T. J.: – Alfred Einstein A zenei nagyság című kiváló könyvében arról olvashatunk, hogyan változik korszakonként a felfogásunk arról, ki számít zenei nagyságnak, s a zenei nagyságok panteonjából hogyan tűnnek el, illetve hogyan kerülnek be egyes zeneszerzők. Könyve elején leírja, hogy amikor koncertekre kezdett járni a Zeneakadémiára, akkor ott az aulában a zenei nagyságok tizenkét gipszszobra fogadta: Mozart, Beethoven, Haydn, Mendelssohn, Liszt, Wagner és a többiek, majd eltelt egy-két évtized, s észrevette, hogy Mendelssohn eltűnt, s a helyére került valaki más. Aztán Liszt tűnt el: lassan kicserélődött a gipszszoborcsarnok. Einstein könyve azt vizsgálja, mi az oka annak, hogy valaki be- vagy kikerül a szoborcsarnokból, s mi az oka annak, ha valaki tartósan ott tud maradni. A te kutatásaid az elmúlt években jórészt Jókai Mór regényírásával és fogadtatástörténetével foglalkoztak. Jókai majdhogynem a pályája kezdetétől állandó alakja a magyar irodalom gipszszoborcsarnokának, a magyar irodalmi kánonnak. Milyen eljárások révén kerül be valaki – ezúttal Jókai – a kánonba, s minek köszönhetően tudja megőrizni ott a helyét?

Sz. L.: – Olyan, jórészt a XIX–XX. század fordulóján született szövegeket vizsgáltam, amelyek monografikusan foglalkoztak Jókaival, s az olvasási irányoknak három fő fajtáját láttam e szövegekben: voltak olyanok, amelyek maradéktalanul elfogadták és dicsőítették az életművet, voltak olyanok, amelyek valamilyen nyugati mércéhez mérték Jókai műveit, s úgy látták, így mérlegelve könnyűnek találtatnak, s végül voltak olyan olvasói, akik azon elvek szerint olvasták, ahogyan azt Jókai műveinek elő- és utószavaiban előírta az olvasók számára. Arról, hogy miként került be a kánonba, keveset tudnék mondani, inkább arról tudok, hogyan tud ott maradni, mik a feltételei annak, hogy érinthetetlenül ott álljon e gipszpanteonban. Jókai esetében rendkívül fontos, hogy hatalmas méretű az életmű. Nagyon sok műből, nagyon sok szövegből áll. Sok regény, novellisztika, dráma, sőt lírai alkotások egészítik ki a korpuszt. Ahhoz, hogy valaki bent maradjon, nagyon sokat kell írnia, mert akkor a kritika talán nehezebben képes az egész életművet felszámolni. Olyan nincs, hogy egy életműben, még egy erős kritikus számára is, minden rossz legyen. Mindig marad elég, ami még korpuszt képez. A másik nagyon fontos tényező, hogy ebben az esetben olyan szövegekről van szó, amelyek nagyon sokféleképp olvashatók. Szövegeinek kultikus olvasói, akik maradéktalanul elfogadják azokat, úgy olvassák, mint a Szentírást – bizonyos értelemben azokkal az eljárásokkal is. Ez a dicsőítés mellett létrehoz nagyon érdekes jelentéseket is. A kritikusoknak, azoknak, akik úgy gondolják, hogy a nyugatiakhoz képest ez egy elmaradott, archaikus, kissé érdektelen és jórészt értéktelen szövegvilág, mire kifejtik ezt a kritikát, szintén végig kell olvasniuk a műveket. Nagyon érdekes olvasási mód az, hogy egy nyugati szövegeken iskolázott elme mit tesz ezekkel a szövegekkel. Tehát a kritika is olvassa – kirekeszt belőle, de mire a kirekesztést végrehajtja, érdekes jelentéseket hoz létre. Nem is beszélve azokról, akik Jókai előírásait követik: mintha az volna ezen kísérőszövegek intenciója, hogy e fiktív szövegvilágot olyannak fogadjuk el, amely képes a valóság helyére állni. Tehát az életmű nagy terjedelme lehetővé teszi, hogy sokféle olvasási módnak kínálja fel magát. Jókainál az is fontos, hogy ha őt kiiktatnánk a kánonból, akkor hiátus keletkezne. Ha ő kiiktatódna valami csoda folytán, természetesen fölfedezhetnénk szerzőket ebből a korból, de mégis, az a pánik, hogy hiány keletkezhet az irodalom történetében, nagyon fontos oka annak, hogy Jókai helye elég biztos a kánonban.

