Azzal az irodalomtörténeti közhellyel szemben, amely szerint Jókai mindmáig a legolvasottabb klasszikusunk, persze, számtalan érvet sorakoztathatunk fel. Az azonban mégiscsak kétségbevonhatatlan tény, hogy számos Jókai-kortárshoz képest (például a kor véleményformáló kritikusai által igen nagyra tartott Kemény Zsigmondhoz képest) a Jókai-regény igenis része maradt az olvasás piacának (erről például a kiadások győzhetnek meg leginkább). Amennyiben csak részben is megállja a helyét az a feltételezés, amely szerint a magyar regényolvasási gyakorlatot alapvetően Jókai-művek olvasása alakította ki, akkor azok a kutatások – mint az alább recenzálandó Szilasi-mű maga –, amelyek a Jókai-korpusz befogadástörténetét vizsgálják, egyben a magyar irodalmi tudat alakulásának történetével is szembesülnek. Mert az a kérdés, hogy a korabeli nagyhatalmú kritikusok rosszallása ellenére a Jókai-életmű hogyan lett mégis a XIX. századi regényhagyo-mány szinte kizárólagos reprezentálójává, nem egyszerűen történeti kérdés, hanem bizony a szinkron irodalomértés (-érzékelés) anatómiájára is rávilágíthat.

Szilasi László régóta várt Jókai-könyve (magam egyetemistaként például „szamizdatban" terjedő kéziratos változatot ismertem meg előbb, amely igen nagy kultikus tiszteletnek örvendett akkoriban) arra vállalkozik, hogy azokat a lehetséges befogadói módokat katalogizálja, amelyek alapjaiban írják elő Jókai-olvasásunkat. Szilasi könyve a Jókai-korpuszt a befogadás függvényében vizsgálja, ezzel állítván egyben azt is, hogy csak a befogadásban jön létre újra és újra a Jókai-életmű: „…egy Jókai nincs. Jókaik vannak, különböző olvasók különböző fejében, különböző olvasatok tükrében…" (242. o.) Mégis a könyv érdekessége és tétje az, hogy ezek a különböző olvasatok miképpen, milyen elméleti segédegyenesek mentén konvergálnak ha nem is egy felé, de legalább is néhány befogadói alapmodell felé.

A könyv szerkezete már önmagában is a befogadásra, az olvasásra koncentráló figyelem metaforájaként olvasható, hiszen egy-egy elméleti jellegű fejezetet, amely mindig a recepciót (tehát egy-egy olvasásmódot) vagy az önmagát olvasó Jókait olvasva von le bizonyos tanulságokat, az adott elméletet gyakorlatban is alkalmazó fejezet követ. Így az olvasó nem pusztán doktrinérnek minősíthető elmélettel szembesülhet, hanem annak lehetséges alkalmazásaira is kaphat példát.

Az első komolyabb módszertani kérdés itt merülhet fel a recenzensben, ugyanis míg az elméleti fejezet a Jókai-recepció értelmezéséből von el (szintetizál?) bizonyos olvasási mátrixot, addig az értelmező fejezet már e mátrix jelenkori alkalmazásával hoz létre egy olyan olvasatot, amely viszont – látványosan felvállalva! – nem-történeti olvasatként artikulálódik. Ugyanakkor latens módon mintha azt állítaná – immár nem a szerző, hanem a könyv maga –, hogy legalábbis történetileg is legitimálható ez az alapvetően nem-történeti értelmezés. Mert hát nem látom bizonyítottnak, hogy egy korabeli olvasó románcos olvasatában úgy néz-e ki a Szegény gazdagok, ahogyan azt Szilasi interpretációja létrehozta. Persze igazságtalan vagyok, hiszen ezt a szerző nem is állítja, csupán felkínál egy a maga teljességében sosem volt, ám az elméleti fejezet következetes alkalmazásával létrehozható értelmezését egy-egy (persze jól kiválasztott) Jókai-regénynek. Ennek két (egy jóindulatú és egy rossz indulatú) értelmezését tudom elképzelni a továbbiakban: 1. (jóindulatú): Szilasi ezzel az ugyan vitatható, ám igen érdekes és hatásos módszerével arra figyelmeztet, hogy bizony a Jókai-regény ma is igen sokszínűen olvasható, és erre az olvasásra buzdít; 2. (rossz indulatú) Szilasi alapvetően megsérti az általa is követendőnek tartott történeti-poétikai módszert, hiszen megnyugtató dokumentációval nem bizonyítható, sosem volt értelmezés kreálásával egoisztikus és így „hamis" Jókai-olvasatokat hoz létre. (A recenzens inkább az első értelmezés mellett tenné le a voksát.)

