A vizsgált előadást kétszer láttam: a decemberi bemutató után négy hónappal, áprilisban ismét megnéztem. Az alábbiakban olvasható elemzés értelmezési kísérlet, amely az adott színházi műalkotásnak a két estén számomra feltáruló, konstruktívnak vélt, formaalkotó elemeire összpontosít. E bevezető megjegyzés szubjektív jellegét azzal mentjük s korlátozzuk is egyben (beszédünket többes számúvá alakítva), hogy feltételezzük: színjátékot mint műalkotást befogadni mindenképpen új megnyilatkozás hozzákapcsolását jelenti az előadás megnyilatkozásához, amely maga is új diskurzus közegébe emelte az előadott szöveg üzenetét, másfelől viszont azt gondoljuk, hogy az értelmező, a hermeneuta szava, miként Paul Ricoeur hangsúlyozta, olyan újramondás, amely a szöveg szavát, jelen esetben az előadás szövegének szavát éleszti újjá.

Hargitai Iván pécsi rendezéseinek minden esetben jól érzékelhetően létezett egy domináns, a látványt és a dramaturgiát meghatározó s ugyanakkor a színházi műalkotás polifóniáját termékenyen kibontó vizuális eleme. A tavalyelőtti York napsütése című VI. Henrik-feldolgozás esetében ilyen volt a lépcsőzetesen tagolt, a parlamenti üléstermet és a sportstadion lelátóját egyaránt idéző szcenikai tér, az elmúlt évad Mesél a bécsi erdő előadásában így funkcionált a rideg statikájú, mégis instabilnak és (Ödön von Horváth feltelezhető szándékaival nagyon is egybevágó érvénnyel) leleplezhetően átláthatónak mutatkozó vasszerkezet, de gondolhatunk akár az 1999 tavaszán színre került, Kleist-féle Amphitryon kriptaszerű színterére, vagy az idén tavasszal bemutatott, Christopher Hampton által készített Choderlos de Laclos-adaptáció, a Veszedelmes viszonyok kettős kódú látványára, a színpadi folyamatoknak a mindvégig jelen lévő videokamera működtetésével előállított mozgóképek révén történő megkettőzésére. A Danton halála esetében azt a hatalmas drapériát tarthatjuk, joggal, ilyen vizuális vezérmotívumnak, amelyen Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata olvasható, mintha a szöveg betűi képeznék a szövet mintázatát. Ez a drapéria hol a teret tagolja, hol pedig kellékként vesz részt az egyes jelenetekben: olykor magasba emelkedik, mintha az idő vitorlája volna, máskor függönyként hull alá; egyszer mint zászlót emelik fel (az előadás egyik legjobban megtervezett jelenetében, miközben a szereplők a Marseillaise-t éneklik), később szőnyegként a padlóra terül, ahol rátaposnak, a Danton elfogatása előtti jelenetben pedig szinte halotti lepelként borul a hősre.

Ez a szcenikai elem, amelynek kidolgozásában alkalmasint találkozik a rendező műértelmezése és a díszlettervező, Kovács Yvette dekoratív szándéka, a textúra és a textus együttes megjelenítésével részint az ábrázolt korra utal, hiszen a dráma 1794-ben játszódó cselekményének egyik legfontosabb előzménye s egyben dialógusainak szemantikai háttere ez az 1789-ben megfogalmazott és törvényre emelt szöveg, részint pedig – feltételezésünk szerint – a rendezői elképzelés kulcsát adhatja kezünkbe. Ez a szcenikai megoldás ugyanis arra figyelmezteti az előadás nézőit, hogy a történelemre irányuló vizsgálat sohasem egy adott kor valóságával azonosítható puszta tényekkel foglalkozik, minthogy ilyenek nem léteznek, hanem mindig értelmezésekre irányul, amelyek általában különféle szövegek formáját öltik. Ily módon a történetíró pillantása a múltról szóló elbeszélésekre irányul. Georg Büchner színműve, amennyiben tárgyát a históriából veszi, szintén elbeszélésekről szóló elbeszélés, s végső soron a Nyilatkozat is narráció, amelybe beépültek a felvilágosodás filozófusainak gondolatai (elképzelései arról, amit a mi Csokonaink – Rousseau-t követve – így foglalt össze szentenciózus tömörséggel: „Ember és polgár leszek"), mint ahogy a német szerző drámaszövegének is mintegy hatodát a nagy forradalomra vonatkozó, másoktól vett mondatok alkotják, igazolván, amit Mihail Bahtyin úgy fogalmazott meg, hogy minden mű idézetekből képzett mozaik. Az előadás vizualitása, a színpadi térképezés és ennek kibontása az előadás időrendjében, a drapéria metamorfózisai mentén, jellegzetesen mai szemléleti horizontot kínál a nézőnek. Ezt az értelmezési bázist erősíti a Kikiáltó figurája: folyamatos jelenléte a színen egyszerre részvétel a cselekményben és távolságtartó interpretáció, s mint ez utóbbi gesztusok hordozója a szerepet alakító Ottlik Ádám átlényegüléseivel a dialógusok és a látvány polifóniáját nyomatékosítja, fuvolajátékával pedig az előadás domináns zenei témáját szólaltatja meg. E Kikiáltó bábjátékosként is fellép, alakváltozásai között ez a legjelentéstelibb, mert az előadás szemantikai erőterébe emeli a szöveg marionettmotívumát, amihez még visszatérünk. (A fiatal színész, úgy látjuk, világosan érti az ilyen kettős pozíciót elfoglaló szerep követelményeit, amely, átvéve a rezonőr és az ironikus narrátor néhány jellemzőjét, egyesíti a spectator és az actor pozícióját: hasonló figurát formál meg a Veszedelmes viszonyok Kameramannjaként.)

