdag. Feyerabend, úgy látszik, feladta a leckét: „azt vitatom, vajon azonosítható-e minden további megjegyzés nélkül az igazságkeresés a tudástermeléssel. És azt állítom, hogy nem." (Horányi, X. 2. 16.) Nem megyek itt bele tudomány és tudástermelés a kiadványban sokszor boncolgatott viszonyába, szerintem nyelvészeti és tudományelméleti ízetlenkedés együtt emlegetni a kettőt. A releváns kérdés inkább az igazságkeresés mibenléte: „Az igazságkeresés? Változatlanul nem tudom, mi az." (Medve Anna, X. 2. 40.) Boros János a filozófus szemszögéből a következőt javasolja: „miközben az igazságkeresésről leválasztjuk a tudományt, ez utóbbit minden további nélkül folytonosnak, sőt azonosnak tekinthetjük a tudástermeléssel." (X. 2. 181.) Egy másik filozófus, Fehér Márta pragmatikus választ kínál: „azt, hogy mi számít »igazság«-nak vagy »igazságkeresés«-nek, a »tudástermelők« határozzák meg." (X. 2. 184.) A kérdés valóban az, hogy milyen igazságfogalmat keresünk.

(Stáblista - a hiány árulása és az árulás hiánya) A Janus 2002-es tavaszi számában mintegy ötven írás olvasható. Ez minimum húsz szakma érdekeltségét jelzi, ha nem vesszük figyelembe a szakmai identitások olykor igencsak differenciált meghatározását. Az én olvasatomban 12 nyelvész, 7 pszichológus, 3-3 kultúrantropológus, művészettörténész, kom-munikációkutató és szociológus szólalt meg, a többiek etológusok, filozófiatörténészek, néprajzkutatók, nyelvfilozófusok, történészek, filozófushallgatók, etnográfusok, etnológusok, tudományfilozófusok, tudománytörténészek, de van újságíró, dramaturg, jogász is. A szerzők mintegy hatvan százaléka jelenlegi PTE-s, a Köszöntőt a dékán írta.

Az illusztris névsor egyben illusztratív is - illusztrálja a Horányi-jelenség recepcióját. Miközben Horányi éveken, évtizedeken át állt munkakapcsolatban irodalmárokkal, az összeállítás egyetlen olyan írást sem tartalmaz, amelyet irodalomtudós jegyezne. Ez elgondolkodtató tény, s egy valahai irodalmárt éppen az igazságfogalom kapcsán késztet elgondolkodásra.

(Snitt - kacsintás helyett homlokráncolás) Gondolkozzunk tehát, mégpedig éppen a már emlegetett kacsintásos eset kapcsán. S ha már gondolkozunk, akkor csitt - pontosabban snitt. Horányi a világot nyers és szimbolikus fakultásra, a világról való beszédet pedig nyers és szimbolikus leírásra osztja föl. Zárójel nélkül jegyzem meg, hogy a világ nyers és szimbolikus fakultásra osztásában számomra Cassirer Ricoeur által kritizált, túlságosan tág szimbólumfogalma kísért. Úgy tűnhet, mintha e párok összetartoznának; a szimbolikus fakultást szimbolikusan, a nyerset nyersen lehetne/kellene relevánsan leírni. A szerző megerősít bennünket ebben az érzésünkben, amikor a világ nyers fragmentumát a leírás nyerseségéből határozza meg: „A szignifikátum akkor nyers, ha releváns leírása megadható az ágens számára elérhető percepciós modalitások terminusaiban." (X. 2. 19., Horányi kiemelése) Tegyük félre most az adott mondat huncut szemantikai játékait, azt, hogy mikor releváns egy leírás, illetve hogy mit értsünk „az ágens számára elérhető percepciós modalitásokon", azaz, befolyásolja-e ezeket, mondjuk, a mikroszkóp vagy távcső használata, a vakság vagy a süketség. Tegyük félre azt a kérdést is, hogy mennyiben objektív vagy szubjektív a percepció.

