Balázs Attilát mindig jó olvasni, akkor is, amikor kedves szerzőnk éppen nem csúcsformáját futja, akkor pedig kivált, amikor igen. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy szövegeivel bármit tett/tesz, azok legbelsőbb struktúrájukban hordoznak valami közelebbről talán nehezen meghatározható történetszerűséget, meseszerűséget, a mesélés – legalábbis látszólag – spontán gesztusát, amivel olvasóját – megint csak látszólag – közelebb engedi a megalkotott szöveghez, lett légyen az regényforma, elbeszélés, bármi más. Mintha áttetszők lennének ezek a formák, mintha a narráció egy hagyományosabb típusával találkoznánk. A feltételes mód nyilván jelzi, hogy valójában nem így gondolom, noha mégis; pályája kezdete óta szövegeiben egyszerre van jelen az, amit metaforikusan úgy jellemezhetnék: anekdotikus meseszövés, valamint az is, amit a hangsúlyozott irodalmiság szószerkezettel fejezhetnék ki megközelítő pontossággal. E legújabb könyve minden bizonnyal jó példa ugyanakkor arra is, amit egy interjúban (Károlyi Csaba, ÉS, 2001. aug. 3.) így fogalmazott meg: „tulajdonképpen egy könyvet írok egész életemben, legalábbis úgy látom, az én életem és fantáziám regényét, vagy mit." A Féderes manó… vagy a Király album talán jobb, összefogottabb műve, a Ki tanyája ez a világ azonban szertelenségeivel együtt is igen izgalmas vállalkozás, ha pedig a benne rejlő epikai lehetőségekre gondolok, akkor azt is megkockáztatom, egy sajátos nagyregény zanzásított változata bújik meg benne.

A könyv szövege zavarbaejtően sokfelé ágazik mind az elbeszélői hangnemet, mind a formákat illetően. A leginkább meglepő azonban az, hogy a szöveg nagyobbik része eredetileg nem kifejezetten e mű számára íródott. Ami korábban belőle hallható, olvasható volt, az önálló műként tűnt föl: hangjátékként, elbeszélésként, s csak utólag szerveződött népregénnyé. Ha e módszer felől tekintünk a szövegre, érthetővé válik, miért is oly soknemű, széttartó, de erről majd később. Az előzőekhez hasonlóan meghökkentő maga a cím is, hiszen (azon túl, hogy egy nóta transzformálásából születik: Ki tanyája ez a nyárfás?) grammatikailag rontott forma, amennyiben a végéről hiányzik a kérdőjel, s ez legalábbis értelmezésbeli bizonytalanságokkal jár: ezt a mondatot hangzó beszédben képtelenség nem kérdésként kimondani és érteni, ugyanakkor a nyelvi rontás mintegy kijelentéssé változtatja azt, amit elvileg nem lehetne, ebben az esetben azonban az egyszerű kérdéstartalom jelentéssugallata szóbővítést igényel; ekkor (persze mindez metaforikus játék) az értelmező hajlik arra, hogy úgy értse a címet, Senki tanyája ez a világ. Sőt, ha e játékot továbbfejlesztem, akkor a „tanya" szó is megér egy kis vizsgálatot: mellőzve a Magyar szókincstár igen inspiráló szócikkeit (tanya, tanyázik, s ezek szinonimái), csak arra utalok, hogy e kifejezéshez nyugodtan kapcsolhatjuk az „otthon" szó jelentéseit. Tehát kérdésként: kinek otthona ez a világ, kijelentésként: senkinek nem otthona ez a világ. A nyelvi rontás így valójában nyelvi, jelentésbeli sűrítést, gazdagítást eredményez, amennyiben egyszerre foglal magában egy kérdést és egy állítást, anélkül, hogy a mondat befogadóját feltétlen (s tegyem hozzá, immár ontológiai érvényű) állásfoglalásra késztetné, értelmezésbeli döntésre kényszerítené.

