1. Kánon és kritika

 

„Berzsenyi némelly énekeiben annyira hasonlít Kishez… hogy ha a versek gyűjteményét a B(erzsenyi) kezével nem látnám írva, könnyen el fogám hinni, hogy azt senki nem írta más mint maga Kis, ‘s úgy tartom, hogy te ennél hízelkedőbb, csiklandóbb complimentet nem vársz"¹ – írja Kazinczy a niklai remetének, aki Kis János segítségével nem is olyan régen jelentkezett nála verseivel. Arról, hogy Berzsenyi mennyire találhatta hízelgőnek a „complimentet", keveset tudunk, maga a levél pedig a megtévedt minőségérzék példája lehetne. Mert hogyan is említhető egymás mellett Kis János és Berzsenyi költészete? Nevük legfeljebb annyiban fonódik össze az irodalom történetében, hogy Kisnek a nagy költő felfedezőjének hálás szerepe jutott, ezáltal a „gondviselés küldöttjének", illetve az irodalom mérsékelt tehetségű, de „fáradhatatlan munkásának" korántsem elhanyagolható szerep-köre várt rá az irodalomtörténeti narratívában.

A széphalmi mester büszkén hangoztatott „kifinomult ízlését" tehát ezúttal nem igazolta az utókor, és nem ez az egyetlen ilyen alkalom. Kazinczy „tiszta ízlet" tekintetében szerényen Berzsenyi fölé helyezi saját munkásságát,² értékrendjében pedig nem tesz különbséget Mozart és Salieri, Morghen és Dürer vagy Van Dyck és Mengs között. Alapos képzőművészeti iskolázottsága ellenére vagy inkább annak logikus következményeként – mint Bán Imre megjegyzi³ – olyan művészeket magasztalt lelkesen, akiket a modern művészettörténet sokszor csak a „harmadik sorban" tart számon. Történetietlen lenne mindezt úgy tekinteni, mint a winckelmanniánus „Kazinczy képviselte korízlés gyengéjét", melynek „hűvös eklekticizmusa, platonista eredetű idealizálása méltán rászolgált az európai romantika heves támadására",⁴ mint ahogyan történetietlen gesztus lenne Bán Imre kiváló tanulmányán számonkérni, hogy e „korízlés gyengéje" kizárólag a romantika kitüntetett nézőpontja felől érzékelhető, a korszakra jellemzőnek tekintett „nagy művészegyéniségek hiánya" pedig – Ranke szavait kölcsönözve – legalábbis igazságtalanság lenne Isten részéről.⁵

Nem lenne szerencsés messzemenő következtetéseket levonni a párhuzamból, de feltűnő jelenség, hogy Winckelmann, a neoklasszika⁶ egyik legjelentősebb teoretikusa és az őt mesterének tekintő Kazinczy ízlésbeli tévedését hasonló értetlenséggel kíséri a történeti hagyomány. A börtönévei során Winckelmann művészettörténetét tanulmányozó Kazinczy többek között épp kedves olvasmányának köszönheti képzőművészeti ismereteit és elmélyült jártasságát az antik és az újkori művészetben. Kazinczyról éppúgy elmondható, amit Goethe ír Winckelmannról: „a rosszat kizárólag a legkitűnőbbhöz méri, ismeretei oly teljességet, ítéletei oly biztonságot, ízlése oly konzisztenciát nyer (…), hogy csodaszerűen műveltnek tetszik."⁷ Az ítélet eme biztonságát mindkettőjük esetében a kortárs alkotók megítélésekor vitatja az utókor.

Winckelmann Mengs festészetében véli felfedezni a klasszikus ókor visszfényét. Az őt művészettörténészként messzemenően elismerő August Wilhelm Schlegel az Athenäum-töredékekben megjegyzi, hogy „ha a német festészetből bármit is elhelyezhetünk Raffaelo templomában, Albrecht Dürer és Holbein bizonnyal közelebb kerülnek a szentélyhez, mint a tanult Mengs".⁸ Mengs festészete tehát elfoglalja helyét a művészettörténet előbb említett „harmadik sorában", ugyanakkor a „tanult" jelző ebben az összefüggésben enyhén pejoratív színezetet nyer.

Winckelmann Mengs iránt érzett rajongását ma többnyire a baráti kapcsolatának elkötelezett teoretikus megbocsátható emberi gyengeségének tulajdonítják. A széphalmi mester Kis János iránti elfogultáságára többnyire szintén a hosszú barátság ad magyarázatot, valamint az, hogy Kis a mester elragadtatásigényének lelkes kiszolgálója. Miként magyarázható azonban, hogy miközben Kölcsey megírja a Csokonai- és a Berzsenyi-kötetet vizsgáló nagy hírű recenzióit, a következőket írja Kisről: „Rec. állhatatosan azt hiszi, hogy Kis az elsőrendű magyar költők számokba tartozik, s a legméltóbban érdemli azon közönséges javallást, mellyel fogadtatott, s éppen ezen hit indította Rec. arra, hogy ezen három köteteket vizsgálat alá vegye; mert midőn recensióink igen kevés számban jelennek meg, illő, hogy csak a nagyobb írók vétessenek ítélet alá, mely ifjainknak mustra és tűkör gyanánt szolgálhasson."⁹ Bár Kölcsey bírálata „nem csupa complimentekből állott",¹⁰ a Kisre vonatkozó értékelő megjegyzések elismerő jellege a pálya későbbi szakaszában is változatlan:¹¹ Dayka, Virág, Berzsenyi és a Kisfaludy-testvérek mellett Kis János is a „nemzet kincse". Az újabb kritikusi fiaskó egyetlen mentsége talán ismét az lehet, hogy Kölcsey maga is Kazinczy-tanítvány?