Maradjunk annál a ténynél, hogy szimbolikus és nyers megkülönböztetésekor Horányi egyebek mellett a ryle-i mondatokra támaszkodik: „(T1) Sebesen összezárja jobb szemhéját. (T2) Tréfásan utánozza egy barátját, aki kacsintást tettet, hogy becsapjon egy ártatlan nézőt, aki arra gondol, hogy összeesküvést szőnek." (X. 2. 20.) E két mondatot Horányi nem ritka és sűrű leírásnak, hanem nyers és szimbolikus leírásnak tekinti. Engem a két mondat feltűnően emlékeztet azoknak a mondatoknak a típusaira, amelyeket kommunikációs tréningeken kapunk válaszként arra a feladatra, hogy írják le röviden a résztvevők, mit látnak a kapott, három személyt ábrázoló, elnagyolt ábrán. Mindig születnek T1- és T2-típusú válaszok is. Az ábra elnagyoltságából, szituációból kiragadottságából adódóan ez teljesen természetes. A T1 és T2 mondat ezektől abban különbözik, hogy nem tudjuk, „mi az ábra", azaz ismeretlen a szignifikátum. Az ábra esetében nyilvánvaló, hogy a leírásokat a szituáció- és narratívumképzés mechanizmusa hozza létre, az ábra mint ábra a Horányi-féle értelemben nyilvánvalóan szimbolikus („a szimbolikus mindig utal egy társadalmilag konstituált szabályra", X. 2. 20.), s a létrejött leírások is - ritka vagy sűrű mivoltuktól függetlenül - szimbolikusak.

De mi a helyzet az idézett példamondatokkal? Horányi szerint „lehetnek olyan alkalmak, amelyben ez a két leírás ugyanazt az esetet írja le, az egyik nyers módon, a másik szimbolikus módon". (20.) De ha Horányi korábban a világ valamely fakultásához tartozóként a leírás kritériumai szerint azonosított valamely fragmentumot, akkor ez azt is jelenti, hogy ugyanaz az eset a világ mindkét fakultásához egyszerre tartozhat. Nem kívánva sem ismeretelméleti, sem ontológiai vitába bocsátkozni, csupán azt vetem itt föl, hogy a T1-T2 probléma más oldalról is megközelíthető. Önmagában nézve, és mást nem tehetünk, mindkét mondat egyaránt lehet szimbolikus vagy nyers, aszerint, hogy létrehozásában és megértésében szerepet játszottak-e vagy sem szituáció- és narratívumképző mechanizmusok.

Talán felesleges ezek után kimondanom, hogy megítélésem szerint - függetlenül Horányi igazának kérdésétől - a választott példamondatok rosszak. „A nyers valami önmagában való" - mondja Horányi. (X. 2. 20.) A nyers leírásokat „a fizika, a kémia, a biológia nyelvei", a mindennapi nyelv, a népi taxonómiák, a józan ész motiválják, és terminológiájuk kizárólag „az ember antropológiai adottságai (…) által meghatározott percepció" tartományaiban értelmezhető. (X. 2. 20.) Ez a kijelentés viszont eleve kizárja a szignifikátum percipiálásával nem egyidejűleg megfogalmazott kijelentések elhelyezését a rendszerben. Mert ha T2 a „kacsintás" idejéhez képest utólag megfogalmazott leírás, akkor megfogalmazója később esetleg percipiálhatta a történés idejében esetleg tulajdonításként minősíthető elemeket, s ebben az esetben nyersnek kell tekintenünk. Most persze csaltam. Az emberi cselekvések és objektivációk világa - éppen a Horányi által is emlegetett társadalmilag konstituált szabályok miatt - nem írható le nyersen. Az előzőeken túlmenően talán ezért sem volt szerencsés választás Ryle példáit használni.