T. J.: – Van Jókainak egy kései önéletírása, amelyben arról ír, hogy még egy nagy műre készül: egy honfoglalás kori eposzra. Van néhány műve, amely ezzel a tárggyal foglalkozik, de végül is az opus magnum nem készült el. Az az érzése az embernek, mintha saját korábbi műveit értelmezné e kijelentéssel, s azt próbálná sugallni, hogy a saját regényeihez való viszonya olyan, mint az eposzköltőnek az eposzhoz való viszonya. Ami XIX. századi kontextusban olyasmit jelent, hogy az eposzíró hasonló viszonyban áll önnön közönségével, mint az eposznak a hőse a saját nemzetével, azaz a reprezentánsa: ő az, aki saját magába összegyűjti mindazokat a nemzetkarakterológiai tulajdonságokat, amelyekkel a nemzet rendelkezik – egy személyben hordozója a nemzeti esszenciának. Jókai olyan korszakban lett a kánon része, amely a nemzeti érzéstől mélyen átitatott korszak. Hogyan látod ezt: e ténynek mekkora része van abban, hogy a kánon központi figurájává vált?

Sz. L.: – Kétségtelen, hogy Jókai az első szerzők közé tartozott, akik valóban erősen dolgoztak azon, hogy az image-ük a saját elképzelésük szerint alakuljon ki. Filológiailag is igazolható az eposzhoz való közeli viszonya, mert például a Csataképek novellafüzére konkrétan a Honvédelmi Bizottmánynak abból az ukázából következett, mely bizonyos újságírókat, írókat felkért arra, hogy kövessék figyelemmel az eseményeket, mint egy lehetséges eposznak a kiindulópontjait. Volt tehát ilyen közvetlen indíttatása a pálya korai szakaszában. A későbbiekben is megpróbálta úgy megformálni saját szerzői arcképét, hogy ő a nemzet összes gondolatát hordozza. Úgy gondolom, hogy ma Jókai újraolvasásának az egyik kiindulópontja az lehet, ha nem ilyen módon próbáljuk olvasni. Szövegeinek a felfrissítéséhez éppen az vezethet el, ha nem az össznemzeti bölcsesség letéteményesének tekintjük, hanem valami másnak.

T. J.: – Hogyan fér bele Jókai image-formáló tevékenységébe, amit az egyik tanulmányodban idéztél tőle, miszerint angolul megjelent regényei kapcsán azt nyilatkozta, hogy ő egy másodvonalbeli angol regényírónak tekinti magát?

Sz. L.: – Ezen a gesztuson az látszik elsősorban, hogy a kritikusainak azon vélekedését, miszerint ő archaikus, nagyon magyar és a nyugatra nem figyelő figura, eléggé komolyan vette. Itt megpróbált olyan gesztust tenni, ami a kritikusok számára is elfogadható: olyan figurának beállítani magát, aki a nyugatra figyel; igaz ugyan, hogy nem tartozik az élvonalba, de ezzel a gesztussal legalizálta azt az olvasási módot, ami a nyugati eszményekhez kötődik. Ez valójában cselesen szerény kijelentés, ami tovább erősíti a kánonban betöltött szerepét. Nagyon hamar átlátta, hogy az irodalmi szöveg mindig értelmezett formában jelenik meg az olvasókban, tehát erre nagyon érdemes figyelni. Az összes trükkje közül szerintem ez az egyik legérdekesebb.

T. J.: – Azt mondod, hogy Jókai az elsők közé tartozik, akik ilyen értelemben az image-formálással foglalkoztak. Ennek véleményed szerint mi az oka? A korábbi, akár a XIX. században, akár az azt megelőző századokban élő magyar szerzők ilyen értelemben nem foglalkoztak ezzel? Talán azért, mert nem volt piaci értelemben vett közönségük?

