„Schubert dalában, Schubert dallamában,

Drága barátom, bizony a halál van.

Édessége azért mondhatatlan édes,

Mert mélységes mély, vad keserűség ez…"

(Orbán Ottó: Mi van Schubert dalában)1

„A költészetet nemcsak a költemények teszik. A verseken kívül talán még sokkal inkább hozzátartozik az ember, aki a versek mögött áll, és a sors, amelyet az ember hordoz vagy amely összezúzza őt" - írja Szerb Antal2 József Attiláról szóló, ma korszerűtlennek tűnő elmélkedése végén. Orbán Ottó esetében nagy kísértést érzünk, hogy egyetértsünk vele. Bodor Béla is érzi ezt a veszélyt, de nem enged a kísértésnek, a költő életében megjelent utolsó verseskötetéről szóló kitűnő írásában elutasítja ezt a szövegimmanens elemzés magasztosan tudományos módszerétől oly idegen vélekedést: „Ez a történet már így vázlatosan elmondva is drámai, tragikus. Az olvasónak nagyon oda kell figyelnie, ha nem szeretné, hogy a történet felülírja Orbán ez idő alatt művelt költészetét."3 Abban persze igaza van Bodornak, hogy nem lenne jó, ha az értelmezést leblokkolná az élettörténet, de nem lenne szerencsés kitiltani sem az értelmezésből. Ugyanis a helyzet rosszabb, mint ahogy Bodor gondolja. Az olvasónak, ha el akar tekinteni ettől a narratívától, akkor éppenséggel tilos odafigyelnie, tilos olvasnia az Orbán-verseket. Ezekben ugyanis - Bodor állításával ellentétben, miszerint e költészetben „nem dominál tematikusan vagy hangulatilag sem a betegség"4 - felépül egy lírai alteregó, egy karakteres beszélő, a betegség és más élettörténeti adalékok beépülnek Orbán Ottó verseibe. Ha ez a sors a költészet részévé válik, ha az életműben létrejön egy figura, akinek alakja rávetül az életrajzi szerző alakjára, akkor már aligha vitatható Szerb Antal megállapítása: a sors maga is szöveggé válik és része lesz az életműnek. Orbán Ottó költészete olyan költészet, mely egy költőszerep megalkotásáért küzd, számot vetve ennek a szerepnek az elbizonytalanodásával. A versekben beszélő költőfigura romantikus rekvizítumok alapján épül fel, ahogy Karinthy írja az Így írtok ti Petőfi-életrajzában, a Költő és a Sorsharag egy anyától születnek. Orbán interjúiban is gyakran elmondta, hogy háborús félárvaságát, gyermekéveit és hosszú, súlyos betegségét költői szempontból szerencsének tekinti: „Az én múltammal az ember könnyen lesz költő vagy író. Milliomos vagyok. A millióim a káprázatosan zaklatott gyermekkorom. Keveset mondok, ha lidércesnek mondom. Ilyen talán nincs is; egy megíratlan Kafka-regény."5

