1908. november 16-án közölte a Nyugat Babits Messze… messze… című versét, amely az egy évvel később megjelenő Levelek Iris koszorújából című kötet egyik legjelentősebb darabja. A vers nyolc versszakon át nyolc európai országon vezet végig, Spanyolországtól Svédországig, majd következik az ellenpontozó záró versszak:

Ó mennyi város, mennyi nép.

Ó mennyi messze szép vidék!

Rabsorsom milyen mostoha,

hogy mind nem láthatom soha!^[1]

Az utazás túllépés a „rabsorson”. Nemes Nagy Ágnes kötete is éppen nyolc útinaplót tartalmaz, az első 1956 nyarán, az utolsó 1989 nyarán született. Az első egy erdélyi, az utóbbi egy párizsi utazásról készült. A legjelentősebb és a legterjedelmesebb azonban az 1979-ben az iowai írótalálkozóról készült napló, ez teszi ki a könyvnek mintegy felét. De hamis lenne azt feltételezni, hogy ez a nyolc utazás volt a költőnő összes utazása vagy akár nagy utazása.^[2] A napló egészében a politikai szempontok megjelenése rendkívül diszkrét, ami egyébként összhangban is van Nemes Nagy Ágnes általános habitusával. Ha a Babitsról szóló könyvét indirekt ars poeticaként olvassuk, akkor ez szinte kézenfekvő. A könyv egy kiemelt helyén ezt olvashatjuk: „Babits nem volt politikus alkat, […] nem politika és szerelem érdekelte […], morális-bölcselő alkat volt, lét-lírikus.”^[3] Nemes Nagy Babitsban egy újfajta költői magatartást pillant meg: „Nagy lángolóink, Petőfi, Ady meghalva bizonyos történelmi pillanatokban, nem juthattak el a tapasztalás olyan köréig, ami életemnek – életünknek – meghatározója volt; nem láthatták át vesztett háborúk utáni korszakok konstellációit, nem tanulhattam tőlük azokat a viselkedési normákat, amelyekkel az ember a némaságra, a tehetetlenségre reagál.”^[4] Mintha lankadt volna a cenzor ébersége: Nemes Nagy óvatosan a hivatalos ideológia fogalmait használja, „lángolók”-ról beszél, a korai halállal és bizonyos tapasztalatok hiányával magyarázza Petőfi és Ady hátrébb sorolását. „Tőle pedig, Babitstól, éppen az elveszett csaták ethoszát, a fél-halál illemtanát tanulhattuk a háború alatt és még előbb is.”