A látogató megjelenése, 1969 óta nem volt ilyen helyzetben a Konrád-próza. Miként akkor, most is az elismerés és a várakozás hangulata lehet úrrá olvasóin. Az Elutazás és hazatérés folytatásaként még sokat kaphatunk ebből az írói műhelyből.

A látogató nagyon erős első kötet volt, kiemelkedett az akkori mezőnyből, jól is fogadta a kritika (mondjuk, Rónay Györgytől Albert Pálig – sőt Bojtár Endre 1978-ban Az irodalmi mű jelentése című tanulmányának apropójául választotta a regényt és fogadtatását), még az elmarasztaló ítéletek is a jelentékeny indulásnak szóltak. A ma is nyugodtan újraolvasható első kötetet azonban egyre problematikusabbak követték. A karriertörténet pikantériája, hogy a későbbi könyvek a szabad nyugati világban való megjelenés után váltak itthon és magyarul olvashatóvá, s volt, hogy cenzúrázatlanul csak a rendszerváltást követően (A városalapító). Azonban már A cinkos, majd a Kerti mulatság itthoni fogadtatása is igen szolid és, finoman szólva, visszafogott volt. Szinte közmegegyezéssé kristályosodott a magyar irodalmi életben, hogy ez a nagyon tehetségesen induló író – mire világhírű lett – unalmassá, érdektelenné, fáradttá vált: politikai és morális színezetű esszéisztikus állásfoglalásokon kívül már nem sok várható tőle. Ugyanakkor menet közben fölerősödött a regényekben a kvázi-önéletrajzi jelleg, amivel nem sokat tudtunk kezdeni. S ezek után Konrád György most önéletrajzi regénnyel állt elő. Pontosabban – mint azt Bojtár B. Endre interjújából megtudhattuk – hosszabb önéletrajzi művet tervezett el, melynek ez a kötet az első része.

Mintha újra kezdődne az életmű ezzel az explicit önéletrajzisággal, ahol már nincs szükség sem tézisre, sem parabolára, sem dokumentarizmusra, sem kvázi-fikcionalitásra, sem pedig a modorosságig túlhajtott esszéista reflexióra, és arra se, hogy mindezeket az elemeket a történetiséget vagy esetenként a személyes hitelességet eltakaró álnevek, innen-onnan vett és ügyesen összegyúrt kölcsön-történetek mentsék meg. Most a megmentő szerepét az emlékezet kapja. „Ezt a történetet most így, kerek egészként akartam letudni. Voltak olyan elemei, amelyeket már korábban megírtam, de most újraírtam őket. A Kerti mulatságban nem nagyon szerettem a nem egyes szám első személyű, kvázi-fiktív elemeket. Idegesítettek a csinált nevek. És elkezdett érdekelni, hogy megy az írás, ha csak az emlékezésre koncentrálok" – mondja Konrád az említett interjúban (Magyar Narancs, 2001. december 20).

Az Elutazás és hazatérést talán nem is szükséges összevetni az életművet indító regénnyel, már csak azért sem, mert A látogató a személyestől való eltávolításra fogadott, az új mű pedig éppen nem arra, ugyanakkor az Elutazás… csak első rész, melynek helyét, értékét a további kötetek nagyban módosíthatják még, és elmozdíthatják abból az egyébként nagyon fontos és a további részektől függetlenül most megszerzett pozícióból, melybe témáját tekintve evidensen bekerült. A zsidóságnak a vészkorszakbeli történetéről és a holokausztról szóló magyar irodalmi kötetek mértékadó sorát gazdagítja Konrád, azt a sort, amelybe mindenekelőtt Kertész Imre Sorstalansága, Szép Ernő Emberszaga és Ember Mária két könyve (Hajtűkanyar, 2000-ben fogunk még élni?) tartozik. Vagy Hoffmann János „naiv" naplója 1940-44-ből, a Ködkárpit. Ha nem szigorúan vesszük, ide tartozhat például Charles Fenyvesi visszaemlékezése is, a Mikor kerek volt a világ, bár ez eredetileg angol nyelven íródott (1992 óta létezik magyar fordításban), és inkább a család történetével foglalkozik, mint a vészkorszakbeli történésekkel. És ide tartozik Vas István regényfolyamának hatodik része is, az Azután második kötete, de ezt valahogy nem szoktuk ide sorolni, mert az egészre figyelünk inkább. Kívánjunk-e Konrádnak hasonló szerencsét, mint amilyen Vasnak volt? Vas 1962-ben fogott hozzá a Nehéz szerelemhez, és az Azutánt haláláig, 1991-ig befejezte: a regényidőben 1945-ig jutott el, 35 éves koráig.