A versek beszélője szintén így, ennek a történetnek megfelelően formálódik meg. Ahogy e recenzió tárgyában, Az éjnek rémjáró szaka című posztumusz kötetében szerepel: „Nevelőim háborús évek, / koponyám sebész bicskája faragta ki." (Dal az egymást váltó nemzedékekről) A lírai én itt elmeséli nekünk keletkezésének történetét, a háború évei csiszolták és a sebész bicskája faragta ki, vagyis választotta le a külvilágról, ezek hozták létre. Mindez olyan erővel rajzolja ki arcélét, hogy önazonosságán már semmi nem változtathat, nem fog rajta az idő. Az idézett vers előző két sorában ez áll: „Fölködlenek az egymást váltó nemzedékek, / de én maradok az, aki -" Ez a „romantikus" szerephelyzet implikálja a lírai megszólalás méltóságának megőrzését és az irodalom küldetésébe vetett hitet. A költészettörténeti korszakkonstrukciók - elsősorban a Kulcsár Szabó Ernőé6 - a nyugatos hagyomány megőrzőjeként és átmentőjeként, érvényes megszólaltatójaként pozicionálják Orbán költészetét, melyben egyszerre van jelen a folytonosság és a nyitás, a „korszakküszöbön túli"-val való párbeszéd lehetősége; Keresztury Tibor7 Orbán Ottóról szóló írásai pedig elfogadják és továbbviszik ezt a képletet. A lírai beszéd méltóságát elbizonytalanító iróniát és a versnyelvnek a köznapi beszéd fordulataival történő dúsítását szokták emlegetni a nyugatos hagyományt megszüntetve megőrző Orbán-líra jellegzetességeként. De az nem hangsúlyozódik sosem, hogy melyik költészet közvetítette Orbánnak, immár eltávolítva, a Nyugat hagyományát, az elbizonytalanított, de elbizonytalanítva fenntartott vallomásosságot és a „közbeszéd malterének"8 versszervező lehetőségeit. Orbán Ottó tudta ezt a legpontosabban. A költészet hatalma című kötetének számos Vas Istvánhoz9 írott verse (mert róla van szó) közül az első így kezdődik: „mindig is gyanakodva méregettük egymást / ő a Weöres-epigonnak kijáró bókokkal becsült / én meg kicsinyesnek tartottam az esztétikáját / nem tudom mikor gondoltam először EZ AZ APÁM / mindenesetre iróniába csomagoltam a megrendülést / hogy ez az én formám ha apát találok épp ilyet".10 Vas lírájának - a költő saját szavával szólva - ómódi modernsége, az emelkedett versbeszéd lehetőségének elbizonytalanított fenntartása, a „határozószók és kötőszavak" tömegéből kiemelkedő nagy erejű költői képek (például a „földalatti nap" az Óda a tegnapi asszonyokhoz című vers végén), a költőiség kerülőúton való visszanyerésének kísérlete az a hatásközpont, amelyből Orbán Ottó lírája kiindul. Akárcsak - persze jelentős hangsúlyeltolódásokkal - Várady Szabolcs, Kántor Péter, Rakovszky Zsuzsa és bizonyos fokig Petri György költészete, a fiatalok közül pedig Tóth Krisztináé.11 Orbán egy írásában, a Vas Istvánról valaha írt egyik legokosabb tanulmányban hosszan beszél arról, hogyan „tanult meg" Vas „Berzsenyiül, Vörösmartyul, Aranyul". „Útravalóul nemigen volt milyen nyelvet kapniuk. A fővárosi középosztály otthonaiban többnyire német nyelvet kevernek a magyarhoz, az emancipáltak gőgjét a kirekesztettek riadtságához… Itt keresni hagyományt, nyelvet?"12 - írja Orbán Vasról.13 Később ez a nyelv megszületett, Vas megtanult „Aranyul" és hű maradt a „kevert beszédhez" is, amit otthonról hozott. Orbán számos ars poeticájának egyikében így fogalmazza meg e kétféle hagyományhoz fűződő, Vastól örökölt hűségét: „Így lettem én a rönk meg a szél, / röghöz kötött világcsavargó; / én ejtem a szót, de valaki más beszél, / Mária siralma s a körúti argó…"14

Egy jó eséllyel végletesen egyszerűsítő, ám esetünkben szemléletes dichotómia segíthet leírni Vas - és rajta keresztül Orbán - kötődését a magyar költészeti hagyomány két meghatározó mesteréhez. Arany képszegény, a „költőiséget" a vers nyelvtanában megteremtő és Vörösmarty nagyerejű képekben tobzódó költészete közül Vasé inkább Aranyhoz kötődött. Orbán költészete azonban - és a kései versekben egyre inkább - Vörösmarty felé közelített. Talán ebből a perspektívából értelmezhető a Ginsberg-hatás is. A beat-nemzedék költőitől is egyszerre tanulta el a „tiszteletlenséget" és a Whitmantől örökölt pátoszt, amit Whitman a romantikától „szerzett be". Bodor Béla szerint az én határai néha kitágulnak mindkettejük verseiben, a beszélő közel kerül a „lét szívveréséhez": „Azért tartom fontosnak felidézni ezt a hagyományt… (a beat-nemzedékét - V. GY.), mert fontos vonása, hogy a költemény narrátorának, illetve a költő alakjának nagysága és minősége definiálhatatlan. A beatirodalom szövegeinek a beszélője egyfelől hangsúlyozottan csak egy srác…, aki eksztázisban hadarja a magáét, de ez a beszélő gyakran hatalmasra növesztett, omnipotens alak, aki éppen a beszédének meg nem gondoltsága révén mondja ki a feltételezett abszolút igazságokat…"15 - és ez nyilván nem független a dikció „eksztatikus" pátoszától.