^[5] A mondat vége megint eltereli a cenzor figyelmét: Nemes Nagy Ágnes nagy valószínűséggel nemcsak a háborús vereségre gondol (amely ezek szerint messze áll a fölszabadulás élményétől), hanem az ötvenhatos forradalom leverésére is. Babitstól azt lehetett megtanulni, hogy mit jelent a vereség világában élni. A vereség világát nevezhetjük „rabságnak” is. „Sajnos még ő sem nyújthatott alaposabb oktatást, mélyebb szintű beavattatást ez ügyekben – csakugyan mit is kell csinálni ilyenkor? Milyen arcot kell vágnia az írónak, amikor az a dolga, hogy hallgasson?”^[6] Ha Babits fenti utalását követjük, akkor azt mondhatjuk, hogy például utazhatna. Az utazások és az útinaplók a vereség-világ termékei. Nagyon érdekes, hogy amikor a szabadság megjelenik a horizonton, az első és az utolsó naplóban, a politika mégiscsak földereng. 1956 nyarán Nemes Nagy férjével, Lengyel Balázzsal (aki 1944 és 1958 között volt a férje, és az erdélyi naplót még részben ő vezette) és a Mészöly Miklós–Polcz Alaine házaspárral utazik Erdélybe.^[7] Augusztus végén, Kolozsváron történt, hogy egy történész, „vékony nyakigláb öregember, kisfiús, igyekvő modorral” kikísérte a vendégeket a folyosóra. (38.) (Nincsenek egyéb direkt utalások arra, hogy lehallgatások lennének, vagy lehetségesek lennének.)^[8] „Suttogva kérdezi a Petőfi köri eseményeket. El kell mondanom, részletesen. A […] szegény, kopott öreg felragyog.. – »Talán ott már hajnalodik.« Nekik is, nekünk is gyenge kis hajnalodás.” (Uo.) Aztán máskor valaki más kérdez rá a Petőfi Körre. „Meghökkenünk: ennyire érdeklődők? Ennyire fontos nekik, hogy mi van nálunk, főleg, ha az valami csepp reményt jelent? – Ennyire.” (31.)^[9] Úgy tudjuk, hogy Nemes Nagy Ágnes nem tett több utazást Kelet-Európába. De 1989 nyarán, méghozzá júniusban, amikor Nemes Nagy Ágnes Párizsban járt, egy román írónő nagy hatást gyakorolt rá. Ekkor naplót már nem vezetett, decemberből visszatekintve írja le, hogy a felolvasás után felszólalt egy román kolléganő: „Igen, igen eljöttem a maguk felolvasására, mert meg szeretném mondani, hogy nekünk mennyire fontos, ami maguknál van, nálunk pedig, hiszen tudja …” (339.) Aztán Nemes Nagy a román forradalom napjaiban ezt írja: „Rád gondolok, barátnőm, júniusra gondolok a ti decemberetekben, ebben a halállal és feltámadással teli pillanatban, amely olyan szorongatóan hasonlít 56-ra: azok a lyukas zászlók, fellobogózott tankok, fiatal arcok romos kapualjakban. Igen, mi láttuk. Mit mondhatok, barátnőm? Hát eljött, kiáltanám.” (340.) De mi is jött el? A rabság vége. A könyv így furcsa és nem is szándékolt keretes szerkezetet kap.^[10]