Konrád nagyjából 12-13 éves koráig jut most el, bár előre-előrekalandozgat az időben egészen a máig, 67-68 éves koráig. Az első önéletrajzi jegyzeteket bevallása szerint a 70-es évek közepe táján készítette. A mostani könyv a berettyóújfalui gyerekkort dolgozza fel, középpontban a háborúval. A történet nagy vonalakban a Konrád-életrajzból már ismerhető. A „jó magyar és jó zsidó" vasáru-kereskedő apa 1944 előtt a település első adófizető polgára volt. (Berettyóújfalu pedig – amely még csak város sem volt – az idő tájt Csonka-Bihar vármegye jobb híján kijelölt székhelye, Nagyvárad helyett.) 1944. május 15-én a Gestapo elvitte az apát, az anya utánament, és mellé csukatta magát (ez mentette meg őket Auschwitztól). A házban maradt négy gyerek, a 11 éves Gyuri, 14 éves Éva nővére és két unokafivérük, Zádor István és Pál június 6-án Pestre utaztak (másnap deportálták a faluban a zsidókat). A fővárosi rokonoknál vészelték át a nyilas uralmat és a front áthaladását, hogy azután 1945. február 28-án, egy hétig tartó vonatút végén hazaérjenek az újfalui állomásra. „Rajtunk kívül a faluban több zsidó gyerek nem volt. Újfalu tizenkétezer polgárából a háború előtt körülbelül ezer volt zsidó, ezek közül talán kétszáz maradt életben, leginkább a fiatal férfiak." (122–123. o.) Egy gyászoló apa azt mondja hősünknek: a kétszáz meggyilkolt gyerek helyett él – ez a mondat erősen megmarad benne. A Konrád-gyerekek rövid időre Váradra kerülnek, aztán szerencsésen hazatérnek a szülők Ausztriából, amijük maradt, azt végül a kommunisták veszik el az államosításkor, azután Budapestre költöznek, mint sok más életben maradt vidéki zsidó. A többiek meg elmennek Izraelbe. (Érdekesek a párhuzamok Ember Mária most megjelent visszaemlékezéseivel. Ott is hasonló formában idéződik fel a gyerekkor, az emlékező 14-15 éves koráig, csak kevésbé „irodalmiasítva", „regényesítve". Az a történet is egy vidéki zsidó család története, egy abádszalóki ügyvéd családjáé. És mindkét mű – mellesleg – újabb válasz arra a kérdésre is: miért nem élnek ma a megmaradt zsidók vidéken.)

A regényszöveg az 1945-ös hazaút felvillantásával veszi kezdetét, és egy 2000-beli berettyóújfalui meghívás (közönségtalálkozó) leírásával ér véget, mikor is az író még megtalálja nagyszülei sírkövét az ötven éve elhagyatott zsidó temetőben, konstatálja, hogy gyerekkori szobájának ablakát befalazták, a zsidó templom pedig – jegyzi meg a záró félmondatban a hajdani vaskereskedő fia – továbbra is vasáruraktár. A regény időkezelése az életútra való emlékezések szokásos természetét követi, kimutatható egyfajta laza időrend (a narrátor legkorábbi visszaemlékezése a harmadik születésnapjához kapcsolódik, és már ezt is önjellemzésre használja fel: nem tetszett neki, hogy olyan nyilvánvalóan kellett örülni), az időrendet azonban állandóan felborítja – a lehető legtermészetesebb módon – az éppen tárgyalt dologgal kapcsolatos későbbi emlék, családtörténeti utalás vagy tematikusan kapcsolódó általános fejtegetés, történeti összefoglalás. Erősen megtervezett kompozicionális fogásnak csak a nyitó bekezdés és a záró fejezet tűnik. A nyitó bekezdés mintegy kivonatos összefoglalója a regénybeli gyerektörténetnek. A záró fejezet pedig a hazatérés fogalmának, aktusának kitüntetett szerepét erősíti meg.