Orbán Ottó posztumusz kötetében azonban - megkockáztatom - egyszerűbbé válik ez a képlet, irónia és pátosz, a szerephelyzet bizonytalansága és fenntartása, a képgazdagság, a hangsúlyozott, nyugatos költőiség és az alulstilizált versbeszéd együttes jelenlétének szimmetriája megbomlik. Félfordulat ez a kötet Orbán pályáján, ahogyan Petri utolsó verseskötete is félfordulat volt16 az ő költészetében. A kötet két részből épül fel, egy 15 versből álló dalciklusból, amelyek közül 14 két strófából álló, keresztrímes vers, míg az utolsó mindössze egy strófából áll, a második rész pedig a hátramaradt, ciklussá már nem rendeződő verseket tartalmazza. A „dalok" már a legvégső kérdésekre hajlandóak csak felelni, beszédük igen, igen, nem, nem, mert minden egyéb a gonosztól való. Ezt a gesztust erősíti fel a fekete-fehér tipográfia. A halállal szembenézve a Költő rálát saját sorsára, többé már nem kérdés számára a szerephelyzet legitimitása, a halál közelsége teremti meg a formátumos költői megszólalás lehetőségét. Itt már nem zavarhat a kisszerű korszak, bátran előkerülhetnek a régi, egykor még problémásnak tűnő toposzok. Ugyanis a Költő a pusztulással viaskodik, ahogyan minden költő teszi azóta, hogy Or-pheusz, a Múzsák tanítványa elindult Apollóntól kapott lantjával az Alvilágba kedveséért. A Költői megszólalás legitimitását többé senki nem vitathatja el. Egy tragédia kellős közepén vagyunk, Hamlet királyfi szavai adják a kötet mottóját. A tragédia pedig a fiatal Lukács György szerint mereven különbözik az élettől: „Az élet a chiaroscuro anarchiája. Minden folyik és minden egymásba folyik, gátak nélkül, tisztátalan keveredéssel."17 A tragédia hősének viszont megadatik, hogy a dolgok végső egyszerűségükben, letisztultan álljanak előtte. Ezért ebből a lírából eltűnik az irónia, nincs többé szükség rá, ide nem tarthat Orbánnal kedves Ginsbergjének mániás bőbeszédűsége és immár méltatlan trágársága, Vas kopottasan csillogó pátosza, de Arany higgadtsága sem, és a „dal" műfaji indexe ellenére Heine sem idéződik fel, akinek az irónia és a szentimentalizmus modális lehetőségeit egymásba csúsztató költészete szintén meghatározóan fontos volt - eddig - Orbán Ottó számára. Ezek a versek annyiban dalok, hogy egyszerű, átlátható rím- és strófaszerkezetük van, valamint közismert toposzrendszerük, ám a heinei Lied könnyedségéhez semmi közük. Az iróniának és a köznapi beszédfordulatok versbeépítésének egyetlen nyomát sikerült felfedeznem a kötetben: az ötödik vers címe Dal a kockázatról és mellékhatásról, de itt ez is megemelődik, átesztétizálódik, a kockázat szó visszanyeri eredeti súlyát a versben. Most már ugyanis későre jár, ez az éjnek rémjáró szaka, ide, az alvilág kapujába csak a dán királyfi és a kései, a megbomlott elméjű Vörösmarty követheti a lantost.18 A megtalált, régen kidolgozott költői szerephelyzet, amellyel most már problémátlanul azonosulhat, a halállal küzdő költőé, lehetővé teszi számára, hogy úgy írjon, „ahogy a régi nagyok csinálták". Margócsy István írja Orbán Ottóról, hogy „ő ugyanazt akarja megírni, más témákkal, más személyiséggel, más körülmények között, amit a régi-új nagyok már megteremtettek".19 Most pedig mindez megadatott neki.