Bizonyos, hogy a kritikus értékítéletét sokszor alapvetően meghatározzák a személyközi kapcsolatok. Lehet némi igazság Kisfaludy Sándor szép szavaiban is, mely szerint Kazinczy a kritikáiban azért „vakarja barátait", hogy általuk „visszavakartasson",¹² ám a visszatekintő nézőpontból érthetetlennek minősülő ízlésítélet mellett gyakran akkor is megelégszünk a személyes rokon- és ellenszenv érveivel, ha más interpretációs lehetőség is kínálkozna.

Dolgozatom módszertani szempontból alapvetően hermeneutikai irányultságú kritikatörténeti vizsgálódást kínál. Elsőként azzal foglalkozom tehát, hogy milyen kritikusi normarendszer tette lehetővé Kis János költészetének elismerő jellemzését Kazinczy és Kölcsey bíráló megjegyzéseiben. Az esztétikai ítélet és az értékrend látszólagos hasonlósága ellenére jelentős különbségek is érzékelhetőek kettőjük kritikusi normarendsze-rében, amelyek nem függetleníthetőek a kritika fogalmának és funkciójának a XIX. század első harmadában bekövetkező változásától.

 

2. A kritika fogalma. Egy kritikatörténeti(etlen) korszak vázlata

 

Az elmúlt húsz év régi magyar irodalommal foglalkozó kritikatörténeti (retorikatörténeti, irodalomelméleti) monográfiáinak szemléletmódját vizsgáló Szilasi László nemrégiben arra a következtetésre jutott, hogy „erősen kérdéses, hogy a kanonizált követelmények milyen mértékben és hogyan befolyásolták az irodalmi szövegek létrejöttét – a két terület viszonya jóval áttételesebb és szűrtebb a tükröződés metaforája által felkínált modellnél".¹³

Régi – bár aligha megnyugtató – sejtés,¹⁴ hogy az irodalom elmélete valamint a kritikusi gyakorlat és az irodalmi gyakorlat összefüggései a későbbi korszakokban, így a XIX. század fordulóján sem írhatóak le a tükröződés metaforájával. Mindezt a Kazinczy-kutatás két példájával érzékeltetném.

Kazinczy kópiálásra és fordításra vonatkozó elmélete szempontjából a Kis Jánoshoz írott egyik úgynevezett programlevele szolgál forrásként. E szerint a kópia nem más, mint hibás originális, ezzel szemben a fordításoknak van igazán haszna, hiszen „lassan az idegen nyelvek szépségeit hozza a nyelvünkbe". Csetri Lajos joggal állapítja meg, hogy a cicerói kópiálást – illetve ennek winckelmanniánus megfelelőjét –, vagyis a magasabb rendű minta imitációjával kibontakozó eredetiséget nehéz lenne ezen megnyilatkozásban felfedezni.¹⁵

Csetri Lajos nevéhez kapcsolódik ugyanakkor A tanítvány című¹⁶ Kazinczy-vers kiváló elemzése, amelyben megfigyelhető, hogy a költő Kazinczy munkamódszere a legkevésbé sem áll távol a winckelmanniánus elvektől. Vagyis míg Kazinczy programlevelei nem tartalmazzák az utánzás ilyen típusú értelmezését, addig a költő Kazinczy, éppen ennek a módszernek megfelelően alakítja életművét.

Egyrészről tehát a levelekben és a kritikákban megfogalmazódó elmélet és az alkotói gyakorlat ellentmondása nehezíti Kazinczy kritikusi normarendszerének feltárását, másrészről viszont az ellentmodások okát gyakran a ránk maradt források típusában kell keresnünk, illetve a kritika fogalmának és funkciójának előbb említett változásában.

Az irodalomkritikának az angolszász „criticism" fogalmánál szűkebb jelentését úgy határozza meg a Világirodalmi Lexikon, hogy az nem más, mint az újonnan megjelent irodalmi mű értékelő vizsgálata, melynek intézményesülése szoros kapcsolatban áll az alakuló nyilvánossággal. A XVII. századi irodalmi szalonok, kávéházak véleményformáló szerepét a XVIII. században a művészetkritikai folyóiratok veszik át.

