Sofi Oksanen Mikor eltűntek a galambok (Kun kyyhkyset katosivat) című regénye nem könnyű olvasmány. A sokszereplős, a szereplők közötti bonyolult viszonyokat nem lineárisan, hanem az időben ugrándozva kifejtő regény története a befogadótól az olvasottak folyamatos feldolgozását, újraértékelését, a szövegből hiányzó információk kikövetkeztetését kívánja. Az észt történelemben és kultúrában, Észtország földrajzában kevésbé járatos magyar átlagolvasó számára a feladat még nehezebb, hiszen nem ismeri azokat a támpontokat, amelyekre egy észt vagy akár finn, lett stb. olvasó támaszkodhat.

A magyar fordítást olvasva mindemellett úgy tűnik, hogy a regény nyelvezete is nehézkes. Az persze nem egyértelmű, hogy ez a fordítás gyengesége, vagy a fordító, Bába Laura éppenséggel nagyon is ügyesen adja vissza az eredeti szöveg stílusát. Az alábbiakban a kérdés eldöntése érdekében vetjük egybe a fordítást az eredetivel. Értelemszerűen nem állt módunkban a fordítás teljes szövegének vizsgálata, így példáinkkal elsősorban a szöveg első néhány oldalára szorítkozunk.

Csak a magyar szöveget olvasva is feltűnnek olyan kifejezések, fordulatok, melyeket magyarul aligha használnánk – bár nyelvtanilag semmi okunk kifogásolni őket. Egyszerűen arról van szó, hogy az adott helyzetet a magyarban másképp szoktuk szavakba önteni. Ilyen esettel találkozunk rögtön a regény első mondatában: „… a holdfényes hantra helyeztük a mezei virágokat, és egy ideig csendben álltunk, kettőnk között a virágokkal”. A kiemelt rész a finn szövegnek szinte szóról szóra való fordítása: „laskimme niittykukat kuutamoisen ruohokummun päälle, olimme hetken hiljaa kukat välissämme”. A mondat lényegében azt a helyzetet írja le, hogy a két szereplő a virágokkal díszített sír két oldalán áll. Ezt magyarul legtermészetesebben talán az egymással szemben szerkezettel írhatnánk le, de ha szigorúbban szeretnénk ragaszkodni az eredetihez, akkor is inkább a (két) oldalt vagy a virágok mellett szerkezetet választjuk. Ízlés kérdése, de a hant használata indokolatlanul ünnepélyesnek tűnik, a finn szó megfelelője egyszerűen sírhalom, de magyarul a legtermészetesebb megoldásnak a sír tűnik. A holdfényes jelzőt is inkább nagyobb dolgokra (táj, éjszaka, mező stb.) használjuk, a kisebb objektumok esetén inkább a holdfény sütötte / megvilágította szerkezetet vagy körülírást alkalmazzuk – ebben az esetben azonban az eredeti is furcsa. A tárgyalt mondat esetében egy lehetséges, az eredetinél jobb megoldásnak javasoljuk „... a mezei virágokat letettük a holdfényes sírra, és egy ideig csendben álltunk mellettük” formát (bár a mellettüket ebben az esetben is elhagyhatónak érezzük). A magyar olvasó számára azonban nyilván ez a mondat sem fog igazán jól hangzani – mégis így tükrözi az eredeti furcsaságát.