A fenti módszertani probléma leglátványosabban a kultikus Jókai-értelmezéssel kapcsolatban merül fel. A könyv első elméleti fejezete ugyanis Jókai (részben: ön-) kultuszának szerkezetével szembesíti az olvasót. Azért nem a Jókai-kultusz történetéről beszélek, mert nem kialakulásában, hanem – a szakirodalmi leszűkítés miatt csupán a diakrón recepciót vizsgálva – működésében, hatásában foglalkozik Jókai kultuszával a könyv. Persze ehhez is férhet némi vajon, hiszen a 20. oldal 2. lábjegyzetének pragmatikusan érthető önkorlátozása („>Jókai-szakirodalom< alatt jelen dolgozatban a Jókairól szóló összefoglaló, monografikus, illetve gyűjteményes munkákat értem, az egyes művek, részproblémák szakirodalmával nem foglalkozom.") egyben azt is jelenti, hogy Jókai olvasásának csupán egy bizonyos (időbeli, műfajbeli stb.) módusával foglalkozik a szerző, ám kijelentései megtételekor mintha megfeledkeznék ezen önkorlátozásról, és azt sugallná, hogy itt a teljes és mindenkori Jókai-értésről van szó. (Vö.: 28. old. utolsó bekezdésével!) Mert talán mégis érdemes lett volna megvizsgálni Jókai kultuszának alakulástörténetét, tanulságos lehetett volna összevetni például Petőfi kultuszának szótárával stb.

De mindez jól van így, hiszen így is elég érdekes és meggondolkodtató anyaggal szembesíti olvasóját a monográfia: van mit tanulni bőven. Úgy tűnik, mintha Jókai kultusza mindvégig leginkább a személyének és – a rettentő nagyságú életmű okán – emberfeletti képességeinek középpontba állításával kapcsolatban az élettörténet és a jellem megkonstruálására fókuszálódna. (Jókai önleírásával kapcsolatban Porkoláb Tibor végzett igen kiváló kutatómunkát a közelmúltban.) Ez a kultusztörténet Dávidházi Péter által definiált hármas funkcióját (nyelvhasználat, beállítódás, szokásrend) tökéletesen lefedni látszik, vagyis leginkább valóban a recepció szerzőhöz, komplett életműhöz való viszonyulásában érhető tetten. Mert ugyan igaznak tűnik, hogy „a szűkebb értelemben vett filológia mellett az irodalomtörténet is igen erősen kultikus tulajdonságokat mutat, s a Jókai-kultusz tekintetében atavisztikus módon őrzi a kultikus nyelvet – a magát (teljes egészében) tudományosnak elgondoló nyelv zárványaként." (28. o.), és ebből következően „a Szentírásnak kijáró tisztelettel számolgatják az életmű alkotóelemeit" (38. o.), ám az biztos, hogy mindez csupán meta szinten képes realizálódni. Pontosabban: az alapjaiban kultikus Jókai-recepció nem az egyes szövegek olvasásában tud leghatásosabban megnyilvánulni, hiszen végső soron nincs is szüksége a Jókai-szöveg interpretáló olvasására, hanem abban ahogyan például a Jókai-kánon (nagy ciklus: ld. a Sejtések című fejezetet!) megkonstruálását elvégzi a kritika, illetve abban a folytonos értékelési kényszerben, amelynek két retorikai variánsa uralkodik a laudatio és a vituperatio: „A féktelen laudatión és a más normákon alapuló, szükségszerűen a vituperatióra építő nyelvek alkotják tehát mai Jókai-értésünk alapvonalait: a selyemgubó és a „bonczoló kés szövetsége létrejött." (46. o.) Az azonban bizonyos, hogy mindkét viszony csupán meta viszony lehet, a szövegek nem tárgyai, csupán apropói a dicséretnek és a gáncsnak egyaránt.