Mivel Büchner műve történelmi dráma, ebben az értelemben éppen úgy szövegekről szóló szöveg, mint a historikusok munkái. A pécsi előadás e metatextuális jelleget emeli ki a drapéria domináns vizuális élménye által. Ily módon a teatralitás világába emelt dráma nézőpontja a történelemről, a múltról való gondolkodás mai helyzete által meghatározott. A produkció aktualitását is ebben az összefüggésben lehet megvilágítani. E fogalom ugyanis, amelyet oly gyakran hoznak szóba a mindenkori jelenben létező színházi műalkotásokkal kapcsolatosan, elsősorban nem tematikus kötődésű, s nem is csupán bizonyos szövegrészek, figurák vagy helyzetek időszerűnek vélt vagy ténylegesen annak ható kicsengésével, „áthallásos" természetével függ össze. Azt ugyan senki sem gondolja, hogy az Oidipusz királyt leginkább pestisjárványok idején lehetne sikerrel kecsegtetően műsorra tűzni, a Hamletet pedig szellemjárások esetén, mégis szeretnénk hangsúlyozni, hogy Andrzej Wajda Büchner-filmje esztétikai értelemben nem azért értékes alkotás, mert főszereplői mögött megjelentek az egykorú lengyelországi politikai élet szereplőinek árnyai. Az érvényesség, a „nekünk és rólunk szól" élménye, mint mindig, a Büchner-drámánál is sokkal inkább a mű belső rétegeiből fakad, szemléletbeli kérdés, e nézőpont sugárzása, a látásmód rejtett, ám a műegészből kihangzó üzenete. Így van ez a pécsi Danton halála esetében is, amelynek aktualitása vagy inkább mondjuk így, Peter Brook gondolatát idézve, aktív keletkezése a mában a rendezői koncepciónak a jelenkori történetelmélettel való találkozásából származik.

Már Robin G. Collingwood határozottan elvetette az olyan történetírást, amely szerint a história vizsgálója minden igazságot készen kap a tekintélyektől és a forrásoktól, s ehelyett a történész kritikus és konstruktív képzeletére hagyatkozott. Szerinte a vizsgálódás és a megismerés ezen utóbbi módjának „sajátos feladata a múlt elképzelése, ami nem a lehetséges észlelés tárgya, minthogy most nem létezik, viszont e tevékenység révén gondolkodásunk tárgyává lehet". (A történelem eszméje, Bp. 1987, 305.) A történész – aki a kútfőket és a dokumentumokat értelmezi, s ezáltal azokat újraéli és újjáteremti – és az evidenciákra eleve kevésbé ügyelő regényíró műve eszerint megegyezik abban, hogy mindkettő a képzelet alkotása, jóllehet eltérő kritériumok szerint kell megítélni őket. A történelem eszméjének ezzel a felfogásával több vonatkozásban rokon Reinhart Koselleck törekvése a múltbeli eseményeknek a történeti struktúráktól való megkülönböztetésére. Az általa értelmezett egyénfeletti és interszubjektív struktúrák túlmutatnak az események kronológiai regisztrálhatóságán, abban nem olvadnak fel. A feltáruló múltbeli struktúrák messze meghaladják az egykori nemzedékek tapasztalati tudását. Ebben az értelemben a pécsi Danton halála elsősorban nem elbeszél vagy megjelenít valamely eseménysort, sokkal inkább leír, felidéz egy kosellecki struktúrát, amelyet a francia forradalom szituációja modellez. A Nyilatkozat szövege, textusa és textúrája mint főmotívum a történelem eszméjének folyamatos képződését, alakulását jelképezi. Oly módon teszi érzékelhetővé a múltbeli struktúra belső erővonalait, hogy a tapasztalatok jelzett meghaladása egyaránt vonatkozik a dráma cselekményének és megírásának idejére.