E szűkebb értelmű kritikafogalom nem sokban különbözik a német teoretikus, Lessing álláspontjától. A recenzensnek nem kell jobban értenie ahhoz, amit bírál című rövid írása¹⁷ szerint a műbírálót az különbözteti meg a jó ízlésű embertől, hogy az utóbbi ítéletében pusztán a benyomásaira hivatkozik, míg az előbbi benyomásainak okát is képes megnevezni, és vissza tudja vezetni azt a tökéletesség és a szépség alapfogalmaira. Ám attól óva inti Lessing a recenzenst, hogy konkrét javaslatokkal lássa el a szerzőt arra vonatkozóan, hogyan is lehetne orvosolni az észrevételezett és megindokolt „hibát".

Kazinczy kritikusi tevékenysége néhány ponton mindkét kritikafogalomnak ellentmond. Folyóiratban megjelent bírálatainak száma igen csekély, levelezése viszont számos kritikai megjegyzést tartalmaz, amelyek elemzésekor nem hagyható figyelmen kívül az adott kommunikációs szituáció jellegzetessége. Mivel levelekről van szó, nem pedig kritikákról, a kritikai nyelvhasználat¹⁸ helyett gyakran kultikus paneleket forgalmaznak meg a levelezőtársak, tehát olyan kijelentéseket részesítenek előnyben, amelyek nem kívánnak eleget tenni a tapasztalati igazolhatóság igényének, avagy Lessing kritikafogalmára vonatkoztatva: az ízlésítélet mellől többnyire hiányzik az indoklás. A kultikus nyelvhasználat megítélése azonban kontextusfüggő, és időközben még az is kiderülhet, hogy voltaképpen kritikai nyelvhasználatról van szó.¹⁹ Egyetlen példával érzékeltetve: a „Kisben a Schiller lelke lakozik"-kijelentés a levelezés közegében vonatkozhat például funkcióbeli, értékrendbeli, verstani, tematikai és műfaji analógiára.

Kazinczy esetében ugyanakkor a kritikus nem csupán műértő, de egyúttal gyakorló író is, aki bizonyos kritikai normák birtokában bírálatot fogalmaz meg valakinek (szerencsés esetben valaki másnak) a művéről, de nézőpontja szerint az önmagáról bírálatot megfogalmazó író sem számít extravaganciának.²⁰ Ami pedig a kritikai megjegyzéseket és azok lehetséges orvoslását illeti, nem csupán konkrét instrukciókkal látja el a szerzőt vagy a kiadót (mert mint Mezei Mártától tudjuk,²¹ tőle a halott szerző sem nyugodhat békében!), de a legmélyebben meg lenne lepve Gyulai Pál 1862-es megállapításától, mely szerint „a műköltemények úgy maradnak, ahogy írójuk írta, örökre minden hibáikkal együtt".²²

Kazinczy kritikusi tevékenységének éppen az a tétje, hogy lehetőleg ne maradjanak úgy. Ez nyilvánvaló összefüggést mutat perfekcionizmus-hitével, a tökéletes vagy legalábbis az azt megközelítő műalkotás elvi lehetőségével. A XVIII. és a XIX. század fordulója ebből a szempontból igazi kritikusi aranykor. Ne feledjük, hogy még Berzsenyi is sürgetve kéri német recenzensének 1815-ben megjelenő kritikáját, hogy bíráló megjegyzéseit kötetének második kiadásában még hasznosítani tudja.²³ Kazinczy pedig olyan szerepet tulajdonított a kritikának, amely nem csupán komolyan vette saját ízlésnevelő funkcióját, de abban is hitt, hogy segítségével a műalkotás a szó materiális értelmében is megváltoztatható.

Kölcsey kritikáiban ez inkább már csak halvány remény. Kis Jánosról írott recenziójában bizonytalankodik: „Egy ilyen nagyszépségű énekben a Rec. megváltoztatná azon sort is:

»Ki deríti fel homloka ráncait,«

mert e ráncokat felhővel vagy valami ilyennel kellene felcserélni."²⁴

Az irodalomtörténeti narratívában éppen ezért bizonytalan az első magyar kritikusnak járó hely. A Kölcsey által művelt kritikatípus ugyanis sokkal közelebb áll ahhoz a kritikafogalomhoz, amely a XVIII–XIX. században alakult ki és a mai napig meghatározza, mit is tekintünk kritikának.

 

3. Az „utánzás" normája

 

Kazinczy kritikái nem csak formai szempontból nem teljesítik elvárásainkat. Amikor Kazinczy 1830-ban a Pyrker-pör során utolsó csatáját vívja az Auróra-kör tagjaival, a következőket írja Bajzának címzett levelében: „Az úr azt óhajtotta volna, hogy én fejtegessem a fordítások teoriáját, s tegyem nehézzé az úrnak a feleletet. Ne lelje örömét a küzdésekben, ahol a dolog nem kívánja. Kell teória, de ízlés is kell, mint grammatika kell, de kell ízlés is (…) Maga a teória is az ízlés rezultátuma."²⁵ Úgy gondolom, ez a kritikatörténetírás számára nem jelentéktelen pillant.

