„rendszereket soha nem lehet egymásra disputálni."¹

 

1. A nemzeti mint egy történetileg alakult közösség beállítódása, életének normálstílusa

 

Nincs könnyű dolga az irodalomtörténésznek, amikor a 19. század magyar irodalomtörténetének olyan fogalmát igyekszik újraértelmezni, mint a népnemzeti. Ennek nemcsak szakmán belüli okai vannak – a fogalmat azóta minden korszak a maga ízlése, szellemi igényei szerint értelmezte, ráadásul Gyulai Pál, a fogalom fő korifeusa rossz hírbe keverte magát minden újítást ellenző konzervativizmusával a 19–20. század fordulóján –, hanem általános eszmetörténeti okai is. A nemzet fogalmával kapcsolatos viták ugyanis annak ellenére sem jutottak nyugvópontra, hogy az utóbbi években megélénkült iránta a figyelem, s egyre gyakrabban lehetett elméletileg megalapozott álláspontokkal találkozni a kérdésben. A fő problémát azonban éppen az elméleti megalapozás irányultsága jelenti: nem remélhető valódi párbeszéd két olyan álláspont között, amelyeknek legalapvetőbb előfeltevései összemérhetetlenek. A nemzeti irodalom 19. századi fogalmainak (mert több van belőlük) az a típusa, amelyet Gyulai Pál használ, s amelybe a népnemzeti jelző is tartozik, az individualista módszertani előfeltevések elvetésével jött létre; azokra a – Johann Gottfried Herder nevével fémjelezhető – bölcseleti előzményekre támaszkodik, amelyeknek legfőbb előfeltevésük, hogy az emberi gondolkodás egy olyan nyelvi, szociokulturális közeg meghatározottságai között alakul ki, amelynek megvan a maga állandó – a történeti változások közepette is folytonosan érvényesülő – jellegzetessége, beállítódása, stílusa. Amint azt a kései, az interszubjektivitás kérdését előtérbe állító Edmund Husserl tömören kifejtette: „Beállítódás – általánosságban nem jelent egyebet, mint az akarati élet habituálisan szilárd stílusát, a benne kifejezésre jutó szándékokat és érdeklődéseket, végcélokat, kultúrteljesítményeket, melyeknek tehát az meghatározza stílusát. Ebben az állandó stílusban mint normálformában zajlik le a mindenkori meghatározott élet. Ez váltogatja a konkrét kultúrtartalmakat bizonyos viszonylagosan zárt történetiségben. Az emberiség (illetve az olyan zárt közösség, mint a nemzet, törzs stb.) a maga történelmi helyzetében mindig valamilyen beállítódásban él. Életének mindenkor megvan a maga normálstílusa, állandó történetisége, illetve annak fejlődése. […] [A]z emberi létezés bizonyos normálstílusa történetileg elsődleges, melyen belül a kultúrateremtő létezés mindenkori tényleges normálstílusa, minden felemelkedés, hanyatlás, stagnálás mellett is formálisan ugyanaz marad. […] Eszerint minden más beállítódás erre a természetesre vonatkozik vissza, mint annak átállítódása."²

Husserlnek az életközösségek életének történetileg alakuló normálstílusára vonatkozó eme tételét értelmezési háttérül szánom tehát Gyulai társasélet- és népnemzeti irodalom-fogalmának elemzésében, ugyanis a kollektív kulturális megelőzöttség episztéméjének történetében alighanem ő határozta meg először úgy a nemzetet teoretikus igénnyel, hogy az nem más, mint az ember univerzális életközössége, melynek normálstílusa formálisan tekintve történetileg állandó.³

Akkor amikor Gyulai – a herderi logikának megfelelően – arról értekezik cikksorozatában, hogy optimális esetben a nemzetek önmagukból fejlődnek,⁴ azt állapítja meg, hogy egy társadalmi részrendszer attól nemzeti, hogy működése illeszkedik egy bizonyos társadalom sajátos, önmagából kifejlődött, életvitelét saját szuverén előzményei alapján folytató és ezért épp-így-létében más társadalmakéval összemérhetetlen rendszerébe. Ha ugyanis nem ezt teszi, működésképtelenné válik mint éppen ennek a társadalomnak a részrendszere. (Például egy olyan kontinentális jogász, akinek volt már dolga a brit jogrendszerrel, tudja, hogy a brit jogrendszerben, melyet erősen meghatároz saját hagyománya, a kontinensen is használatos fogalmak mást jelentenek, más a kontextusuk. A brit jogrendszer nem „nemzeti igazságot" akar, csupán megvannak a maga sajátos fogalmai az igazságról, és ez a jogrendszer összhangban áll a brit társadalom más részrendszereivel.)⁵

Az alábbiakban Gyulai elméleti előfeltevéseinek elemzésével igyekszem bizonyítani, hogy a népnemzeti fogalmának első teoretikusa elsősorban nem valamilyen politikai ideológia harcosaként, hanem a kollektív kulturális megelőzöttség – akkor már mintegy évszázada érvényben lévő – episztéméjének képviselőjeként, annak előfeltevései alapján dolgozta ki gondolatrendszerét.

 

2. Gyulai és a „Parainesis-diskurzus": az emberiség reálisan csak nemzetek formájában létezik

 

Ezek az előfeltevések közvetlenül a nemzet hagyományközösségi paradigmájának Kölcsey által közismertté tett antropológiai pozíciójából származnak.⁶ Kölcsey tekintélye olyan szemléletet vitt be a magyar közgondolkodás centrumába az Athenaeum első évfolyamában (1837) megjelenő Parainesis révén, amelynek fő tételeit két évtizeddel korábban már megfogalmazta Döbrentei Gábor az Erdélyi Muzéumban,⁷ s amelynek számos eleme látott napvilágot a Tudományos Gyűjtemény hasábjain, mindenekelőtt Fejér György, Schedius Lajos, Guzmics Izidor jóvoltából.⁸ A Parainesis messzire gyűrűző hullámokat vert az Athenaeum vizein: Kölcsey felfogásával ellentétes írások ugyanúgy napvilágot láttak,⁹ mint a Parainesis eredendő hatását tükröző, koncepcióját továbbvivő okfejtések.¹⁰

A Társaséletünk alapozó (II.) fejezete Tóth Lőrinc 1838-as, Világpolgárság és honszeretet című, a világpolgárságot legmagasabb emberi hivatásként beállító cikkének tételeit fordítja visszájukra, a Parainesis érvelését alkalmazva, amellyel szemben Tóth Lőrinc (óvatosan) a maga álláspontját kifejtette. Gyulai Döbrentei érvelését is több ponton felhasználta, legyen szó akár a nemzetek különféleségéből származó sokszínűség hasznáról, akár az önzésről, amelyet Tóth Lőrinc Tocqueville nyomán a Kölcseyével ellentétes, pragmatikus hazaszeretet alapjának tekint (ezt a felfogást propagálja Fábián Gábor említett cikke is), Gyulai viszont a Parainesis hazafiságfogalmának megtámogatására használ fel.

Gyulai oly mértékben számíthatott arra, hogy olvasói felismerik az illető diskurzushoz való csatlakozását (amelyhez ekkor már az említetteken kívül például az „Egész világ nem a mi birtokunk" Vörösmartytól származó szentenciája is tartozott, vagy éppen a Gondolatok a könyvtárban zárlata),¹¹ hogy név szerint még azokra a képviselőire sem hivatkozott, akiktől bizonyos szempontoknak még a megfogalmazását is átvette.

