A drámai szöveg felől tekintve kétféle nézője lehet egy klasszikus színmű előadásának: olyan, aki nem ismeri még a darabot, és olyan, aki olvasta már vagy látta egy vagy több előző előadását. Illúzió ugyanis elvárni, hogy például a Revizort legalább a színházlátogató nézők majdnem mind ismerik. A kétféle néző elvárása között eleve különbség van: az egyik nem akar mást, csak egy jó darab jó előadását látni, a másik arra (is) kíváncsi, hogy a darabról és előadásairól való tudásához mit fog hozzátenni vagy mit fog benne revideálni az újabb előadás.

Amikor bebocsátottak a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza Revizor-előadásának nézőterére, és megláttam a kétfelől széksorokkal közrefogott díszletet, amelyben már afféle előjáték is folyt, próbáltam elképzelni, vajon mire gondolhat láttára a kétféle néző. Ébreszt-e valamilyen előzetes várakozást az avatatlan nézőben, illetve mit szól hozzá a Revizor ismerője? Ez utóbbi még akkor is meghökkenhetett, ha netán látta annak idején a Katona József Színházban a Zsámbéki Gábor rendezte Revizort, amely kopott és piszkos bádog öltözőszekrények fala előtt és egy óriási, repülőgépcsavar méretű, mennyezeti ventilátor alatt, a zagyva ócskaság és sivárság stilizált miliőjében játszódott.

A pécsi előadás Antal Csaba tervezte díszlete ehhez képest szinte realistának mondható, csak épp még távolabb van Gogol múlt századi orosz kisvárosi környezetétől: egy családi ház építkezésének mai színterét ábrázolja, ezt a mindannyiunk számára nagyon ismerős és nagyon jellemző helyszínt. Forog és zörömböl a betonkeverő, szól a rádió, pallók, létrák, gerendák, zsákok, műanyagfólia hevernek szanaszét. Valójában mintha hozzáépítésről, bővítésről volna szó, mert az egyik oldalon lakottnak tűnő ház ajtókkal és ablakokkal tagolt fala határolja a teret. A mennyezeti gerendák fölött a tetőtér is bejátszhatónak tűnik, a tapasztalt néző esetleg előre számol vele, hogy majd ott is történik valami. De az avatatlan nézőnek is mindjárt feltűnik: egy melák munkás egy fémhordóban unottan papírokat éget. Csak nem arról van szó, hogy itt valaki nyomokat tüntet el? De igen, arról. És aki ismeri a darabot, arra gondolhat: itt mindig van mit elégetni, folyamatosan áruló disznóságok nyomait kell eltüntetni, hátha jön egyszer valami ellenőrzés vagy vizsgálat, ne adj isten, egy pétervári revizor.

Helyben vagyunk tehát, kapcsol A revizor előadási hagyományaival számoló néző: itt nyilván álcázott APEH-nyomozónak vélik majd Hlesztakovot. A fantom, akitől mindenki retteg, a korrupciónak hadat üzenő hatóság embere odafentről, a fővárosból, aki előbb vagy utóbb mindenhová betoppan, hogy elszámoltasson bennünket, adó-, számla- és zárjegycsalókat, közpénzekből villát építtetőket. A Zsámbéki-féle előadás óta eltelt másfél évtized. Ott a darab végén a maga kézzelfogható valóságában is színrelépő igazi revizor még egy jó megjelenésű, fiatal technokrata volt, a reformnemzedék képviselője, aki jött rendet csinálni a levitézlett régi káderek szemétdombján. Most az adóhatóságtól félünk, vagy nem is annyira attól, hanem inkább saját folyamatos csalásainktól, sikkasztásainktól, erőszakoskodásainktól? Idegesek vagyunk, olyan idegesek, hogy a végén még elsül kezünkben a lőfegyver.