Sz. L.: – Úgy gondolom, ez az olvasóközönség megnövekedésével indokolható: bekerült az írók látóterébe, hogy az olvasó nagyon erősen formálja a mű teljes sorsát. Sokat tanulhatott abból, ami Petőfivel történt. Nagyon közelről láthatta, s mivel elég sokáig élt, volt megfelelő távlata, hogy át is lássa. Petőfi megjelenését a magyar irodalomban a kritika megjövendölte. Világos volt, hogy van egy üres hely, amelyet tökéletesen be tudtak tölteni Petőfi figurájával. Ez olyan tanulság lehetett, amiből Jókai leszűrhette, hogy az image, a külvilágnak megalkotott önarckép, ami egyébként a retorika által is a figyelmébe lett ajánlva régóta, nagyon fontos mozzanat lehet. Valószínűleg nem akarta oly mértékig kiszolgáltatni szövegeit a kritikusoknak, mint ahogy Petőfi esetében tapasztalhatta. Jókai arra is rájött, hogy nem feltétlenül szükségszerű, hogy a szépirodalmi szöveg és a kritika radikálisan különváljon, hogy az olvasási módot és a szöveget más személy írja meg. Ez is zseniális felismerés volt.

T. J.: – Milyen szerepet játszott az író életrajza – az, hogy életének a tényei hogyan interpretálódnak a művei kapcsán – Jókai esetében a kánonban való bennmaradásának a folyamatában? Az irodalomértelmezésben ma már nem tulajdonítunk olyan lényeges szerepet az író életének, mint valaha, akár csak néhány évtizede. Hogyan látod ezt a váltást?

Sz. L.: – Úgy gondolom, Jókai tisztában volt az olvasási szokásokkal. Tudta, hogy egy szöveghez elvileg nagyon nagy számú, abszolút lehatárolhatatlan jelentést lehet hozzárendelni. Az értelmezés mindig ösvényvágás ebben a dzsungelben. Tisztában volt azzal, hogy saját korának olvasói a dzsungelben az ösvényt elsősorban a szerző személye szerint vágják meg, ez a legfontosabb irányadó. Emiatt nagyon sokat dolgozott az életrajzán. Megpróbálom röviden összefoglalni ezt az életrajzot: például azt állította magáról, nagyon hangsúlyos szöveghelyeken, hogy előbb tudott beszélni, mint járni, s a járás tanulása közben biztatta magát, mégpedig azzal a mondattal, hogy „csak lassan, okosan!" Többször elmondta, hogy olyan házban született, amely korábban templom volt. Ezek, ugye, elég erős gesztusok. Iskolába jár, beteges a teste, de szellemileg roppant erős. Felsőbb iskoláiban megismerkedik Petőfi Sándorral, Orlay Petrich Somával, tehát kialakul egy kis baráti közösség, a zsenik egymásra találnak. Teste, úgy tűnik, egyre gyengébb, szelleme, folyamatos hatások során, egyre erősebb. Nagyon sokszor hangsúlyozta azt is (ami nem igaz), hogy 1848. március 15-én kötött házasságot. Saját állítása szerint végigharcolta a szabadságharcot, utána pedig remeteként elvonult a világtól, újra átgondolta az életét. Attól a ponttól kezdve, hogy visszatér a társadalomba, új nevet választ magának. Hangsúlyozottan földi nevekkel tér vissza a földi világba. (Például olyan álnevei voltak, mint Sajó, illetve Kovács János.) Ettől kezdve az életrajza tökéletesen üres, nincsenek tények. Azt a képet sugallja magáról, hogy kizárólag az írás az élete.