E diskurzus alaptételei közül az volt a legfontosabb, hogy az emberiség valóságos létét tekintve funkcionálisan zárt, kulturálisan elkülönülő, történetiségükben folytonosságot mutató nagycsoportok alakjában jelenik meg: s ezeket hívják nemzetnek. Ahogy Gyulai fogalmaz, „a nemzetiség csupán alak, melyben az emberiség megjelen, de mint a természetben[,] egymáshoz van kötve a kettő, s az alak teszi azzá[,] ami".¹² A nemzeten mint az emberiség tényleges megjelenési formáján túl az emberiségnek olyan absztrakciója áll tehát, amelynek nincs köze a valóságos emberi élethez, mivel nem számol az ember eredendő korlátozottságával. Vagyis azzal, hogy az emberi élet nem az emberiség egészét szem előtt tartó absztrakt-teoretikus beállítódásban zajlik, hogy az emberek életének eredendően az a kör a horizontja, amelynek kulturális és viselkedési mintázatát születésüktől fogva elsajátították, életgyakorlatukban napról napra alkalmazzák, s ezzel érvényességét ismétlődően megerősítik önmaguk előtt, és amelyhez – szándékaiktól függetlenül – mentálisan, érzelmileg és érdekeik által kötve vannak, és azért úgy hiszik, hogy sorsuk elválaszthatatlan ennek sorsától. E kötöttségek legnagyobb köre az otthonosság és az érdekeltség lehetséges legtágabb határait kijelölő saját társadalom, vagyis a nemzet (vö.: Husserl: a nemzet az emberek univerzális életközössége): „Az emberi kebel szűkebb, korlátoltabb, mintsem egy egész világot átöleljen. Csak gondolatban, eszmékben tehetjük azt, de közvetlen érzés- és tényekben nem. Családunk, mely a szeretet kötelékeivel csatol, a község, hol lakunk, a nemzet, melynek haladása, boldogsága, dicsősége egyszersmind a miénk is, közelebb áll hozzánk, akaratunk ellen is inkább igénybe veszi szeretetünk és munkásságunk, mint másokéi, kiket alig ismerünk, vagy az óriás egész, mely mellett a legnagyobb szív is semmivé törpül. Egyesnek törekvése az egész világ javára oly csekély, a belőle várható következmény a haza-, község-, családélet- vagy saját boldogságunkra oly távol van, hogy az önzés, mely alapja az emberi természetnek s jól felfogott irányban erények kútforrása, a körön kívül esvén, az egésznek beteges érzelgés- s lázas ábrándba kell föloszlania."¹³

Tudjuk, e herderi eredetű tételből kiindulva fogalmazta meg Fichte 1807-ben patriotizmusnak és kozmopolitizmusnak azt a viszonyát,¹⁴ amelyet nálunk Döbrentei Gábor fejtett ki először idézett cikkében egy évtizeddel később,¹⁵ s amelyet Hunfalvy Pál vont be a Parainesis-diskurzusba 1839-ben.¹⁶ Eszerint az ember akkor tesz meg mindent az emberiségért, ha azért a körért dolgozik, amelyhez eleven kapcsolatok szálai kötik (Gyulai: „Ily szempontból a világpolgárság egyszersmind hazafiúság is"),¹⁷ az emberiség egészének ügyét közvetlenül a nemzetek viszik előre – vagy ahogy Gyulainál olvassuk, az egyes ember hazafi (mert hazáját szolgálja), a nemzet kozmopolita (mert az emberiséget szolgálja): „A józan ember jó hazafi igyekszik lenni, s nemzetének tartja föl a világpolgári szerepet, mert csak ez képes megfelelni a feladat nagyszerűségéhez [értsd: nagy méretéhez] képest."¹⁸

Ebből az a tétel is következik (mint ezt már Herder kifejtette Eszméinek alapvetéseként), hogy az emberiségnek egyenesen létfeltétele a kulturális sokféleség, mert csak ez biztosíthatja az eszméknek azt a gazdagságát, amely az emberiség egészének előmenete-léhez szükséges – ugyanúgy, ahogy a természet is a különféleségek rendkívüli változatosságának elve alapján működik. (Gyulai: „A természet megbosszulja magát, s nem ismer erőltetést, rendszere rendszertelenségben, összhangja különféleségben áll. Benne semmi sincs egymáshoz egyenlő, és hasonló is kevés, céljai kívánják, hogy külön alak- és változatosságban jelenjen meg minden.")¹⁹ Nemcsak antropológiai adottság tehát, hogy az emberiség nemzetekre, vagyis szellemi alkatukban eltérő közösségekre különül, hanem összemberi érdek is. Ahogy Gyulai egy későbbi előadásában fogalmaz, „[n]em átok, hanem áldás volt, hogy Bábel tornya építésekor megzavarodtak a nyelvek, mert csak úgy kisebb körben fejthette ki az emberi természet egész gazdagságát. A természetben minden mint különféleség olvad egy magasabb egységbe, a külső, a mesterkélt egység megbénítja a bensőt […]."²⁰

A másik oldala ennek, hogy a különböző nemzetek öntörvényű és teljes kifejlődése az egész emberiség javát szolgálja: „Minden nemzetnek joga van kifejteni anyagi és szellemi erejét, s betöltve hivatását, hasznára válni az emberiségnek";²¹ vagy ahogy konkrétabban a Társaséletünkben fogalmaz, „[m]ost is saját jellemmel és egyéniséggel bíró s ezek alapján nemzeti műveltségre fejlődött nemzetek viszik a polgárosulást, s nem azok, kik ezekben szűkölködvén, éppen azért befolyás nélkül tétlenségben tespednek". „Hol állna a polgárosulás, ha a népek csak egy nagy nemzetet képeznének, nemcsak nyelv-, de minden egyébben, mely a nemzeteket egymástól megkülönbözteti?"²²

Ez a lényege a művelt nemzet–nemzeti jellegű műveltség programjának. Az autochton nemzeti kultúra kifejlesztése nélkül egy nemzet sem lehet képes arra, hogy hozzájáruljon az emberiség fejlődéséhez; az ilyen nemzet „[t]ehetetlen a polgárasulás, az emberiség összes haladására legkisebb befolyást is gyakorolni". „Miként egyes embereknél egyik egy, másik más tehetséggel van megáldva, egyiket jelleme erre, másikat másra határozza: úgy a nemzetek is különböző eszméket és elveket képviselnek, s nem ugyanazon kincsekkel gazdagítják az élet, tudomány, művészet, szóval az összes műveltség és előhaladás kincstárát."²³

A nemzeti műveltség paradoxona abban áll, hogy egyetlen nemzet sem képes az emberiség teljes szellemi potenciálját megvalósítani, holott egy nemzeti kultúra csak akkor lehet teljes értékű, ha képes arra, hogy a benne élők számára saját világuk részeként, saját, „vérré váló" tudásként nyújtsa mindazt, ami emberi szempontból egyáltalán lényeges lehet. Ezért kap kiemelkedően fontos szerepet más nemzetek kulturális javainak elsajátítása: „A leggazdagabb irodalmak sem lehetnek el fordítások nélkül. […] Csak mi magyarok akarnánk elzárkózni és eredetiségünk zsirjába fuladni? Mily gyermekes eszme, mily korlátolt felfogás!"²⁴

A jó fordításban – mint ezt Arany János műfordításai kapcsán kifejtette – azt a lehetőséget látta, hogy egy idegen szellemi termék oly mértékben a saját kultúra részévé váljék, mintha eleve ebben született volna meg. A nemzeti kultúrák paradoxonának megoldását tehát a nemzeti kultúrák – elsősorban a közös kulturális alapon álló európai kultúrák – intenzív kölcsönhatásában látta, és bizakodva állapította meg, hogy „[a]z európai nemzetek között sohasem volt erősb a solidaritas és mégis kifejlettebb a nemzeti egyéniség megőrzése és kifejtése, mint századunkban."²⁵

Nem szabad elfelejtenünk, hogy Gyulai nemzetfogalma mindvégig megmarad e diskurzus keretein belül. A nemzeti művelődés programjának ugyanúgy ez az alapja, mint a népnemzeti irodalom elméletének.