*

Kezdjük még egyszer, mégpedig a külső körülmények felidézésével. Mit jelentett utazni Magyarországról ebben az időben? 1945 után a külföldi utazások szinte teljesen lehetetlenek voltak, az útlevél és a vízum kiadása központosított volt, és lényegében idegenrendészeti kérdésnek számított.^[11] 1956 tavaszán kerül sor az első liberalizáló lépésekre; ezután utazik a két házaspár Erdélybe. 1960-tól léptek életbe azok a szabályok, amelyek különbséget tettek a nyugati és a keleti országokba történő utazás között. A nyugati országokba a turistaforgalom továbbra is rendkívül korlátozott volt, a meghívókra épülő hivatalos-csoportos utakat azonban általában engedélyezték. Érdekes, hogy a naplóban egy szó sincs az útlevél vagy a vízum beszerzésének nehézségeiről. És arról sem, hogy az utazás már maga kiváltság volt.

(1. Indulások, szorongások) Hol és mikor kezdődik egy utazás? „Indultunk: augusztus 20-án este, Mészölyékkel. Hálókocsi; sokat nevetgéltünk, keveset aludtunk.” (7.)  „1961. június 27-én fölszálltunk az Arlberg-expresszre. Hely: éppen leülhettünk. Nem aludtunk egy szemhunyást sem.” (69.) „Május 25-én indulás. Bécsig kényelem, aztán couchette, hatan, 2 osztrák nő, 2 magyar nő és mi.” (91.) „1987. március 30. Háromnegyed 4-kor Ferihegy. Hideg. Balázs kivisz. Rövid út. Kb. 50 perc. Bécsben még hidegebb.” (319.) A leírás mindig nagyon tárgyilagos, fontosak az időbeli koordináták: a saját világból való kilépés ideje, de a módja is. Az indulásnál mindig nagyon fontosak a többes számok, vagyis a szociális kapcsolatok: együtt utazik valakikkel, valaki kiviszi a repülőtérre. Vissza sohasem néz, az utazás körülményeivel van elfoglalva: a maga komfortérzetével, esetleg az időjárással. Egyetlen út van, amelynek a kezdete ettől radikálisan eltér: ez az 1979-es amerikai utazás az iowai írótalálkozóra. „Elég sokszor szorongtam már életemben – volt rá mindig okom – de ilyen pánikszerű félelemmel, mint ez előtt az amerikai út előtt, kevésszer. Hetek, hónapok verítékes rémülete után mégis kimentünk a repülőtérre, felszálltunk a Malév-gépre […], és elrepültünk Frankfurtig.” (141.) Ez az utazás más volt, mint a többi, mert egy másik kontinensre vezetett, de az indulás leírása is teljesen egyedi. Itt és csak itt visszanézünk a fizikai indulás elé. És a külső körülmények száraz rögzítése helyett a szorongás lelkiállapotába is betekintést nyerünk. De ezzel együtt a felütés némileg aszimmetrikus is lesz: a költőnő a saját szorongásairól beszél, de amikor áttér az indulás fizikai leírására, akkor láthatjuk a társat, akivel valószínűleg közösen szorongott. És most mintha azon csodálkozna, hogy a sok-sok szorongás után hogyan volt mégis erejük elindulni. S ez a szorongás nem tűnik el a megérkezéssel sem. Az indulás után két héttel ezt írja naplójába: „Rémes ez a sok angol nyelvű felolvasás. De félelmi rohamot kapok megint, hogy nem teljesítettünk valamit, amit pedig kellett volna. Állandóan szorongok. Úgy látszik, kezdek csakugyan idegbajos lenni.” (172.) Nem, nem kedélyeskedő a kifutás, azonnal eszébe jutnak a háború végének szorongásai: „Én ültem volna egyedül abban a kis házban, a Dráva mellett, körben partizánok és vonatrobbantás majd minden éjszaka?” (Uo.) Körülbelül egy hónapig ezzel a szorongással küzd, és ezen keresztül a saját korábbi szorongásaival, vagy inkább a maga szorongás-történetével. Egy bő hónap után írja: „Mindennel együtt: nagy tapasztalat ez az Amerika. Kár lett volna el nem vállalni. Túlesve az első szörnyű pánikon, még valami, a tárgyra nem tartozó elégtételt is ad: úgy látszik, többet bírok, mint hittem.” (204.) Valószínűleg ekörül vagy egy kicsit később született az Amerikai állomás című vers, amelynek most az első versszakát idézem:

Én nem tudom miért, mindig az állomások.
A régi szétbomlók, a készülők.
Mindig az állomások. Itt is.
Ebben az újvilágban, ebben a képtelen
magasban, ahol mintha Kalevala-erdő
húzódna, vagy inkább erdőhatár,
innen a ritkás szálfák, ott már lapuló bokrok,
s ha fák, csapott-fejű, görcsös borókafák.^[12]

Néhány évvel korábban írta meg Nemes Nagy Ágnes az egyik leghíresebb versét, amelynek címe Villamos-végállomás. És most is az állomásra figyel. Talán így sikerült legyőznie a szorongást: Amerikát – a maga totális másságában, nyelvi idegenségével^[13] – beemelni a maga vers-világába. (Érdekes módon a naplóiban nem is említi ezt a szorongás szempontjából is nagyon fontos verset.)