A kötet verseinek szintén Vörösmartyra (Zalán futása, az Éj monológja a Csongor és Tündéből, a tavasz mint ál-megújulás Orbán által is megidézett képe az Előszóból) emlékeztető, ciklikus időfelfogása pedig problémátlan kapcsolódást tesz lehetővé a régi nagyokhoz. Hisz mindig ugyanaz a helyzet, tanítja a Dal az egymást váltó nemzedékekről, a Dal a korszak jövőképéről vagy a Dal a zöld levélről című vers is. Semmi által sem megy a világ elébb: „És nem lesz új világ, sem még egy esély, sem jobbik változat. / Az agyakban buján tenyészik a mérges eszme. / Reményünk semmi. Köznép, hóhér, áldozat / Fejest bucskázik a mésztől sistergő verembe." És ha mindig „ott rohadunk a régi körben", ahogy Orbán egyik legcsodálatosabb versében írja (A magyar népdalhoz20), ha a személyes halál és a kozmikus apokalipszis mindig kéz a kézben járnak, mint Vörösmartynál, akkor a költő szerepének, a pusztulást kétségbeesetten regisztráló dalnok pozíciójának állandóságát sem veszélyezteti semmi.

Ez a félfordulat persze nem hirtelen ment végbe,21 talán a Hallod-e te sötét árnyék című kötettel kezdődött. A betegségnek abban a fázisában, amikor már nem lehetett nem tudomást venni a halálról, ahogy ezt a halált szólító, kötetcímmé emelt verscím is jelzi. A betegség, akárcsak a háborús félárvaság, az intézeti gyerekkor segít egy stabil szerephelyzetű lírai alteregó megkonstruálásában.22 A kötet első versének címe, az Utószó és a mottó - „Midőn ezt írtam, lyukas volt az ég" - Vörösmartyt idézik. Ha a lírai alteregó történetét, regényét akarjuk kiolvasni a verseskötetekből, akkor - elfogadva az emberéletnek mint egy nap szakainak metaforáját - vehetjük úgy, hogy a második vers, a már idézett Hatvanadik évére felütése - „Alkonyodik, sokasodnak az árnyak" - a kiindulópontja annak a magátólértetődő költői megszólalást biztosító pályaszakasznak, amelynek kiteljesedése Az éjnek rémjáró szaka. A történet utolsó szakasza ez, alkonyattól éjfélig. De itt, alkonyatkor a vörösmartys pátoszt még „ellenpontozza" az „álfrivolitás", ahogy Réz Pál mondja, a reprezentatív dalnok-előd, Orpheusz alaposan megkapja a magáét a kötetben (Orpheusz mérsékelt sikerű turnéja az Alvilágban című vers). Bónus Tibor megállapítja, hogy Orbán verseiben „az alakmegidézés általában a beszédhelyzet radikális átírásával valósul meg",23 a távolodás a szerephelyzet kibillenését és nosztalgiáját jelzi. Ez a távolságtartás is megszűnik ebben az utolsó kötetben, Vörösmarty mellett utalásokat találunk a kései Babitsra és József Attilára anélkül, hogy a lírai alany distanciát teremtene az ő megszólalása és e költőké között.24 Hozzá, Orbán Ottóhoz, úgy tűnik, éppen most lettek „hűek" a szavak. Ez a gondolat amúgy sem idegen Orbán értékszembesítő verseitől, melyekben nem rendeződnek el bipolárisan az értékek, nem minden rossz, ami az öregséghez tartozik, és nem minden jó, ami a fiatalsághoz. Az átlátás, a reflexió képessége az öregségé. A szó, a megnevezés, vagyis a költészet az ő birtoka. „Későn lett szavam rád, / levegős szabadság, / amikor már rég nem vagy"- írja a költészete egyik csúcsaként számontartható, Melyben Balassi módján fohászkodik25 című versében, az Egy katonaének parafrázisában.26 A vers megszólítottja folyamatosan változik, a második versszakban az ifjúságot szólítja a lírai én: „Ifjúság, mi lehet / e széles föld felett / szebb dolog az ép testnél", majd a szabadságot a már idézett sorokban, végül visszamenőleg azonosítja ezeket egymással és Istennel a záró, összefoglaló versszakban: „Egy rossz kempingszékben / ülve, mint az égben / görgő felhőgomolyban / így beszéltem ahhoz, / ki télre nyarat hoz / s nem tudni, ha van, hol van / mégis ott van minden / sziromban és színben / s minden halvány mosolyban". A versszak27 a Hajnali részegségre alludál („de pattanó szívem feszítve húrnak / dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan"). Kosztolányi verse szembeállítja a világot Teremtőjével, az égi bált a földi tévelygéssel,28 Orbáné viszont, éppen ellenkezőleg, egyfajta panteisztikus lelkesültséggel azonosítja Őt az ifjúsággal és a szabadsággal, felismeri „minden sziromban és színben / s minden halvány mosolyban". Mintha a „mégis" Orbán Ottó versében Kosztolányival feleselne. Igaz, hogy nem tudja senki, hol van, mégis ott van mindenben, amitől a Hajnali részegség beszélője el akar fordulni, a teremtett világban. Így az első sorok („Isten szabad ege, / madarak serege, / széljárta tág fényesség") is olvashatóak felsorolás helyett megszólításként, a mindenben jelenlévő Isten megszólításaként, és a verset tekinthetjük himnusznak. Az öregkor adta lehetőség, a megfogalmazás lehetősége engedi meg, hogy a kezdetben rab lírai én, aki a madarak szabad röptét csak szemével tudja kísérni, akinek attribútumai tehát éppen ellentétesek az ég attribútumaival (hiszen az „tág és szabad", míg a beszélő mozdulni sem képes lakása erkélyéről), az égbe szállhasson, hogy átláthassa mindazt, ami a világban isteni („tedd meg hát, hogy híved, / fölfoghassam műved / határtalan határát"). Az ég és az erkély „helyszínei" végül összemosódnak: „Egy rossz kempingszékben / ülve mint az égben / görgő felhőgomolyban…" A megfogalmazás, a költészet, az öregség adománya végül eljuttat a kegyelemhez. Ezt a bonyolult, értékszembesítést alkalmazza ennek a kötetnek az utolsó verse, A rejtőző rokon is, bár a verstől várható kegyelem reménye nélkül: „Ez lett volna az ára a kései megvilágosodásnak? / Versről és világról egyre többet sejtek. / De a pünkösdi professzornak fügét mutat a másnap, / s bombát robbantanak testünkben a terrorista sejtek." Itt a költészetre, a megfogalmazásra képtelen fiatalság ígéri csak a megváltás lehetőségét: „Megutáltam fiatalságom eszméletlenül pazarló verselését; / mennyi szétpattanó buborék, hány nekifutás, hány pofáraesés! / De milyen igaz és mardosó éhség, / és a szabadság milyen kevés! // Legyél te a mesterem, titokban bennem rejtőző rokon, / velőt rázóan szemtelen kamasz, vezess te, / ahogy Vergilius vezette Dantét át a poklokon, / míg vértől és parázstól vöröslött az este!"