Azt kell mondanom, hogy Jézus Krisztus életének az egyik átírási módja ez. Olyan, mintha 1849 után eltávozott volna a szellemi világba – ez lehetne Jézus megdicsőülésének a megfelelője. Ez a modell, amely rejtetten a jézusi történetet hordozza magában, mindenkire erős hatással volt. Ám időskori élettényeit már nem tudta teljesen ennek a narratívának alárendelni. A Grósz Bellával kötött házasságáról azt is mondták az irodalomtörténészek, hogy csúnyán belerondított az életrajz szép ívébe, a végét elrontotta. Nagyon helyes volt, hogy meghalt, mert ezzel végre tényleg az érinthetetlenségbe távozott. De még az utolsó pillanatokban is azt híresztelte magáról, hogy – annyira idős volt már, hogy ez valóban előfordulhat, biológiailag megmagyarázható – elkezdtek kinőni a kihullott fogai, mintha új élete kezdődne. Olyan munkatársai voltak az életrajz ilyetén kidolgozásában, mint Mikszáth Kálmán, tehát nemcsak irodalomtörténészek, hanem kanonizált szerzők is építették ezt a művet. Ha a szövegei ma némely ponton nehezen olvashatónak tűnnek, akkor annak egyik oka az, hogy ez a modell, életrajz részben elfelejtődött, hogyha pedig nem felejtődött el, akkor egy kis kultusztörténeti tudatossággal már nem elfogadható, átlátunk rajta. Nagyon sokáig ez a modell határozta meg, hogy milyen jelentéseket lehet Jókai szövegeihez hozzárendelni. Ma már másféle módon kell ösvényt vágnunk a dzsungelben.

T. J.: – A Jókai-kutatás mellett jórészt régi magyar irodalmi szövegekkel foglalkozol. Hogyan látod, létezik-e olvashatósági határ, nyelvi értelemben vett szakadék a régi magyar irodalom és a XIX. század irodalma között? E szakadékot lehet irodalomtörténeti értelmezés keretében tárgyalni, ahogy Németh László tette, Kazinczy, „a nagy hibbantó" káros hatásának tekintve, ám valószínűleg egészen másféle magyarázat is adható róla. Ma mindenesetre sok olvasó érzi úgy, hogy a korábbi művek túl sokat követelnek tőle, túl nehezen befogadhatók, ezért nem vállalják azt a munkát, ami az olvasásukkal jár. Igaz-e ez az állítás szerinted, valóban halott anyag-e e néhány száz év irodalma a mai olvasó számára?

Sz. L.: – Igen, ez tény, ilyen olvashatósági szakadék létezik. Persze ez mozgó határ: amikor azt használom a közbeszédben, hogy régi magyar irodalom, akkor a nem irodalomtörténészek sok esetben már a XIX. század második felére is gondolnak. A régi magyar irodalom lassan mindazt kezdi jelenteni, ami Ady előtt volt. Szorosabb értelemben, ha 1772 előtti szövegekről beszélünk – ahogy ebben most konszenzus van –, akkor bizonyos, hogy létezik olvashatósági szakadék. A szövegek ma már teljesen szokatlan előírások szerint alkották meg magukat, és olyan olvasásra rendezkedtek be, amellyel a tanítás, mozgósítás, gyönyörködtetés hármasságát próbálták szolgálni. Valóban sok munkát igényel, hogy a szövegek az eredeti kontextusukba visszaállítva megszólaljanak, újra föltámadjanak, elkezdjenek lélegezni. Még ebben az esetben sem bizonyos, hogy ez a nagy munka olyan értelmekhez vezet, amelyek a mai olvasó számára is jelentenek valamit. Nyelvi értelemben tényleg a nyelvújítás „nagy hibbantó" tevékenysége az egyik ok. Például a filozófia nyelvén ez teljesen világosan látszik. Rimay Jánosnak vannak filozófiai szövegként értelmezhető művei, melyekben hihetetlenül gazdag szókincs van kialakulóban. Olyan szóalakulatok, amelyek Heidegger nyelvére emlékeztetnek. Ennek eltűnése mindenképpen rendkívül nagy veszteség. Az olvashatósági szakadéknak nyelvi okok mellett irodalomtörténeti oka is van. A magyar irodalomtörténet érdekesen lyukacsos, mint a sajt, sok hiátus van benne. Az, hogy a XVIII. századot az irodalomtörténet-írás nem tárgyalta kielégítő módon, termelt egy plusz hiátust, amely a régebbi szövegek olvasását megnehezíti. A XVIII. századi irodalom alaposabb megismerése változtatna a helyzeten. Nagy összefoglaló munkák ugyan készültek a XVIII. századról, de ez a hiátus csak akkor szűnhetne meg, ha a szövegekhez közelebb merészkedő olvasatok is készülnének.