A regénycím a két, végül is szerencsés kimenetelű vonatútra utal. Az elutazás a Pestre történő – mint később kiderül – életmentő utazás. Eltervezője: hősünk maga. Egyszer, miután szüleit elviszik, hintázik a kertben, kopogást hall, odarohan a kapuhoz, de nincs ott senki. Ekkor következik a teljesen váratlan elhatározás: „Megráztam magam. Itt hagyjuk ezt a házat. Fölmentem a lakásba, és megnéztem, hogy ott van-e még a helyén a harmincezer pengő. Ott volt. Átmentem az utca túloldalára egy keresztény ügyvédhez. Apámnak jó vevője volt, elég jobboldali, enyhén antiszemita, de nem túlzottan. Megkértem, szerezzen nekünk utazási engedélyt. Sokba fog kerülni, mondta. Van-e pénzünk? Van, mondtam. Mennyi? Megmondtam. Annyi elég." (53. o.) Hősünk ekkor 11 éves, és tényleg hős, magányos hős, de ezt ő soha nem gondolta volna magáról, akkor sem, később sem. A hazatérés az a bizonyos egyhetes vonatút, önkéntesen, marhavagonban, nyolcvan emberrel összezárva, az auschwitzi vonatutak fordítottja. „Ez volt az én első nagy utazásom" – mondja az elbeszélő Semprunt megidézve. Érdekes, hogy oda is, vissza is akadt segítője a gyerekeknek, mint a mesében. És mindig jó pillanatban mentek oda, ahova éppen mentek. Szerencse? A sors keze? A gondviselésé? Az elbeszélő ambivalens viszonyban van a gondviseléssel: „Mivelhogy túlélő vagyok, a legnagyobb hálával tartozom a gondviselésnek, amelyet nem szeretnék puszta véletlennek képzelni. De innen származik a neheztelésem is minden gondviselésszerű kegyelem illúziójára, mert ha a sorsok ura akarta is az én életben maradásomat, miért nem akarta a többi gyerekét is, akik semmivel sem voltak bűnösebbek nálam." (148. o.) Az utazásoknak itt is szimbolikus jelentősége van. Az első vonatúttal ér véget a gyerekkor: „Valami befejeződött. Ma úgy mondanám, hogy a gyerekkor." (57. o.) A fordított auschwitzi út pedig a túlélést jelenti, a halálból, a naponta fenyegető megsemmisülésből vezet vissza az életbe. A túlélő pedig bizonyos értelemben tényleg azok helyett áll újra a szülőfalu állomásán, akik nem jöttek vissza: „A gyerekkor helyén ott maradt a hiány, egy kibeszéletlen és talán kibeszélhetetlen történet." (149. o.) A túlélő aztán időről időre hazalátogat a falujába, ami közben várossá lesz, csak ő tudja, miért megy olyan kitartóan, dolga van még ott, lajstromoznia kell a hiányzó rokonokat és ismerősöket. Egy évtizedek óta eltervezett elbeszélés megindulását fontolgatja. A mostani kötettel sikerült fogást találnia a személyes múlton.