Az alcím- vagy műfaj- meghatározás – népregény – ugyancsak többrétegű jelentésutalást hordoz. Benne foglaltatik a népdal, a népmese, a népmonda, a népkönyv, s ez utóbbihoz kapcsolva horribile dictu a ponyva szerteágazó, formára és elbeszélésmódra egyaránt utaló irodalmi jelentése, amit nem részleteznék most, csak megemlítem, hogy mindegyik lehetséges értelmezésében kitüntetett helyet kell kapnia a történetmondás reflektálatlanságának, szimbolikus fogalmazásban, „otthonosságának", ami a könyv történetszövésének egyik rétegével mély rokonságban áll. Ha a szöveggel is összefüggésbe hozzuk a népregény kifejezést, akkor természetesen értelmének más aspektusát láthatjuk: közvetlen tartalomelem-zésben nyilvánvalóan nem elbeszélésmódra, epikai formára vonatkozik, hanem egy – közelebbről nem meghatározott – népnek mint embercsoportnak a regényére. A kétféle jelentéstulajdonítás azonban aligha választható szét mereven, sőt a szétszálazhatatlanságra éppen maga a teljes könyv a bizonyíték, ahol is fikció és valóság, irrealitás és realitás, a megalkotottság és a megalkotottság leleplezésének keveredéséből születik meg a forma.

Említettem már, hogy a könyv szövegét heterogén „alszövegek" alkotják, de ezt a sokféleséget, változatosságot néhány jellegzetesség mégis egységbe fogja. Az egyik ilyen vonás, hogy gyakorlatilag keretes történettel van dolgunk: az a hangjátékszerű szöveg, mely a történetet (elég hosszan) elindítja, a könyv végén – ha épp csak jelzésszerűen is – visszatér. Ez lenne a történet főszövege, melynek ideje és tere is meglehetősen pontosan határozható meg, 1956. október végétől számítva körülbelül másfél év az időtartam, a tér pedig egy jugoszláviai tanya, mely a határ közelében terül el. Főszereplője Császár Szilárd Vlagyimir, aki Magyarországról szökik át a határon, s tulajdonképpen ő ennek a szövegegyüttesnek a visszanéző, rekonstruáló elbeszélője; ez a 9. oldalon található részletből állapítható meg: „így zuhantam én be szó szerint ebbe a kiskacsás történetbe", mondja Császár. A főhős szövegei azonban mintegy betétszerűen illeszkednek bele abba a történetbe, melynek nem tudjuk, hogy valójában ki az elbeszélője, mert egyes szám harmadik személyben „szólal meg", ellentétben Császár lírai jellegű, első személyű narrációjával. Ez utóbbi szöveg epikai értelemben szinte csak jelzésekkel van felépítve, valójában párbeszédekből áll össze, mint egy dráma, e minőségében viszont majdnem teljesen abszurd, mondhatnám, becketti jellegű. A szöveg abszurd, groteszk elemeit erősíti az is, hogy ennek a történetnek a végén kiderül, a főhős felakasztja magát – tehát, ha úgy tetszik, minden korábbi lírai betétet, valamint az egész történetrekonstrukciót egy halott mondta el, s a könyvet záró rövid „jelenetben" szereplő Mihályról és Dezsőről is tudja már addigra az olvasó, hogy rég meghaltak. A főszöveg tagolásának azonban ezzel még nincs vége, ugyanis a párbeszédes, jelenetes szövegrészeket időről időre megszakítják olyan epikus betétek, melyek mintegy „magyarázzák" az ott előforduló eseményeket, vagy talán helyesebb így, szavakat, kifejezéseket, esetleg fölbukkanó személyeket. Nem valóságos magyarázatok azonban ezek, mert közvetlen jelentésösszefüggésük a főszöveggel látszólag nincs, ugyanakkor mégis olyasmit tesznek hozzá, amit a történetben szereplők nem tudhatnak. A betétek nem értelmeznek tehát, de jelentésbővítésre, motívumjelzésre alkalmasak. Megalkotottságuk a főszövegétől teljesen eltérő, kifejezetten epikus, részletekben gazdag, meseszerű, ami a mondatfűzésből érzékelhető: a korábbi, szinte tőmondatos szerkezeteket itt felváltják a hosszan indázó, olykor többszörösen is összetett mondatszerkezetek. E részek elbeszélője sem azonosítható azonban; harmadik személyű, általános narrátor, akiről csak annyi állapítható meg, többet tud szereplőinél. Jóval később, a könyv „második" részében aztán kiderül, hogy e betétek elbeszélője maga az író, hiszen többszörösen is leleplezi magát (lásd 86. és 94. oldal, de már a 24. oldalon is találkozhatunk olyan megjegyzéssel – „ha egy kis kanyarként szabad némi felvilágosítással szolgálni" –, amely majdnem biztosan szerzői szövegként értelmezhető). A betétekből három alapmotívum rajzolódik elő: az egyik a főszöveg egyes konkrétumaira utal térben-időben (például Abbázia), a másik egyes személyekre, de már lazább összefüggésben (például Matuska Szilveszter), a harmadik pedig alapjelentésében nem is kapcsolódik közvetlenül a főszöveghez (például az Arthur király-legenda), noha a könyv egészéből majd kiderül, hogy talán ezen utóbbi motívumok a legfontosabb jelentésképzők.