(2. Visszatekinteni Magyarországra) Az utazás csúcspontján mindig a saját világra vagy országra való visszatekintés áll. Az amerikai naplóhoz írt utóiratban Nemes Nagy így fogalmaz: „Amerikában tanultam meg, hogy európai vagyok. Ahogy Magyarországon kívül tanultam meg igazán, hogy magyar vagyok.” (314.) Ezt a jelenséget van hivatva megragadni a kötet címe is: Magyarul és világul.^[14] Mégis meglepő, hogy a költőnő milyen visszafogottan bánik ezekkel a reflexiókkal. Az erdélyi út alatt szinte ösztönösen jön a következő kifakadás: „Államunk vezetői cserbenhagyták az egész erdélyi magyarságot, mondhatjuk az összes határokon kívüli magyarságot, s ezt elsősorban az entellektüel vezetőknek kell felróni, Rákositól, Révaitól a káderekig, mert a munkások és a parasztok a maguk szűk körén csakugyan nem látnak túl, nem tudják mi az, Kolozsvár, Nagyenyed […],” (50.)^[15] Aztán a nyugati utak során tudatosul a pénzhiány, a szegénység. Az 1977-es brüsszeli úton egy családnál tett látogatás alkalmával írja: „Soha nem lesz ilyen lakásunk. Frans fizetése negyvenezer frank, tízszerese Balázsénak. Színes tévé, radarvezérléssel. Büszkék rá.” (126.) (Lengyel Balázs ekkor a Móra Ferenc Könyvkiadóban dolgozott, de 1971 áprilisától második házasságában élt. Nemcsak együtt utazott a költőnővel, de mintha a feljegyzés azt is sugallná, hogy együtt laktak.^[16] Mindenesetre az új feleség a feljegyzésekben soha nem kerül szóba.) De térjünk vissza az anyagiakhoz: „Mi a magunk társadalmában kiemelkedő szinten élünk, Fransék átlagosan. De olyan fáradt vagyok, hogy már nem is irigykedem.” (Uo.) Ennél azonban sokkal súlyosabb dolgok is szóba kerülnek. Az ötvenhatos forradalom előestéjén a kritikai hang élesedik: „Operettzene, a bukaresti rádió bömböl. Aztán felolvasás. Iszonyú, iszonyú ez a gépi zaj.” (65.) Egy nagyon konkrét szituációban vagyunk benne, amelynek részletei nem is lesznek egészen világosak. De Nemes Nagy Ágnesnek egyszer csak megvilágosodik a szocializmus legalapvetőbb bűne: „Könny jön dühömben a szemembe. […] Ez államformánk egyik legsúlyosabb bűne. A gondolkodás, a magány megbecstelenítése, merénylet a természet és a kultúra ellen.” (Uo.) Ezt talán úgy érthetnénk, hogy a szocializmus az állandó mozgósítás állapotában van, az emberek élete állandóan akciók és tervteljesítések hajszájában zajlik. Ezt a hajszát jeleníti meg a zaj, az állandó zajos csörtetés. Ilyen körülmények között felolvasni valamit, egy verset megszólaltatni, teljesen reménytelen. A szocializmus elveszi a művészettől az éltető levegőt. Ez a hajsza persze 1956 után mérséklődött, a „megújult szocializmus” alapvető bűne is más alakot kap. Az amerikai utazás vége felé (a New Yorkba való átutazás előtt) a költőnő ezt írja: „A beszélgetés egyfajta mű, amit csak közösen lehet létrehozni. Azok a régi, jó társalkodások! Amelyeknek a szabályait én ma is, mindig megtartom, csak mások nem tartják meg őket. Önzésük tűrhetetlen, társalgási műélvezetük nulla. De hát ez nem Amerikára vonatkozik; ez Magyarország. Amely valaha a jó beszélgetések hazája volt.” (294.) A sok felületes amerikai beszélgetés hozza felszínre a magyarországi beszélgetéskultúra hanyatlásának gondolatát. És ezt persze rögtön el is választja az amerikai tapasztalatoktól. Magyarországon nem a felületesség a baj, hanem a kölcsönösség teljes hiánya.^[17] A szocializmus fő bűne most már nem a művészetellenesség, hanem az emberi kapcsolatok tönkretétele.