Babitson és József Attilán kívül felidézi a kötet az Énekek énekét, éspedig a dalciklus utáni versek közül az első, a Zsoltár című. Dávid király - a zsoltárok hagyomány szerinti szerzője - aligha kellett, hogy megküzdjön a költői szerep problémáival, nem volt kérdés számára, kihez és miről szólhat a költészet. A földi szerelemben pedig az Énekek éneke - egy bizonyos értelmezési hagyomány szerint - az égit is megénekli, így ez a vers is („Mert nem utálatos teelőtted a testnek semmilyen öröme sem, / Mert a test öröme a léleké is a közös ágyon"), ezért az öregkori szerelemről szóló, a kedvest szólító költemény végül szintén „himnusszá" magasztosulhat. A Vejnemöjnen, Kosztolányi című vers is a Költő szerephelyzetének megtalálását ünnepli, ahonnan a költészet értéke és ereje nem kérdőjelezhető meg, ahonnan még a halállal is szembeszegezhető: „Kosztolányi, Vejnemöjnen, / Két vajákos a maga korában. / Hadd változtassam a könnyem / Gyémánttá a föld porában! / Minden jó percünk talált kincs, / Az élet egésze fénylik mindben - / Hadd szajkózzam, hogy halál nincs, / Míg legyőzzük a verseinkben!"

