Van egy színház, amelyet minden fellengzősség és túlzás nélkül a magyar dráma műhelyének nevezhetünk. A Pécsi Harmadik Színházról van szó, amely húsz éve – amikor még Nyitott Színpad volt a neve – kitart a maga elé tűzött célok mellett. Azt is írhatnám, hogy mindez elsősorban Vincze Jánosra érvényes, hiszen a folytonosságot elsősorban ő, az ő szellemisége, művészi törekvése képviseli.

Két évtized alatt sok minden megváltozott körülötte – az amatőr együttes alternatív színház lett, az állandó tagokból álló közösség szétszéledt, s ma már produkciókra áll össze egy-egy csapat –, de az nem, hogy a repertoár középpontjában mindig a magyar drámabemutatók álltak és állnak. Kezdő drámaírók és ma már klasszikusnak tekinthető szerzők ősbemutatói és újrajátszásai egyaránt megtalálhatók a színház műsorán. Nem beszélve arról, hogy Pécsett, e nagyvárosban a Harmadik Színház vállalja, hogy gyerekeknek is játszik, bemutatóik csaknem kivétel nélkül magyar szerzők művei.

Vincze minőségérzéke nemcsak arra garancia, hogy a közelmúltbeli és kortárs drámairodalom legértékesebb művei kapnak színpadot, hanem arra is, hogy a rendező a korszerű színjátszás eszközeinek segítségével e darabok olyan rétegeit képes kibontani, amelyek más bemutatókon rejtve maradtak. Mindenekelőtt a nyolcvanas évek elején eseményszámba menő Örkény-trilógiára utalok, amikor a szakkritika is visszaigazolta a Pisti a vérzivatarban, a Kulcskeresők és a Forgatókönyv hallatlanul erős, a darabok pesti előadásaiétól jelentősen eltérő – s a szerző intencióihoz sokkal közelebb álló – hangsúlyokkal, értelmezéssel bíró interpretációját. De említhetem Pilinszky János Gyerekek és katonák című darabjának vagy Nádas Péter Találkozásának színre állítását, hiszen mindkét esetben egy-egy nehezen teatralizálható mű érvényes színpadi megvalósulása született meg. S ha emlékeimben tovább kutatok, mindenképpen szólnom kell Kornis Mihály Hallelujájának ősbemutató-élményű újraértelmezéséről, valamint a szintén trilógiává szerveződő Spiró-bemutatókról. Vincze az országos Csirkefej-hullám közepette is vállalkozott a darab interpretálására, s igaza volt: rendezése – s nem mellékesen Bódis Irén, majd Sólyom Kati Öregasszony- és Görög László Fiú-alakítása – a dráma egészen új értelmezési rétegeit tárta fel. Kár, hogy a darabból készült monodráma-variáció (Sólyom Katival a főszerepben) csak rövid ideig maradt műsoron, holott ez a műhelyszemlélet újabb bizonyítéka volt. Ezt jó pár évvel később követte a Kvartett, illetve a Szappanopera ősbemutatója, amelyekben nemcsak a rendszerváltás utáni évtized néhány akut társadalmi problémája szinte egyedüli megszólaltatásának lehettünk tanúi, hanem egy kísérletnek is a néhány szereplős, sűrű atmoszférájú, zárt szerkezetű drámák előadástechnikájának újraélesztésére.

A Harmadik Színház legutóbbi vállalkozását is ez utóbbi drámaforma jellemzi. Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli című – nagyvonalúan háromnak jelzett, de inkább csak két és fél felvonásos – háromszereplős darabja egyetlen helyszínen, egy futballpálya öltözőjében és egy meccs előtt, szünetében és után, tehát néhány órás időkeretben játszódik. Klasszikus dramaturgiai helyzet. A bírót és két partjelzőjét kezdetben a közös feladat – hogy ne mondjuk: sors – zárja össze a kopott öltözőben, később az események alakulása nem engedi távozni őket. Bár a külső dramaturgiai jellemzők akár tragédiát is sejtethetnének, Egressy műve egyáltalán nem az. Szereplői kisszerű emberek, köznapi célokkal és problémákkal. Bár kialakul közöttük némi konfliktus, az nem kiéleződik, hanem észrevétlenül elenyészik.