De elbírja-e mindezt a Revizor? Egyáltalán, nem volt még elég a klasszikusok önkényes aktualizásából? A jó előadás értelmetlenné teszi az ilyen kérdéseket. A jó előadás nem erősít meg és nem cáfol tételeket, hanem önálló világot teremt. A klasszikus szatíra pedig amúgy sem igen képzelhető el korhű közegben, csak úgy van értelme, csak úgy képes nevettetni, ha a néző a saját világára ismer benne. Ezt pedig általában úgy érte el a többé-kevésbé bevált, de mára kissé gépiessé vált színházi gyakorlat, hogy olyan elidegenítő, stilizált közeget teremtett, amelyben a klasszikus szöveg nem csupán önmagát jelentette, hanem „visszhangot is vert", „áthallásokat" váltott ki.

A pécsi Revizor rendezője, Bagossy László egy lépéssel tovább ment. Mintegy abból a nézőből kiindulva, aki még nem ismeri a darabot, eleve úgy közelített hozzá, mintha nem is lehetne másképp olvasni és érteni, csak mai hazai kontextusban. Ezzel a nézővel együtt fedezte fel, hogy a Revizor neki és róla szól. A Gogol művéről és a mai magyar valóságról alkotott előzetes értelmező koncepcióját mintegy a színházon kívül hagyta. Nem azt nézte, hogy lehet-e a Revizort rímeltetni mai korrupt világunkkal, és ha igen, hogyan – persze, hogy lehet, hiszen ezért is választotta a darabot, ezt a tudását azonban megint csak a színházon kívül hagyta. De még csak arra sem törekedett, hogy a választott építkezési színtérből kiindulva átírja, adaptálja Gogol művét, ahogy ez egyébként szintén kedvelt gyakorlat manapság. Bagossy, mintegy ügyesen ártatlanságot mímelve, Gogol Revizorát adja elő, csak épp olyan olvasatban, amelytől a darab egyszeriben, látszólag szinte magától, itt és most játszódik.

Magától persze ez azért nem megy. Bagossy a darabba is belenyúl, de nem erőszakolja meg. Sőt a díszlettel mintegy „a fejéről a talpára" állítja, vagyis a mai evidenciája felőli oldalára fordítja. Beavatkozása bőségesen megtérül, meghálálja magát. Működőképes és távlatot teremt. Működik, mert mihelyt eltekintünk attól, hogy nem egy múlt századi orosz kisváros polgármesterének házában vagyunk, kiderül, hogy nyugodtan lehetünk egy mindenkori korrupt vidéki polgármester házának építkezésén is. A szöveg, a helyzetek nem mondanak neki ellent. Legföljebb a második felvonás, amelynek helyszíne Hlesztakov hitvány vendégfogadói szobája. Bagossy és Antal Csaba ezt úgy jelenítik meg, hogy az itt játszódó jelenetek idejére a színpad egy hosszanti metszete úgyszólván észrevétlenül kiemelkedik az építkezési játéktérből, és a már eleve ott található berendezési tárgyakkal, Hlesztakov nyomorúságos vackával, a középen álló, malomkőszerű, forgatható asztallal és a polgármesteri ház falából nyíló ajtóval Hlesztakov szobájává változik.

De nemcsak működik, távlatot is teremt ez a játéktér, mert minden különösebb erőltetettség nélkül, egyetlen huszárvágással eléri, hogy a buherálós mai magyar közeg felől közelítsünk az eseményekhez. Amikor a papírok égetése után a roppant ideges és űzötten fel-alá járkáló polgármester bejelenti a városi uraknak, hogy megbízható forrásból szerzett tudomása szerint titkolt kilétű revizor érkezése várható, aki a hivatalnokok mulasztásait akarja kivizsgálni, a helyszín és a hozzá igazodó jelmezek (Földi Andrea) révén egy pillanatig sem lehet kétséges, rólunk van szó. De a színjátszás ősi szabályai szerint mégis úgy van szó rólunk, mintha nem rólunk lenne szó. Bagossy és színészei azt játsszák, hogy ez Gogol darabja, a Revizor, utána lehet nézni, minden aszerint van eljátszva, ha mégis bárki magára ismer, az csupán a véletlen műve.