A kötetben, s gyakran egy-egy versen belül, keveredik az én-beszéd a megszólítással és az önmegszólítással, mindezek pedig a többes szám első személyű beszéddel. „Hova lett, mondd, a Balaton-parti nyár, a téboly?" - kezdődik Villont, Vogelweidét és talán Orbán Vogelweide-parafrázisát (Vogelweide dallamára)29 idézve a Dal az idő felemelt ujjáról a megszólítottat, az olvasót olyan sorstársként tételezve, aki tudja, mi történt a vers által felidézett időben, és aki maga is érzékeli az elmúlt idő visszahozhatatlanságát.: „Aszály jön ezután, örök aszály, / Mutatja az idő fölemelt ujja. / Amott kerekedik egy szél járta száj, / És gyertyánkat elfújja." Az eleve közösséget feltételező megszólítás átvált többes szám első személybe, az történik a többiekkel is, ami a beszélővel. A Dal a mindennapos vereségről épp fordítva jár el. Többes szám első személyben kezdődik a vers, de a második sorban már nem eldönthető, hogy egyes vagy többes szám első személyű beszédet, megszólítást vagy önmegszólítást hallunk: „Mindennapos vereségünk a test, e / Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, / Ha beborít a világvégi este, Melyből vérivó denevérek víjjogása éled…" A sor egyszerre olvasható én-beszédként vagy megszólításként („beborít a világvégi este" - engem / Téged) és önmegszólításként, az én-beszéd lehetőségét az idézett első sor, az (ön)megszólításét a vers zárósorai erősítik: „Hogy eddig bármi volt is, többé már soha / Nem lesz más napszakod, csak éjszakád." A Dal a kockázatról és mellékhatásról az egész versen keresztül keveri a megszólító és a többes szám első személyű beszédet, az önmegszólítás egyúttal a mi szólításunk is. A beszélő tükörként funkcionál, és jelzi, hogy az ő útja minden testnek útja.

A ciklus utolsó előtti versében Istent szólítja a lírai alany: „Hallod-e, te Öregember? / Ez volna a te teremtett világod? Ez a sötét kozmosz, teli rejtelemmel, / Hol szupernovákkal gyújtasz világot?" A második versszakban a megszólítás átvált egyes szám harmadik személybe, s nemcsak a megszólított léte válik kérdésessé, hanem részvéte is: „ A mítosz a két lábon járó majomember álma. / A légtérben nem szállnak angyalok. / Isten van vagy nincs. Küszködve, meg-megállva / Tartok a sír felé gyalog." Isten van vagy nincs, de megszólítása szükséges, láttuk, ez teszi lehetővé a költői megszólalást. A Költő csak úgy írhat, mintha volna. A versek tehát a létező vagy nemlétező Isten megszólításai, és ezek lehetnek a lépések a sír felé vezető gyalogúton. Az utolsó lépések - Isten utolsó szólításai - pedig e kötet versei volnának, így olvasva a szöveg kötetértelmezővé válik. Ezek a versek onnét merítik pátoszukat, hogy a halállal viaskodva a mélységből kiáltanak ahhoz, aki van vagy nincs. Innen logikusan következik a ciklus utolsó, csak egy versszakból álló verse, immár fekete alapon, fehér betűkkel, valóban a mélységből, a Dal a semmiről. Ez már a megszólalás legvégső redukcióját és pátoszát hordozza, a sötétség toposzának négy alakváltozatát (sötét, vak, kilátástalan, nem látni semmit) variálja, a vége: „Vak Kilátástalan Sötét Sötét Sötét".

A kis kötet nem egyenletesen magas színvonalú, bár Orbán hatalmas versek írására készült, eldobva az irónia mankóját. De van benne pár felejthetetlen darab, mint a Dal a szélhámos reményről, a Dal a test fáradtságáról, a Dal a teremtett világról, a Zsoltár és A rejtőző rokon. Réz Pál írja a kötet hátsó borítóján, hogy amikor eljutott hozzá Orbán halálhíre, végigolvasta újra a dalciklust. Feltűnt neki, hogy „az első dal így végződik: »Jeges lepedőjén szeretkezni hív a két fekete nővér, Szívhalál és Agyhalál.« Szívhalál vitte el, egyetlen perc alatt" - zárja írását. Hát igen, a Költő sose lódít. És úgy hal meg, ahogy ama régi nagyok, George Gordon Byron vagy Petőfi Sándor. Vagyis végül mégis Szerb Antalnak lett igaza. A sors, amelyet a költő hordozott, és amely végül összezúzta őt, végérvényesen az életmű részévé vált. Így talán a recenzensnek is megengedett némi pátosz, hogy Orbán mestere, Vas István kissé erőszakosan felhasznált versével búcsúzzon a költőtől, hiszen ez eredetileg egy szerelmesvers, a magyar irodalom egyik legszebb és legkevésbé ismert szerelmesverse. Az olvasó pedig ne felejtse el olvasás közben azt, amit Orbán kis kötetéből tanultunk, hogy a megszólítás őt is magába foglalja, hogy ez az út minden testnek útja:

„Símulj, símulj a hajnali sugárhoz,

Mely behatol a lázas kórterembe.

A betegséggel soha se barátkozz!