T. J.: – Nyilván az irodalomtörténészek munkája képes régi szövegeket olvashatóvá tenni a mai olvasók számára, könyveket tudnak kiadatni, az oktatásba bekerül általuk egy-egy szerző, szöveg vagy olvasási mód, amely hozzásegíthet bennünket egy-egy régi szöveg újraolvasásához, de a kánon átrendeződésével kapcsolatban az a közhely mégiscsak érvényesnek látszik, hogy inkább a kortárs írók működése képes újraírások révén régi szövegeket, szerzőket beemelni a mai olvasásba. Hogyan látod, az elmúlt egy-két évtizedben történtek-e ilyen, jelentősnek mondható, régi szövegek olvasását segítő újraírások?

Sz. L.: – Az irodalomtörténet-írást sokáig úgy képzelték el, hogy keletkezik egy szöveg, s a később keletkező szövegekre ez hatással van. Kétségtelen, hogy ez az egyik legfontosabb elv. Az utóbbi időben vált a magyar irodalomtudományos közvélekedésben is közhellyé, hogy legalább olyan érdekes az, ahogy a későbbi fejlemények előzményként visszamenőleg kiemelnek, megteremtenek bizonyos szövegeket. Saját történetemben is nagyon érdekes szerepet játszott Csokonai Lili Tizenhét hattyúk című szövege. Egyetemistaként beleszerettem a régi magyar irodalomba, de mégis az volt az érzésem, hogy ez belügy, csupán egy kicsiny értelmezői közösség, egy szakmai berek érdeklődik ezen szövegek iránt, s ezen a világon kívül ezek a szövegek érdektelenek. A Csokonai Lili-könyvből viszont kiderült, hogy a kánon centrumában lévő Esterházy Péter is érdeklődik a régi szövegek, a régi világ iránt. Mikor egy fontos szerző számára fontos a régiség, az föllendíti az olvasási kedvet. Folyamatosan ilyen biztatásokat kaptam Márton László életművéből is. Fordításai és eredeti szövegei is mindenképpen a régi magyar szövegek újraolvasására biztattak. Nagyon érdekes volt Lengyel Péter Macskakő című regényének a régebbi, nagy mitikus történetét olvasnom: amikor elér a XVI–XVII. századhoz, onnantól fölismertem, milyen szövegeket olvasott – a Veresmarti Mihály Megtérési históriájából való részletek mintegy megemelték a régi magyar eredeti próza jelentőségét. S az 1990-es évek végén is lehet olyan szövegekkel találkozni, melyek erre az olvasásra hívnak fel: Darvasi László regénye, Láng Zsolt készülő trilógiája, Háy János Dzsigerdilen című szövege. Ezek a legfontosabbak számomra, amelyek újraolvasásra sarkallnak, és amelyek újraolvashatóvá és újraolvasandóvá teszik a régi magyar szépprózát és a XVII. századi erdélyi emlékiratírók hagyományát. A mai irodalmi fejlemények azzal, hogy újraolvasásra sarkallnak, mostanában kezdik megteremteni a magyar regény születését – azt a korszakot, amelyet sokan hiányoltak a magyar irodalom történetéből. Sokáig fordításokban keresték a magyar regényt. Most úgy tűnik, a régi magyar emlékiratokkal teremtődött meg az a feltételrendszer, az az olvasási szokásrend, ami a későbbiekben lehetővé tette, hogy a regény, nem autochton fejlődéssel, de bekerüljön a magyar irodalom áramába.

T. J.: – Visszagondolva elég világosnak látszik, hogy a XIX. század elejétől, Kazinczy vagy később Toldy Ferenc tevékenységétől kezdve lehet a magyar nemzeti irodalom egységes kánonjáról beszélni. Ekkortól kezdve sokan és keményen dolgoztak a kánon felállításán, megszilárdításán, később a kibővítésén és aztán az átalakításán is. Vajon lehet-e beszélni magyar irodalmi kánonról 1800 előtt? A történeti kutatás meg tudja-e állapítani, hogy mondjuk 1600-ban vagy 1700-ban mi volt az a magyar irodalmi kánon, amely a kortársak számára mérceként, olvasási szokások kialakítójaként, befolyásolójaként működött?

