Aligha vitatható, hogy a szövegértelmezés történetében a legmeghatározóbb és legnagyobb hatású gondolatnak mégiscsak a négy értelem középkori eredetű tana bizonyult.¹ Bár ma alighanem nagyon kevesen gondolkodnak a litteralis, moralis, allegoricus és anagogicus értelmek mindent átfogó négyességének fokozataiban, számos értelmezői közösség számára az interpretáció napjainkban is elsősorban egy eredendő, eleve adott, könnyedén azonosítható természetes jelentés mesterséges átvitelében: szabályozott, több fázisú és szintezett áthelyezésében áll. A gondolat olyannyira szívós, hogy mellette életidegen elméletieskedésnek tűnnek nem csupán a mögöttes jelentések teljes és radikális elvetésére irányuló radikális javaslatok,² de még azon újabb keletű, szolidabb, ám következményeikben nem kevésbé messzire vezető megfontolások is, amelyek szerint, például, elsődleges, az összes továbbinak alapot szolgáltató betű szerinti (litteralis) értelem valójában nincs is³ – s hogy a létezésébe vetett makacs hit csupán azért nem teljesen ésszerűtlen, mert a legtöbb nyelvi elem esetében általában valóban léteznek a többinél jóval gyakrabban aktiválódó kontextusok, s az olvasó az ezen környezetekben megképződő jelentéseket a gyakoriság miatt (s ebben az értelemben: okkal) érzi természetesebbnek és alapvetőbbnek.

Nos, Jake Smiles 1 link című regénye, az első magyar online regénypályázat győztes pályaműve szerintem már csak a címével is ennek a (nem is olyan nagyon rejtett) vita-kontextusnak a kellős közepébe pozicionálja magát. Úgy gondolom ugyanis, hogy a magyar nyelv mai állapotában a ’link’ szónak egész egyszerűen nincs mindenki számára leggyakoribb kontextusa, s emiatt pillanatnyilag nem lehet eldönteni, hogy ebben az esetben vajon a ’megbízhatatlan, szélhámoskodó, könnyelmű, komolytalan’, vagy a ’virtuális szövegösszekötő elem’ értelem tekinthető- és tekintendő-e betű szerintinek, a további átvitt értelmeket eleve meghatározónak. A szöveggel kapcsolatos előismereteink, a könyv külleme, borítója, színei, betűtípusa, valamint a címben szereplő arab egyes egyértelműen számítástechnikai kontextusokat idéznek ugyan meg, de a fülszöveg (ez az álneves művek esetében mindig kitüntetett fontosságú kísérőszöveg) mégis a szó két jelentéséről, azok egyenrangúságáról és a közülük történő választás teljes lehetetlenségéről beszél. Maga a regényszöveg pedig már első látásra is kifejezetten ezen eldönthetetlenség előidézésében és fenntartásában látszik érdekeltnek. Nagyjából azonos mennyiségben és értékben teszi le ugyanis zsetonjait a digitális (38.: „önjelölt köldökzsinór", 47.: létezőt létezőhöz kötő anyagtalan semmi, 134.: „link [csakazértsincs aláhúzva]", stb.) és az etikai (44.: „Nem beszélnek róla jókat. Azt beszélik, link.", 79.: „a senkik, a linkek", 125.: „Szarok arra is. Link vagyok, abszolút.", 139.: „Nincs kialakított kommunikációs stratégiája.", stb.) jelentések mellett, amelyek aztán apránként, több lépésben összefonódnak (például 68.: „<a href="#link"></a>, ez a kedvence, a non-link, az önmagának való link, a leglinkebb link", 139.: „Egy linktől, ami nincs, nem lehet elvárni semmit" stb.), hogy a szöveg a legvégén visszatérhessen a címbeli alakhoz (149–150.: „1 link") – egyúttal bejelentvén nem csupán az eddig felmerült és tárgyalt jelentések teljes megsemmisülését, de a szöveg által megképződő egyetlen link-jelölt, Jake Smiles (virtuálisan [VRL] nagyon is valóságos, valóságosan [IRL] azonban persze csupán jelképes) pusztulását is: „Az 1 link törött. Jake Smiles. Nulla, és nullius res." (150.)

