Parti Nagy Lajos 2013-as kötete, a Mi történt avagy sem a szerző prózai életművén belül a korábbi novellagyűjtemények sorába illeszkedik; az új könyv írásaiban az 1994-es A hullámzó Balaton és a 2006-ban megjelent A fagyott kutya lába szövegeinek műfaji mintájára ismerhetünk.

A kötet huszonhét kisprózai írást tartalmaz, amelyek közül túl nagy meglepetést valószínűleg egyik sem okoz a Parti Nagy munkásságát figyelemmel követő olvasónak. Találunk például tartalmi egyezéseket az életmű korábbi darabjaival: A magyar gyomor című írás professzionális evő főhőse egyaránt idézi A hullámzó Balaton címadó novellájának szereplőjét és Az étkezés ártalmasságáról kötet elbeszélőjét; de ismerősként térhetünk vissza a Parti Nagy-próza jellegzetes színtereire is, Tömpemizsérre vagy Csőpépre. Ha pedig az életművön belül a novelláskötetekre szűkítjük a vizsgálódást, számos alkotásmódbeli, szerkesztési párhuzam fedezhető fel. A Mi történt avagy sem, tehát a harmadik Parti Nagy-novelláskötet (nem számítva most ide a Se dobok, se trombitákat, a Magyar Naplóban közölt tárcanovellák gyűjteményét) végigolvasása után az értelmező talán jogosan láthatja elérkezettnek az időt, amikor már nem túl nagy merészség kijelentenie, hogy pontosan tudja, milyen „a” Parti Nagy-novella. A tipikus elemek és visszatérő motívumok ellenére sem kiszámítható a könyv: a 2012-ben megjelent Fülkefor és vidéke kötet szorosan aktuálpolitikához kötött történetei után a Mi történt avagy sem a kisember szemszögéből fest időtállóbb képet a mai magyar társadalomról.

A kötet tartalomjegyzékében a címeken túl az egyes történetek zanzásított változatát is megtaláljuk: formailag alighanem ez a leginkább szembetűnő hasonlóság az említett előző két kötet és a Mi történt avagy sem írásai között. Ez a megoldás a regény műfajának szerkesztési toposzára utal, amikor a szerző egy-egy fejezet elején összefoglalja, kivonatolja annak tartalmát. Radnóti Sándor A fagyott kutya lábáról közölt kritikájában e „beszélő tartalomjegyzék” segítségével kapcsolja össze a lírikus és a prózaíró Parti Nagyot: az egyes novellákból kiragadott motívumok egymás mellé helyezésében költőiséget vél felfedezni. „[O]lyan szabad versek ezek, amelyek kirostálják a prózát, kivonják az epikai összefüggéseket, s a szöveg mondataiból, mondatrészeiből, nyelvjátékaiból, neveiből kihagyásos költői sűrítményt készítenek.”^[1] – jellemzi a tartalomjegyzék részeit.

E költőiség kapcsán Radnóti fontos állítást tesz a Parti Nagy-novellákról: A fagyott kutya lába szövegeiről megállapítja, hogy mindaz, ami a költészetben működik, prózai történetbe ágyazva abszurditássá válik, s a mindennapi életben a költői fantazmagória megfelelője az őrület lesz: „Versben szabad szárnyalás, realisztikus történetben patográfia.”^[2] Radnóti példája A fagyott kutya lábából a Van baj című írás, amelyben egy férfit karácsony harmadnapján megcsal a felesége egy fenyőfával: a fenyőfára féltékenykedés költőisége prózában és narrátori előadásban már háborodott elmére vall.

Ezzel kijelölhetjük a Mi történt avagy sem novelláinak egy részét is. Legszorosabban két szöveg tartozik ide: az Apukális viszonyok című, amelyben egy kisfiúnak szárnya nő, és kirepül a nevelőotthon ablakán – az angyali tulajdonságokkal bíró J. Tibike névre hallgató kisfiú Jézussal azonosítható, mert a történet idején épp karácsony van, a fiú nevelőotthonbeli gondozója pedig bizonyos Sz. József; valamint a Tréning, trénadrág című írás, ahol egy szárnyas házmester tűnik fel Kádár-kori ügynökként. A szárnyak itt nem a keresztény hagyományhoz utalnak vissza, sokkal inkább a görög mitológia üzenetközvetítő Hermésze juthat eszünkbe – akárhogy is, a szárnynövesztő figurák abszurditása kétségtelen.