Nem kevés meglepetéssel szolgál a második bekezdés első mondata is: „Hallottam szavaimban a kavicsot, ahogy szemét elönti a könnycsillogás, ugyanaz a könnycsillogás, mely annyiszor megingatott már, és tette ésszerű gondolkozásomat könnyen billenő kéregtutajjá”. Az eredeti így hangzik: „Kuulin soran sanoissani ja sain vedenkilon nousemaan hänen silmiinsä, sen saman vedenkilon, joka oli huojuttanut minua usein ja tehnyt järkevästä mielestäni kaarnaveneen, kevyesti heilutettavan”. Az első tagmondat a finn eredeti szó szerinti fordítása, bár elég feltűnő, hogy metaforáról lehet szó. Sajnos pontos jelentését nekünk sem sikerült tisztáznunk. A Nykysuomen sanakirja (A mai finn nyelv szótára) csak néhány ide vonható, a sora ’kavics, sóder’ szóval (látszólagos?) összefüggésben álló szót sorol fel: sorakielinen (szó szerint nagyjából ’kavicsnyelvű, sódernyelvű’) ’raccsoló’, soristaja ’raccsoló személy’, sorahtaa, sorahdella, sorauttaa, sorahuttaa, sorahduttaa ’raccsol’, sora-r ’raccsolva ejtett r’. Csakhogy az előtte álló mondatban a finn eredetiben nincs r (és véletlenül a magyar fordításban sincs). A fordító és a saját mentségünkre azt is meg kell említeni, hogy a kifejezés finn anyanyelvűek számára sem feltétlenül világos. Kersti Juva művészettörténész, aki angolból finnre fordít szépirodalmat, a Kotimaisten Kielten Tutkimuskeskus (KOTUS, Hazai Nyelvek Kutatóintézete – Finnország legtekintélyesebb nyelvtudományi kutatóműhelye) oldalán megjelent írása (http://www.kotus.fi/?8958_m=9827&s=4333) Oksanen regényéből szemezget nyelvileg problematikus részeket, és ezt a kifejezést is megkérdőjelezi. A finn olvasó számára azonban a fent felsorolt kifejezések és a szövegkörnyezet összességében mégiscsak sugallja, hogy arról van szó, az elbeszélőnek a lelkileg nehéz helyzetben nehezen forog a nyelve, vagy maga is kihallja a hamisságot a szavaiból. A fordító jobban tette volna, ha valamiképpen értelmezi a kifejezést, mint hogy a magyar olvasó számára semmitmondó szó szerinti fordítását adja. A magyar nyelvhasználattól erősen idegen a „szemét elönti a könnycsillogás” kifejezés, ehelyett a „szemét elönti(k) a csillogó könny(ek)”, „szeme könnyekkel telik meg”, „szeme könnybe lábad” stb. kifejezés használata lenne helyénvaló. Ebben az esetben viszont az eredeti finn kifejezés is meglehetősen szokatlan (Juva is felteszi a kérdést: „silmien vedenkilo huojuttaa mielen kaarnavenettä” – a szemek vízcsillogása megingatja az ész kéregcsónakját?). A finnben szereplő järkevä mieli sem ’ésszerű gondolkozás’ (ha már mindenképp, akkor is gondolkodás), hanem ’józan ész’, ’józan belátás’, ’okos gondolat”, ’értelmes vélemény’ stb. Egyértelmű fordítási hiba eredménye a kéregtutaj – fakéregből nem is szokás (lehetséges) tutajt építeni, a vene jelentése pedig egyértelműen ’csónak, ladik’, semmiképpen nem ’tutaj’.

A következő oldalon furcsa mondatfűzéssel találkozunk:

„– Semmi gond, megértem – folytatta.

Nem tagadtam, noha megtehettem volna.”

A szereplő a lelkiállapotáról nyilatkozik, hogyan tagadhatná állítását az elbeszélő? Az eredeti változatban ez áll:

„– Ei se mitään, minä ymmärrän, hän jatkoi.

En väittänyt vastaan, vaikka olisin voinut.”

A väittää vastaan nem azt jelenti, hogy ’tagad’, hanem azt, hogy ’ellentmond, ellenvetést tesz, ellenkezik’ stb. Ebben az esetben a vitat, vitatkozik, vitába bocsátkozik is megfelelő fordítása lett volna, ez ugyanis nem csupán a megelőző állításra vonatkozhat.

Az első rész elején egy harci jelenet leírásában a következőt olvassuk: „Nekiindultam, futás közben csapkodták combomat a kézigránátok, markomba kaptam egyet, és ujjaim már látták, ahogy a levegőben pörög”. Az „ujjaim már látták” kifejezés rendkívül furcsa, fordítási hibát sejtet, ám az eredetiben szó szerint ez áll: „sormeni näkivät” (bár a jo ’már’ az eredeti mondatban a pörgéshez tartozik, a magyar fordítás így lenne pontos: „ujjaim látták, ahogy már a levegőben pörög”).  Ezzel a szerkezettel kapcsolatban Juva már említett írása is megjegyzi, hogy „outo personifikaatio”, azaz ’furcsa megszemélyesítés’. Felfogás kérdése, hogy az olvasási élményt részesítjük-e előnyben, és azt várjuk a fordítótól, hogy az ilyen stiláris hibákat kijavítsa, vagy inkább azt, hogy ugyanazt a benyomást adja vissza, mint amit az eredeti mű olvasója átél. Bár a fordítást nem tartjuk szerencsésnek, ebben az esetben nem lehet egyértelműen a fordítót hibáztatni.