Másrészt: a nyers és szimbolikus leírás kettősségével kapcsolatban kipróbálhatjuk Bahtyinnak a szigorúan a fizikai valóságra vonatkozó, percepcióra korlátozott hóeséses példamondatát. Ugyanide jutunk. A szignifikátum, mint a világnak egy fragmentuma, se nem nyers, se nem szimbolikus. A szignifikátumok, akárcsak a szignifikánsok, nem léteznek fragmentumként, nem léteznek kontextusuk, szituációjuk, narratívumuk nélkül. Ha a nyers valami önmagában való, akkor éppen Horányi szellemében mondhatjuk ki azt, hogy önmagában valóvá leírásának nyers módja teszi.

A T1-T2 példamondatok bármelyike lehet szimbolikus vagy nyers, ritka vagy sűrű leírás. A nyelv nem a nyelvtudomány példamondatai szerint szerveződik, a kommunikáció sem a kommunikációelmélet példamondatai szerint, mint ahogy a logika sem követi a logika tudományának példamondatait és az antropológiailag leírható világ sem illeszkedik feltétlenül az antropológia példamondataihoz.

(Replay No. 1 - irodalomtudomány) Ha már szóba hoztam Bahtyint, meg kell jegyezni, hogy az irodalomtudományban nem léteznek hasonló módon egymással szembeállított példamondatok. Az irodalomtudomány par excellence nem kognitív tudomány. Persze, a formalizmustól és a strukturalizmustól kezdődően mindig is voltak az irodalomtudományban kognitivista törekvések, elég csupán hazánkban a Kanyó Zoltán nevéhez kötődő szegedi iskolára gondolni, amelynek szemiotikai-logikai indíttatású elméletképzése olyan szakemberekre volt hatással, mint Bernáth Árpád vagy Csúri Károly (a lehetséges világok elméletének irodalomtudományi alkalmazásával) és Odorics Ferenc (az empirikus irodalomtudomány következetes képviselésével). Nálunk azonban ezek az elméletek, termékenységük elismerése mellett is, valahogy mindig a szakmai periférián foglaltak helyet. Ez egyben egy lehetséges válasz arra, hogy miért nem szerepel irodalomtudós az emlékkötet szerzői között.

Ezzel azonban az igazság értelmezésének egy lehetősége is kizáratik. E hiányzó igazságfogalom és egy, a Horányi-féle gondolatiságból is adódó másik út értelmezéséhez megvitatásra ajánlok Horányi Özsébnek egy elnagyolt tudományfölfogást, amely fenti és következő záró megjegyzéseim alapját képezi.

A sokféleképpen felosztható egységes tudományfogalom alá sorolt jelenségeket leegyszerűsítve most csupán a módszer, a tárgy, az eszköz és az igazságfogalom alapján fogom fölbontani. Eszerint létezik a descartes-i és comte-i hagyományokból eredő scientista (pozitivista, empirikus) tudomány, amelynek módszere a racionális magyarázat, tárgya elsősorban a fizikai világ vagy a világ fizikailag megragadható minősége (a világ nyers fakultása), eszköze a leírás és a kísérlet, igazságfogalma pedig a megfelelésen, az azonosságon alapul (a=a). Emellett beszélhetünk a filológiai és teológiai eredetű hermeneutikáról, amelynek módszere az értelmezés, tárgya elsősorban az emberi és ember alkotta világ (a világ szimbolikus fakultása), eszköze a dialógus, igazságfogalmának pedig a (phronésziszre és a konszenzusra épülő) érvényesség az alapja (a=b+c). A harmadik tudománytípus e felosztás szerint a narratív tudomány, a maga történetírásban és alkímiában meghúzódó gyökereivel, amelynek módszere a (re)konstruálás, tárgya a hermeneutikához hasonlóan elsősorban az emberi és ember alkotta világ (a világ szimbolikus fakultása), eszköze az elbeszélés, igazságfogalma pedig a hitelesség elvét követi (a=a’).