 

3. A nemzeti jelleg érvényesülése a társadalomban, a műveltségben és az irodalomban

 

a. A nemzeti jelleg érvényesülése a társadalomban: a társadalom életének sajátos, más társadalmakéval össze nem mérhető módja

Gyulai a nemzetfogalom alapját egy-egy társadalom mindennapi életének szakadatlan, hosszan tartó gyakorlatában, a benne kialakuló és öröklődő mentalitási, viselkedési mintázat egyre inkább kikristályosodó sajátszerűségében látta (ezt nevezte Husserl normálstílusnak). „A természetben is az észrevétlenül működő erők idézik elő a legnagyobb tüneményeket és változásokat. Titkos műhelyében rejtezik azon hatalom, mely uralkodik és igazgat.

Ily műhely a társasélet, teljes általánosságban fogva föl.

Innen szövődnek az egyetemes nemzeti élet egyes szálai; itt alakulnak a körvonalak, melyektől függ jellemének arca, tőle veszi táplálékát a nemzetiség, tárgyát a művészet s alakjait a közműveltség."²⁶

Ennek az organikus társadalommodellnek a felépítését két irányban lehet követni. Az egyik út a társadalom rendszerszerű kiépülése, amely a kollektív élet spontán folyamataitól a műveltségen át a politikáig, az intézményekig s végül az államig vezet, a másik a kezdeti társadalmak kultúrájától a modern műveltségig.

A Társaséletünk az előbbi elméleti igényű kifejtésének tekinthető, a herderiánus antropológiai tételek is ennek hátteréül szolgálnak. Vizsgálódásai, írja Gyulai, a társadalmi érintkezéseknek „azon oldalait" érintik, „melyek a népjellem-, műveltség-, nemzetiség-, közszokások- s több ezekhez hasonlókra vonatkoznak. Mely mindennap előttünk hullámzik, a vigalmak tarka foszlányát s a művészet égi képét lebegtetve habjain. Mely minden órában füleinkbe cseng a közélet zsibongó zúgását, s a családélet szelíd hangjait hordva szárnyain, mely úton-útfélen nyilatkozik a beszéd-, divat-, társalgási modortól kezdve le egész az alig előszámlálható apróságokig."²⁷

Egy társadalom tehát annyiban (és csak annyiban) nemzet, amennyiben a mindennapi élet folytonosságában kialakuló és megszilárduló egyedi normálstílus áthatja tagjai mentalitását, viselkedését s az egésznek a működését.²⁸ Ennek megfelelően a nemzetként értett társadalom genetikus strukturálódásában világos egymásutániság mutatkozik; a Társaséletünk koncepciója – melytől Gyulai később sem tér el – azon alapul, hogy egy-egy társadalom egyedi arculata, az, amit nemzeti szellemnek lehet nevezni, a társadalom konkrét életének szüntelen mindennapiságában, a mikroszintű társadalmi interakciók nagy tömegében és számtalanszor ismétlődő lejátszódásában alakul ki, az intézményrendszer pedig a társasélet e formáinak megszilárdulása, s ennyiben a társadalmi részrendszerek is hasonlítanak annak a kultúrának az arcára, melynek vonásait a társadalmi aktusok ismétlődése hozta létre. Ezt jelenti, hogy egy társadalom „magából fejlődik".

Gyulai felfordított rendet lát ott, ahol a nemzeti intézményrendszer, nemzeti politika létrejötte megelőzi a mindennapi társasélet, a szokások, a viselkedési és vélekedési minták hagyományozódó rendjének kialakulását. A magyar társadalmat ilyennek látta, s kritikája a társadalmi alakulás természetes rendjének helyreállítására – vagy inkább újraformálására – irányult. A szabadságharc leverése utáni korszakban nemcsak, sőt nem elsősorban az aktuális külső okok miatt nem látta terét a politikának, hanem azért, mert a magyar társadalom eleve, már a kezdetektől fogva fonákul alakult, vagyis a politika s az intézmények nemzeti jellege nem a spontán társadalmi interakciók stílusának kikristályosodásaként jött létre: „Társaséletünk erőszakolva, sok részben alap nélkül, s mi legfőbb, nem önmagunkból fejlődött ki. […] [P]olitikai életünk nemzeti irányban fejlődése megelőzte a társaséletét, vagy legalább túlszárnyalá; az szülte és táplálta emezt, s nem megfordítva. Ezekért nem bírhattak sok intézményeink szilárdsággal."²⁹ A társadalmi fejlődésnek tehát újra kell indulnia, a társadalom spontán közösségi interakcióiban lassan ki kell alakulnia ama sajátos stílusnak; e folyamatban nyilván fel fognak merülni a mélyből, s be fognak épülni e karakterbe a századokon át hagyományozódott kulturális, viselkedési-vélekedési mintázatok is. Ez a folyamat, ha egyszer megindul a maga természetességében, nem befolyásolható politikai eszközökkel, hiszen a társadalmi életnek a politikainál mélyebb, elemibb szintjén zajlik. („[A] nemzetiség a társadalomban leli leginkább támaszát, mit hatalomszó sem teremteni, sem megingatni nem képes. Míg itt életereje nem csökken, munkássága- és gyarapodásának jeleit adja, mindig remélhetni teljes felvirulását, mert egy nemzet jövője, mint más, úgy e tekintetben is, egy jórészt társadalmi állapotától függ.")³⁰

Az irodalmat Gyulai a társadalmi interakcióknak ehhez az elemibb, spontánabb típusához kapcsolta, s ezért várt sokat az ötvenes években az irodalmi élet fellendülésétől a magyar társadalom sajátszerű működésének újraalakulása tekintetében; utóbb, visszatekintve pedig mind a 18. század végét, mind a reformkort, mind pedig az ötvenes éveket olyan korszaknak látta, amelyben az irodalom irányt tudott adni a politikának. Nem azzal, hogy politikai eszméket hirdetett volna, hanem azzal, hogy a társadalmi élet egy jellegzetes terén speciálisan a magyar viszonyokra jellemző stílust valósított meg. (Nem arról van szó például, hogy a nyelvújítás mint reform burkoltan a politikai reform elveit hirdette volna meg, hanem hogy a saját megújítása iránti igényt a társadalmi beállítódás részévé tette.)³¹