Az üres öltözőbe elsőnek az aktív játékosi pályáját játékvezetőire cserélő, de most partjelzővé visszaminősített, idősödő, Szappan becenevű férfi érkezik, majd a szerelmi bánatát italba és verselésbe fojtó, Művész melléknévre hallgató társa tántorog be. Hosszú késleltetés után robban be közéjük Lacikám, a karrierista ifjú bíró, aki – ha a mérkőzést jól vezeti – akár a FIFA bírói keretébe is bekerülhet. Vagy legalábbis ezzel áltatja magát. Ugyanis mindhárman furcsa, kettős világban élnek: egyszerre állnak két lábbal a valóság talaján és szőnek irreális álmokat. Életükben a focin kívül még egy közös pont van: Mariann. Ő a Művész nője volt, aki párjának a meccsek előtt sóskát készített sültkrumplival, s azt ígérte, ha a partjelző egyszer nemcsak az oldalvonalnál lengeti a zászlót, hanem bíró lesz, feltétet is kap a szószhoz. De a Művész nem lett bíró, Mariann tehát elhagyta őt a Szomorúszájú, azaz Lacikám kedvéért; a fiatalember ezért iszik, ezért gyártja kínrímeit, ezért tölt órákat hidakon. A darab végére kiderül, hogy Szappannak is megvolt a nő, aki már Lacikámon is túladott, s épp a meccset ellenőrző fő-főbíróval fut. Ez a bonyodalom elég lenne egy drámához, de az író újabb feszültségforrást épít be: sejteti, hogy Szappan visszaminősítése a Szomorúszájú hathatós közbenjárására történt. S az események után először találkozik a három férfi, először futnak ki együtt a pályára.

Az első felvonás hosszú expozíció, amelyben részletező epizódokban ismerjük meg a szereplőket s a közöttük feszülő viszonyokat. A második alig felvonás a mérkőzés szünete, amikor kiderül, hogy a Művész meglátta a lelátón Mariannt, ettől s a másnaposságtól csak lézeng az oldalvonal mentén. Szappan viszont látványosan és szándékosan lelazsálja a meccset, emiatt Lacikám is megzavarodik, hibát hibára halmoz. Egy óvatlan pillanatban Szappan kilopja a Szomorúszájú zsebéből a sárga lapot, s így mennek ki a második félidőre, amikor is elszabadul a pokol, hiszen Lacikám az egyre durvább mérkőzésen sárga lap híján csak a pirosakat kapkodhatja ki zsebéből, azaz sorozatban állítja ki a játékosokat. A harmadik felvonásban a feldühödött szurkolók és játékosok elől bezárkóznak az öltözőbe, és ekkor közöttük is elszabadulnak az indulatok, de a kölcsönös vádaskodás egyre gyengül, a férfiakról egyre több nyomorúság derül ki, s végül – amikor mindőjük számára világossá válik, hogy Mariann átverte őket – békésen zuhanyozni mennek. A következő vagy az azutáni héten megint összekerülnek egy lerobbant vidéki stadion még lerobbantabb öltözőjében. Szappannak akkor sem lesz pénze, hogy a fogát betömesse, és az elvált feleségénél lévő gyerekeit legalább cukrászdába elvigye, a Művész továbbra is permanens másnaposságban cizellálja a rímeit, és Lacikám is újra felveszi a menedzser imázst, hogy megpróbálja a lehetetlent: kitörjön a kisemberi körből.

Egressy darabja tehát ismerős alakok ismerős élethelyzeteit sorakoztatja fel könnyedén, élvezetesen, nem annyira drámai kihegyezettségre törekedve, inkább szarkasztikus és megbocsátó, néhol groteszkbe hajló humorral. Jó szerepeket kreál, s főleg rövid, hiányos mondatokkal operáló, nyelvi leleményekben gazdag, jó dialógusokat ír. Érthető, hogy a Sóska, sültkrumplit rövid idő alatt több színház is műsorára tűzte. Szinte egy időben mutatta be a Merlin Színházban a Junion csoport, valamint a Budapesti Kamaraszínház és a szatmárnémeti Harag György Társulat. De tudok más premiereiről is, például az állandó színházra hiába váró Szombathelyen Széles László egy erre a munkára szerveződött alkalmi társulattal állította színre. Egyik verzió sem rugaszkodott el az írói anyagtól, a különbségek elsősorban a színészi alakításokban érhetők tetten. Ez a mű ugyanis mindenekelőtt színészdarab. A helyzetek értelmezése, a térformálás, a zenehasználat nem kíván különleges rendezői truvájokat, az előadás milyensége alapvetően az alakításokon múlik. Azon, hogy az írói kereteken belül milyen karakterek s hogyan bontakoznak ki, illetve miként tudják a komikus felszín mögött az alakok éppen csak körvonalazott tragédiacsíráit érzékelhetővé tenni.

Ilyen előzmények és előfeltevések után rendezte meg Vincze János a Sóska, sültkrumplit. Ő sem tett mást, mint az említett előadások rendezői (Koleszár Bazil Péter, Sas Tamás és Tóth-Páll Miklós): alázatosan kibontotta a darab szituációit, és helyzetbe hozta a színészeket. Azt is mondhatnám, hogy a legtöbbet tette, amit rendező tehet, ha a rendező-művészet mindenhatóságát hirdető korunkban e megjegyzés nem lenne felháborítóan korszerűtlen. Mégis mondom, mert az előadás ritka példája annak, hogy milyen apró megfigyelésekből, finomságokból, a többszólamúságnak milyen rafinált kidolgozásából, a komikum és tragikum milyen érzékeny egyensúlyban tartásából, végső soron a színész és rendező milyen mély és érzékeny egymásra hangolódásából születhet meg egy olyan látszólag könnyűnek tekinthető előadás is, mint amilyen a Sóska, sültkrumpli.