A másik beavatkozás a drámai szöveg felől éri a darabot. A Bagossy-féle Revizor-változat szövege nemhogy nem egyezik meg azzal a Mészöly Dezső és Mészöly Pál készítette fordítással, amely többek közt a népszerű Diákkönyvtár-sorozatban is olvasható és az előadást látogató diákok némelyike számára talán ismerős is innen, hanem kihívóan eltér tőle: a romlott mai magyar köznyelvre van áthangszerelve. A színlap szerint Bodolay Géza fordításának felhasználásával készült ugyan az előadás szövege, de a gyakorlatban ez azt jelentette: ez a fordítás szabad kezet adott a rendezőnek és színészeinek ahhoz, hogy a díszlet és a jelmez kijelölte világhoz igazíthassák a darab nyelvét. Nagyjából így is elhangzik minden, amit Gogol megírt, csak a közegre átírt fordításban. Némely hasonló indíttatású mai magyar színpadi vállalkozástól eltérően, amelyekben az idegen nyelvű szöveg tüntetően mai magyar köznyelvi megszólalása bizonyos fokig hivalkodó öncéllá válik, ebben a pécsi Revizorban szinte minden a helyén van. Még a trágár kifejezések, a Gogolnál elő nem forduló káromkodások, töltelékszavak is, itt tudnillik csaknem mindig hiteles indulatok és helyzetek szólaltatják meg őket. Magyarán, az alpári indulatkitöréseket nem az író vagy a fordító szövege írja elő, hanem azokból a helyzetekből fakadnak, amelyeket a rendező és a színészek hoznak létre a színpadon. Hozott anyagból szólaltatják meg őket. Úgy érezzük, ha spontánnak tűnő kiszólásaik, személyre szabott durva poénjaik nem hangzanának el, hiányoznának. Persze nem valami épületesek ezek a trágárságok, de hát az az állapot sem épületes, amelyről az előadás szól, és amelynek nyelvi vetülete olyan, amilyen.

Ehhez a pécsi Revizorhoz kellett mindenesetre Bezerédi Zoltán polgármestere is. A tárgyi és nyelvi közeget elsősorban az ő „Tóni bácsija" kelti életre. A zömök, kopaszodó, bajuszos Bezerédi akár korrupt polgármester is lehet, de legalább annyira erőszakos helyi vállalkozó, aki mindenkit a kezében tart a kisvárosban. Szerencsére nem az a látványosan és sablonosan bunkó maffiózó, aki a rossz filmekben és tévésorozatokban látható unos-untalan, hanem inkább ostoba, közönséges és gyáva, fölfelé nyaló, lefelé taposó káderből lett főnök, aki magát nagyon ravasznak és ügyesnek képzeli, de mihelyt csapdába esik, a lehető legotrombább módon reagál: lő. Az első jelenetekben, a gyanús fogadóbeli vendég hírére, mindjárt nagyon ideges lesz. Vadul járkálni kezd fel-alá az építkezési kellékek és a megszeppenve, tanácstalanul álldogáló városi „urak" között. Nagy, energikus léptekkel rója a köröket, űzi-hajtja a feszültség, amely nyilván egyébként is emészti folyamatosan. Ez a polgármester nem fényes előmenetelről álmodozó, tunya csinovnyik, hanem állandóan a lebukástól rettegő, lázasan güzülő-harácsoló újgazdag, akit valószínűleg rövidesen el fog vinni az infarktus. A revizor-veszélyről értesülvén ingerülten, ellentmondást nem tűrően figyelmezteti társait viselt dolgaikra, aztán Bobcsinszkij és Dobcsinszkij fontoskodó locsogása szikraként gyújtja be benne a kényszerű körözés motorját. Ekkor még elnyűtt bóvli-susogót, kitaposott tornacipőt visel, majd menet közben, szó szerint futtában öltözik át ünneplőbe, hogy így járuljon a revizor színe elé.