Egy társadalmi részrendszer tehát akkor nemzeti jellegű, ha illeszkedik az illető társadalom működésének csak rá jellemző, történetileg alakult, tagjai számára bensőségesen ismert karakteréhez. Nemzeti jellege nem azon múlik, hogy képes-e helyet foglalni a nemzeti narratíva médiumában, vagy hogy megfelel-e e narratíva fomaképzése számára.³² A kérdést a társadalmi gyakorlat dönti el. A társadalom és a nemzet megnevezés között tehát mindössze annyi a különbség, hogy míg az előbbi ugyanazoknak a közösségi nagyformációknak az általánosítható vonásait nevezi meg – minden társadalomnak van gazdasága, kultúrája, hierarchiája, intézményrendszere stb. –, az utóbbi e legnagyobb, egymástól elkülönülő embercsoportoknak és részrendszereiknek a többivel és azok részrendszereivel való összemérhetetlen sajátszerűségét fejezi ki, tekintettel arra, hogy minden társadalom csak akkor működhet hatékonyan, ha a maga hagyományozott mintái szerint működik, illetve ha ezeket úgy fejleszti tovább, hogy e minták mindvégig, töretlenül képesek legyenek a saját magabiztosságát nyújtani tagjai számára.

A nemzeti tudomány ezért szintén nem jelent korlátozást. Nem azt jelenti, hogy az egyetemes és mindenre kiterjedő tudományt a nemzeti jelleg reprezentációjára korlátozzák vagy hogy nemzetileg speciális igazság megalkotására kényszerítik. A tudomány nemzeti jellegének két aspektusa van. Az első a kollektív megelőzöttség episztéméjének egyik alapvető előfeltevésével, nyelv és gondolkodás elválaszthatatlanságának s ezzel az anyanyelv gondolkodásbeli primátusának tételével függ össze. Ebből az következik, hogy a különböző nyelvek még az egzakt tudományokban is különböző megközelítési módokat kínálnak az illető nyelven gondolkodó tudósok számára, továbbá az, hogy a tudomány egyetemessége abból a szemléleti sokféleségből tevődik össze, amelyet a tudósok különböző nemzeti kultúrákhoz való tartozása eredményez: „[A] nyelv nem valami külső, nem conventionalis jegye a gondolatnak, mint a betű vagy a szám, hanem valami benső, maga a lélek, szelleme és jelleme egyszersmind valamely nemzetnek, s a nyelv e sajátsága nagy befolyással van nemcsak az irodalomra, hanem magára a tudományra is. Az a különbség, melyet a nemzetek irodalmi művei, sőt tudományos eszméi, módszerei, vagy legalább előadásmódjai között találunk, a nyelvben leli forrását. […] Kívánhatjuk-e tudóstól és írótól, hogy legbensőbb énjét idegen nyelven fejezze ki? Lehető-e ez s van-e benne haszon? Más valamely idegen nyelven írni és beszélni szükségből és más szabadon gondolkozni, érezni, úgyszólva teremteni rajta. Ez utóbbit csak olyan nyelven tehetjük, melyben születtünk és nevelkedtünk."³³ „[A] különböző nemzetek tudósai nemzetük geniusa szerint, a szempontok és észlelés módja tekintetében egymás kiegészítői."³⁴

A tudomány nemzeti jellegének másik aspektusa, hogy bármely tudomány csak akkor képes az emberiséget szolgálni, ha alkalmazása során tekintetbe veszik, hogy az emberiség a gyakorlatban tradicionális-intézményes nagycsoportokra – nemzetekre – különül el, s hogy e nagycsoportok a maguk hagyományait és társadalmi mintázatait követik, relevanciáik és ezek rendszere tehát különbözik, vagyis ugyanaz a tudomány más és más módon válik egy-egy társadalom saját műveltségének elemévé: „bár a tudomány világszerte ugyanaz, de […] a tudománynak nemcsak rendszere van, hanem irodalmi formája is, a mely minden nemzet szelleméhez, szükségleteihez és ízléséhez alkalmazkodik."³⁵ Ennek hátterében a tudománynak illetve a művelődésnek olyan modellje áll, amelyet nálunk az Uránia tett ismertté, s utóbb főként az Erdélyi Muzéum népszerűsített. Kármán mind a tiszta teoretikus tudást, mind az esztétikai autonómiára törekvő költészetet elutasította, a nemzet csinosodását szolgáló „életbeli Okosság"-ot tűzte ki eszménynek, az olyan tudományt, melynek „legelső tulajdonságai" egyike a „kellemetesség", s így a társadalom minden tagja örömest sajátítja el.³⁶ Ennek a kellemesség tulajdonával felruházott életbeli okosságnak Gyulainál az irodalom fogalma felel meg, amely az elméleti tudomány és a költészet között elhelyezkedő kategória. Gyulai ugyanúgy nem a szaktudás, hanem a (Bildung értelmében vett) műveltség terjedését várta el a tudománytól, mint Kármán, s ezt végső soron ugyanazon az alapon kötötte a nemzet fogalmához, mint ő: a műveltség hatékonysága egy-egy nyelvi-kulturális mintázathoz van kötve.

 

b. A népnemzeti irodalom

Ami mármost az irodalomnak mint társadalmi részrendszernek a nemzeti jellegét illeti, a népnemzeti irodalom koncepciója mögött jól felismerhetők a Parainesis-diskurzus alapelvei. Ezek az 1851-es Bajza-bírálatban vannak kifejtve. Az egyetemest ezúttal a költészet általános törvényei képviselik, amelyeknek csak a nemzetileg konkrét megjelenés adhat alakot („A szép törvényei mindenütt ugyanazok, de nem a szellem, mi azoknak alakot ad").³⁷ Az az elv is érvényesül itt, hogy az egyetemes emberi kultúrát nemzeti kultúrák sokfélesége alkotja: egy-egy nemzeti irodalom akkor járulhat hozzá a világirodalomhoz, ha önmaga sajátszerűségét fejleszti a lehető legművészibb szintre: „költészetünknek önmagából a népnemzeti elem alapján kell kifejlődni, hogy mint magyar emelkedhessék az európai színvonalig."³⁸

Végül a Bajza-bírálatnak a népies modort bíráló fejezete Gyulainak azt a nézetét is jól szemlélteti, amely szerint a valódi népnemzeti költészet lényege, hogy minden lehetséges emberi eszmét és érzést mint sajátat szólaltat meg: „Mi átok fogott meg, hogy ne égessen a vágy a magyar szellemet ezer sugárban teljes fényében ragyogtatni? Miért ne kereskedjünk a nagy körül? Hát nélkülözze-e költészetünk a magasabb világnézetek, mély költői eszmék fölséges alkotmányait?"³⁹

A népköltészetben Gyulai – akárcsak Arany – az emberi szellemnek korai és magas szintű, s a nyelvhez hasonló kollektív produktumát látta („a népköltészet sokban hasonlít a nyelvhez, melyet szintén az összes nép, szintén míveletlen korszakban állít elő, de azért az emberi szellemnek egyik legbámulatosabb, legfönségesb műve").⁴⁰ A népköltészet tehát ugyanúgy hivatkozási alap egy nemzet költészetének poétikai kérdéseiben – szemben a tudós poétikákkal –, ahogyan a nyelv kérdéseiben az élő nyelv beszélőjének kompetenciája meghaladja a legtudósabb akadémiai nyelvtan kompetenciáját is.⁴¹