Ugy nézz rá, ahogy szoktál, szem a szembe,

Mielőtt minden átalakul köddé.

Csak itt és egyszer! Soha, soha többé."30

 1

In: Orbán Ottó: Lakik a házunkban egy költő, Magvető, Budapest, 1999. 51. o.

2

Szerb Antal: „József Attila", in: uő.: A varázsló eltöri pálcáját, Magvető, Budapest, 1978. 194-203. o.

3

Bodor Béla: „A másként-lét kezdete", in: Holmi, 2002/10, 1356. o. (a továbbiakban: Bodor)

4

Bodor, 1356. o.

5

Orbán Ottó: „Interjú", in: Holmi, 2002/10, 1243-1247. o.

6

Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991, Argumentum, Budapest, 1993. 137-139. o.

7

Keresztury Tibor: „Fekete fáklyafény (Orbán Ottó: A keljfeljancsi jegyese)" és „Csákány és buborék (Orbán Ottó: Hallod-e te sötét árnyék)", in: uő.: Kételyek kora, Magvető, Budapest, 2002. 107-112 és 112-113. o. (a továbbiakban: Keresztury)

8

Vö. Vas István: „Határozószók és kötőszavak", in: uő.: A kimondhatatlan, Szépirodalmi, Budapest, 1972. 237-238. o. (a továbbiakban: Vas)

9

A Vas és Orbán kapcsolatát tárgyaló passzusok atyai barátom, Arató László nagyszerű ötletét használják fel, amelyet beszélgetéseink folyamán jóval alaposabban és meggyőzőbben fejtett ki, mint én a fönti sorokban.

10

Orbán Ottó: „rokonok", in: uő.: A költészet hatalma, Kortárs, Budapest, 1994. 71. o. (a továbbiakban: A költészet)

11

Tóth Krisztina Az árnyékember című kötetének verseit Keresztury Tibor szintén - akárcsak Orbán líráját - a nyugatos hagyomány megújításaként értelmezi. Keresztury Tibor: „A dolgok színe és visszája (Tóth Krisztina: Az árnyékember)", in: uő.: 250-252. o.

12

Orbán Ottó: „Vas István: Boccherini sírja", in: Óda az észhez. In memoriam Vas István, Nap, Budapest, 1999. 157-167.o.

13

Vö. Vas önvallomásával a Levél a szabadságról című versben: „Itt a lakosság rossz, cinikus, s a beszéde kevert, / itt a magyar szó nem száll tisztán torz, kitekert. / Álelegencia illeg az utcán, pompa, hamis, / Ó, hogy utálom, bárha hazámul vállalom is." Vas, 5-7. o.

14

Orbán Ottó: „Hatvanadik évére", in: uő.: Hallod-e te sötét árnyék, Magvető, Budapest, 1996. 6. o.

15

Bodor, 1360. o.

16

Ld. ehhez Keresztesi József: „Hibát hibára (Petri György kései költészete és a hiba poétikája)", in: Jelenkor, 2001/1, 74-81. o.

17

Lukács György: „A tragédia metafizikája", in: uő.: A lélek és a formák, Napvilág, Budapest, 1997. 201-231. o.

18

Az utolsó kötet fogadtatásában máris látens vita alakult ki Réz Pál és Dérczy Péter között. Dérczy szerint „a versbeszéd az egész kötetben mesterien egyszerű. Persze Orbán Ottótól nem meglepő ez, hiszen költői nyelve, beszédmódja már a hetvenes évek eleje óta a hétköznapi beszéd elemeire épült (…) alig él látványos költői eszközökkel, s még e lecsupaszított nyelvet és jelentést is finom iróniával és öniróniával, nyelvi humorral jeleníti meg." (Dérczy Péter: „Ne hagyd", in: Élet és Irodalom, 2003. február 7., 24. o.) Dérczy tehát folyamatosnak látja a költői pályát. Réz Pál a kötet hátlapján így ír: „azt mondtam, hogy olyan vörösmartys verseket ír mostanában, mármint az öreg Vörösmartyhoz visszanyúló verseket, csak frivolitással, álfrivolitással ellenpontozva." A későbbiekben azonban frivolitásról már szó sincs: „Aztán márciusban elküldte Az éjnek rémjáró szakát, Arany-Hamlet mottóval ugyan, de belerejtve egy utalást az Előszóra: »fűfrizurás tavasz«. Nagy vers, gondoltam, nagy, kétségbeesett és tökéletesre megmunkált búcsúvers." A ciklus első verse pedig „dal a szenvedésről, dal a halálról, ahogy a régi nagyok csinálták!". Ezek a dalok A vén cigányra emlékezetően képgazdagok. Az én olvasatom, amint ez írásomból is kiderül, inkább a Réz Páléhoz áll közelebb.