Ez a két novella a Kádár-korban játszódik: a múlt éppúgy távolságot teremt, és megfelelő helyet biztosít a szürrealitásnak, mint Parti Nagy másik jellegzetes eljárása, amikor egy-egy novella cselekményét az álom-félálom terepére helyezi. A kötetben figyelemre méltóan sok novella tartalmaz ugyanis reflexiókat az álommal kapcsolatban; az elbeszélő számtalan esetben játszik el azzal, hogy valahonnan az álom és az ébrenlét határáról rángatja elő alakjait. A nyitó novella, Az irónia határai például így kezdődik: „Illetőm valóságosnak tűnik, noha egy hajnali álom foszladékaiból kecmereg elő.” (5.) A Júnóproblém című szöveg felütése a következőképp rögzíti az álom és éberség közötti állapotot: „Hajnalban, mint rendesen, fölébredek, s akár valami fejzsírba dermedt pályaudvar, lassan beindul az agyam. E gyér és nehézkes bioforgalomtól akár még az álomba is visszautazhatnék, csakhogy épp onnan űzött ki ide, ezekre a féléber peronokra valami szorongató esemény, történet-darab, hogy elvesztem, hogy elvesztettem, nem tudom pontosan, valami kongó és süket vége-érzés, ami nem halálfélelem, de rövid úton azzá válhat. Nagyon ismerem ezeket a rövid utakat.” (64.) A Jászol-esztrád kezdőmondatában pedig filmként jelenik meg az álom: „Hajnali negyed négy lehet, mikor a laptopom megzizzen, és saját akaratából lejátszik nekem egy változó minőségű videófelvételt, néhol csúnya beletörlésekkel, és vágásokkal.” (12.)

A szövegalkotás, az írói tevékenység így sok esetben álombeli cselekvésként jelenik meg, s ez kimondottan érdekes narrátori pozíciót eredményez. A narrátor markánsan jelen van a szövegekben, ugyanakkor ez a jelenlét mintha csak arra szolgálna, hogy saját helyzetét elbizonytalanítsa. Az elbizonytalanításnak több módja is lehet: a fenti példák tanúsága szerint ilyen például a félálom pozíciójából való megszólalás, hiszen egy nem éber állapotú narrátor talán kevésbé megbízható. További pozíció-elbizonytalanítást figyelhetünk meg akkor, amikor a történéseket az elbeszélő kameraként pásztázza végig, önmagát mintegy a közvetítő szerepére redukálva (a Hév nyári napban): „én, mint a kamera, de én helyet nem foglalok el” (127.). Ezzel összefüggésben pedig számos helyen „adatközlőkként” nevezi meg szereplőit, ezzel is azt hangsúlyozva, hogy ő maga csupán médium, s szereplői gondolatait egyéni kiegészítés nélkül, szabad függő beszédet alkalmazva jegyzi le. A vaksors szarvában például: „Köszöni, hogy átadom a helyet, mondja adatközlőm, mert ő, ha mindjárt le nem ülhet, itt bukik föl lelkileg”. (72.)

Ám nincs is szükség arra, hogy a narrátor explicitebben foglaljon állást, vagy kommentárokkal segítsen: a kötet szereplői bármiféle iránymutatás nélkül, maguktól is elvezetik az olvasót a szövegek tétjének megértéséhez. Ennek pedig (legalábbis részben) az az oka, hogy a Mi történt avagy sem nagyon mai könyv: mint már korábban utaltunk rá, van ugyan néhány novella, amelyek színtere a Kádár-korszak, az írások zömének azonban a 2010-es évek Magyarországáról van mondanivalója. A szövegek nagy része a mai magyar ember számára ismerős helyzetekkel szembesít – még ha ezen helyzetek többségéről úgy is gondolkozunk, hogy bár ne lennének ismerősek. Leginkább tehát társadalomkritikai aspektusában látom a kötetet meghatározónak; poétikai megformáltság és mondandó kétségesen választhatók el ugyan egymástól, e kötet esetében mégis az utóbbit látom fontosabb szerephez jutni.

A kötet szinte mindegyik fejezete egy-egy társadalmi problémát fejteget, s e társadalmi problémák az egyes fejezetekben konkrétan meg is határozhatók: a cigányokkal szembeni előítélet a témája A kis Adonisnak; A vaksors szarvában pedig a cigánykérdés a homoszexualitással kiegészítve kerül elő. A Törpebérlet a normától eltérő, fogyatékossággal élőkkel szembeni támadó és megalázó kommunikációra mutat példát, az Extra örömökben pedig a férj és a feleség tervezett boldogságát az átlagos-szegények és a milliomosok közti különbség hiúsítja meg.