A szöveg azonban nem csupán ezzel a jól követhető történettel veszi el a kedvét és nehezíti meg a dolgát a betű szerinti jelentést, majd (ennek biztos birtokában) átvitt értelmeket kereső olvasóknak. A szöveg egyik legszembeötlőbb és legmeghatározóbb elbeszélői stratégiája ugyanis az, hogy mihelyt a cselekménymozzanatok elérik az értelmezendőség kritikus tömegét, azonnal fölbukkan egy-egy teoretikus pontossággal fogalmazó és interpretáló (s közben persze mélyen ironikus) bekezdés, és az átvitt, elvontabb jelentésekre szomjazó, esetleg külső teorémákhoz közvetlenül kapcsolódni igyekvő olvasó azonnal munka és öröm nélkül marad. Ilyen szövegrész a virtuális és a valós világ szembeállítását a brunói univerzum és a semmi ellentétével párhuzamba állító – s a chiasmushoz (a narratívával ellentétben) e teoretikus szinten semmiféle affinitást nem mutató – értekezés (23.) a kettes számrendszerről (44.) és a gépesített környezetnek a libidó öntranszcendá-lási esélyeinek összefüggéseiről (52–54.) szóló mélyenszántó, egyben mégis magasröptű eszmefuttatás, az SMS-probléma kapcsán kifejtett jelelméleti tanítás (100.), a – még Platón Lakomáját felidézni sem átalló – házastársi Erósz-vita (108.), valamint az egyenesen Isten és a kibernetika erőviszonyait tárgyazó, szenvedélyesen vitatkozó kirohanás (147.). Az értelmezői kompetencia elméleti igényű, ugyanakkor ironikus értekezésekkel történő ilyetén frusztrálása azonban elsősorban mégsem az értelmező szövegek létrehozását tiltja le, hanem a szükségszerűen létrejövő, óhatatlanul értelmező szövegeknek az értelmezetthez való hozzákapcsolásától veszi el a kedvet. Ha az értelmezés ősformájának a kommentárt tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a teorémák ironikus, kommentáló újramondása (mint egyfajta „önmagának való link") elsősorban éppen a kommentár jellegű linkek eltörésével szolgálja mindenféle értelmező kapcsolás letiltását. Vagyis (Smilesnak az inkonzisztenciát jól toleráló – s ezért szerinte: legostobább – olvasóhoz szóló szavait [48.] parafrazálva) azt mondja tehát: értsd már meg végre, amit amúgy is érzel: hogy nincs értenivaló. Nincs hát: a „kibernetikus dekonstrukció" közhelyes eredményekhez vezet: „Nincsen is igazság. Csak egy képcső hátulról, kötegbe fonott zsinórok, plasztikszilánk, beljebb nyilván valami hasonlóan bonyolult semmi. Tudni az ilyet előre." (135.) Nem ül a gépben semmiféle török. Nincsen centrum. (A 76. lap üres. [Nincs is olyan szám, hogy ?76.]) De a primitív, lövöldözős játék cím-intrójában mégiscsak egy széttárt karú, keresztet formázó, glóriás alak sziluettje rajzolja ki a MERCY ipszilonját (12–13.).

A szöveg némiképp meglepő szókimondással reflektál erre a problémára. Arra a problémára tudniillik, hogy bár a narráció eredményesen törekszik az átvitt értelmek letiltására, azt azért nem tudja azonnal elérni, hogy az olvasó észre se vegye az efféle értelmezésekre nyíltan lehetőséget kínáló mozzanatokat. Természetesen a valódit követő virtuális születésnapi zsúr ünnepi játékára gondolok.