Ezt a költészetet Gyulai a hagyományközösségi elv érvényesítőivel – Herderrel, a bécsi előadásait fogalmazó Friedrich Schlegellel, Kölcseyvel, Erdélyivel, Arany Jánossal – együtt egy művelődése korai fázisában lévő szociokulturális közösség általános tudáskészletének keretfogalmaként határozta meg; vagyis a nemzetek történelmének kezdetén olyan állapotot feltételezett, amelyben a társadalom csak szociálisan különül rétegekre, kulturálisan azonban egységes, s e műveltséget a költészet hordozza; a népköltészet „[l]egvirágzóbb korszaka akkor van – úgymond –, midőn mindenki még nép s inkább csak a rang és tehetség különböztetik meg az embereket, nem egyszersmind míveltség is. A királynak ugyanazon hite, előítélete van, ami a koldusnak, a vezér eszmeköre nem más, ha nem is éppen a hadakozásra, de egyebekre nézve mint a közvitézé. A társadalmi viszonyok egyszerűek, a fantázia despotizmusa határtalan, történelem, vallás, filozófia, tudás és tapasztalat minden ága a költészetbe van olvadva."⁴²

A népköltészetből kinövő műköltészet lehetőségével szemben Gyulai még Kölcseynél is szkeptikusabb volt. Abban ugyan egyezik vele (s a forrásául szolgáló Friedrich Schlegellel), hogy szerencsés esetben a műköltészet egy darabig a népköltészet folytatása, s a nyers elevenség és a polgárosodás határán létrejön a klasszikus nemzeti eposz; Kölcseyt követi abban is, hogy a magyar költészet nem tartozik e szerencsés sorsúak közé. („Úgy jártunk, mint sok más nép, melyeknél a hagyományok, mondák természetes fejlődését költözködés, idegen műveltség és bonyolult politikai viszonyok akadályozták meg. A keresztyén polgáriasodás egészen eltemette hihetően számos és gazdag hagyományainkat, vagy belőlük oly keveset olvasztott át, hogy népregéink és dalainkban alig csillámlik meg egy-egy méla visszaemlékezés. Epikus helyett száraz krónikaírónk van".)⁴³

Azonban – s ez már Gyulai saját hozzájárulása – akár eléri a nemzeti eposz fokát az autochton fejlődés, akár nem, a műköltészet előbb-utóbb elkerülhetetlenül elszakad a népköltészettől. A magas műveltség mindenütt idegen gyümölcs, „s ritka az a nemzet, mely amit mástól kölcsönzött, tüstént vérébe vegye át". A társadalom nagyobbik része számára hozzáférhetetlen lesz a magasabb műveltségűek költészete, ennek hívei viszont megvetéssel fordulnak el saját korábbi, immár primitívnek érzett kultúrájuktól („a nép- és műköltészet mindinkább elválnak egymástól. Amint a míveltség terjed, a népköltészet azon arányban sűlyedez"). A társadalom kettészakad, mert „[a] míveltség nagyobb válaszfalat von az emberek közé, mint bárminemű rang és hatalom". A népköltészet tehát, lett légyen a legklasszikusabb nemzeti eposz szülője egykor, óhatatlanul hanyatlásnak indul, ám (s itt Gyulai Fr. Schlegel intencióját követi) „a lenézett, együgyű nép híven őrzi a századok hagyományait, még mind azokat a mondákat, dalokat énekli, amelyeket apáitól hallott, átadja maradékainak, sőt folyvást újakat is alkot". Valahányszor a műköltészet elveszíti éltető erejét – azt a képességét, hogy az idegen mintákat saját magához idomítsa, saját vérévé dolgozza fel –, megteheti, hogy önmaga szellemének mégoly kezdetleges és hanyatló, de eredeti alkatában és elevenségében megőrződött alakmásához, a népköltészethez lehajoljon. Ez magyarázza, úgymond, a népiesség egész Európán végigsöprő hullámát a klasszicizmus évszázada után. Gyulai élesen kioktatja a magyar népiességen fanyalgó Toldyt és Kazinczy Gábort, mondván, „Goethe a népköltészet hatása alatt teremtette meg a német dalt és balladát, Burns az ó-skót népköltészet karján lépett föl, végkép megbuktatta a francia iskolát, csak azóta van szó ismét angol líráról, sőt Walter Scott, Moore, Byron az ő vállain emelkedtek, mert az ilynemű mozgalom, bárminek nevezzék is el, nem a népköltészet utánzása, bár abból indul ki, hanem a fantázia győzelme a reflexió, a nemzeti szellemé az idegen iskolák felett és többé-kevésbé visszatérés a természethez a túlhajtott vagy ferde elmélet és gyakorlat tömkelegéből. Vajjon ami másutt koronként jótékonyan hatott, nálunk veszéllyel fenyeget-e? […] Toldy és Kazinczy Gábor urak, kik oly jól ismerik a külföldi irodalmak történelmét, a mi költészetünk úgynevezett népies mozgalmát valami hallatlan, egészen különálló ténynek látszanak tekinteni."⁴⁴

Gyulai annyira ragaszkodott ahhoz, hogy a népköltészet lényege a költészetet átható s poétikai jegyekben mutatkozó sajátos szellemiségben, s nem egyes tartalmi elemekben van, hogy – közvetve ugyan – a magyar népies mozgalommal kapcsolatban is jelzi fenntartását, amennyiben ez a népi elemek iránti (a demokrata törekvések hatására kialakuló) érdeklődésben mutatkozott. Amint a Petőfi-tanulmányban írja, „[f]ölmerült a politikai nép eszméje, nem Verbőczi populusa, még a honoratiorok sem. Az irodalomban érdek támadt a népköltészeti hagyományok és ereklyék iránt. Divatba kezdének jőni a népies szabású öltönyök és táncz. A költészet kezde hajlani az alsóbb rétegek felé s új elemeket venni magába."⁴⁵ Hogy ez a megjegyzés nincs kritikai él nélkül, azt egy, a néhány évvel korábbi Társaséletünk koncepciójának lényegéhez tartozó megjegyzés teszi világossá: „Ne csupán tánc-, ruhával s több ilyenekkel álljatok elő. Ezek külsőségek, bár érdekes külsőségek. Könnyen fölvehetni és lehányhatni, s emellett a divat- s ezer változtató körülménynek vannak alávetve. Keressétek a szellemet, melyből csak a halál vetkőztethet ki; a színt, mely, mint a virágnál, a lényeghez van kötve"⁴⁶ Petőfit, demokrata eszméivel (vagyis a népiesség politikai vonatkozásaival) együtt is olyan költőnek tartotta, akinek verseiben mindig jelen van a népköltészet szelleme.⁴⁷