A narráció szenvtelen, ez különben is az egyetlen lehetséges megoldás. Az erős indulatokat vagy érzelmeket szabadjára engedő beszélő nem érhetné el azt a célt, hogy bármelyik olvasó igazán viszonyba kerülhessen az itt megformált emlékező múltjával. A szisztematikusan megalkotott, elfogadhatóan szituált elbeszélő figura nem sokat vacakol azzal sem, hogy emlékezik-e vajon minden fontos dologra, illetve hogy jól emlékezik-e. Ez itt, úgy tűnik, nem olyan lényeges. Arra koncentrál a szöveg, ami biztosan mondható. A narráció összhangban van a figurával, az akkori gyerek (legalábbis a most felidézett gyerek) jelleméből, alkatából logikusan következik a mai felnőtté, aki nagyjából ugyanolyan, mint az elbeszélő: bölcs, józan, megértő, ha kell, akkor ironikus, ha kell, akkor szentenciózusan okoskodó, sztoikus nyugalommal szemlélődő, logikusan és ésszerűen gondolkozó, nem túlzottan érzelmes, a tények, a megtörtént dolgok miatt nem nyavalygó, magát nem sajnáltató, de nem is nosztalgiázó, kicsit talán túlzottan is visszafogott, de épp ezért a legtorokszorítóbb dolgokat is a kellő pontossággal, élességgel előadó. A gyerek különleges tulajdonsága a nyugodtság. Elszakítják szüleitől, de számára – emlékezik most – momentán nagyobb baj volt, hogy ellehetetlenült a megszokott polgári életformája. A beszélő a lehető legjózanabban regisztrálja az ijesztő fejleményeket. A gyerek apját fegyveresek kísérik a falu főutcáján, mire ezt olvassuk: „A látvány nem volt felháborító, inkább szokatlan." (44. o.) Pörge kalapos nyomozó jön a vonaton, leszedhetné őket, de valamiért nem teszi, eközben erre irányítja az elbeszélés a figyelmünket: „Mi úrigyerekek voltunk, ő nem volt úriember, ez szemmel látható volt…" (58. o.) A háborús helyzet persze mindenkit megkeményít, ilyenkor mindenki „megszíjasodik", de itt egy eleve sztoikus lélek kerül a borzalmak közé. „Véletlenek kegyes láncolatának köszönhetem az életemet. Tartós adomány tizenegy éves korban megismerni azt a száraz tárgyilagosságot, hogy bármikor megölhetnek, és nem idétlenkedni ilyen helyzetekben. 1944-45 telén majdnem úgy gondoltam a halálra, mint a tűzifára." (78. o.) De elhangzik ez okoskodóbban-bölcselkedőbben is: „veszélyben az ember praktikus." (77. o.) Mellesleg legalább öt halálos veszélyhelyzet jelenik meg a regényben: a már említett nyomozóval való találkozás a pesti vonatúton (58. o.), a pesti gettóban az „ereszd le a nadrágodat"-jelenet (67. o.), a jégen csúszkálás esete a teraszon, miközben jönnek az orosz repülők (78. o.), a lövöldöző nyilas jelenete a lépcsőházban, aki Dr. Erdős Kálmánt le is lövi (92. o.) és a felszabadulás utáni napon a boldog kitódulás pillanata az utcára, ahová egyből lőnek vissza a németek Budáról (96. o.). De mások hasonló helyzeteiről is tudomást szerzünk, csodával határos módon menekül meg a nyilasoktól Klára is (84. o.), Márió is (90. o.). A gyerek sok mindent nem ért, de a lényeget érti, mondja Konrád. Ösztönösen átveszi a körötte levő felnőttektől azt a viselkedésmintát, miszerint egy kis bombázás nem olyan vészes dolog, mert elképzelhető ennél nagyobb borzalom is. Ahogy az 1944-ben hatvanéves Szép Ernő fogalmazott: „Nekünk, zsidóknak fő szenvedésünk a kiszolgáltatottság volt, és fő félelmünk a deportálás. Ahhoz képest kismiska a bombahalál".