A kötet nem éppen pozitív kilátásokat vonultat fel: hősei javarészt szerencsétlenek és kisiklott életűek, akik áldozatként tűnnek fel egy kegyetlenkedő világban; együttérezni velük azonban kisszerűségük miatt mégsem lehet. Ezt az értelmezési irányt jelöli ki az ugyanazon eseményt elbeszélő kezdő- és zárónovella is, Az irónia határai és Az irónia további határai című írások. Mindkettő egy pórul járt kocogóról szól, aki az íratlan szabályokat evidensnek vélve úgy gondolja, hogy a park futópályáján a futóknak elsőbbségük van a gyalogosokkal szemben, s ez utóbbiaknak kötelességük félreállni és utat biztosítani. Az efféle íratlan szabályok azonban csak akkor érvényesülhetnének, ha egyik fél sem tartaná saját magát a másiknál feljebbvalónak – a két novellában ábrázolt gyalogos házaspárra azonban ez nem jellemző. Nem húzódnak félre, emiatt főszereplőnk kénytelen kitérni és belegázolni egy kupac vizes levélbe; majd amikor megköszöni a házaspárnak kedvességét („Nem mondja, hogy nem volt a hangjában irónia.” [7.]), azok utánaerednek, s kevéssé árnyalt módon közlik, hogy dehogy állnak ők félre, „Nem beszélve, hogy ha vélemény van, […] azt civilizált lény megmondja. Szemtől szembe. Ember az embernek, hogy hé, iceg, álljál félre!” (9.)

A cselekményt itt a nyitónovella alapján foglaltuk össze, de majdnem pontosan ez a történet ismétlődik meg a kötet zárónovellájában is, Az irónia további határaiban. Egy-egy történet újramondásának gesztusa nem új jelenség a Parti Nagy-életműben: a Se dobok, se trombiták kötet, amely a Magyar Naplóban 1990 és 1993 között megjelent tárcanovellákat gyűjti össze, fontos forrását képezi a későbbi novelláskötetek anyagának. Az itt szereplő Az Eraclea di Mare-i cápa című írás például újraírt formában visszatér A fagyott kutya lábának Giuseppe undo Pusstay című novellájaként; A hullámzó Balaton kötet Kispárizsában pedig a Se dobok, se trombiták Hátul az udvarban szövegére ismerhetünk. Míg azonban az újraírásnak ezekben az esetekben főképp poétikai tétje van, s a kapocs sem olyan szoros, tekintve, hogy különböző kötetekben és különböző címek alatt jelentek meg a szövegek, addig Az irónia további határai Az irónia határainak újraírásaként másképp kezelendő. A Mi történt avagy sem befejező novellája nemcsak hangsúlyaiban, de tartalmában is eltér némiképp a kezdőnovellától: az eset már bíróságra kerülése után íródik újra, és nincs szó arról, hogy a gyalogos férfi elgáncsolta volna futónkat, hanem a futó a földre veti magát, a férfi pedig keresztülesik rajta, és kómába esik. A tanulság pedig, amely az egész könyv végkicsengése, még a nyitó írás tanulságánál is rosszabb: „Uram, jobban járt volna, ha maga esik kómába, mondta a szimpatikus rendőr, még ha béna marad, plusz félhülye, akkor is. És ha emberem reálisan végiggondolja, ebben lehet is valami.” (218.)

A kötetben találhatók derűsebb novellák is, amelyek szintúgy társadalomkritikát gyakorolnak, azonban kevésbé élesek, mert nem egymás szándékos támadására irányuló helyzetekről szólnak, hanem például provincializmusról; ilyenek Az otthonkás Madonna vagy a Warjáné eljön értem. „Ha jól értelmezem, ezután következik az úgynevezett író-olvasó találkozó, mely nélkül náluk falunap el nem múlhatik. Warjáné az 1989-es forradalom és szabadságharc óta élő írót meg nem hív, csak klasszikusat. Csupán a helyi író-költőkkel tesz kivételt, mert azok nem élők, hanem lakók, valamint Dumpf Endrével, akinek – mint azt személyes hangú bevezetőjében hamarosan elmondja – kórházi ápolónőként volt szerencséje a múzsájának lehetni anno dacumál.” (110–111.)