A kötet „második" része az elsőhöz hasonlóan épül föl: az alapszöveg itt is hangjátékszerű – nagyapa és unokája „rádiós" beszélgetése –, melyet a korábbiakkal azonos módon betétek szakítanak meg; ezek alkalomadtán önálló elbeszélésekké formálódnak (például A kőember unokája – közjáték). Ebben a részben az alapvető motívumok: a bolygó hollandi betéttörténete, a dél-amerikai családtörténet, Czetz János „életrajza". Mint az első részben, a betétek itt is sokkal gazdagabb nyelvi formáltságban jelennek meg, epikai intenzitásuk erőteljes, sőt, ha lehet, az előzőnél is részletesebbek, áradóbbak. Mindemellett a második rész adja meg az értelmezési „kulcsot" a teljes könyvhöz is. Itt és ekkor derül ki, hogy a látszólag széttartó, egymástól független történetrészek valójában egyetlen családregény, méghozzá a Balázs-család történetévé fonódnak össze. Minden korábbi szereplő a „helyére" kerül: vagy valóságosan, mert a befogadó felfedezheti, hogy létező rokonok, családtagok (Mihály, Dezső, Marika stb.), vagy valamilyen módon a családi legendáriumhoz tartoznak, akár reális létezők voltak valamikor, akár csak az emlékezet csalóka tükrében tűntek föl. Ahogy az egyes szövegrészekben, úgy a családtörténetben is valóság és legenda keveredik folyamatosan (formai utalás erre az is, hogy a betétek a teljes szövegben maguk is legendákra, olykor irodalmilag is megalkotott legendákra vonatkoznak, például az Arthur királyé, vagy a Bolygó Hollandié). Ám, hogy mi a valóság és mi a legenda (tehát a hétköznapi értelemben vett nem-igazság, nem-valódiság), az igen gyakran eldönthetetlen. Az ükapa dél-amerikai története, mely évszázadokat ível át, nyilván csak úgy igaz, ahogy Virginia Woolf Orlandójának története, s lám, a Balázs-család eme tagját hol Paul, hol Orlando Balázsnak hívják, arról nem is beszélve, hogy személyazonossága sem állapítható meg; teljes neve így rekonstruálható: Paul-Orlando Szalay-Garay-Balázs. Azonban az ő történetébe is – mint másokéba – olyan reális részletek iktatódnak be, melyek kétséget kizáróan bizonyíthatók. Például Czetz János 1848-as honvédtábornok élete és emigrációja Argentínába. A Balázs Attilával azonosított elbeszélő tehát az irodalmi fikciót és a mindennapi, ellenőrizhető valóságot úgy állítja be, mint amelyek egymást feltételezik. Csak a regény végén felbukkanó hídmotívum mutat rá egyértelműen egy tovább nem rejthető térre és időre: „1999-et írunk/írnak. Újvidéken is." E két mondat, mely az utolsó lapok egyikén szerepel, visszamenőlegesen „írja át" mindazt, amit korábban olvashattunk. S valóban, ekkor tűnik fel majd igazán, hogy a mű számtalan valóságos és fikciós motívuma igazából mindössze néhány alapjelentéshez, „hívószóhoz" köthető. Ilyen a szökés metaforikus jelentése (Császár Szilárd Vlagyimir átszökik Jugoszláviába, de megszökik az ‘56-os forradalomból, illetve annak leverése elől; Czetz János emigrál a ‘48-as forradalom kudarca után; az elbeszélő apja előbb nem szökik át Magyarországra Jugoszláviából a II. világháború után, majd mégis megpróbálkozik vele, de elfogják, csapdába esik, mint Császár Szilárd Vlagyimir). Szorosan ehhez tartozik az a motívum, mely az otthontalanság, az otthonra nem lelés metaforikus jelentésével azonosítható (megint Czetz János, a Bolygó Hollandi, részben a nagyapa, s mindenképpen az unoka sorsa említhető e körben). Végül jelen és múlt kapcsolatának metaforáját kell még leírnom: az Arthur-legenda (s mind a többi betéttörténet) hősiessége mint nyelvi gazdagság, epikai bőség, szembeállítva a „jelen" nyelvi redukáltságával, szikárságával és szó szerint leleplezett, deheroizált (családi) legendáival.