Széles László Hlesztakovja szintén nagyon ideges. Mintha szorulna körülötte valami hurok, nyilván ő is elkövetett már mindenféle disznóságokat, és most lapul a nyomorúságos szállodai szobájában. Megélhetési szélhámos. Éhségében, pénztelenségében, tehetetlenségében szinte őrjöng, hányja-veti magát, hisztériázik. Uraskodó pózaiban, amelyek tökéletesen hatástalanok, maga sem hisz. Az előadás egyik csúcspontja első kettőse a polgármesterrel. Nem értik egymást, félnek egymástól, méregetik egymás erejét – tulajdonképpen függetlenül attól, hogy ki kicsoda és mit akar a másiktól. Mintha valami groteszk koreográfiájú párviadalt vívnának, amely abban is kifejeződik, hogy mint valami páston, úgy állnak szemben egymással a hosszúkás dobogón. Hol közelítenek egymáshoz, hol hátrébb húzódnak. Egyszeriben mintha megkönnyebbülten érteni vélnék egymást, aztán hirtelen mégis hátrahőkölnek. Hazardírozva lerohanják a másikat, de a következő pillanatban máris védekező állásba helyezkednek. Végül diadalmaskodva mindketten győztesnek hiszik magukat anélkül, hogy megtudták volna, valójában mi is volt a mérkőzés tétje.

Szélhámos áll szemben szélhámossal Bagossy Revizorjában, két kisstílű sipista, akik egymást akarják átverni, de éppen ezt a leglényegesebb dolgot nem tudják egymásról. Ebben rejlik az előadás abszurd kifejletének kezdeménye, és a kiindulópont dramaturgiai és szcenírozási realisztikuma néhány jelenetnyi átmenet után, szinte észrevétlenül át is fordul abszurd bohózatba. Ettől fogva a felgyorsuló játékban elszabadul az őrület, de Bezerédi és Széles egységesen felépített alakformálása révén ez a stilizált színpadi őrület nem szakad el a kezdet szinte szociológiai pontosságú valószerűségétől, illetve e realitás stiláris megemeltségében már ott rejlik a későbbi börleszk magva.

Bár Gogolnál nincs idevágó szó szerinti utalás, Hlesztakovot már korábbi Revizor-előadásokban, így Gothár Péter 1982-es kaposvári rendezésében és az 1987-es Katona József Színházbeli előadásban is úgy fogadták a polgármester házában, hogy tökrészegre leitatták. Bagossy átveszi ezt a hagyományt, de következetesen adaptálja az előzményekhez: nála Hlesztakov legalább annyira előremenekül a lerészegedésbe, mint amennyire a polgármester próbálja megdolgozni a leitatás már sokszor jól bevált eszközével. Hlesztakov nemcsak beleszédül itt kínálkozó szerepébe, hanem menekül is előle, hogy ne kelljen értenie semmit. Látványosan fejezi ki ezt, ahogy részegségében fölmászik a tetőtérbe, az aggódó polgármester pedig, mint egy testőr, utána mászik, attól félve, hogy védence le talál zuhanni, aztán mint valami féltett kincseszsákot, a vállán hozza le a létrán, és óvatosan ágyba fekteti. E pillanatban Hlesztakov nem más, mint a polgármester önigazolási kényszerének groteszk projekciója: púp a hátán, súlyos teher, amely teljesen irracionálisan szakadt egyszerre a nyakába, de ki tudja, talán még jó is lehet valamire.