A jó visszaemlékezésekben mindig ahhoz a kérdéshez érkezünk el, hogy kicsoda is ez az ember, és csak nézünk, hogy kicsoda is. Az itteni főhős-elbeszélő karakteres figura, az biztos. Ahogy Pályi András írja, ez a figura teljes összhangban van azzal a civil „szabad emberrel", „akinek a csupa félelem országban eszébe sem jut félni" (Beszélő, 2002. január), és aki már akkor, a háború alatt is „szabad" volt, teszem hozzá. Másrészt olyasvalaki, aki mindenkit megfigyel, ki hogyan csinálja, és mindezt nagyon racionálisan, célirányosan hasznosítja – ahogy Rácz Péter írja (ÉS, 2002. január 25). Ráadásul ez a figura mintha tényleg félelem nélküli viszonyban lenne élettel-halállal. A gyerek hedonista, írja Konrád, és a mostani elbeszélő is az. (A gyerek-beszélő – illetve a gyerekkora visszaemlékező beszélő – természetes, ösztönös életszeretettel tudja leírni a haláltábort Kertésznél, a gettót Konrádnál. Ezeknek a gyerekfiguráknak a napi tapasztalatait nem nagyon hatják át a felnőttek érzelmi-gondolati-indulati reakciói, ezért a velük gyermeki ártatlanságukban megtörténtek képesek talán a leginkább a lényegét megragadni annak, ami a zsidósággal égbekiáltó módon megtörtént.) Összefér egymással a borzalom és az életszeretet, állítja az Elutazás és hazatérés, olyannyira, hogy az életet éppen a legrosszabb pillanataiban lehet a legjobban szeretni. (Ez a megállapítás a Sorstalanság híres helyét juttathatja eszünkbe, mikor ama regény Gyurkája Buchenwaldban egyszer csak a répaleves illatára „ösmer", és „valami halk vágyakozásféle" szólal meg benne: „szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban".) És a komikum is a legveszélyesebb helyzetekben jön elő a leginkább – ezt több ízben jól kihasználja az elbeszélő. Abban a jelenetben például, mikor a Konrád-gyerekek Andor bácsiékkal elhagyják a lakást, nehogy elvigyék őket, de Andor bácsi otthon hagyja a borotvapamacsát, és hazaküldi érte a kis Gyurit, mert mindannyian ugye nem mehetnek haza, akkor minek jöttek el, borotválkozni meg azért csak kell (ez az egyik eset, amikor hősünk majdnem meghal). Két lényegtelen mozzanatot hadd említsek még ennek a gyerekfigurának a portréjából, egyszerűen azért, mert az ilyenfajta apróságok teszik közvetlenné, barátságossá ezt az önéletrajzi regényt: az emlékezés szerint 11 évesen kétezer(!) métert tud leúszni, és a felszabaduláskor ő is ellop egy szájharmonikát a sarki drogériából – ha már az orosz katonák feltörték, és megittak egy nagy üveg kölnivizet. (Különben, mint olvassuk, zsidók-keresztények vegyesen loptak, és voltak, akik előrelátóan hátizsákot is hoztak magukkal, nem tudni, milyen származásúak, illetve vallásúak milyen arányban.)

Jó olvasni ezt a józan és kimért hangú, ügyesen adagolt elbeszélést. Kár, hogy nem minden vonatkozásban eléggé kidolgozott a szöveg. Először is: néha fölösleges ismétlésekkel találkozunk, amelyek nem erősítik a szerkezetet, inkább figyelmetlenségből eredhetnek (kétszer szerepel, hogy az apa a BBC adásait hallgatja, hogy a falu strandjának medencéjét hogyan eresztik le és töltik fel, hogy Zsófi néninek kikre kell gondot viselnie, és hogy sokkal többen megmenekülhettek volna, ha a felnőttek nem olyan könnyen törődnek bele a sorsukba). Másodszor: számos mondat, kifejezés stilisztikai szempontból zavaros, pongyola, kívánnivalót hagy maga után. Például: „nem sok jelét észleltem a derű csillogásának" (35. o.), „díszítőművészet, amelynek varázsa kihagyó" (80. o.), „kitágíthatjuk azonban odáig is a helyzetet" (102. o.), „a csukott szemű áthelyeződés a boldog célba, a megfigyelés mámorához közeledett." (116. o.) Stb. Harmadszor: a regény elején adott történelmi helyzetkép mintha nem a magyar, hanem a külföldi olvasónak szólna. A magyar olvasónak ugyanis nem szükséges elmagyarázni, hogy az első világháború után elcsatolták Erdélyt Magyarországtól, és vele Nagyváradot is (10. o.), mint ahogy azt sem, hogy egy zsidó család, amelynek tagjai évszázadokon át Nagyváradon, Berettyóújfalun, Debrecenben, Miskolcon, Brassón, Kolozsvárott éltek – magyar anyanyelvű (14. o.). Az is inkább a középiskolás történelemkönyvekbe való, hogy „az elcsatolt területek egy részének visszajuttatásáért a magyar kormány hadba lépett a németek oldalán, és kész volt félmillió zsidót német haláltáborokba szállítani". (21. o.) Igen, így volt, mint azt jól tudjuk. De ez a mű regény akar lenni, nem pedig ismeretterjesztő esszé, zsörtölődhet az olvasó, mégpedig magyar regény, a német kiadásba majd tegyenek lábjegyzeteket.

A továbbiakban azonban már nincs ok a zsörtölődésre. Beindul a regénygépezet. Reméljük, nem is áll meg.

(Noran, Bp., 2002, 162 oldal, 1600 Ft)