A kritikus – Lessing modellje szerint – meg tudja indokolni ízlésítéletét. Bajza éppen ezt: logikus érveket, fordításelméleti teóriát vár Kazinczytól. Azt várja, hogy Kazinczy részletesen kifejti majd, mely esetekben lehet és mely esetekben nem lehetséges egy verses formájú művet prózában fordítani. A széphalmi mester pedig nemcsak nem tud, de nem is akar megfelelni ennek az elvárásnak. A vita nem a praktikus Kazinczy alant szárnyaló szelleme és a teoretikus Bajza között alakul ki, hanem kétféle kritikafelfogás között.

Itt ismét arra a hatásra kell hivatkoznunk, melyet Winckelmann munkáinak olvasása tett Kazinczyra. A német teoretikus művészetelméletét általában mellékvágánynak tekinti az esztétikatörténet, abban az értelemben legalábbis, hogy Winckelmann nem vesz részt a tudományág kategóriarendszerének elméleti tisztázásában. Olyan esztétika ez, amely inkább a művészettörténetben talál méltó folytatást, és amelynek hatására Kazinczy a gyakorlati művészettudomány felé fordul.²⁶ Más szempontból viszont Winckel-mann kitüntetett helyét éppen az biztosítja a művészettudomány történetében, hogy átmenetet képez a normatív esztétikai gondolkodás és az érzékelés, a recepció történetiségét megalapozni vágyó esztétikai elméletek között.²⁷

Winckelmann esztétikája kritikusi szótár fejlesztésére tökéletesen alkalmatlan. Armand Nivelle a baumgarteni és a winckelmanni esztétika különbségét a szépségdefiníciókon keresztül érzékelteti. Míg Baumgarten a szépség általános definíciójára alapozza esztétikáját, addig Winckelmann kitart amellett, hogy a szépség definiálhatatlan.²⁸ „Hogy mi a szép – írja –, azt könnyű megmondani, de nehéz megtanulni (…) meg kellett elégednem azzal, hogy a szépség fogalmára negatív módon utaljak."²⁹ Kazinczy hasonlóképpen vélekedik a kérdésről: a szépség esetében könnyebb megmondani mi nem az, mint azt, hogy mi az.³⁰

Winckelmann elmélete alapjában véve egy képzési módszer, amely az ízlésítélet biztonságáért szavatol, nem pedig az ízlésítélet indoklásáért. Ilyen előzmények mellett egyáltalán nem meglepő, hogy Kazinczy (szó szoros értelmében vett) epigrammatikus ítéletei mellől Berzsenyi felháborodottan hiányolja az indoklást,³¹ ahol viszont mégis olvasható valamilyen okfejtés, ott a klasszikus iskolás poétika szolgál mérceként.

Kazinczy ítéleteinek elragadtatott hangvétele – amely ma a kultikus ítélet paradigmája szerint jellemezhető – Winckelmann nyelvhasználatának egyik alapvető sajátossága. Ezt a nyelvhasználatot A. W. Schlegel a műértés és a valódi elragadtatás hangjának összefonódásaként említi,³² Wellek kritikatörténete pedig az emocionális kritikatípus példáját látja benne.

A jó műbíráló és a jó alkotó Winckelmann szerint ugyanazt az utat járja be: az antik minták szüntelen tanulmányozásával elsajátítható egy bizonyos „arányérzék"³³ és az úgynevezett jó ízlés, amely után bárki „inkább megteheti mércének saját szemét és érzését olyan kijelentés ellenében, mely nem győzi meg".³⁴ Kazinczyt hallatlan büszkeséggel tölti el az antik minták tanulmányozása révén kifinomult ízlése. Az ízlés-fogalom szubjektivizálódása és esztétikai megalapozásának hiánya Winckelmannt is némi aggodalommal töltötte el, de munkái nélkülöznek ezzel kapcsolatosan minden argumentumot.³⁵

Kazinczy és Winckelmann olyan kritikatípust választ, amely ellentmond a lessingi modellnek, és amelyet A. W. Schlegel így jellemez: „A kritika művészetét csak a részletes kifejtés bizonyíthatja. De nagyon sok olyan kiváló műértő is volt, aki egyre inkább a közvetlen gyakorlatot tartotta szem előtt; vagyis érzékét a legfinomabbá képezte anélkül, hogy azt, amit érzékelt, éppen ilyen potosan ki tudta volna fejezni. Ezek a kritikusok fél szavakkal közlik a mondandójukat, és kijelentéseik vagy jók, vagy nem jók, kiválóak vagy rosszak. Műértésükből így semmi nem marad az utókorra."³⁶

Marad-e valami ilyen körülmények között Kazinczy műértéséből az utókorra? Vajon érzékelhetett valamit Kazinczy Kis János „művészetében", amely immár befogadhatatlan a mai olvasó számára?

Fried István Kis Jánosról szóló tanulmánya szerint a század tízes éveiben volt egy olyan terület, amelynek legjobb művelőjeként Kis Jánost tartották számon a kortársak. Amit a későbbi szuperintendens a jénai és göttingai tanulmányútjáról hazahozott, az Fried szerint nem az antikvitás újszerű látomása, hanem a morális hetilapok által sugallt életeszmény. Egy olyan hagyomány, illetve értékrend, amely az egyszerűség, a természetesség, a közhasznúvá teljesedő élet, az apró lehetőségek megragadása és a szép látszatok elutasítása jellemzőivel írható körül.³⁷ E hagyomány mellett Kis János korabeli népszerűségét talán értelmezhetővé teszi az utánzásfogalom (Nachahmung) winckelmanniánus változata.