„Van egy játék. Ilyen éjjelekre találták ki, vendégség utánra, amikor megüli a házat az idegen füst, a vaskosbordás vizespoharakba pállott sör szaga, a cipőtlen lábak szaga, annyi a játék, hogy juss fel a hegyre, szimpla, de addiktív: a maximális pontszám a lényeg, a hegyre még senki nem jutott fel. Soha. A hegyet három dög őrzi: egy párduc, egy oroszlán meg egy nőstényfarkas, beteg lehetett, aki kitalálta, de működik: az egyszerre, real time próbálkozó játékosok száma több milliárdra rúg, a High Scores-lista legalja is dicsőséges, de győztes nincsen, ezt a hármat lehetetlen megkerülni, ezt a három allegorikus vadat, a párducot, az oroszlánt és a nőstényfarkast, ez a hegy bevehetetlen. Smiles már csak tudja, a vadakból él. (...) Nevetségesek, a párduc, az oroszlán meg a nőstényfarkas, három jelmezben, iskolás farsang, lompos, drótmerevített farkak tekeregnek hiteltelenül, fel-felfeslik a varrás a naftalinszagú dzsörzén, hiába látja, nem bír velük, elcsábul nekik egyenként, s ahelyett, hogy bónuszt szerezne, extra életet, inkább büntetőpontokat gyűjt, egyre kínosabb a dolog, a tömeg üvölt, Smiles már mínuszban, ilyenkor pedig kénytelen terhet választani: kő vagy kereszt. Ha kő, nem jut fel. Ha kereszt, nem éli túl." (78–79. o.)

Mint jól látható, a számítógépes játék felépítése Dante Isteni Színjátékának első énekét⁴ idézi meg: a nagy mű kezdetén ugyanez a három allegorikus vad űzi vissza a hegy tövébe az eltévedt s útmutató csillagát a magasban kereső Dantét – hogy aztán az épp ott lent pillanthassa meg s fogadhassa kalauzául Vergiliust. Ez az allúzió szempontunkból elsősorban azért lehet most érdekes, mert épp Dante műve volt az első olyan szöveg az európai irodalmak történetében, amely – többféle stratégiát egyszerre alkalmazva – elérte, hogy értelmezése közben az olvasók rá is alkalmazzák a négy nagy értelem (mindaddig kizárólag a szentírásinterpretációban használatos) tanát.⁵ Nos, ebben a kontextusban az allegorikus vadak játéka alighanem olyan kitüntetett és speciális allegória, amely paradox módon az allegorézis végéről beszél. Pontosabban: Jake Smiles (és itt talán nem a szerzőre, hanem a szereplőre gondolok elsősorban) szimpla, de addiktív születésnapi játéka ennek a nagy múltú és Dante óta oly sokféleképpen megújított applikatív játéknak lassú, nagyon lassú berekesztődését viszi színre. Hiszen az olvasó az allegorikus vadakat még mindig, óhatatlanul, ha akarja, ha nem: felismeri. És bár újabban egyre gyakrabban veszi észre, hogy felfeslik a varrás a naftalinszagú dzsörzén, hiába látja. Így sem, még mindig nem bír velük. Elcsábul nekik egyenként. A jelölő mesterséges voltának egyre nyilvánvalóbbá válása talán némiképp elveszi ugyan a kedvet a jelöltek keresésétől, de megtalálásukat még nem teszi teljesen lehetetlenné: nem olyan könnyű összetörni ezeket a régi, örökölt linkeket.

És talán éppen ebből a nézőpontból lesz igazán szembeötlő, hogy míg Jakes Smiles 1 link című regénye az interneten még hypertextes változatban, linkekkel erősen megtarkázva jelent meg, addig a hard copy teljesen hagyományos szerkezetű és tipográfiájú. Pontosabban: a hypertextes internetváltozattal ellentétben a könyvváltozat – a címben foglaltakhoz (egy bizonyos értelemben) betű szerint ragaszkodva – valóban mindösszesen egyetlenegy linket tartalmaz. Ez a (proto-)link egy teljesen konvencionális lábjegyzet. A 104. oldal kettes számrendszerben írt nyolc elemű halmazai, bekezdései között található egy magányos 1. Hozzá, felső indexben egy * kapcsolódik. A * a lap alján megismétlődik. A hozzákapcsolt szöveg a következő: „Lefordíthatatlan szójáték". Meg tudja mondani, hogy micsoda, de nem tudja megmondani, hogy mit jelent. Megmondja, hogy nem tudja megmondani. Észrevesz, azonosít, de nem értelmez. Az eddigiek alapján azt gondolhatnánk, hogy az 1 link című szövegnek talán ez az 1 link az elképzelt ideális olvasója. Egy könyv, amit a legjobb olvasójáról neveztek el.