Meglehet, ő hívta fel Arany János figyelmét a hagyomány folytonosságának fontosságára. Ő volt ugyanis, aki a Parainesis-diskurzushoz való kapcsolódása révén az ötvenes évek új viszonyai közepette először fogalmazta meg a kollektív kulturális megelőzöttség episztéméjének előfeltevéseit a Társaséletünkben, s ő volt az is, aki már 1853-ban éppen a Keveházáról szólva tette óvatosan szóvá a népi epikai hagyomány hiányának hátrányos következményeit a történeti műepikára nézve, utalván arra az ellentétre a krónikák száraz adatai és a költői szempontból értékes népi epikai hagyomány között, amelyet tudtommal először Erdélyi János fogalmazott 1844-ben,⁴⁸ s amelyet Arany a Naiv eposzunkban dolgozott ki részletesen, filozófiai implikációival együtt, 1856-ban. „Keve kun vezérnek a rómaiak és longobárdokkali harcait énekli meg – írja Gyulai a Keveházáról –: tehát tárgyát őstörténetünk legrégibb szakából vette, melyről csak néhány száraz adat jutott ránk, a népköltészet mit sem őrzött meg s hitregéjéről alig tudunk többet, mint mennyit a jelen századok költői költöttek. Emiatt a tárgyhoz képest bizonyos homályban jelennek meg hősei […]."⁴⁹

A Két ó-székely ballada költészetelméletének sarkalatos tézise, hogy az eposz eredendően a népköltészet műfaja, mert lényegéhez tartozik, hogy egy közösség alakító munkáján menjen át, mielőtt valaki egységes formába önti; ezért a műköltészetben is csak akkor és addig eleven, amikor és ameddig őrzi megszakítatlan kapcsolatát a népköltészettel, azt folytatja, kerekíti ki, amit ez elkezdett, azt a formálási elvet, azt a szemléletet követi, amely ennek sajátja („a műköltészet kezdete nem egyéb mint a népköltészet folytatása, szerencsés körülmények közt tetőpontra emelve egy pár nagy tehetségű vándordalnok, egy pár hatalmas genius által, kik úgyszólva befejezik a nép valamely nagyobb művét, melyen századok dolgoztak").⁵⁰ Az önálló műeposz – amikor egy költő saját invenciójából akarja létrehozni azt, ami nemzedékek hosszú során át a közösségi hagyományozódás útján jött létre, maga próbál történetet, mítoszt kitalálni – mint nemzeti eposz eleve kudarcra van ítélve, legföljebb művelt kevesek érdeklődésére tarthatván igényt. A Szépirodalmi Szemlében ez a két eposzírói eljárás van szembeállítva; az előbbi, amely a hagyományok sokszor emlegetett elvesztése miatt különösen nehéznek mutatkozik, mégis egyedül járható útnak bizonyul a tiszta műeposz megalkotásával szemben. Gyulai ezért ítéli kudarcnak a Zalán futását – csatlakozva ahhoz a kanonizációs logikához, amelyet Kölcsey alkalmazott először, majd Erdélyi János és Arany János erősített meg.⁵¹ Gyulai e logika érvényesítésében még Kölcseynél is rigorózusabb, hiszen már Zrínyi eposzát is hasonló kudarcnak minősíti, mert szerzője „kevéssé merült a nép ősköltői szellemébe". („Az egyik út nehéz, ritkán vezet egész sikerre, de legalább mindig legjobban megközelíti a czélt. Itt a költő ragaszkodik a még fennmaradt kevés s a nép öntudatában homályosan élő hagyományok és mondákhoz, told, alakít, de mindig csak a magadott alap szellemében s azon korhoz képest, melyben szerencsétlensége élni. […] [H]angulatot, színt azon ősi szellemből merít, mely egészen soha sem halhat ki a népnél, még akkor sem, ha erkölcsi ereje megtört és aljasulni kezd. Így áll elő a naiv műeposz, mint a németek nevezik, a népies, mint mi nevezzük, mely művészi úton pótolja, a hogy pótolhatja, a századok mostohaságát s mindig a legnagyobb közönséghez, a néphez szól.

A másik út sokkal kényelmesebb, biztosabban vezet sikerre, de soha sem közelítheti meg a czélt. Itt a költő nem sokat gondol a mondai alappal, egészen eldobja, vagy nem annak szellemében alakít, megveti az egyszerű és naiv felfogást, míthoszt, mondát octroyál, vagy azt más nép eposzából veszi az alakkal és színezettel együtt, s néha megkapatva egy korából fölmerült nagy eszmétől, a multat inkább csak a jelen segédére idézi föl. Így áll elő, többé-kevésbé eltérve a népies műeposztól, a par excellence műeposz egy szűkebb kör, néha csak a szorosan vett irodalom és commentatorok számára. Ezt nálunk hőskölteménynek nevezik és méltán, mert hősökről írt költemény, a legtöbbször mondai alap helyett történetin emelkedve és mindig inkább csak történeti felfogással.

Nálunk az újabb időkig a második úton haladtak a költők. Két nagy név képviseli a magyar műeposzt: Zrinyi és Vörösmarty […].")⁵²

Látható, hogy ezúttal – a Szikszói Enyhlapok-bírálattal szemben, amely Aranyra hatott – Arany hatása mutatható ki; az eposzi hitel Aranytól származó kategóriáját Gyulai oly következetesen érvényesíti, hogy lehetetlennek tartja a közösségi hagyományban spontán módon, nemzedékek hosszú során át létrejövő-alakuló mítosz egyéni invencióból vagy más nép mítoszából való pótlását; a „csinált mythos" alkalmazását egyforma határozottsággal utasítja el, legyen szó akár Vörösmartyról, akár Debreczeni Mártonról.⁵³ A „csinált mítosz" kifejezés eredetét nem nehéz megtalálni Arany 1854. január 21-én Gyulaihoz írt levelében („Hol az anyag? A gazdag mondakör? A mithologia? Csináljunk! Köszönöm szépen. Ezt csinálni nem lehet, ez csinálódik").⁵⁴ Gyulai tehát, Arannyal együtt, élesen elutasította a hagyományok kitalálásának gyakorlatát, szemben például Toldy Ferenccel, aki a romantika nevében üdvözölte, hogy Vörösmarty a fantázia legdúsabb színeivel festette hőseit, s hogy a párszi dualizmust iktatta a feledésbe merült magyar ősvallás helyébe, lévén ez annak a vidéknek a vallása, ahonnan a magyarok elszármaztak.⁵⁵

S ha már Toldy Ferencre utaltam, hadd hívjam fel a figyelmet a mottóra. Az a különbség, amely a Zalán futása megítélésében Toldy és Gyulai (s vele együtt Kölcsey, Erdélyi és Arany János) között fennáll, rendszerek különbözőségéről és összemérhetetlenségéről tanúskodik. A népnemzeti irodalom fogalmát ma alighanem azért is olyan nehéz megérteni, mert a rendszerszerű magyar irodalomtörténet-írás alapjává nem a Gyulai (s nem is a Kölcsey, Erdélyi vagy Arany János), hanem a Toldy Ferenc munkái váltak.

 

Jegyzetek

1 Erdélyi János Toldy Ferencnek, 1854. jún. 9, in: Erdélyi János levelezése, II. kötet, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta T. Erdélyi Ilona, Budapest, 1962. 122. o.

2 Edmund Husserl: „Az európai emberiség válsága és a filozófia", in: E. Husserl válogatott tanulmányai, válogatta, bevezette és jegyzetekkel ellátta Vajda Mihály, Budapest, 1972. 338–339. o.