A szövegnek és a látványnak elemzett egylényegűsége a hősök drámabeli viszonyainak értelmezése szempontjából is igen konstruktív, minthogy Hargitai termékeny választ talált a Büchner-mű dramaturgiai alapkérdésére, amely a címszereplő különös passzivitásával kapcsolatos, és azzal, hogy Danton és Robespierre, miközben kibékíthetetlenül szemben állnak egymással, nem hajtanak végre közvetlenül egymás ellen irányuló akciókat. A pécsi előadás arról szól, gyümölcsözően kibontva a dialógusok üzenetét, hogy a hősök eltérő álláspontjának s meglepő viselkedésének egyaránt a forradalom szelleme, végső soron tehát a drapérián olvasható szöveg adja a magyarázatát. Az ahhoz való kötődés, ragaszkodás, ha eltérő olvasatban is.

Danton úgy véli, mivel a forradalom immár visszavonhatatlanul megalkotta s meg is védelmezte az emberi jogokat, betöltötte szerepét, mert „mihelyt megszűnik a védekezés, kezdődik a gyilkosság". Épp a folytatódó vérontást látva veszti el illúzióit. Balikó Tamás plasztikusan érzékelteti, hogy Danton epikureus lélek (szövegében nem véletlenül visszatérő motívum az ajakra történő utalás), s ebben hajlama és helyzete egyaránt motiváló tényező. Robespierre ellen is az az egyik legfontosabb kifogása, hogy az „gyűlöli az élvezőket, mint a herélt a férfiakat". Képmutatással vádolja ellenfelét: „Robespierre, te felháborítóan tisztességes vagy. Én szégyelleném magamat, ha harminc éven át mindig ezzel az erénycsősz arccal járkáltam volna ég és föld között, csupán azért a sanyarú örömért, hogy másokat hitványabbnak találjak magamnál. Nem szólal meg benned néha egy titkos hang, hogy hazudsz, hazudsz!" – mondja antagonistájának a dráma egyik legfontosabb jelenetében. A hős helyzetének ellentmondásos természetét Büchner azzal fejezi ki, hogy Danton szövegébe – és ezt Balikó igen határozottan érzékelteti – tudatosan beleépítette egy olyan hedonizmus jelzéseit, amit utólag, Balikó játéka felől visszatekintve egy bahtyini értelemben felfogott karneváli kultúra szemléleti kódjával hozhatunk összefüggésbe, ám elhelyezte benne a dráma kezdetétől halálra szánt hős céltalanságának megnyilatkozásait is. A regnáló hatalmi intézménnyel, a Jóléti Bizottsággal s annak elvárásaival szemben az értékek olyan „ellenkánonát" képviseli, amelynek fókuszában a női test, sőt egyik szókimondó replikája szerint, a női nemi szerv áll: „Rosalie kisasszony restaurált torzó, csak a csípeje s a lába antik. Mágnestű ő, a feje taszít, a lába vonz; középen van az egyenlítő […]" De már első dialógusában megjelenik a temetkezés képzete is: „Júliám, úgy szeretlek téged, mint e sírt", mondja feleségének, majd így szól: „Hát nézd csak, azt mondják, a sírban nyugalom van, s nyugalom és sír egyet jelent. Ha ez igaz, úgy az öledben is már a föld alatt fekszem. Te édes sír, ajkad lélekharang, hangod halotti kongatás, kebled a sírdombom, szíved a koporsóm." A női test kozmoszában egyesül számára Erósz és Thanatosz, az élvezet óhaja és a halálvágy, kifejezésre juttatva azt is, amit Hargitai Iván figurabeállítása tovább erősít, hogy Danton személyiségében, a freudizmus nyelvén szólva, az ösztön-én uralkodik. Megnyilatkozásai a spontaneitás érzetét keltik, míg Robespierre gondosan előkészített beszédeket tart. Az erotikus elemet Danton környezetében Marion monológszerű emlékidézésének a színpadi sík fölé emelésével nyomatékosítja az előadás, a halálraszántságot pedig az a szcenikai megoldás sugallja, hogy a kétoldalt nyíló magas ajtók az első részben olyan sötét térre engednek rálátást, ami a sírbolt fénynélküliségére utal. Így a hősök színről való távozásának gyakran baljós árnyalata van: „Mikor kiment, úgy rémlett, hogy nem is tud többé visszatérni, csak megy, egyre messzebb megy tőlem, egyre messzebb. A szoba üres, az ablakok tárva-nyitva, mintha halottat vittek volna ki" – mondja Lucile a színtérből kilépő Camille után fordulva. Balikó Tamás Dantonjának viselkedése sejteti, hogy az érzékiséggel társult fásultság egy menekülő ember öntudatának fényében válik individuális tapasztalattá, aki már nem akarja a természet csendjét lépéseinek és lihegésének zajával megzavarni. Magatartása ennyiben egy érzékeny intelligencia rezignációja. Ebben különbözik talán leginkább találóan megformált híveitől: Hereult-tól (Harsányi Attila), Lacroix-tól (Németh János), Philippeau-tól (Lipics Zsolt) és Camille-tól (Köles Ferenc). A futásában megtorpant Danton céltalanságát Balikó a gesztusok nyelvén, a Kovalcsik Anikó által meleg, barnás tónusokkal megtervezett, viseltes öltözékének szórakozott-tétova igazgatásával is kifejezi.