De talán még jobb, ha az ideális olvasó nem csupán nem értelmez, de még csak nem is azonosít. Ha képes otthonosan berendezkedni egy olyan fiktív világban, ahol erre nincs vagy csak nagyon-nagyon ritkán van módja. Az elbeszélés ezen metódusa ugyanis nem csupán (mint eddig láttuk:) történetekkel, kommentárokkal és allegóriákkal küzd az allegorézis ellen, de az azonosíthatóság módszeres, több stratégiát alkalmazó megnehezítésével is. Elsősorban nem az énhatárok elmosódására⁶ vagy IRL meg VRL egymásra vonatkoztatására, egymásba játszatására⁷ gondolok itt: ezek egy efféle vérbő cyberpunk szöveg esetében, végül is, valóban szinte kötelező (s ebben az esetben ehhez méltóan: igényes fásultságukkal tüntető) alapfokú gyakorlatok. Félreértés ne essék: a testről leváló cselekvések ábrázolása, a nevek módszeres elértéktelenítése (például „Ehhez a gyereknek semmi köze, bármennyire is Biancának nevezi magát." 33.), a Nárcisz-paradigma csöndes újragondolása (fő állomások: 73., 96., 101.), a name dropping (27., 51., 107., 119., 145., stb.) és a precíz művelődéstörténeti utalások (26., 69., 101., 106., 115., 132., 137–139., stb.) személyiség-szétszóró hatásának kiaknázása, úgy gondolom, valóban módszeres, következetes és szinte irritálóan tökéletes. Értékelem az afféle mondatokat, mint például „valós idejű stratégiát forral akcióelemekkel: ha hazaér, megborotválkozik" (31.); Érdekes, ha egy valós Tag Heuer épp harmincharmadikát mutat (71.); Lenyűgöz a világok váratlan, imaginatív egymásba robbanása (24. fejezet.). De igazi kedvenceim az ezeknél precízebb, aprólékosabb, tartósabb chiasmusok.