3 Uo., 340. o.

4 „Társaséletünk" (megjelent hét folytatásban a Pesti Röpívekben, 1850. okt. 27–dec. 8.), in: Gyulai Pál: Bírálatok, cikkek, tanulmányok, A magyar irodalomtörténet forrásai 5., a sorozatot szerkeszti Somogyi Sándor és Tóth Dezső, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Bisztray Gyula és Komlós Aladár, Budapest, 1961. [a továbbiakban: Gyulai, 1961.], 434. o.

5 Clifford Geertz fogalmazta meg ezt plasztikusan: „A francia etika érvényesítése a navahók világában vagy a hindu etikáé a franciákéban eleve reménytelen vállalkozás lenne, hiszen éppen az a természetesség és a valóság tényeivel való összhang hiányozna, amellyel saját kontextusában rendelkezik." Clifford Geertz: „Az ethosz, a világkép és a szent szimbólumok elemzése", Sajó Tamás (ford.), in: C. Geertz: Az értelmezés hatalma, válogatta, a kötetet összeállította: Niedermüller Péter, Budapest, 1994. 9. o.

6 L. „Szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek elengedhetetlen föltétele. Az emberiség egésze nem egyéb számtalan háznépekre osztott nagy nemzetségnél; melynek mindegyik tagja rokonunk, s szeretetünkre és szolgálatainkra egyformán számot tart. Azonban jól megértsd! az ember véges állat, hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat. Azért ne hidd, mintha isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérök s a föld minden tartományainak egyforma polgáruk legyünk. […] [A]z egész emberi nemre hatást gyakorolni, az a nagyok legnagyobbikának sem adaték. Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóúl boldogíthassuk. Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. Így a szeretet. Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg. Nem kell erre hosszú bizonyítás; tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja." Kölcsey Ferenc Összes Művei, sajtó alá rendezte Szauder József és Szauder Józsefné, Budapest, 1960. I. kötet, 1105. o.

7 Vö.: „Jönnek elé nemes lelkek, egymástól akármelly távoleső Országokban, hogy a’ magok Hazájoknak fenntartói legyenek. Ezek nem száguldoznak messze vidékekre jót tehetésül, hanem, érezvén, hogy azoknak van rájok szükségek, kik között laknak, ott dolgoznak. ‘S gyülöljék e’ nyelvek külömbségéért egymást? Lelkek atyafias, ‘s egymás felé mintegy ezt izenni látszanak: Használj te is a’ magadéi között, én pedig az én Nemzetemnek élni törekszem." „A’ miveltség becse ‘s a’ haza’ szeretetének nemes volta", in: ErdMuz, VIII. füzet (1817), 65. o.

8 Fejér György: „A’ Nemzeti Culturáról közönségesen, ’s a’ Magyar Nemzet’ Culturájáról különösen", in: TudGyűjt, 1817. I. kötet 13–42., II. kötet, 3–27. o.; L. „A’ Nemzetiségről", in: uo., 1817. I. kötet, 57–61. o., Guzmics Izidor: „A’ nyelvnek hármas befolyása az ember’ emberisítésébe, nemzetisítésébe és hazafiúsításába", in: uo., 1822. VIII. kötet, 3–36. o.

9 Tóth Lőrinc: „Világpolgárság és honszeretet", in: Ath, 1838. Második félév, 1838. 1. szám, 5–11. o., 2. szám, 46–50. o., Fábián Gábor: „A honszeretet", 1839. Második félév, 28. szám [-beri L].: „Világpolgárság és hazaszeretet", 1842. Második félév, 7. szám, 49–50. o.

10 L. Pulszky Ferenc: „Eszmék Magyarorság történetének philosophiájához", in: Ath, 1838. Második félév, 9. sz. 137–140. o., 18. sz. 281–286. o; uő.: „A műgyűjtemények hasznáról", in: Ath, 1838. Második félév, 12. szám, 185–190. o., uő.: „népmondák", in: Ath, 1840. Második félév, 11. szám, 161–169. o., uő.: „Élet és művészet", in: Ath, 1841. Első félév, 30. szám, 465–468. o., 31. szám, 481–484. o., Második félév, 34. szám, 529–534. o., Horváth Mihály: „Gondolatok a’ történetírás’ theoriájából", in: Ath, 1839. Első félév, 22. szám, 337–341. o., Hunfalvi [Pál]: „Dresdai levelek", in: Ath, 1839. Második félév, 25. szám, 385–391, 26. szám, 401–407, ut, Rhapsodiák (V.), Ath, 1840. Második félév, 42. szám, 657–660. o., Vajda [Péter]: „A’ haza", in: Ath, 1839. Első félév, 46. szám, 753–762. o., uő.: „A természettudományok befolyása az emberre s a köztársaságra", in: Ath, 1841. Második félév, 37. szám, 577–584. o. stb.

11 Ezt részletesebben elemeztem „»…a kozmopolitizmusnak szükségképpen patriotizmusnak kell lennie…« (Egy elfeledett diskurzus és Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című verse)" című dolgozatomban, in: Vörösmarty és a romantika, Takáts József (szerk.), Pécs–Budapest, [2001.], 159–170. o.

12 Társaséletünk (i. m.), 438. o.

13 Uo., 436. o.

14 „És így lesz aztán minden kozmopolita egészen szükségszerűen, a nemzet általi korlátozottsága révén, hazafi, és mindenki, aki a maga nemzetében a legerősebb és legserényebb hazafi, ugyanezért lesz a legserényebb világpolgár, minthogy a nemzet bármiféle kiművelésének mégiscsak mindig az a végső célja, hogy ez a kiművelés az egész nemre kiterjedjen." „Patriotismus und sein Gegentheil, Patriotische Dialogen vom Jahre 1807.", in: Fichtes Werke, Immanuel Hermann Fichte (hg.), Band VII, Berlin, 1971. 230. o.

15 L. pl. „Az ollyanak, ki a’ világpolgári kötelességeket a’ maga hazája iránt valóknál elsőbbeknek tartja, […] épen az egész emberiségre kiterjedni akaró indulatjából kell származni annak, hogy azokat tulajdon Nemzeténél, a’ mint csak tőle kitelik, elémozdítani jötelessége." „Érzéseink’ forrásainak ‘s ezekből folyó indulataink’ vizsgálása szerint akkor lesz tehát az emberből a’ Világ legjobb polgára, mikor eléb legjobb Hazafi lenni tudott." Döbrentei: i. m., 68, 69. o.

16 L.: „[…] halandónak ereje terjed-e annyira, hogy a’ földnek minden, vagy csak több népeire hasson?" Hunfalvi [Pál]: „Dresdai levelek", in: Ath, 1839. Második félév, 26. szám, 389–390. o.

17 Társaséletünk (i. m.), 436. o.

18 Uo., 436. o.

19 Uo., 437. o., vö.: Döbrentei: i. m., 77. o.

20 „A nemzeti nyelv és Müller Miksa" (felolvastatott a Kisfaludy-társaság XXXIV. közülésén, 1882. február 12-én), in: Emlékbeszédek. Irta Gyulai Pál. II. kötet. Harmadik bővített kiadás. Budapest, Franklin-társulat, 1914. [a továbbiakban: Gyulai, 1914.], 200. o.

21 Uo., 204. o.

22 I. m., 436, 437. o. Vö.: „A régi történetben a görögök és rómaiak példája előttünk áll, s láthatjuk, hogy mindeniknek sajátnemű hatása volt, de csak addig tartott, míg rómaiak, görögök maradtak. Az angol, francia és német, ami által befolyt az emberiségre, és szélesítette a művelődési kört, azt csak mint angol, francia, és német tehette." Uo.