„A saját gondolattal szemben – írja a német esztéta – nem az utánzást, hanem a másolást állítom szembe. Másoláson a szolgai követést értem, az utánzásban azonban – ha értelemmel teszik – az utánzat mintegy második természetet kap és valami sajátossá válik." A jó műértelmező képes felismerni a műben a másikat, az utánzottat, annak viszont „átültetett plántának kell lennie, mely az új talajon teljesen különbözőnek mutatkozik".³⁸

Úgy gondolom, hogy ez a képesség és ez a norma az alapja Kazinczy nyelvi és irodalmi értékrendjének. A nyelvújítási harcok zárlataként emlegetett híres művében a következőképpen érvel: „A szépíró az idegen szólással nem csak szorultságból él… hanem azért is, hogy az ilyen a tanultabb olvasót kedves emlékeztetéssel lepje meg… Azzal dolog, kép, bélyeg jön által, mely a jelentést az értelmesebb s az idegen nyelveket értő olvasóval kitaláltatja."³⁹

A „kedves emlékeztetés" az irodalmi alkotás egyik elsődleges funkciója. A fordítás is akkor vált ki a Mesterből igazi elragadtatást, ha nemcsak az eredetit, de annak valamely más nyelvű fordítását is sorról sorra felidézi.⁴⁰ Nem egy példát találhatunk arra is, hogy Kazinczy valamely művének része az intertextuális olvasásra utaló felhívás.

Mindez természetesen nem, vagy alig különbözik az imitáció módszerének antik hagyományától,⁴¹ melyben a művészet „Bildungsdichtung", a műveltek azon köréhez szólt, akik a görög-római kultúra tudáskincsének birtokában voltak. Kazinczy esetében ez a tudáskincs, „pretextus" elsősorban a kortárs német irodalom, illetve a képzőművészet ismeretével bővült. Az utánzásfogalom ilyen típusú értelmezése fellelhető a humanista gyakorlatban, amelyben az aemulatio eljárásával dolgozó művész joggal számít rá, hogy olvasója visszaemlékszik a klasszikus eredetire, és méltányolni fogja alakító ügyességét.

Ebből a szempontból az ideális alkotói eljárás és befogadói magatartás példáját Kis János Himnusz a Bölcsességhez című művének keletkezéstörténete és Kazinczy közvetlen reagálása példázhatja. Kazinczy érzékeny olvasóként azonnal ráismer a mű ihletett voltára, kérésére pedig barátja válaszlevelében közli a vers keletkezésének körülményeit: „A’mi a böltsességre írt versemet illeti, arra Schiller Görög Istenei adtak alkalmatosságot. Nagy tűzzel olvasván ezt a mennyei költeményt, kisétáltam Jenából egy Dichtergang nevezetü kies sétálóhelyre ‘s az ott támadott elmélkedés a Schiller által okozott enthusiasmussal párosodva szülte a’ kérdésben levő verset."⁴²

Kazinczy Kis versét ennek ellenére nem Schiller-átdolgozásnak látja, hanem Kis „eredeti" művének, amelyben „Schiller lelke" tükröződik. Ez az értékrend teszi érthetővé azt a sokszor emlegetett elképzelését, mely szerint lefordítaná németre Kis házassági énekét, hogy „a’ Külföld lássa, mint halad előre a magyar Génie is, s a Kisé mint mérkőzik össze Schillerével", így aztán Schiller némi szerencsével – ha a halál meg nem fosztotta volna ettől a lehetőségtől – akár „saját lelkét is megszemlélhette" volna a Kisében.⁴³

Vagyis Kazinczy a winckelmanniánus utánzásfogalom jegyében értelmezte Kis költészetét, amelyben az utánzat mintegy másik természetet kap és valami sajátossá válik, amelyben jól felismerhető a választott minta, de mégsem ugyanaz. Kazinczy befogadói tudata számára ugyanakkor lényegesebb volt a műalkotás felidéző, ismétlő, mint annak újrastrukturáló szerepe. Ennek a normának pedig sokkal inkább megfelel Kis, mint Berzsenyi, akit éppen azért marasztal el Kis Jánoshoz írt levelében, mert a Delicta maiorum „Horatznak ideáját szorosabban követhette, ‘s alkalmazhatta volna a’ Magyarokhoz".⁴⁴

Az az „alakító ügyesség", amelyet Kazinczy különösen képes méltányolni, másrészről nyelvi természetű. Kazinczy és Kölcsey kritikusi kifogásainak jelentős része köztudomásúan szintén nyelvi, stilisztikai és ortográfiai jellegű. Ezek a kifogások ma már nem tartoznak hozzá (legalábbis nem ebben az értelemben!) a irodalomkritika fogalmához, ezért azonkívül, hogy felsoroljuk őket, többnyire nem tulajdonítunk nagy jelentőséget nekik. Ha azonban a nyelvi és ortográfiai különbségek birtokában megpróbáljuk elképzelni a korabeli kritikust mint olvasót, akkor talán visszanyerhetik jelentőségüket ezek a kritikusi normák.