Míg Danton, ha csalódottan is, mindig az egyénre hivatkozik, Robespierre folyton a nép akaratáról és az erényről beszél. Fillár István alig rezdülő arccal érzékelteti hőse konok puritanizmusát, mértékkel alkalmazott retorikus gesztusai pedig hol felfelé, mintegy az ideákra, hol lefelé, a befolyásolni akart hallgatóságra irányulnak. Fillár minimális arcjátéka a diktatorikus társadalmak vezetőinek maszkszerű megjelenését idézi, miközben, különösen a Dantonnal való beszélgetés során s mindannyiszor, mikor ellenfeléről beszél, a felettes én Robespierre személyiségen való uralmáról is hírt ad. Ez az arc ugyanakkor fenyegetettségről és gyanakvásról tanúskodik. A Megvesztegethetetlen leginkább a szótól, az írott szövegektől tart: kivégzésre szánt ellenfelei közül Lacroix írnok volt, Hérault az új alkotmány egyik megszövegezője, Camille-nak pedig egy szókimondó lap szerkesztése s abban egy cikk közzététele miatt kell meghalnia, balsorsuk tehát az írás aktusával függ össze. Hőse rideg, böjti szellemiségének határozott megjelenítésével Fillár leleplezi annak agelastus természetét: képtelen a nevetésre, puritanizmusa dogmatikus komolyság. Hosszabb szövegei mindig valamiféle apai hang megszólalását jelentik, Camille-t például úgy veti a kivégzendők közé, mint valami engedetlen gyermeket. A visszafogott mimika, amely az arcból úgyszólván csak a tekintetet hagyja az elevenség szférájában, szorosan összefügg a szöveggel, lévén a szemre történő utalás Robespierre replikáinak visszatérő motívuma. „Szemünk nyitva van", mondja éberségére utalva, s úgy véli, figyelmének összpontosítása fizikai erőt indukál: „Mihelyt rápillantunk, máris halott", jelenti ki egyik ellenfelére gondolva. (A textus szimbolikája gondosan kidolgozott: a motívum Dantonra vonatkozóan alárendelődik az ajaknak, az elvont, instrumentális ésszel szemben az emberség teljesebb tapasztalatára utalva: „Látó szeme van a te ajakadnak", mondja Marion a címszereplőnek. A német szöveg kissé tömörebb megfogal-mazása szerint: „Danton, deine Lippen haben Augen."