(3. Hazatérni vagy emigrálni) A hazatérések leírása már nem kap helyet a naplókban. Ugyanakkor a naplók jó részében (persze a nyugati utazások kapcsán) megjelenik az emigrációs léttel való szembesülés. Nemes Nagy a párizsi emigrációval találkozva már a hatvanas évek elején leírja az öngyőzködőnek hangzó mondatot: „Nem, nem szabad emigrálni, Isten őrizz.” (76.) És végig nem gondolkodik el mélyen azon, hogy mi lenne vele, ha emigrálna, ő hogy viselné, mihez kezdene. Ezt elsősorban a nyelvre utalva hárítja el; az iowai írókonferencián az egyiptomi nő előadásának meghallgatása után így meditál: „Nem tartozom azok közé, akik hajnaltól estig hallelújáznak, amiért a Jóisten magyarnak teremtette őket, de most hálát adtam az égnek azért, mert van anyanyelvem.” (164.) Persze jól tudja, hogy ezt rögtön relativizálni is lehet. „Talán mi is a nyelvtelenség határmezsgyéjén ingadoztunk, csak elfelejtettük? És akkor ők, ott a 18. század végén, remek ütemérzékkel belépve a történelembe, újrateremtették azt, ami kis híján elhalt? Mindenesetre kezeteket csókolom, ükapáim.” (164–165.) Nemes Nagy valószínűleg Lengyel Balázzsal teljes egyetértésben mások emigrációs létét élte meg elrettentő példaként. Térjünk tehát vissza a hatvanas évek elejének párizsi emigránsaihoz: „Hogy élnek ezek! Az egyik megmondta: egy évig haldoklott, miután kijött. Felizgatjuk őket, s az ember szégyenkezik, mert a szívüket is kitennék elibénk. Csak azért, mert otthon élünk és emlékeztetjük őket valamire, ami számukra csak volt. De így nem is egészen igaz; a legtöbb – legalábbis szellemi törekvésében – oda kapcsolódik vissza, amit az emigrációval abbahagyott. Vagyis pl. a magyar költészet francia vonatkozásaiból disszertál az egyetemen, vagy magyar könyveket fordít, magyar versantológiát csinál.” (76–77.) Az emigrációs létnek így alapvetően két, egymással szorosan összefüggő sajátossága van: egyrészt a nosztalgia, másrészt az új körülmények között is a magyar kultúrához kapcsolódó tevékenységek keresése. Vagyis nem tudnak beépülni az új világba: vagy nem képesek asszimilálódni, vagy önként tagadják meg azt.^[18] Ez a kép, bár eltelik majdnem harminc év, és számos más ország emigránsaival is találkozik, semmit sem változik. Az amerikai út végén Nemes Nagy és Lengyel Balázs New Yorkban találkoznak újra emigránsokkal: „Mennyi szomorú emigráns. Ez az asszony is meglátogat minket, egy harminc esztendős emlék kedvéért.” (304.) Aztán a jeruzsálemi út alkalmából: „Szegény emberek, éppúgy tele vannak nosztalgiával, mint bármely más emigrációnk.” (334.) A könyvben egyetlen olyan hely van, ahol már-már úgy tűnik, hogy a nosztalgiát és a múltbeli tevékenységek sajátos folytatását talán mégiscsak el lehetne fogadni. És akkor egy pillanatra nincs már más érv, mint újra a nyelv. „Mindenütt ugyanaz a képlet emigránsok között, Nyugat-Európában is. Hányszor láttuk ezt Párizsban, Londonban. Költő – ha egy mód van rá – ne emigráljon. Az átkozott nyelvi röghöz kötöttség, az tapaszt legjobban. Ha valakit halálra üldöznek, menjen. Ha nemzetközi a művészete vagy mestersége, akkor is mehet. És mehet az, aki pénzt akar, dolcsit, jómódot. Váljék egészségére, ha nem tud jobbat kitalálni magának. De a nyelv embere … jajistenem, de nehéz ez.” (306.) Talán nem túl nagy merészség kimondani, hogy Nemes Nagy Ágnes, itt, New Yorkban, 1979 decemberében szinte egyedülálló módon közel engedte magához az emigráció gondolatát. De aztán mindössze két nappal később, egy több mint három hónapos út után hazaérkezik Budapestre. Talán neki is eszébe jutott egy híres verssora: „Nem téveszthetem el a végállomást.”^[19] Nem. Az utazások hatására a „rabság” gyengül, de végül újra helyreáll.