Bizonyos, hogy ma már nem áll módunkban rekonstruálni azt a nyelvállapotot és azt a nyelvi tudatot, amely vélhetően jól érzékelte a különböző nyelvek és irodalmak összjátékát, így hát csupán e kritikusi norma jelentőségére mutatnék rá egyetlen példán keresztül. Az utókor szempontjából Csokonait méltatlanul alulértékelő Kazinczy a Tübingai pályaműben⁴⁵ megjelöli azokat a helyeket A reményhez című versben, amelyeket nyelvi és stilisztikai szempontból értelmezhetetlennek talál. A vers négy versszakában egészen pontosan tizenhat ilyen jelölést találunk. Ebben az esetben aligha beszélhetünk a befogadás zavartalan folyamatáról.

Kazinczy barátait „vakaró", másokat pedig kirekesztő kritikai gesztusában sokszor a kialakítandó közös nyelv lehetőségét, illetve annak hiányát kereshetjük. Nem véletlen tehát, hogy Kazinczy és Kölcsey egyaránt Kis szép, tiszta, világos, egyszerű és tanult nyelvét dicsérik.

Winckelmann irodalmi ízléséről keveset tudunk. Goethe szerint az „ókor poétái" csupán régi nyelvek és irodalmak dokumentumaiként érdekelték, később pedig mint tanúvallomások a képzőművészetről.⁴⁶ A „nemes egyszerűség" és „csendes nagyság" maximájának irodalmi megfelelői a „Szókrátész iskolájából való írások". Ne feledjük, hogy Kis János kötetének Kazinczy tervezte címlapján Szókrátész képe látható a „leples gráciákkal", s nem csupán Kazinczy, de Kölcsey és Berzsenyi is a „magyar nemzet philosophus poétáját" tisztelte Kisben. Toldy Ferenc Kazinczy rajongásának magyarázatát az „erkölcsi érzék plátói emelkedettségében" látja, s szinte a winckelmanni maximát idézi Kis János költészetéről alkotott ítélete: „nyugalmas folyamat, egyszerű nemes nyelv."⁴⁷

 

4. Az eredetiség normája

 

Ha végigfuttatjuk szemünket a magyar irodalomtörténet bibliográfiájának Kis Jánosról szóló tételén, akkor Kölcsey kritikájától kezdve, Toldy Ferenc megemlékezésén át hamarosan eljutunk az Egy magyar dilettáns arcképéhez címet viselő dolgozatig.

Minden elismerő megjegyzése mellett Kölcsey az első kritikus, aki hiányolja Kis János versei mellől a művek forrásainak pontos megjelölését. Szalay Lászó bírálata néhány évvel később már sokkal erőteljesebben ad hangot ez irányú óhajának. Kis János a harmincas évek fordulójára tiszteletreméltó utánzóvá szelídül, a kortárs kritika szóhasználatában a legkevésbé sem elismerően: ebben rejlik a később sokat emlegetett dilettantizmus.

Toldy Ferenc Kis-kiadása utólag igyekszik is pótolni a forrásokat, ám ez sem neki, sem pedig másoknak nem sikerült egyértelműen, hiszen a szerző a pozitivista filológia elvárásai szerint „fordítónak kicsit pongyola",⁴⁸ rövidít, változtat, átértelmez, ahhoz pedig, hogy eredeti szerző legyen, már túlságosan is fordító. Egy mű esetében több lehetséges forrás is felmerül, a források kutatása pedig végtelen regresszusba torkollik, hiszen a gyanított „eredeti" sokszor maga is többszörös átdolgozás.⁴⁹

Toldy irodalomtörténete azért lényeges állomás Kis befogadását illetően, mert itt „billen helyre" a máig ismerős kanonikus egyensúly: „E mívelő hatást a gondolkodásra, kedélyre, ízlésre is Kis János gyakorolja, bár eredetiségre (…) nézve Csokonai megett elmaradt. Kevésbé teremtő, mint receptív természete őt korán utánzásra szoktatta, költői hangulata a tolakodó reminiszcenciáktól oly sűrűen lepetett meg, hogy gyakran tudtán kívűl fordított…"

Toldy értelmezésében az lehet meglepő, hogy számára Kis János nem egyszerűen utánzó, hanem egy költői iskola jellegzetes és a maga nemében legkiemelkedőbb képviselője: „Eklekticizmusa – írja az irodalomtörténész –, mellyel az új és ókor klasszikus költőitől kölcsönözgetett, s a legkülönfélébb formákat szabadon utánképezte (…) nemcsak pregnáns kifejezése az új iskola ezen első stádiumának, hanem annak egyik legnemesebb eredménye is."⁵⁰

Kis János kortárs befogadása azt a kritikatörténeti váltást példázza, amely során az eredetiség normája nagyobb jelentőségre tesz szert, mint a műalkotás allúziós jellege, emlékeztető funkciója. Toldy irodalomtörténete még érzékelte, bár idejétmúltnak látta Kis költészetének sajátos jellegét.