Az erényre, a nép általa feltételezett akaratára hivatkozó Robespierre szövetségeseként Saint-Just az erkölcsileg közönyös természetre hivatkozik („Az eszme éppúgy elpusztít mindent, ami útjában áll, mint a fizikai törvény"), s a figurát megformáló Rázga Miklós megjelenésében, mozgásában e gondolat fenyegető távlata komorlik fel. Az a sötétlő árnyék, amelynek hűvösében Adorno szerint megindul a sorshatalmak ellenfeleként fellépő, ám azok titkos társtettesévé váló felvilágosodás önrombolási folyamata. Danton csömöre részben válasz e perspektíva megpillantására, az elfogulatlan értelem kiűzetésére az erkölcsből és a jogból. Tiltakozás az ellen, hogy a Jóléti Bizottság tagjai manipulálják a létrejött nyilvánosságot, hogy a nyilatkozat szellemében létrehozott intézmények kulcspozícióiba sorra a „megfelelő" párthíveket állítják, amivel valójában korlátozzák a dekrétum érvényességét. Hargitai olvasatában Robespierre (és Saint-Just) magatartását éppen ez a mesterkedés – a polgári közélet egyik negatív tapasztalata – teszi, formátuma mellett is, leginkább ellenszenvessé. Büchnerhez is közelebb állt Danton, amit a dramaturgia nyelvén úgy érzékeltetett, hogy a három fontosabb nőalak egyaránt az ő környezetéhez tartozik. Gráf Csilla plasztikusan oldja meg Júlia halálának jelenetét, hasonlóan fontos epizód Fábián Anita Lucile-jének Camille-tól való búcsúja, Melkvi Bea pedig szcenikai rangjának megfelelően közvetíti Marion elbeszélését szerelméről. E három dramaturgiai csomópont az érzéki szféra tragikus dimenzióba emelését szolgálja.

Az előadás következetesen felépített, de ritmikailag nem egészen megoldott, az első rész második felében veszít a korábbi lendületből, ami valószínűleg összefügg a Janus Egyetemi Színház szereplőinek bevonásával a produkcióba: mert ez az elem ugyan egészében sikeresnek mondható, sőt a nézőteret olykor közrefogó utcai jelenetek dinamikája e közös munka nélkül aligha lett volna biztosítható, ám az előadás említett szakaszában a dikció tónusbeli különbsége lassító tényezőként hat. (A decemberi premieren még úgy éreztem, hogy a főhős szólamának egy-két halkabb részlete sem kap elég nyomatékot, az áprilisi előadás viszont már kiegyensúlyozottabbnak mutatkozott, miáltal az előtérbe hozott jelenetek súlya is határozottabban érvényesült.) A színjáték fináléja a gondolatok és motívumok példásan összefogott végkifejletét adja. A drapéria guillotine-ként emelkedik a magasba, sötét lyukak tátonganak rajta, amelyek a kivégzőeszköz nyakrögzítő nyílásaiként funkcionálnak. Döbbenetes hatást kelt a lehanyatló fejek körül az emberi jogokról szóló szöveg látványa. A megoldás többértelmű, s a dráma egyik különös epizódjára is reflektál: a két polgár beszélgetésére gondolunk, akik egy pocsolya körülményes átlépése közben a Föld vékony kérgén tátongó lyukakról tesznek említést, amelyek elnyeléssel fenyegetik az embert.

„ELSŐ ÚR. Mi lelte?

MÁSODIK ÚR. Semmi, semmi! Adja ide a kezét! Egy pocsolya! Köszönöm. Alig tudtam kikerülni; ez veszélyes lehetett volna!

ELSŐ ÚR. Csak nem félt?

MÁSODIK ÚR. De bizony, a földnek vékony a kérge, ha lyukat látok, mindig attól félek, hogy keresztülesem. Vigyázva kell lépni, könnyen átlyukaszthatja az ember."