19

A Hallod-e te sötét árnyék című kötet hátsó borítóján szerepel ez a kritikarészlet.

20

Orbán Ottó: „A magyar népdalhoz", in: A költészet, 121-122. o.

21

Ahogy Petri költészetében sem, amint erre Keresztesi József idézett cikke figyelmeztet. A különbség ugyanakkor az, hogy Orbán inkább „közvetítő", semmint forradalmár volt, költészetét nem a hiba poétikája határozta meg, így utolsó pályaszakasza sem az előző, általa kidolgozott poétika megtagadása, mint ahogy ezt Petri esetében Keresztesi meggyőzően kimutatja, hanem bizonyos, már eddig is meglévő elemek egyeduralkodóvá válása, mások eltűnése a versekből.

22

Az eltérő műnemek ellenére, amelyekben alkotnak, van valami közös Kertész Imre és Orbán Ottó művészetfelfogása között. Gács Anna ír arról, hogy Kertész életműve egyfajta - legalább részleges - írói autoritás lehetőségének helyreállításával kísérletezik, miután konstatálja az eleve adott írói szerephelyzet érvénytelenedését. (Gács Anna: „Mit számít, ki motyog", in: Jelenkor, 2002. 12, 1280-1296. o., illetve uő.: Miért nem elég nekünk a könyv, Kijárat, Budapest, 2002. 109-144. o.) Kertész önértelmezése emlékeztethet minket Orbán Ottó itt elemzett költői stratégiáira: „És mégiscsak úgy áll a helyzet, hogy a művészetnek a ma oly gyakran kárhoztatott stílustalansága - elegendő, ha itt a »posztmodern« kifejezésre utalok - azonnal eltűnik, megváltozik, amint a művészet valamiféle hátteret talál magának…, egy mítoszt, egy vallást stb. Csupán ha akad egy arkhimédészi pontja, akkor teremt stílust a művész. Ezért vallom, mint regényíró: Auschwitz az én számomra kegyelem." (Kertész Imre: „Az Auschwitzban rejlő kegyelem. Adalbert Reif beszélgetése Kertész Imrével", in: uő.: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt, Magvető, Budapest, 1998. 75. o.)

23

Bónus Tibor: „»én ejtem a szót, de valaki más beszél«(?) (Imitatív formációk Orbán Ottó költészetében)", in: uő.: Diszkurzusok összjátéka, Balassi, Budapest, 2001. 104-114. o.

24

József Attila kései létösszegző verseire, különösen a Talán eltűnök hirtelen utolsó sorainak érték- és időszembesítő oppozíciójára ismerhetünk rá a Dal a megrendült eszményekről című versben: „Repülni tudsz! hitegetett a szikrázó magasság, / És most a föld nyüvei zabálnak föl itt lent." A Jónás imájának utolsó sorait idézi A múzsa csókja: „ A fogam vacog, az ajkam remeg / Hajnali fél ötkor fölébredek - / Egy verssor libeg a nyelvemen, / Amit ki tudja, ki sugallt nekem, / és amin ronthatok, javíthatok / Amíg élek s meg nem halok."

25

Ezért lehet, hogy „Isten szabad ege, / madarak serege, / széljárta tág fényesség - / legfényesebb nekem (kiem. tőlem - V. Gy.) / aki nagy betegen / az erkélyről nézek szét / röptében bemérve / S szememmel kísérve / egy-egy csapongó fecskét…"

26

„így beszéltem ahhoz, / ki télre nyarat hoz, / s nem tudni, ha van, hol van"

27

„Egyszerre szóltam, hát te mit kerestél / ezen a földön, míly kopott regéket, / miféle ringyók rabságába estél, / mily kézirat volt fontosabb tenéked, / hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél / és annyi rest éj, / s csak most tűnik szemedbe ez az estély?"

28

Orbán Ottó: „Melyben Balassi módján fohászkodik", in: A költészet, 12-13. o.

29

Orbán Ottó: „Vogelweide dallamára", in: A költészet, 8-9. o.

30