A többségben lévő komorabb hangvételű szövegek esetében is kínálhat megoldást a humor; néhány helyen, ahol hirtelen regiszterváltással billent ki a kilátástalanságból, ez működik is, mint például A vaksors szarvában, ahol azt a poént aknázza ki a szerző, hogy a homoszexualitása miatt üldözött apának ikerlányai vannak: „Mert aznap éjjel négyen vagy öten meglesték az apát, ahogy botorkál haza a HÉV-megállótól, és sí-maszkban, »büdös cigány« és hasonló felkiáltással megtámadták. Botokkal, viperával kezdték ütlegelni, amíg csak állt a lábán. […] Még épp eszénél volt, a gyönge fényben is látta, hogy az illető támadó nem más, mint a Gyöngyvérke. Vagy az Emese, mert ezt a védelem nagy erőkkel vitatja.” (78.)

A nyelvi humor azonban nem minden esetben jelent kiutat; a Parti Nagy-féle roncsolt nyelv sok helyen nem elmés vagy újszerű költői leleményből áll, hanem csupán az alacsonyabb beszédstílust utánozza: „Mutattad vagy nem, mutassad szépen újból megfele” (24.), ami önmagában még nem válik poétikai erénnyé. Vannak továbbá olyan jelentéscsúsztatások, amelyek olvasói pozícióból tűnhetnek akár vicc-szándékúnak is, például amikor a Törpebérlet egyik szereplője a ’szolidáris’ szót hibásan használja, s úgy értelmezi, hogy ha segít a barátjának másokat megnyomorítani, akkor ő szolidárisnak mondható; a melléfogásnak azonban az adott szövegkörnyezetben nincs komikus hatása, sőt.

Jobban működő megoldás a kötetet jellemző tragikum tompítására, ha a valóság és a fikció határainak elcsúsztatására koncentrálunk: ha a címet értelmezési útmutatóként véve megkérdőjelezzük, hogy tényleg valóságként vagy legalábbis valószerűként kell-e elhinnünk a szövegekben ábrázolt helyzeteket. Ha például kiemelt szerepűként értelmezzük az álomszerűséget és az álomból történő fikcióteremtést (s mint a fenti példákból láthatjuk, erre a kötet elég okot ad), máris szerencsésebbek a kilátásaink. Parti Nagy nyitva hagyja annak a lehetőségét, hogy az ábrázolt szituációkat – noha azok kísértetiesen hasonlítanak a valóságra, s bármikor megtörténhetnének – álombeli fikciókként értelmezzük.

S egy másik, ehhez kapcsolódó lehetőség szintén megmarad: a több, egymással egyenrangú elbeszélésváltozat alternatívája. A kötet tanúsága szerint elbeszélni muszáj, mert ez az egyetlen megmaradt opció: „Elmeséli röviden, mást kezdeni vele úgyse tud.” (5.) – váltja át a narrátor harmadik személybe Az irónia határai főszereplőjének első személyű elbeszélését; vagy ugyanez Az irónia további határaiban: „De ő akkor is elmeséli, hogy mi történt, mást kezdeni vele úgyse tud.” (211.) Ha tehát elbeszélni kötelező, a cím kérdését feltehetjük az elbeszélésre vonatkozó kérdésként is: Mi történt avagy sem? Meg kell tehát kérdőjeleznünk, hogy a szereplők képesek hitelesen, a valóság objektív tényeiként elbeszélni a velük történt eseményeket, s nem szabad hinnünk az egyetlen igaznak tartható narratívában – és a helyzet kevésbé hervasztó. Nemcsak a cím, de a szövegek önreflektív kijelentései is megerősítenek abban, hogy a valóság és annak elbeszélt változata szükségszerűen elcsúsznak egymástól, például a Fürdés című novella elbeszélője így nyilvánul meg a történetet mesélő szereplőről: „már ő is úgy és arra emlékszik, ahogyan elmesélte: mindig másképp, a mindenkori hallgató szája íze szerint.” (49.)

A magyar társadalmi állapotokról összességében negatív képet festő Parti Nagy a köteten belül tehát mégis nyújt néhány alternatívát. Ezeken felül pedig az idő múlásának biztos tényére alapozva a Mi történt avagy semre vonatkozóan is idézhetjük Parti Nagy írását Esterházy Péter 1991-es tárcanovella-kötetéről, Az elefántcsonttoronyból címűről: „Esterházy se bánná, íróként se, állampolgárként se bánná, ha ezen alkalmi írásait mára elavultnak, idejétmúltnak mondhatnám, s fel-felröhöghetnék tirabjai, hogy hát micsoda idők is voltanak azok ott a rendszerváltás vagy mi hőskorában, s hogy miket is kellett az írónak, az írónak szóvá és nevetségessé, valamint világossá tennie”.^[3]