A kivégzés jelenetének Hargitai-féle megoldása a szöveg figuratív olvasatának szép példája. Büchner ugyanis a dialógusokat végigpásztázó lyuk képzetével reflektál a hagyományos gondolkodást, klasszikus episztémét meghatározó világtengely, az axis mundi képzetére, a hierarchikusan rendezett és folytonosságában kikezdhetetlen teremtett világ elgondolására. „A teremtés úgy elterpeszkedett, nincs egy üres hely, minden csupa nyüzsgés", mondja Danton ironikusan (a német szövegben a sich breit machen átvitt értelemben annyit is jelent, hogy ‘pöffeszkedik’), mert gondolata éppen a világon keletkezett vérző „sebhely"-re irányul. A lyuk képzete a folytonosság megszakadására, a teljesség fatális megcsonkulására utal. A díszlet semmibe nyíló ajtói vagy a Danton álmában tátongó nyílásként megjelenő ablak víziója is ebben a jelképes összefüggésben értelmezhető, annál is inkább, mert Büchner szerint a történelem processzusában is szakadás keletkezett Danton és társai kivégzése által. S mivel Hargitai Iván koncepciójának lényegét a forradalom narrációként való felfogása alkotja, a kivégzettek feje által ütött lyukak a befejező jelenetben egyaránt érzékeltetik a világ (a szövet) és a forradalmi eszme (a szöveg) végzetes megsérülését.

A széttörő axis mundi képzetét a szcenikai térben lezajló dramaturgiai folyamat meghatározó pontjain szólaltatja meg a pécsi előadás. Ilyen vizuális elem egy létra kellékként való alkalmazása Camille és Lucile búcsújelenetében, lévén a létra, mint Northrop Frye rámutatott, az axis mundi egyik jelképes kifejeződése a mítoszokban, mint Jákob álmának bibliai jelenetében. Fábián Anita és Köles Ferenc játéka a kellékkel az ég és föld között közlekedő angyalok mozgásának tragikus paródiáját juttatja érvényre. Ebbe a fogalmi körbe tartozik a Kikiáltó bábjátékosként való fellépése is. Ez a jelenet emblematikus értelmű kicsinyítő tükör, színjáték a színjátékban, az egységes világteátrum travesztálása, ami azért is kitűnő megoldás, mert a ‘tengely’ értelmű „axis" szó ‘szekeret’ is jelent, s így a parodisztikussá torzított centrális metafora mágneses terébe az a kocsi is belekerül, amely a bábjátékos által vontatva nemcsak a figurák tárolójaként funkcionál, de az alkalmi előadás színpadául is szolgál. A jelenetet nemcsak a figurális olvasat indokolja, hanem a szöveg közvetlenebb referenciája is, a marionettmotívum többször is felbukkan, így Danton egyik fontos vallomásában: „Bábuk vagyunk mindnyájan, ismeretlen hatalmak dróton ráncigálnak, nem mi magunktól mozgunk" – mondja feleségének utolsó együtt töltött éjszakájukon, közvetlenül elfogatása előtt.

A jelenet tragikumát a hős letartóztatására küldött, Simon (Bánky Gábor) vezette polgárok groteszk fellépése ellenpontozza, az érzéki-karneváli vonulat fagyosan sötét égövbe fordulásakor. E dramaturgiai ellentétek is egybevágnak a szöveg tapasztalatával, a parodisztikus törekvés jegyében. Ez a szándék nevezteti Simonnal (Unger Pálma által játszott) feleségét Lucretiának, míg a Hangok Aristidesként szólítják meg Robespierre-t, akit „a vér Messiása"-ként is aposztrofálnak. Ez utóbbi nagyon is tisztában van a folyamatoknak ezzel a stílusárnyalatával: a jakobinus klubban azzal vádolja „széplelkűnek" nevezett ellenfeleit, hogy azok „pimasz módon Tacitust parodizálták", ami Catilina „travesztálásának" szándékát ébreszti benne. A szövegen végigvonuló történelmi-mitikus utalássorból még csupán azt emeljük ki, hogy Dantont egy alkalommal a sebezhetetlen Siegfrieddel hozzák összefüggésbe, aminek parodisztikus eleme abból adódik, hogy a germán lovag testének sérthetetlen védőburkán, mint tudjuk, volt egy falevélnyi, végzetes lyuk.

Összefoglalva: Hargitai Iván rendezésének fő érdeme, hogy a színpadi látvány szerkezetével és kibomlásának vizuális folyamatával az előadott műhöz kapcsolódó értelmezői viszonyt úgy jeleníti meg és oly módon vetíti rá a szövegre, hogy ezzel a létét magyarázó – és a történelmet mint írást olvasó s át-, illetve továbbíró – ember lehetőségeire és felelősségére irányítja a figyelmet. Hiteles újramondás, a szöveg szavának újjáélesztésére törekvő értelmezői szó szándékának és igyekezetének megfelelően.