23 Uo., 434, 437. o.

24 „A fordításokról" (fölolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1883. febr. 11-én tartott közülésén), in: Gyulai, 1914, II. kötet, 210–211. o.

25 Uo., 209. o.

26 Társaséletünk (i. m.), 432.

27 Uo., 432–433. o. Vö.: Egy „derék hazafias társaságban", melyről szerzőnk beszámol, „a nemzetiségnek csak politikai oldaláról szólott mindenki. Erre vonatkoztak aggodalmaik, ideirányzák vágyaikat, alig érinték s éppen nem fogták föl a másikat, – mely jelen viszonyaink közt sokkal fontosabb, s mit szabadjon társadalminak neveznem, értvén alatta mindent, mi politikai rendszabályoktól független, a családi élet tűzhelyétől föl egész a művészet és irodalom csarnokáig." „Levelek egy nőhez" (megjelent a Budapesti Viszhang 1852. júl. 17. és okt. 24-ei számában), in: Gyulai, 1961. 468. o.

28 „Önmagából s a nemzetiség alapján kell kifejődni minden nemzetnek. Ennek kell áthúzódni politikai, társas s művészeti életén, s mint pézsmának átjárni belsőjében minden parányt, hogy mindig és mindenütt érezhető legyen." Társaséletünk (i. m.), 437. o.

29 Uo., 433. o.

30 „Levelek egy nőhez" (i. m.), 469. o.

31 L. „Irodalmunk befolyása nemzeti fejlődésünkre" (Fölolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1886. febr. 7-én tartott ülésén), in: Gyulai, 1914. II. kötet, 232–236. o.

32 Vö.: Szajbély Mihály: A szerepkörök szerint elkülönült társadalom és a nemzeti narratíva. Gyulai Pál társaséleti cikkei az 1850-es évek első felében, Szeged, 2001. kézirat, 50. o.

33 „A nemzeti nyelv és Müller Miksa" (i. m.), 199–200. o.

34 „Irodalmunk befolyása nemzeti fejlődésünkre" (i. m.), 239. o.

35 Uo.

36 L. „Bé-vezetés", in: Uránia, Szilágyi Márton (szerk.), Debrecen, 1999. 14. o; „A’ Nemzet Tsinosodása", in: uo., 308. o; Vö. Buczy Emil: „Értekezés az elmének magasb kifejlődése körül az izlés munkáiban", in: ErdMuz, VII. füzet (1817.), 86–128. o.

37 „Bajza összegyűjtött munkái" (megjelent az Értesítő 1852. május 1-jei számában), in: Gyulai, 1961. 22. o.

38 Uo., 23. o.

39 Uo., 23. o.

40 „Két ó-székely ballada" (megjelent a Szépirodalmi Figyelő 1862. második félév 12–16. számában), in: Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye, Budapest, 1927. 104. o.

41 „Toldy és Kazinczy G. nagy megvetéssel szólnak a nép nyelvi és verselési tökéletlenségeiről is. De, kérdem, a Magyar Akadémia nyelvtana nyelvünk tökéletes elmélete-e? […] Bizonyára népdalainkból és népmeséinkből nyelvészeink és stilisztáink sok tökéletlenségét lehet megigazítani. Bizonyára a nép szellemi fejletlensége korszakában alakult nyelvünknek bámulatos egy rendszere van, ha mindjárt a szellemi fejlettség napjaiban élt nyelvészeink még nem is bírták kikutatni minden titkát. Nem védem a verselési tökéletlenséget, sem a nép-, sem a műköltészetben, de népköltészetünk verselési tökéletlensége mégis olynemű, hogy népzenénkkel együtt legfőbb tekintély a nemzeti ritmus kérdésében […]." Uo., 110–111. o.

42 Uo., 99. o.

43 „Szépirodalmi Szemle" (megjelent a Budapesti Hírlapban, 1855. január–júniusában), in: Gyulai Pál: Kritikai dolgozatok 1854–1861, Budapest, 1908. [a továbbiakban: Gyulai, 1908.], 89. o.

44 „Két ó-székely ballada" (i. m.), 100–102. o.

45 „Petőfi Sándor és a lyrai költészet" (megjelent az Uj Magyar Múzeumban, 1854-ben), in: Gyulai, 1908. 40. o.

46 I. m., 444. o; megjegyzem, e virágmetafora is azt a tételt hivatott erősíteni, amely az általánosnak a különösként való megjelenése elválazthatatlan lététől és lényegétől.

47 „Népdalainak kétszeresen kelle hatniok oly időben, midőn a nép politikai fontosságra kezdett emelkedni. A nagy hatás bátorrá tette a költőt a népdalai szellemét önté el legtöbb költeményén. Majdnem egész költészete népies színt váltott szellem- tartalom és verselésben." Petőfi Sándor és a lyrai költészet (i. m.), 59. o.

48 „Ha már a magyar történetek könyveinkből a nép közé is kimehettek volna, hagyományképen szállván ajaktól-ajakra, oly egészséges szint, zamatot nyertek volna, mint mezőn, falun a városi ember nyaratszaka, s igy feldolgozásuk dráma- vagy epossá sokkal könnyebben menne, sokkal könnyebben hatna be a nemzetbe […]. Mit csalogatjuk magunkat! szegények vagyunk testben és lélekben, multban és jövőben. […] Hagyományaink nincsenek, történeteink oly szárazon vannak megirva, hogy Markó hős királyfi (a szerb regékben) sem tudna belőlök egy életcsöppet facsarni […]" „Történeteink költőisége", in: E. J.: Nyelvészeti és népköltészeti, népzenei írások, T. Erdélyi Ilona (s. a. r.), Budapest, 1991. 220–221. o.

49 „Szikszói enyhlapok" (megjelent a Szépirodalmi Lapok 1853. febr. 20. és febr. 24-ei számaiban), in: Gyulai, 1961. 37. o.

50 „Két ó-székely ballada" (i. m.), 99–100. o.

51 Ezt részletesebben elemeztem „Hagyományközösségi szemlélet és irodalmi kánon" című dolgozatomban, in: A magyar irodalmi kánon a XIX. században, Takáts József (szerk), Budapest, 2000. 136. skk.

52 „Szépirodalmi Szemle" (i. m.), 90–91, 93. o.

53 Uo., 135. o.

54 Levele Gyulai Pálnak, 1854. január 21., in: Arany János összes művei, Keresztury Dezső (szerk.), XVI. kötet, Arany János levelezése, (1852–1856), Sáfrán Györgyi, Bisztray Gyula, Sándor István (s. a. r.), Budapest, 1982. 382. o.

55 „Aesthetikai levelek Vörösmarty Mihály épikus munkájiról", in: TudGyűjt, 1826. VIII. kötet, 117–119. o. Ez az összemérhetetlenség Toldy irodalomtörténetéből sem hiányzik, ahol megpróbálta a mondai hagyomány hiányának szempontját érvényesíteni. (ld. A magyar nemzeti irodalom története A legrégibb időktől a jelen korig Rövid előadásban, Harmadik, javított kiadás, Második kötet, Budapest, 1878. 45–47. o.)