Sz. L.: – Mai napig szaktudományunk egyik meghatározó műve Horváth János A reformáció jegyében című könyve, amely a XVI–XVII. századi magyar irodalmat tárgyalja. E mű udvarok köré szerveződően tekinti át a régi magyar irodalom jelenségeit – korát megelőző újdonságnak tűnhet ez, mintha az értelmezői közösségek elve szerint rendezte volna el az anyagát. Horváth könyvének tárgyalásmódja azt teszi teljesen világossá, hogy ha egy nagy egységes kánon nem is volt, de sok kicsi igen. Egy-egy értelmezői közösség a vele egyidejű szövegeket mindenképpen kanonizálta, volt közös nyelv, közös mérce, amellyel az egyidejű szövegeket tárgyalni tudták. A kánonnak azonban legalább ilyen fontos jegye az, hogy mennyire képes belelátni saját múltjába, önnön történetiségére mennyire érzékeny. 1600 körül azért nehéz ilyesmiről beszélni, mert Balassi Bálint életműve előtt önálló magyar nyelvű korpuszt nem nagyon lehet megnevezni. Az bizonyosnak látszik, hogy Janus Pannoniust ismerték, saját megelőzöttségükkel tisztában voltak, de magyar nyelvű szövegre nem tekinthettek vissza. Balassi fontos fordulópont. Bár a jelenkori kutatások azt a kérdést még nem tették fel, hogy történeti kánon mennyiben létezett, az bizonyos, hogy Balassi tanítványának, Rimay Jánosnak az életműve egészében olvasható kanonizációs gesztusként is. A tervezett kötet, annak megszerkesztése, a cenzori feladatok: a hiteltelen szövegek kiiktatása, a szövegek összegyűjtése, textológiai, filológiai gesztusok, a szövegek értelmezése, a szerző személyének kimunkálása – saját versei mellett Rimay egész életműve az első nagy kanonizációs tevékenység terméke. Balassi Bálint lett az első szerző, s az ő életműve az első olyan életmű, amely talán ezeken az értelmezői közösségeken túlmutatva az egész magyar nyelvű irodalomra hatással volt. S ő volt az első, akinek nem is epigonjai, hanem valóban ismerő követői lettek a főrangú lírikusok körében. Szigeti Csaba kutatta behatóan ezt a szövegkorpuszt, s úgy nevezte el, hogy „Balassi-univerzum". Rimay tevékenysége eredményre vezetett.

Arról is szót kell ejteni, hogy a régi szövegek olvasását szintén nehezíti, hogy erős a szövegek szabályozottsága – annak érdekében, hogy a szöveg irodalomként legyen képes megjelenni, szigorúan kellett igazodnia egy elvárás- és előírásrendszerhez. Míg nyugaton ezen előírások tételesen kifejtve is megjelentek, addig a magyar irodalomban nem léteztek költői kézikönyvek. Az ilyen helyzetekben az irodalmi hagyomány működik szabályozó erőként, átvéve a tételes előírások funkcióit. Ebben az értelemben feltételezhetően létezett szépirodalmi kánon. Az 1600-at követő évtizedekből pedig már ismerünk olyan szövegeket, amelyek sokáig hatással voltak a közvetlen utókorra. A Nemzeti hagyományok című tanulmányában Kölcsey nagyon erős rekanonizáló és dekanonizáló gesztussal vetett számot az előzményekkel. Ahogyan e tanulmányban elvégzi a Gyöngyösi–Zrínyi-cserét – sokáig Gyöngyösi István költői gyakorlata volt az alapvető kanonizáló erő, az irodalmi szövegek egyik mintáját jelentette –, az azt mutatja, hogy 1600 után már léteztek erős trendek, amelyek előrevetítették a Kazinczy-kori kanonizálás bizonyos jegyeit.