Ez a felosztás természetesen nem fedi a tudomány kettéosztását természettudományra és társadalomtudományra. Olyannyira nem, hogy a scientista nézőpont számtalanszor alkalmaztatik az emberi világra (pl. kognitív pszichológia), a hermeneutika sokszor kiterjeszti módszerét a természet világára (pl. Ferenczi Sándor bioanalízise vagy Bateson és Maturana elméletei), és a narrativitás sem ódzkodik ettől napjainkban (például a geológus Claude Allégre természettörténete). Ennél lényegesebb kérdés, hogy míg a scientistának aposztrofált tudomány egy eleve már meglévő igazság megtalálásán munkálkodik, addig a hermeneutika és a narratív tudomány a dialógus vagy az elbeszélés során létrejövő igazsággal operál. Ami immanensen jelzi, hogy ez az igazság a scientista tudomány igazságával szemben többféle is lehet.

Az irodalomtudomány igazsága hol narratív (az irodalomtörténet területén), hol pedig hermeneutikai jellegű (az irodalomelmélet és alkalmazásai során). Míg azonban a történet területén mindig előkerülhetnek olyan újabb tények (a nyers fakultás fragmentumai), amelyek alapvetően teszik próbára, mégpedig a scientista tudomány igazságkritériumának alkalmazásával (a=a) egy narratívum hitelességét (a=a’), addig az értelmezett szöveg önmagában lezárt, nem várható újabb szavak, sorok, mondatok felbukkanása. A szövegtest tehát állandó, s nézetem szerint ezen a változatok sem változtatnak (hanem új szövegtesteket képeznek), ezzel szemben a történet teste folyékony, újabb üledéket rakhat le, köveket sodorhat magával vagy temethet maga alá, s a (re)konstrukciós munka folyományaként olykor így maga a folyásirány is megváltozik. Ez azt jelenti, hogy a narratív tudományoknak nemcsak lehet, de kell is időnként élniük a scientista tudomány eszközeivel. Ezért képesek jótékonyan befogadni, mint a tárgyalt kötet is mutatja, a Horányi képviselte kognitivitást.

(Replay No. 2 - igazságkeresés) Számomra a fentebb leírtak miatt is problematikus emberről, igazságkeresésről és tudástermelésről beszélni. Nem tudom ugyanis eldönteni, hogy melyik ember- és melyik igazságfogalomról gondolkodunk. Előzetesen két hipotézis: az embernek - akárhogyan is definiáltatik - nem sok köze van az igazsághoz - akárhogyan is definiáltatik -, legalábbis nem képes befolyásolni azt. Rátalálhat, megélheti, gyaníthatja, bemutathatja torz(ó), emberi formájában, de az már nem az. A tudástermelés viszont emberi, túlságosan is emberi dolog. Ergo, az én partikuláris eszmerendszeremben a tudástermelésnek sincsen az igazsághoz és az igazságkereséshez semmi köze.

S most valamit az említett másik útról, ahová Horányi szemiotikus, logikus útmutatása mellett eljuthatunk. Ez az út az igazságot nem a tudományelmélet szintjén, hanem a filozófiai antropológia szintjén teszi tárgyává, noha kétségtelen, hogy homo universalisként itt valamiféle homo doctus tételeződik. Frege vitatott igazságelmélete az igazságot igazságként kommunikálhatatlannak tartja. Frege igazsága (az Igaz) önmagában, tőlünk függetlenül létezik. Az igazság a világ nyers fakultásának olyan fragmentuma, amely nem írható le nyersen, csakis szimbolikusan.