Az események azonban, ismétlem, nem valami reális pszichologizálás, hanem egyre vadabb abszurd túlzások szerint zajlanak, és Hlesztakov e logika szerint szedi be szinte gépiesen a funkcionáriusoktól az őt megillető kenőpénzt, illetve teszi magáévá hasonlóképp gépies sietséggel a polgármester feleségét és lányát. Ezek mind csak letudni való kiváltságok, amelyeket úgy hajt be, ahogy egy akció- vagy pornófilmben a macsó-automata a győzelmeit. Széles László Hlesztakovja mindenesetre továbbra is menekül, immár azért, hogy minél előbb kiszabaduljon váratlan lehetőségei szorításából. Továbbra sem ért semmit, de neki bőven elég, hogy sikerült jól megvágnia a hülye hivatalnokokat. A polgármester pedig ijedtségéből átmenetileg magához térve újból olyan gátlástalanul kasszíroz, ahogy megszokta. A Gogol-féle negyedik és ötödik felvonás a pécsi előadásban nem más, mint egyre abszurdabb és egyre bohózatibb elfajulása és elvadulása annak, ami a polgármester és Hlesztakov között a harmadik felvonás végére kialakult.

Bagossy egyértelműen, a szokásosnál is inkább a polgármester és Hlesztakov kettőse köré rendezte a pécsi előadást. Ez bizonyára azért is történt így, mert erre a két szerepre két különösen jó színész állt rendelkezésére. A többiek valójában csak szekundálnak nekik. Viszonylag szűkre szabott lehetőségeik között leginkább a postamestert játszó Stenczer Bélának és a Bobcsinszkij szerepében izgágáskodó Lipics Zsoltnak sikerült emlékezetes alakot formálnia. Mivel a polgármester feleségének (Füsti Molnár Éva) és lányának (Simon Andrea) már csak akkor jut érdemi szerep, amikor a felgyorsuló előadás az abszurd bohózat felé tolódik el, nekik másra nem nagyon van alkalmuk, mint harsány börleszk-karikatúrákra.

Mikor végül színre lép – mert az újabb hagyomány szerint és a gogoli intenciótól eltérően itt is színre lép – az igazi revizor, az aktatáskás, szürke APEH-hivatalnok, hogy „egyenként" kéresse az urakat –, az ideges és zavarodott polgármester előbb azt kérdi tőle: „Mit akarsz, öcsi?", aztán ugyanolyan gépiesen, ahogy az előbb Hlesztakov működött, elsüti az időközben valahogy kezébe keveredett vadászpuskát. A hatóság embere felbukik, mint egy meglőtt vad. Manapság az ideges ember kezében hamar elsül a fegyver, ha már egyszer ott van. A polgármester valójában nem is attól a kis nyavalyás yuppie-tól jött dühbe, hanem attól, hogy Hlesztakov nála is ügyesebb csalónak bizonyult. Hogy az a tetű túljárt az ő eszén, akinek pedig különben mindenki a tenyeréből eszik. A hirtelen felindulásból – magyarán: idegességből – elkövetett emberölés tipikus esetével van dolgunk, amelyet azért, akár az előzményeit, remélhetőleg sikerül majd megint eltussolni. Ismét működni kezd a betonkeverő és vele az egész mechanizmus, amely gépies folyamatossággal emészti el a valaha bűnöknek nevezett hibáink nyomait.

Ha előbb nem, ekkor mindenképp rádöbbenünk, hogy Bagossy umbuldázó-lavírozó polgármestere közülünk való, annyira, hogy egy kicsit szorítottunk is érte. Ha másért nem, azért, hogy megússza a bajt. Meg azért, mert végül is ő húzta a rövidebbet, ahogy mindennapi csalásainkban is többnyire mi. A Revizor-előadások hagyományától eltérően tehát a néző itt inkább az űzött polgármester, mint az ellenszenvesen nyegle Hlesztakov oldalán áll. Így végül a vadászpuska is a mi kezünkben sül el, de nem csoda: idegesek vagyunk.