Ehhez képest Szilasi Hétköznapok-értelmezése, amely a maga nemében igen kiváló, azt implikálja, hogy az előző fejezetben felvázolt kultikus Jókai-kép nyelvtanából és lexikájából egy efféle értelmezői nyelv következik. Szilasi ugyanis a szöveget egy olyan nem a Jókai-kultuszban létrejövő szövegértelmezői eljárás segítségével veszi górcső alá, amely bármely szöveghez hozzárendelhető (persze az eredményessége ezeknek az értelmezéseknek kétes), tudniillik az alexandriai Biblia-értelemzés hagyományát alkalmazza. Ennek alapján persze megtalálja a szöveg adekvát litterális, morális, szimbolikus és anagogikus jelentésszintjeit, ám legalább ilyen hatékonysággal használható a módszer mondjuk Kemény Zsigmond Férj és nő című regényével kapcsolatban is. Ez még nem lenne baj, de az kétséges vagy legalább is problematikus, hogy az effajta olvasást mennyiben befolyásolják a befogadó kultikus kódjai és mennyiben az adott szöveg poétikai kódjai: „Jókait egyébként sem nagyon lehet úgy olvasni, hogy a jelölők ne mutatnának újabb, valamiképp, tudniillik hagyományosan szent jelölőkre. A szereplők és helyszínek (beszélő nevek) folyamatosan bibliai, mitikus vagy klasszikus irodalmi attribútumokkal vannak felszerelve." (67. o.) Amikor Szilasi a szövegben a jelölők játékáról beszél, akkor latens módon állítja a szakrális olvashatóság poétikai determináltságát is, ami azonban egészen másfajta Jókai-értést hív elő, mint amire Szilasi könyve vállalkozik.

Szilasi László Jókai-könyvének kétségkívül legnagyobb irodalomtörténeti újdonsága a Sejtések című fejezetben olvasható. Itt Szilasi előszámlálja azokat a – hol vádként, hol dicséretként – elhangzó közhelyeket, amelyek a Jókai-szakirodalom alapszótárához tartoznak, majd pedig számot vetve velük, arra a következtetésre jut, hogy bizony valamiféle latens paradigma működteti ezt a kritikai nyelvet. Vagyis a recepció regényt mond és románcot gondol, amikor szemére hányja a nagy mesélőnek például a hősök bipoláris jellemét, a történet kiszámítottságát, a kalandok túlságos jelenlétét, a narráció felületességét, a mitikus szövegszervezést stb.: „Azt mondhatjuk tehát, hogy a szakirodalom kultikus oldala Jókai-életművet nyíltan és szó szoros értelmében szentírásként fogta fel, ezenközben viszont a kritikai vonulat, a sejtéseké, mindvégig regényként olvasta ugyan a műveket, de (kimondatlanul és rendszertelenül) legtöbb elméleti megállapításával valójában egy romance-jellegű művet írt le." (108. o.)

Szilasi könyvének ez a (bátran mondhatjuk) zseniális meglátása a Jókai-olvasásnak egyfajta rehabilitálását végzi el, hiszen azok a Gyulaitól és Péterfytől eredő, hosszú évtizedek alatt közös kritikai váddá érlelődő állítások, amelyek gyakorlatilag regénypoétikai hibákként rótták fel Jókai műveinek azon elemeit, amelyek pedig egy másik műfaj sajátságai, egyszeriben érvényüket vesztik. Persze azért feltehető a kérdés, hogy miféle korabeli regény-felfogással lehet szembesíteni Jókai gyakorlatát, illetve milyen következményei vannak a befogadásra nézvést a románcos olvasásmód kanonikusságának.

A románcos olvasásmódot Szilasi a Szegény gazdagok című regényen mutatja be újra bizonyságát adva bravúros interpretátori képességeinek. Elgondolkodtató azonban, hogy mennyiben lehet vagy lehet-e egyáltalán bármely más Jókai regény értelmezése során maradéktalanul érvényesíteni a felkínált módszert. Szilasi kiváló értelmezése egy ponton talán újra abba a hibába esik, amiről a recenzió elején már szóltam: tudniillik a történetiség felfüggesztésének ebben az esetben legalábbis problematikus csapdájába. Ugyanis a románcként való olvasásmód reflektálatlansága a regény műfajának korabeli értelmezéseit hívhatná elő, hiszen például a könyv 144. lapjáról megtudhatjuk, hogy „Értelmezőivel ellentétben Jókai majdnem minden művét regénynek tekintette.", vagyis a korban létezett a regénynek olyan jelentése, amely más nézőpontból kétségtelenül románcnak minősült, ám Szilasi nem megy bele ezeknek a más nézőpontoknak a mélyebb értelmezésébe.