Mindez meglehetősen megbolygatja korábban vázolt tudományfelosztásunk amúgy is labilis érvényességét. A Fregét radikalizáló Bion, nyíltan szembehelyezkedve a karteziánus Cogitóval, a következőket írja: „Összefoglalásul két definíciót fogalmazok meg. 1. Az igaz gondolat sem megfogalmazást, sem gondolkodót nem kíván. 2. A hazugság olyan gondolat, amely számára a megfogalmazó és a gondolkodó alapvetőek." (Bion, 104.) Bion úgy okoskodik, hogy ha az igazságot nem lehet kimondani, elérésére egyetlen lehetőség nyílik: azzá kell lenni. Az igazsággal való azonosulás nem valamiféle misztikus unió, hanem annak megélése, működni hagyása érzelmek, magyarázat és emlékezés nélkül, pontosabban azok zárójelbe tételével. Ebből két dolog nyilvánvaló. Egyrészt a tudástermelés e felfogás keretében semmiképpen sem az igazságkereséssel, hanem éppen a hazugságtermeléssel azonos. Ez alapvetően pozitív következtetés, hiszen a tudomány haladását foglalja magában, mint állandó önmeghaladását a világról korábban mondottaknak. Továbbá új perspektívába helyeződik egy gondolkodó gondolatainak és életének viszonya.

Másrészt, a fregei igazságfogalom efféle továbbgondolása ahhoz az elsőre talán kellemetlen felismeréshez vezet, hogy az emberi állapot számára háromfajta igazság létezik. Visszautalva a meglévő és a létrejövő igazság megkülönböztetésére, ezen az ösvényen haladva azt kell mondani, hogy létezik egy meglévő, de azonosíthatatlan igazság (a=A), egy azonosítható, de létrejövő igazság (a=A’) és egy azonosíthatatlan létrejövő igazság (a=A+/-b/c). A középső tartozik talán ahhoz a szférához, amit a kötetben az ember definíciói járnak körül, míg az első az igazságkeresés lehetetlen lehetőségét, a filozófia territóriumát idézi, az utolsó pedig a tudástermelés birodalmába utalható.

(Vége) A Janusban dokumentált Horányi-műnek - életet és munkásságot egyaránt értve ezen - határozottan van scientista, hermeneutikai és narratív igazsága is. Az egyetem- és kultúraszervező ember, aki objektivációkkal igazolhatja élete megélt voltát, aki gondolkodás- és szemléletmódját a gyakorlatba ültette át, hitelesen áll előttünk történetiségében (a szónak mindkét értelmében). Elméleteinek scientista igazságai majd vagy kiállják, vagy nem saját keretük verifikációs-falszifikációs próbáját, de már semmiképpen sem lehet a kultúráról, szemiotikáról, logikáról stb. szóló gondolkodásban nem számolni velük. Végül, de nem utolsósorban: Horányi értelmezhető. Ezt bizonyítják a kötet témájukban és jellegükben szerteágazó referátumai, amelyek közül egyesekkel Horányi mint szerző bölcs derűvel cinkosan összekacsint, mások fölött bizonyára homlokot ráncol, de nem elítélőleg, hanem a megérteni akarás gesztusával.

„Nézzünk először egy önálló fényképet. Ennek a filmben egyetlen filmkocka felel meg. Már ebben az esetben is meghatározott kompozícióval találkozunk. A tárgyak kapcsolatban állnak egymással, és bizonyos jelentéssel bíró viszonyt alkotnak, amelynek szemantikája nem azonos a különálló tárgyak jelentésének mechanikus összegével. Éppen ebben az értelemben mondhatta Einzenstein, hogy már maga a kép megszerkesztése is montázs. (…) Csak akkor jön létre az egyedül a filmre jellemző hatás, amikor az egyik filmkocka a másik mellé kerül, vagyis a vásznon kialakul az elbeszélés." (Lotman, 80., Lotman kiemelése) Vége az első résznek. Várjuk a következőt.

Bion, W. A.: Seven Servants, Tawistock, London, 1970.

Eizenstein, Sz. M.: „A film negyedik dimenziója", in: Kép - Mozgókép - Kultúra. Fejezetek a filmesztétikából, Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1983. 68-73.

Erdély Miklós: Művészeti írások, Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1991.

J. M. Lotman: Filmszemiotika és filmesztétika, Gondolat, Budapest, 1977.