Az eredetiség normájának előtérbe kerülése olyan kritikusi szótárváltást eredményezett, amely visszatekintve értelmezhetetlenné teszi Kazinczy kritikusi tevékenységét. Ebben a kritikusi szótárban a műalkotás spontaneitását, a „folyóan írt distichonokat" illetik a kritikus kifogásai, a műalkotás létrehozásakor feltételezett „kínlódó körömrágás"⁵¹ pedig jelentős dicséretként értékelendő.

Kis János költészetét az utánzás nyelvi és irodalmi eredetű fogalma és a kor didaktikus poézisétől megkülönböztethető filozofikus költészet iránti elvárás tette valamikor olvashatóvá. Ami ma olvashatatlanná teszi, az ugyanezen háttér hiánya, illetve egy verstani norma megváltozása. Kazinczy Kis költői tevékenységének csúcspontját a Zrínyi-nemű versekben látta, még akkor is, ha a tizenkettes sorokban történetesen Horatius-fordítás készült. Kölcsey a Zrínyi-versben már nem lát mást, csak a „míveletlenség" nyomait, amely Európa más nemzeteinél teljesen korszerűtlen. E verstani norma jegyében a mai olvasó dilettantizmusként érzékeli Kis következő sorait:

„Horatzius! Kedves tanítóm s barátom,

Mennjünk a’ mezőre! Itt a tavasz látom…"

avagy:

„A melly öröm máskor csak bölcseknek juta,

A tavasz mindennek osztja, ki nem buta…"

Ugyanezek a sorok Kazinczy számára formai szempontból éppen az „eredetiség" biztosítékait jelenthették.

 

Jegyzetek

1 Kazinczy Ferenc levelezése, VI. 167.

2 Uo., XX. 194.

3 Bán Imre: „Kazinczy Ferenc klasszicizmusának kérdéséhez", in: ItK, 1960/1. 46–47. o.

4 V. ö. uo.

5 Rankét idézi Hans Robert Jauss: „Az irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja", in: uő.: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, Osiris, Budapest, 1997. 42. o.

6 A neoklasszika fogalmát Szauder József tanulmánya alapján használom. Szauder József: „A klasszicizmus kérdései és a klasszicizmus a felvilágosodás magyar irodalmában", in: uő.: Az estve és Az álom, Szépirodalmi, Budapest, 1970. 92–122. o.

7 Goethe, Johann Wolfgang: „Vázlatok Winckelmann bemutatásához", Tandori Dezső (ford.), in: uő.: Antik és modern, Gondolat, Budapest, 1981. 359. o.

8 August Wilhelm Schlegel–Friedrich Schlegel: „Athenäum-töredékek", Tandori Dezső (ford.), in: A. W. Schlegel és F. Schlegel: Válogatott esztétikai írások, Gondolat, Budapest, 1980. 295. o.

9 Kölcsey Ferenc: „Kis János versei", in: Kölcsey Ferenc összes művei, Franklin-társulat, Budapest, 464. o.

10 Kölcsey Ferenc: „Körner Zrínyijéről", uo., 652. o.

11 Kölcsey Ferenc: „Egyházi beszéd", in: Kölcsey Ferenc összes művei. I-III., Szauder Józsefné, Szauder József (s. a. r.), Szépirodalmi, Budapest, 1960. I. 482. o.

12 Kaz. Lev. XIV. 312.

13 Szilasi László: „A történeti poétika története", in: BUKSZ, 2001/3. 261. o.

14 Németh G. Béla: „Dávidházi Arany-könyvéről", in: ItK, 1994. 1. Vö. erre vonatkozóan: Rohonyi Zoltán: „Adalékok a kritika élettanához", in: uő.: „Úgy állj meg itt, pusztán" Közelítés a XIX. századi irodalmunkhoz, Balassi, Budapest, 1996. 134–166. o.

15 Csetri Lajos: Egység vagy különbözőség?, Akadémiai, Budapest, 1990. 47. o.

16 Csetri Lajos: „Kazinczy »A tanítvány«-a", in: ItK, 1973. 2–3. o.

17 Lessing, Gotthold Ephraim: „A recenzensnek nem kell jobban értenie ahhoz, amit bírál", M. Jászka Zsuzsa (ford.), in: uő.: Válogatott esztétikai írásai, Gondolat, Budapest, 1982. 31–33. o.

18 A kultikus és kritikai nyelvhasználat megkülönböztetését Dávidházi Péter monográfiája nyomán használom, vö.: Dávidházi Péter: „Isten másodszülöttje". A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza, Gondolat, Budapest, 1989. 5. o.

19 Hasonló módon jár el Gyapay László a „debrecenyiség" normájával kapcsolatban, vö.: Gyapay László: A‘ tisztább ízlésnek reguláival, Universitas, Budapest, 2001. 141–176. o.