Egyértelműen szerencsétlen fordításról van szó azonban a következő esetben: „Többen voltak, mint gondoltuk, végtelen sokan, oroszok és észt tartású megsemmisítők, és vég nélkül sorakoztak az autóik és géppuskáik is”. Az „észt tartású megsemmisítők” aligha érthető, holott az eredeti szöveg világos: „Heitä oli enemmän kuin olimme luulleet, heitä oli loputtomasti, venäläisiä ja hävityspataljoonalaisia joilla oli virolainen ryhti, ja heillä oli loputtomasti autoja ja konekivääreitä”. Fordítási javaslatunk a következő lenne: „..oroszok és észt megsemmisítő osztagok, testtartásuk alapján észtek..” (vagy: „... bizonyára észtek..”).

A bekezdés végén található többszörösen összetett mondatban is több furcsaságot találunk. Az egyik egyértelműen fordítási hiba: „a Mootor kerekei egy pillanatig üresben forogtak” – az üresben a sebességváltóval (tengelykapcsolóval) kapcsolatban használatos, és éppen azt az állást jelenti, amikor a motor hajtóerejét a szerkezet nem viszi át a kerekekre: üresben a kerekek nem pöröghetnek. Az eredetiben nem is ez áll, hanem az, hogy „Mootorin renkaat sutivat hetken paikallaan”, azaz ’a Mootor abroncsai egy helyben (szó szerint: helyükön) maszatoltak’ – a sutia egészen pontosan ’mázol’, de ennek pöröggel való fordítása indokolt (a szó a metafora érzete nélkül is használatos ’kipörög’ jelentésben), és az abroncsok kerekekre való cserélése is támogatható megoldás. A következő tagmondatok sem éppen természetesek: „a gyűlölet odaszegezte őket a pillanatba, melyben megindult a tűz”. Az első tagmondat az eredeti („viha naulasi heidät hetkeen”) szó szerinti fordítása, ám az eredeti sem hangzik jobban, mint a magyar változat (ezt a Juva-cikk is megerősíti). Ám a következő tagmondat („jolloin tuli avattiin”) kézenfekvő (és jól érthető) fordítása lenne az „amikor tüzet nyitottak”, de az „amikor eldördültek a lövések” is jó megoldás lehetne, szemben a teljesen értelmetlen „melyben (!) megindult a tűz”-zel. A fordító javára írható viszont, hogy a mondat végén szereplő „kohti Mootorin linja-autoa” ’a Mootor autóbusza felé’ szerkezetet elhagyja: ez nem tesz hozzá sokat a mondat értelméhez, elhagyása viszont csökkenti az amúgy is túlzottan összetett mondatszerkezet terhelését. Az említett Mootor egyébként a két világháború közötti vezető észt távolságiautóbusz-társaság – bár a kötet végén találunk egy kifejezésmagyarázatot, az a kötetben előforduló észt reáliák számához képest meglehetősen sovány, többek között a Mootor sem szerepel benne.

A csatajelenet leírása után olvashatjuk a következőt: „Hirtelen ellenszenv loccsant a mellkasomban...” – ez ugyan szinte szó szerint megfelel az eredetinek („Äkillinen vastenmielisyys läikähti rinnassani”), de meg kell jegyeznünk, hogy a läikähtää éppúgy jelenthet ’felcsillan’-t, mint ’loccsan’-t – magyarul egyiknek sincs értelme. Az igét azonban gyakran használják a hirtelen feltámadó érzelmek kifejezésére: ha esetleg a szótárak nem is tartalmazzák, a neten egy kis keresgéléssel könnyen találunk ilyen kifejezéseket (például viha läikähti ’gyűlölet támadt’, ilo läikähti ’boldogság öntötte el’ stb.), így feltehetőleg a finn olvasó számára nem annyira idegen a szerkezet. Magyarra a „Hirtelen feltámadt bennem a gyűlölet” vagy hasonló megoldás lett volna helyénvaló.