Ha a kanonizálást úgy fogjuk fel, hogy abban irodalomról szóló szövegek döntenek irodalmi szövegek sorsáról, akkor alig mondhatunk valamit az 1772 előtti irodalomról: a régi magyar irodalomnak az az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy az olvasói nagyon kevés esetben írták az olvasásukat. Kevés olyan szöveg maradt ránk, amelyekből az olvasási elvekre, értékrendekre, a kánon előfeltevéseire lehetne következtetni. Mindössze pár ilyen szöveg van, mint például a Szenczi Molnár Albert által egymás mellé állított néhány zsoltárfordítás. A mai irodalomtörténet-írásnak magukból az irodalmi szövegekből kell kiolvasnia a kanonikus gesztusokat, még akkor is, ha abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a kritikatörténeti kutatások lehetővé tesznek egy olyan olvasást, amelyben korabeli retorikai előírásokhoz lehet mérni az elkészült szövegeket. Úgy gondolom, a régi magyar irodalom és a kánon szempontjából is fontos, hogy a hagyomány praxisa szabályozó teóriaként is működött.

T. J.: – Mennyire bizonyult mozdíthatatlannak az az egységes nemzeti kánon, ami a XIX. század közepéig létrejött? Van olyan 1772 előtti szerző, aki nem a Kazinczy és Toldy közötti időszakban kanonizálódott, hanem később került be a nemzeti kánonba?

Sz. L.: – Vannak finom elmozdulások. Amikor kanonizálták Balassi Bálint költészetét, hazafias költészetként kanonizálták. Azóta egyre nagyobb figyelmet fordítunk Rimay azon megjegyzésére, hogy Balassinak voltak katonaének-, istenesének- és szerelmesének-gyűjteményei, tehát nem egyöntetűen hazafias költészetként tekintünk rá. Sokáig istenes költészetét kiemelve lehetett, mostanában pedig egyre inkább szerelmi költészetét tanulmányozva lehet érdekes olvasatokhoz jutni. A szerző egy kicsit izgalmasabb lett, nem annyira egyöntetű, mint ahogy a XIX. században kanonizálták. Zrínyi esetében is ez a helyzet. Ő az eposza által kanonizálódott. De politikai vagy hadtudományi munkáit szépprózai teljesítményként is lehet olvasni, az utóbbi időben pedig lírai költőként tűnik egyre érdekesebbnek. Balassi Bálint mestere, Bornemisza Péter prózaíróként egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, elsősorban az Ördögi kísírtetekkel, amit Nemeskürty István óta anekdotagyűjteményként is olvasunk. A Balassi előtti korszakból talán Bornemisza Péter a legfontosabb újdonság a kánonban. A mai költészet felől nézve Rimay János tűnik egyre érdekesebbnek, még Balassinál is érdekesebbnek. Azok, akik úgy képzelik, hogy a stílusirányzatok ciklikusan váltják egymást, hajlamosak összevetni a posztmodernt a manierizmus korával. Az értékválság hasonlósága miatt lehetnek átjárások a két kor között. A manierizmus kora az a pillanat a magyar irodalomban, amikor az olvasás nehézsége, a feladvány megfejtése az esztétikai élmény részévé válik. Rimay filozofikussága, némely ponton életközelisége érdekes. A Nyugat, elsősorban Kosztolányi fontos gesztusa volt, hogy Pázmány Péterre mint prózaíróra irányította a figyelmet, aminek a hatása mind a mai napig tart. Pázmányra igaz a leginkább, hogy az eredeti intencióktól elszakadva teszi a szövegeit ma is élővé egyfajta gyönyörelvű olvasás. Valamikor a XIX. század második felében fedezték fel Mikes Kelemen levelezését. Érdekes módon a régi magyar irodalom kánonjának ez a kései kiegészítése ma a legolvashatóbb. Az egyetlen olyan régi magyar irodalmi szöveg, amelyet esetenként szakmán kívüliek is kedvvel olvasnak, Mikes levelezésgyűjteménye. Ez a kései betoldás talán a legsikeresebb.

* Az interjú 1999-ben készült Szegeden a Magyar Rádió Irodalmi Szerkesztőségének „Irodalmi kánonok" című beszélgetéssorozata számára. Szilasi László Jókai műveivel foglalkozó könyve A selyemgubó és a „bonczoló kés" címmel 2000-ben jelent meg.