Bár alapvetően igaz, hogy „[a] link szójátékra is alkalmat adó metaforája a lét és a nemlét kérdéseit a digitalizálás alapját jelentő kettes számrendszerbe transzponálja",⁸ a digitalitás kétértékűségének és a két lehetséges elem alkalmankénti összemosódásának alapvetően mégiscsak egyszerű világából mindenképpen kifelé, a többértékű logikák felé mutat a könyv és a bináris adat (26.), a test (25., 68., 77., 130., 132., etc) és az avatár (81., 90., 105.), valamint a kívánság és a szenvedély (139.) látványosan felkínált, alapvető szembeállításainak lassú, az egész könyvet átszövő, logikai úton végbemenő lebontása. Helyenként más eredménnyel (és szinte mindig másféle eredményességgel), de hasonlóképpen működnek azok a robbanékony mondatok is, amelyek egyben talán stilisztikailag is a leginkább jellemzőek a könyv irályára. (Néhány példa: „Nincs is máshol, illetve minden máshol olyan közel van." [113.] „A hiány is nyom [...] nyomot hagyni, ha már hiány nem." [114.] „Ez nem hír, bár nem igaz." [117.] „Senki nem játszik, tehát győzni sem ér." [140.] Stb.) De a stilisztikai önreflexiók stílusa: a fémesre mixelt hangú enumerátor (15.) és a pengés cinizmus (22.) szinte mellékes említése, az olvasói figyelemnek a nyelvhasználat vizsgálata felé való radikális orientálása (21.), a saját dialógusok nyílt kritikája (40.), a private chatnek a közvetlenség nyelveként, egyben pedig gyónásként is történő real time bemutatása (57–66.), a várható olvasói reakciók provokatív és agresszív megjövendölése (67.), a winchester-tartalom műfaji repertoárként is újraérthető felvillantása (124.) vagy a helyenkénti pátoszhoz kialakított bensőséges viszony rövid jellemzése (143.) bizonyos konkrét retorikai mozgásokra is ráirányíthatja a figyelmet. Most nem is az afféle, óhatatlanul felbukkanó kérdésekre gondolok elsősorban, hogy – mondjuk – miféle funkcióban, miféle retorikai eszközök és miféle retorikai történések képesek megjeleníteni – mondjuk – egy autóút korrekt és takarékos leírásában (84.) vagy egy szikár és féloldalas párbeszédben (87.) a beteg gyermekért való szülői aggodalom (ebben a kontextusban némiképp azért mégiscsak meglepő) mélységének dimenzióit. Sokkal inkább affélékre, hogy a nyilvánvalóan hasonlatokat rövidítő igen gyakori metaforák, mint például „kábelekkel küzd, Laokoón" (77.) vagy „laptop, villanykályha" (128.), valamint az olyasféle, szintén nem ritkán felbukkanó, kifejtő tautológiák, mint például „a hazai szakirodalomban csak mászkálós-lövöldözősként ismert platformjáték, aminek lényege, hogy mászkálni kell, meg lövöldözni" (105.), vagy: „format c:, vesszen az adat (...) és akkor elvész minden adat" (124.) retorikai funkciói mennyiben kezdik ki a szóba hozott és bonyolult kapcsolatrendszerekbe ágyazott elemek önazonosságát, s ezzel mennyiben segítik a leszokást az átvitt értelmű jelentések kereséséről. Leginkább pedig talán arra, hogy az önazonosság megkérdőjelezésének végkifejlete, a világok teljes fúziója, az eredendő, allegória-ellenes törekvések tágasabb célrendszere érdekében nem kívánja-e magát a retorika aprólékosabb szintjein is kirajzolni. A számos lehetséges példa felsorolása helyett álljon itt most csupán egynek az olvasata.

Amikor az emlékezetes negyedik fejezet elején bianca21 és Jake Smiles VRL szeretkezni kezdenek, a regény szövege szerint a „kapualjban állnak, földszagú az este" (22.). Amikor aztán Smilesban kis idő múltán felötlik egy IRL randevú ötlete, a következő kérdéssel fékezi meg magát: „Megtehetné, hogy szép szóval kiédesgeti Biancát a 21 hüvelykes, sarkított képcsöves Neutronból, de hol, kérdi Smiles, hol találni manapság földszagú kapualjat, és ki venné magának a bátorságot, hogy beleálljon?" (23.) Amikor pedig kiderül, hogy bianca21 („Jó nick, mi?") IRL Smiles saját gyereke (később, persze, ez sem bizonyul igaznak), a záróbekezdésben azt olvashatjuk: „Mocskos kapualjak." (28.) Amikor pedig végül beszámol az esetről a napközis mosolyú Warwicknak, a szigorú-szálkás Gibsonnak meg az eszelős Kaczinskynak, akkor vidámító szándékkal arról mesél, „miként derült ki a minap, mondhatni véletlenül, hogy heteken keresztül saját gyerekét dugta földszagú cset-szobákban" (30.).