A recenzeált könyv harmadik főfejezete a Jókai önolvasatainak igen izgalmas problémájával vet számot, amelyeket a regényekhez kapcsolt előszavak, utószavak és kommentárok beható és alapos értelmezésével végez el a szerző. Az önmagát olvasó Jókaival kapcsolatban számos termékenynek tűnő elméleti kérdést vet fel a könyv az irodalomtörté-neti olvasás keretein belül úgy, hogy sohasem valamiféle poétikai rekonstrukció hagyományosnak mondható és igen ingatag talajára tévedt volna a monográfia szerzője. Ugyanis azok a kérdések, amelyek a szöveg, fikció és valóság, a szerző, olvasó, író viszony stb. érintik az eddigi Jókai irodalom egyértelműen megoldható felvetéseknek tartotta, amennyiben egy a levelezésből, naivan egyenesben olvasott életrajzból stb. rekonstruált poétikai apparátust hívott segítségül. Szilasi szakít ezzel a hagyománnyal és Jókai önolvasatait nem tekinti elsődleges és egyedül kötelező értelmezéseknek (így nem is lényeges a poétikai rekonstrukció), hanem egy speciális, ám a többivel egyenrangú értelmezési kísérletként tálalja azokat. Ugyanakkor talán éppen a poétika-rekonstruálás csapdájától félve, Szilasi az esetek túlnyomó részében majdhogynem az észlelés és az értelmezés nélküli leírás (hát lehetséges ez egyáltalán!?) állapotában hagyja a felvetett kérdéseket, amire a fejezet katalógust imitáló szerkezete is utalni látszik. Ezt némiképpen sajnálja a recenzens, hiszen innentől kezdődhetett volna egy igen érdekes munka, amely például Jókai (és a korszak) fikció-valóság értelmezéseit kutathatta volna: „Tehát vagy arról van szó, hogy Jókai kísérőszövegekben kifejtett olvasata mai olvasatokban is munkál […], vagy arról, hogy műve hitelességének (kultikus) megalapozásakor Jókai olyan megfontolásokhoz is eljutott, amelyek érintik a fikcionalitást és a referencialitást illető jelenkori irodalomelméleti, ismeretelméleti dilemmákat." (158. o.) Ebben a formában Szilasi kijelentése legfeljebb kultikusnak minősíthető („hiszen Jókai már akkor eljutott odáig, hogy…" szerkezetet vél benne felfedezni a recenzens), mivel nem nyomozza tovább, hogy a jelenkori kérdések valóban kérdések voltak-e a korban, illetve milyen formában vetődhettek fel, ha felvetődtek egyáltalán. A monográfia olvasói csak sajnálhatják, hogy a szerző nem nyomozta tovább a felvetett problémákat, hiszen ezzel szegényebbek lettünk a kor alaposabb és jobb megértésének lehetőségével. Valahogyan itt is kibukik a monográfiában mindvégig ott munkáló probléma, tudniillik hogy miközben a szerző azzal küszködik, hogy az annyira ismertnek tűnő Jókaival kapcsolatban éppen arról a folyamatról beszéljen, amely oly ismerőssé tette őt, mégsem merne szembesülni Jókai radikális másságával, idegenségével, mintha visszariadna attól, hogy ne túlságosan is jól ismert, és inkább a kérdező jelenét jellemző problémákat lásson meg Jókaiban (ilyen például Fatia Negra kapcsán az identitás kérdése, amely bizonyosan nem a Szilasi által jól ismert szubjektumelméleti horizontból vetődhetett fel: 124. o.).

A monográfia a Jókai önolvasatait tárgyaló fejezet demonstrációjaként szolgáló elemzés (a Három márványfej című regényről), és Jókai angliai befogadásának elemzéséről szóló fejezet zárja. Az angol Jókai-kiadások és recepciójuk vizsgálata természetesen fontos ellenpontként szolgálhatnak a magyarországi befogadás szerkezetével kapcsolatban, és ennyiben ez a fejezet szerves részét képezi a könyvnek, hiszen például Jókai kultikus olvasata természetszerűleg kevéssé érezteti hatását, mint itt stb., ugyanakkor talán egy alaposabb, nagyobb forrásanyag értelmezésén alapuló munkát is megért volna ez a kérdés, mert ebben a formájában amolyan függelékjelleget ölt az említett fejezet, különösen a monográfia egészének alaposságához viszonyítva.

Eredetileg rosszmájúan azzal szerette volna zárni recenzens ezt a kritikát (a kultusz-fejezet hiányosságai, és a kultuszkutatásban időközben felvetett elméleti problémák akceptálatlansága miatt), hogy Szilasi régóta várt monográfiája eltévedve a kiadók átjárhatatlan labirintusaiban, egy kissé megkésett. A monográfia egészének ismeretében azonban felül kell vizsgálnia rec.-nek előzetes értékítéletét, és azt kell mondania, hogy Szilasi László könyve olyan kérdéseket vetett fel a Jókai-kutatás állóvizének felszínére, amelyek még hosszú időre munkát adhatnak Jókai jelenkori és eljövendő kutatóinak egyaránt.

Nagyon sokat lehet belőle tanulni.

(deKON-KÖNYVek, Osiris-Pompeji, Bp., 2000, 272 oldal, 1280 Ft)