A rendező Szappant az író által elképzeltnél fiatalabb színésszel játsszatja: Fillár István ereje teljében lévő, az aktív sportolást abbahagyó, ezért egy kis felesleges súlyt magára szedő, mégis jó kiállású, kisvárosi macsót játszik, akinél nem elsősorban az egyedül maradt férfi lerobbantsága dominál (mint például a Merlin-beli előadáson Tóth Józsefnél), hanem az elégedetlenkedés, a sunyiság, a visszavágás vágya. Fillár a sárga lap ellopását, a Lacikám kávéjába való belehamuzást s az egyéb gonoszkodásokat olyan magától értetődően, minden intrikusi manír nélkül hajtja végre, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Már-már elfogadjuk ezt a viselkedést mint olyat, amellyel másnál – netán a magunk praxisában is – naponta találkozunk. Az alakítást nézve nem értjük, miért csodálkozik a két másik szereplő azon, hogy ez a férfi is együtt volt Mariann-nal. A figura megfiatalítása az előadás utolsó negyedében nyeri el igazi értelmét: a mindenki számára ismerős, csaknem közhelyes magánéleti kisemmizettség ez esetben sokkal drámaibb, mintha ugyanez egy idősödő férfival esik meg.

Lipics Zsolt játssza a Bírót. Ő rajzolja el leginkább a figuráját. Megjelenése, mozgása, beszédstílusa nagyon ismerős típust villant fel. Ez a Lacikám ellenszenves, egyben mulatságos: ruháját, használati eszközeit elvágóan rakja el, csak magával van elfoglalva, kezdetben nyoma sincs annak a belső bizonytalanságnak, amely ezt a figurát leginkább jellemzi, csak fokozatosan derül fény a lehengerlő viselkedés és a szorongások kettősségére. Amikor a tükör előtt a tizenegyes-adás legelőnyösebb, leghatásosabb gesztusait, pózait gyakorolja, vagy szemüvegét hideg színű kontaktlencsére cseréli, az komikumában is többértelmű. A későbbiekben a színész elsősorban Lacikám kiborulását, pánikos félelmét és tehetetlenségét hangsúlyozza, figurája egyre kevésbé lesz komikus (mint ahogy az maradt Nemcsák Károlyé a Budapesti Kamaraszínházban), ugyanakkor alakítása soha nem billen át érzelgős önsajnálkozásba.

Az előadás legemlékezetesebb teljesítménye Széll Horváth Lajos Művésze. Nagy a csábítás, hogy a színész a részegség és a másnaposság különböző fázisának megjelenítésére redukálja alakítását. Holott ez a figura ennél sokkal összetettebb, bár ennek megmutatására a többieknél viszonylag kevesebb alkalma van. Magába süppedő, mélyen letargikus állapotából csak ritkán merül fel, ilyenkor is alig kapcsolódik a többiek beszélgetéséhez, többnyire monomániásan hajtogatja a magáét a hidakról, Mariannról, a hányásról, az ivásról. Ugyanakkor övé a leginkább elveszett, a legsérültebb s a leglíraibb szerep. A másik két színészhez képest törékeny, szinte kamaszos alkatú Széll Horváth alakításában elmondhatatlan szelídség, légiesség, a hétköznapi dolgokon túliság jelenik meg. Ott van, beszél, nagy nehezen felöltözik, készülődik, de lelke mélyén egészen másutt él. Nincsenek indulatai, miközben két társa csupa sistergő, egymást alázó gyűlölet. Amikor Szappan ellopja Szomorúszájútól a sárga lapot, ellenkezik ugyan, de gyorsan bele is törődik, ezzel passzívan maga is asszisztál Lacikám megleckéztetésében, s kicsit bosszút is áll Mariann lenyúlásáért.

Az előadás utolsó képe a zuhanyozás. A háttérben kivilágosodik a tusoló, és az áttetsző falon át látjuk, amint a két „ellenfél", Szappan és Lacikám áll a közös vízsugár alatt. A Művész levetkőzve még meg-meghúzza a pálinkás üvegét, miközben szöszmötöl egy verssoron: „Nem kell nekem. Vacak. Ócska. Sóska. Sóska. Sóska. Sóska." Elégedetten csatlakozik a zuhanyozókhoz.

Ekkorra már nem hahotázik a közönség. Magunkon nevetnénk?