Az előzőekből talán látható, hogy a különnemű, különböző nyelvi megformáltságú (ráadásul különböző műfajú) részek mégiscsak és valóban regényvilággá állnak össze, annak ellenére, hogy a részletek megtartják hozzávetőleges önállóságukat is. Miután az elbeszélő önmagát mint Balázs Attilát leplezi le, felmerül az a kérdés, hogy végül is valóban regényt olvasunk, vagy egyfajta „dokumentumot" egy család életéről; azaz irodalmi tényt vagy faktumot, valamint az, hogy szükséges-e ehhez úgymond „külső" tudás, ismeret, vagy éppen ellenkezőleg, a megalkotott fikció az, ami döntő a mű megítélésében. Tehát arról van-e szó csupán, hogy Balázs Attila valahai újvidéki magyar író egy ország és népének szétszóratásáról beszél mindössze (s ennyiben egy áttekinthető, igaz történetet állít elénk), vagy e konkrétum sokkal általánosabb érvénnyel bír, ha a szöveget csak műalkotásként fogjuk föl. A szövegben elhelyezett rengeteg irodalmi utalás (melyek egy része világirodalmi motívum) arra enged következtetni, hogy a bolyongás, az otthontalanság mint ontológiai metafora fogja át a művet. Az is ezt erősíti, hogy a megtörtént igazszerűsége és a „mese hazugsága" mindig egyenrangú, nivellált (bár a szöveg elbeszélője mintha néha hajlana arra, hogy csak igazat mondjon; ez más Balázs Attila-művekben is előfordul). Rímel ez az előbb említett formai sajátosságra: részek és egész viszonyára. Mindezek következtében az egész regény egy különös értékvilágot karakterizál. A részletek hierarchizálatlansága, az egyes részek mesevilága a befogadónak egy otthonos világ képét sugallja, ezt azonban erősen kétségbe vonják az alapmotívumok és jelentéssugallataik. Szöveg és forma a sokszínűséget, a sokféleséget mint értéket állítja elénk, de a regény befejezése ezt múltként deklarálja, ennyiben a regény vége valóban egyszersmind visszafordíthatatlan lezárulás. Az elbeszélő egészen idáig hol humorosan, hol ironikusan, hol groteszk-abszurd módon viszonyult a szöveg megjelenítette helyzetekhez, mintegy leplezve a mögöttük megbúvó tragédiát. A „vég" narrátora megint harmadik személyűvé lesz, mintha kívülről nézné az eseményeket (Marika a híd romjainál, Dezső és Mihály), és ezzel azt érzékeltetné: az otthonos világ végleg elveszett, de talán soha nem is volt. Az elbeszélői hangnembe ekkor már nem „úszik be" az ellenpontozó irónia. Nincs kimondva, de innét nézve a regény leszámolás is egy legendavilággal – a gesztus pedig enyhén szólva is annak a tragikusnak a világképéből ered, aki azt állítja, hogy értékek (itt: otthon, otthonosság, azonosság) léteznek ugyan, ám hiányoznak a megjelenített világból.

Balázs Attila írói sorsa – én legalábbis így látom – nem könnyű, s nemcsak életének alakulása miatt, bár ez is közrejátszhat benne. Művei egy része sokéves vagy inkább évtizedes késéssel került be a magyarországi köztudatba, így nem hathattak a megfelelő időben, noha epikája sok mindent korábban megelőlegezett, mint itteni kortársaié (posztmodern elbeszélés kontra történetmondás, illetve e kettő kölcsönhatása). Ez az indulás aztán mintha a mai napig nem engedné, hogy irodalomtörténeti helyére kerüljön, holott legjobb művei alapján a kortárs magyar próza legérdekesebb, legszínesebb elbeszélői közé tartozik. A Ki tanyája ez a világ alkalmankénti egyenetlenségei ellenére is ugyanerről győzheti meg olvasóját. Azt már csak mintegy zárójelben teszem hozzá, hogy a magam részéről igen szívesen forgatnám e regény nem zanzásított (a zanzamotívum egyébként vissza-visszatérő eleme a műnek – mint indián fejzsugorítási eljárás, csak azt persze másként írják; így arra gondolhatunk, hogy ez önreflexió, a regény formai önmetaforája), szóval nem zsugorított, teljes változatát, például azzal a címmel – mint a 86. oldalon olvasható –, hogy Csatornaparti Excalibur.

(Kortárs Kiadó, Bp., 2000, 162 oldal, 1300 Ft)