Végül egy a kötet további részében elforduló furcsaságot kell megemlítenünk. A magyar kiadás 105. oldalán olvashatjuk: „Parts szeme előtt felvillant az Inturisti pufók arcú idegenvezetőjének képe”. De vajon mi az az Inturisti? Nem más, mint az èíòóðèñò, azaz Inturiszt szovjet (később orosz) utazási iroda. Ezt tehát magyarul sz-szel illene írni, esetleg elfogadható lenne az Intourist változat is, mivel a cég hivatalosan ezt a formát használta a nemzetközi piacon. Végképp érthetetlen a név végi i: a regény Észtországban játszódik, semmi nem indokolja, hogy az észt forma végén az i megjelenjen. A finnben ez ugyan elképzelhető lenne, de egyfelől az a furcsa, hogy egy Észtországban játszódó regény magyar fordításában finn alak szerepel azért, mert a regény eredeti nyelve finn (ez a nem-fordítás tipikus esete lenne); másfelől viszont az, hogy ebben az esetben a finnben sem toldják be a név végére az i-t. Az i megjelenésének magyarázata, hogy az eredetiben ott van: „Pulleaposkisen Insturistin oppaan kuva välähti Partsin silmissä”. Ebben az esetben azonban semmi másról nincs szó, mint hogy a birtokos eset -n toldalékának mindig magánhangzós tőhöz kell csatlakoznia, és mássalhangzóra végződő idegen szavaknál ilyenkor a finn mindig i-t told be. Az ilyen tévedések azt jelzik, hogy a fordító (szerkesztő) sem igazán érti, pontosan miről is szól a szöveg. (Arról a kötetben nem találunk információt, hogy a fordítást bárki lektorálta volna, csupán a fordítást segítő személyeknek járó köszönetnyilvánítás olvasható.) Zavarba ejtő, hogy a 288. oldalon, amikor újra előbukkan a szó, már i nélkül (bár továbbra is finnes–észtes formában) szerepel („Ki ne akarna az Inturist idegenvezetőjeként dolgozni?”), habár az eredetiben a szó itt is birtokos esetben, tehát értelemszerűen i-vel áll („Kukapa ei haluaisi Inturistin oppaaksi”). Megjegyzendő, hogy az Inturiszt sem szerepel a kötet végén a kifejezésjegyzékben, habár abban olyan közismert kifejezések is előfordulnak, mint az Észt SZSZK, a KGB vagy az SZKP...

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a Mikor eltűntek a galambok szövege nyelvileg valóban problémás, de a problémák csak részben származnak a fordításból, és részben már az eredeti szövegben jelentkeznek, így a fordító eleve nem adhatott jó megoldást. Mivel elsősorban a fordításban is szembeötlően rossz megoldásokból indultunk ki, arra kevesebb példát találtunk, amikor a fordító elsimította az eredeti szöveg egyenetlenségeit. Kersti Juva véleménye szerint egy jó szerkesztő sokat segíthetett volna, pillanatnyilag az eredeti szöveg is olyan, mintha nyersfordítást olvasnánk („Nyt on kuin lukisi raakakäännöstä”). Ezt a benyomást erősítheti az is, hogy az egész kötetet átjárják az alkalmi észt jövevényszavak és észtes fordulatok. Erről Maria Frick írt tanulmányt (http://www.rakenduslingvistika.ee/ajakirjad/index.php/lahivordlusi/article/download/LV23.02/229) – megjegyzendő, a kritikánkban tárgyalt problémák egyike sem tartozik ezek körébe, de az idézett szövegben felbukkan a hävityspataljoona ’megsemmisítő osztag’, mely az észt hävituspataljoon „finnesített” alakja. Mindenesetre feltételezhető, hogy a finn átlagolvasó is általában csak ritkán tudja megmondani, hogy a számára idegenszerű fordulatok mikor észtizmusok, és mikor nem. A magyar fordítónak pedig esélye sincs arra, hogy a szövegnek észtes ízt adjon – legfeljebb a rontott nyelvezetet képes érzékeltetni. (Viszont az Inturisti ennek fényében még nagyobb hiba, hiszen a finn nyelvet egy kevéssé is ismerő – nem feltétlenül értő – magyar olvasó számára kifejezetten finnes ízt ad, szembemenve az eredeti mű nyelvezete által sugárzott észtes érzettel.)

Bár Juva hasonlata („mintha nyersfordítást...”) nyilvánvalóan túlzás, de ugyanekkora túlzással bátran elmondható a magyar szövegről is. Paradox módon tehát ebben a helyzetben még azokért a hibákért sem tudjuk elmarasztalni a fordítót, melyeket maga vétett, hiszen lényegében – még ha feltételezhetően nem is tudatosan – ezekkel is az eredeti szöveg stílushatását közvetítette. Felmerül a kérdés, hogy van-e ilyen helyzetben értelme fordításkritikáról beszélni.

(Köszönjük Johanna Laaksónak a cikk megíráshoz nyújtott segítségét.)