Nos, értelmezésem szerint a nyitómozzanatban a kapualjban álló két, biztos identitású szereplő és a földszagú este említése olyan metaforák, amelyek a szexuális fantáziakép vitathatatlan és megingathatatlan valóságosságát hivatottak jelezni. A második mozzanat módszeresen lebontja ezt a világos és valóságos szerkezetet: kiderül, hogy bianca21 puszta metonímia (a számára egyedüli valóságot jelentő képernyő nevéről és méretéről kapta a nevét), az este jelzője pedig (szintén metonimikusan) áthelyeződik a kapualjra, amelyről azonban azonnal kiderül, hogy a valóságban nem létezik, mint ahogy azok sem, akik beleállhatnának. A harmadik mozzanat a (metonimikus) tett (metaforikus) jelzőjét (metonimikusan) viszi át a tett (metaforikus) színhelyére, s ezzel – minden retorikai bonyolulat ellenére – végeredményben rekonstruálni, de legalábbis restaurálni igyekszik az imént oly alaposan megrongálódott kiinduló metaforát. Az utolsó mozzanat első látásra talán e helyreállító kísérlet teljes kudarcát láttatja be: este nincs, kapualj sincs, nem is léteztek soha, kizárólag a virtuális private chat room volt valóban valóságos, övé volt a jelző, a kezdetektől fogva. Ám (jóllehet a jelző ebben az esetben valóban akadálytalanul helyeződhet át valóságos estéről metaforikus kapualjra, metaforikus kapualjról valóságos cset-szobára) közben maga is kizárólag lexikális értelemben maradt csak azonos: annyi valóságossága estének, kapualjnak, cset-szobának egyaránt van, hogy mindőjük képes legyen más és más retorikai funkcióba állítani egy jelzőt. A szöveg a sensus litteralis első, alapító mozzanatát (felettébb figyelemre méltó módon) nem tartalmazza. De a levegő talán betű szerinti értelemben is lehet földszagú. (Littera gesta docet: történetet tanít a betű.) Minden egyéb: átvitt értelem. Földszagú este. (Quid credas allegoria: hitet az allegória.) Földszagú kapualj. (Moralis quid agas: cselekvést tanít a moralitás.) Földszagú cset-szoba. (Quo tendas anagogia: s célt az anagógia.) Rövidre fogom, mert bár nem várt és meglepő fordulat következett be, az eredmény könnyen érthető.

A szöveg allegóriaellenes harcában a történetek, kommentárok és allegóriák után az önazonosság kikezdésének különböző stratégiáit is csatasorba állítja: az esemény, a történet és az elbeszélés szintjei mellett a retorikai dimenziókban is jól nyomon követhető kísérleteket tesz a valóságos és virtuális világok összeolvasztására. Ezeknek a retorikai kísérleteknek az eredményeképpen azonban a szöveg apránként szükségszerűen és teljes mértékben ellene fordul nem csupán az esemény, a történet és az elbeszélés szintjein elért eredményeknek, de saját eredeti, allegóriaellenes törekvéseinek is. A(z összeolvasztott) világot megnyeri. De (allegóriaellenes) lelkében kárt vall. „Impavidum ferient ruinae." (121.)

Talán éppen az allegóriaellenes küzdelem (retorikai eredményekben nagyon gazdag) kudarcának a következménye az is, hogy amikor felbukkannak olyan cselekmény-elemek, amelyekkel kapcsolatban valóban nem nagyon lehetne argumentáltan dönteni egyik vagy másik jelentés mellett, akkor a narrátor durva hatalmi szóval dönti el a kérdést – zárja le a jelölők játékát. Amikor például a beteg gyermek arra próbálja rávenni Jakes Smilest, hogy vegye át helyét a virtuális világban, a meggyőzés érdekében a következő rövid szónoklattal él: „Túl erős vagyok, hogy abbahagyjam. Túl sokra vittem. Nem hagyhatom abba. Ezt nem lehet behozni. Ha nem segítesz, meghalok." (87.) A szöveg alapján, megítélésem szerint, tulajdonképpen nem lehet eldönteni, hogy a virtuális vagy a reális világban való halál veszélye-e a gyermek végső érve. Jake Smiles azonban látja, mivel küzd a gyerek: „Csúnya hardverprobléma." (89.) Ez a szöveghely látszólag továbbgördíti az eldönthetetlenséget: a szöveg egészének és a gyermek betegségének kontextusában korántsem volna lehetetlen, hogy a „hardver" egész egyszerűen a „test" helyett áll, s a „hardverprobléma" ily módon a „betegség" helyettesítője. A folytatásból azonban azonnal kiderül, hogy a hardverprobléma itt betű szerint hardverproblémát jelent, („Ő maga egyszer, évekkel korábban, egy dél-olasz úton tapasztalta meg a száműzetést, ült az üdülőtelep szélén, germán vízvezeték-szerelők flekkenfüstjébe burkolózva, két hétig ült, egy döglött laptoppal az ölében, Róma és Nápoly között félúton, és nem vágyott semmire, csak egy hosszú, transzmediterrán telefonzsinórra." [89.]), a fenyegető halál pedig – ennek értelmében – csakis virtuális lehet („Smiles az ügyeletes nővér szobája előtt pár szót vált L-lel, én most akkor haza, menjél, úgysem tudsz segíteni, úgysem tudok, széttárja két karját, vállát felhúzza, nyitott tenyere világít a félhomályban, az a titok meg, hogy a gyerek másik élete Smiles kezében, az a titok marad, úgysem lehet felfogni, hogy van másik élet, hogy miket nem produkál!, s hogy az is mulandó, hehe." [89.]). Mindezek után, azt hiszem, elsősorban vérmérséklet kérdése, hogy az efféle megoldások kapcsán elmarasztaljuk-e a narrátort a játék primitív és idegesítő korlátozása miatt – vagy éppen ellenkezőleg: dicsérjük a szöveg retorikai kérdéseinek felismerése, valamint a rájuk adott csattanósan pragmatikus válaszai miatt.