20 „Vannak olyan esetek, a’melyek megengedik, hogy a dolgozó maga recensálja, a’mit dolgozott, s azt cselekedni én is fogom, de csak fogom még, s a világ látni fogja, hogy magasztalás végett fogom e, vagy valamely más célból" – írja Kazinczy Döbrentei Gábornak. Kaz. lev. XIV. 314.

21 Mezei Márta: A kiadó mandátuma. Kiadói nézetek és eljárások Révaitól Kazinczyig, Kossuth, Debrecen, 1998.

22 Gyulait idézi Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége, Argumentum, Budapest, 1994. 25. o.

23 Bécsy Ágnes: „Magány és közösség. Berzsenyi 1808-as pályafordulatának értelmezéséhez", in: Klasszika és romantika között, Kulin Ferenc és Margócsy István (szerk.), Szépirodalmi, Budapest, 1990. 203. o.

24 Kölcsey Ferenc: „Kis János versei", in: uo., 467–468. o.

25 In: Tollharcok. Irodalmi és színházi viták 1830–1847, Szalai Anna (vál., bev.), Szépirodalmi, Budapest, 1981. 146. o.

26 Csetri Lajos: Egység vagy különbözőség?, id. kiad., 116–117. o.

27 Bacsó Béla: „Bevezetés", in: uő.: A megértés művészete – a művészet megértése, JAK-füzetek, 13., 1989. 13. o.

28 Nivelle, Armand: Kunst und Dichtungthoerien zwischen Aufklarung und Klassik, Berlin, 1960. 67. o.

29 Winckelmann: „Megjegyzések a görög műalkotások szemléléséről", Tímár Árpád (ford.), in: uő.: Művészeti írások, Helikon, Budapest, 1978. 66. o.

30 Kaz. lev. XIV. 358.

31 „Mert p. o. mit tanulnánk azon epigrammából, mely Himfy verseinek nagyobb részét tűzre ítélé? Megtanultuk-é abból, melyek azon tűzrevalók? s megtanultuk-é, miért odavalók? Ha pedig ezeket nem tanultuk, vajon tanultunk é valamit?" Berzsenyi Dániel: „A kritikáról", in: Berzsenyi Dániel művei – Kis János emlékezései, Szépirodalmi, Budapest, 1987. 467. o.

32 A. W. Schlegel: „Előadások a szépirodalomról és a szépművészetről", Bende Júlia (ford.), in: August Wilhelm Schlegel és Friedrich Schlegel: Válogatott esztétikai írások, Gondolat, Budapest, 1980. 544. o.

33 Winckelmann: „Értekezés a művészi szépérzék képességéről és oktatásáról", Rajnai László (ford.), in: uo., 208. o. V. ö.: Kazinczy levele Kölcsey Ferencnek: „…‘s csak arra szoktassa Uram öcsém magát, hogy mindig a Régiség statuájit nézze, tudván hogy az éppen úgy haladja felül az új idők munkájit, mint a Classicusok írásai a mostaniakat." Kaz. lev. XI. 459.

34 Uo., 234. o.

35 Nivelle, 74. o.

36 Schlegel, August Wilhelm: „Előadások a szépirodalomról és a szépművészetről", id. kiad., 544. o.

37 Fried István: „»…törpe növény a’ cedrusos erdőn«. Kis János 1814–15-ös verseskötete", in: Klasszika és romantika között, Kulin Ferenc és Margócsy István (szerk), Szépirodalmi, Budapest, 1990. 159–166. o.

38 Winckelmann: „Megjegyzések a műalkotások szemléletéről", in: Művészeti írások, 62. o.

39 Kazinczy Ferenc: „Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél", in: Pennaháborúk. Nyelvi és irodalmi viták, Szalai Anna (vál., bev.), Szépirodalmi, Budapest, 1987. 554. o.

40 Kaz. lev. II. 445.

41 A fogalom történetéhez vö. Bán Imre: „Néhány gondolat az imitatio elméletéről", illetve „Az imitatio mint a reneszánsz arisztotelizmus esztétikai kategóriája", in: uő.: Költők, eszmék, korszakok, Kossuth, Debrecen, 1997.

42 Kaz. lev. IV. 109.

43 Kaz. lev. IV. 479., 578.

44 Kaz. lev. VI. 122.

45 Kazinczy Ferenc: Tübingai pályaműve a magyar nyelvről, Budapest, 1916. 165–166. o.

46 Goethe, 360. o.

47 Toldy Ferenc: „Kis János", in: uő.: Magyar államférfiak és írók II., 1868. 225. o.

48 Gálos Rezső: „Kis János forrásaihoz", in: Ephk. 1912. 827. o.

49 Gálos Rezső: „Kis János és Eschenburg", in: Ephk. 1914. 401–402. o. Uő.: „Kis János és a német költészet", in: Ephk. 1911. 449–460. o. Fest Sándor: „Kis János forrásaihoz", in: Ephk. 1917. 180–181. o.

50 Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története, Szépirodalmi, Budapest, 1987. 163. o.

51 Vö.: Kaz. lev. XIV. 478–479. o., illetve Kazinczy Ferenc: Tübingai pályaműve a magyar nyelvről, 166–167. o.