Hát, nem is tudom. Az 1 link című regényről eddig megjelent szövegek legérdekesebb és (mert kidolgozott elméleti preferenciák mentén és kifinomult ízlés birtokában létrejövő) számomra legrokonszenvesebb darabjának konkrét kritikai kijelentésével mindenesetre, azt hiszem, nem teljesen értek egyet. Nevezetesen, nem hiszem, hogy „[s]okkal hatékonyabban olvasható a szöveg az egyszerű multimédiás játékprogramok leírásának (...), mintsem a VRL transzcendenciájában elveszett, a kulturális kódokat kikezdő szövegalakítás önmegkérdőjelező (netán önfelszámoló) elbeszélésének".⁹ Hiszen szerintem éppen, hogy ezt teszi: módszeresen kikezdi a négy értelem klasszikus kulturális kódjait, hogy aztán megkérdőjelezze és felszámolja a megkérdőjeleződésnek és felszámolódásnak ezt az elbeszélését is, egészen az olvashatatlanságig. És éppen ezért, szerintem (bár nagyon valószínű, hogy ez a kijelentés, a vitatott tézishez képest méltatlan módon, nem egy –, elméletileg is megtámogatott –, ízlésalapú kritikai ítélet, csupán néhány nagyon is egyszerű elméleti preferencia –, talán ízléstelenül közvetlen –, érvényesítése) Jake Smiles cinikusan pengés nyelve miatt számomra ugyan némiképp taszító, de mindent összevetve nagyon jó kis könyvet írt.

„Unexpectedly, viszont succesfully." (141.)

(Magvető, Bp., 2001, 152 oldal, 1490 Ft)

Jegyzetek

1 Lásd: Somos Róbert: Órigenész és a görög filozófia, JPTE, Pécs, 1995., főként: 178–193. o.

2 Ezek legjelentősebbje alighanem Michel Foucault: A tudás archeológiája, (Perczel István [ford.], Atlantisz, Budapest, 2001.) című munkája. (Főleg: 136–152. o.)

3 Lásd pl.: Stanley Fish: „Van szöveg ezen az órán?", Kálmán C. György (ford.), in: Testes Könyv I. (deKON-KÖNYVek 8.), Kiss Attila Attila–Kovács Sándor S. K.–Odorics Ferenc (szerk.), Ictus–JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1996. 265–282. o. Főleg: 272–273. o.

4 Pokol I. 31–61.

5 E témáról magyarul legújabban: Umberto Eco: A XIII. levél, a középkori allegorizmus, a modern szimbolizmus, Sz. Márton Ibolya (ford.), Helikon, Budapest, 2001. 2–3, 264–272. o.

6 Bárány Tibor: „Szellem a gépben", in: ÉS, 2002. január 18. 24. o.

7 Borbély Szilárd: „Ex Libris", in: ÉS, 2002. március 8. 23. o.

8 Uo.

9 Uo.