Háy János legújabb prózakötete egyszerre okozhat meglepetést és mégsem tartogat semmi igazán váratlant az életmű alighanem népes olvasótáborának. A Napra jutni ízig-vérig Háy-mű: bár különböző arányban, de jóformán mindent felsorakoztat, ami a szerző sajátja és védjegye, a jellegzetes stílustól az egyre következetesebben képviselt világlátáson át a nagy ragaszkodással megőrzött alaptörténetekig; ugyanakkor éppen erre a könyvre és éppen most bizonyára kevesen számítottak. Ki gondolta volna, hogy a teljes kudarccal felérő A mélygarázs után egy évvel Háy János ismét magára talál? S hogy olyan könyv születik, amely megkapó eredményességgel és szorgalommal gyűjti össze a korábbi kötetekben kirajzolódó szövegvilág legfontosabb elemeit? Az életmű ezzel a könyvvel bizonyos értelemben kikerekedett, letisztult, és szerzője sajátos helyet foglalhat el a kortárs magyar irodalomban. Talán nincs is más, aki ekkora eséllyel apellálhat arra, hogy igazán elfogadottá és elismertté váljon a népszerű és a magas irodalom olvasói körében egyaránt, áthidalva azokat a szakadékokat, amelyek a különböző irodalmi érdeklődések, ízlések, elvárások között húzódnak. Kritikámban többek között amellett szeretnék érvelni, hogy a szóban forgó író-szerep betöltésére Háy Jánosnak nem kis mértékben a Napra jutni révén nyílt lehetősége.

Ha röviden össze kellene foglalni, miről szól a Napra jutni, legegyszerűbben azt mondhatnánk, hogy a felnövekvésről. A könyv egy kis faluban játszódik Észak-Magyarországon, a cselekmény megközelítőleg az 50-es évék végén, a 60-as évek elején veszi kezdetét, a mindvégig egyszerűen „a gyerek”-ként aposztrofált főszereplő születésétől, és a gimnázium megkezdése előtti évig tart. A történet ismerős lehet a Háy-próza olvasóinak, hiszen a 2003-as A bogyósgyümölcs kertész fia és a 2007-es A gyerek is ezt a narratívát variálja: míg az első a kisgyermekkoron gyorsan végighalad, és a gimnáziumi évek útkeresésére és komikus-melankolikus kalandjaira helyezi a hangsúlyt, addig az utóbbi egészen a főszereplő keserves leépüléséig és haláláig megy el. Miközben számos történetelem közös a három könyvben: a vidék kisszerűsége, a szülők terhelt viszonya az anyai nagyszülőkkel, az apa megbetegedése és halála, a faluból elkerülés nehézségei a fiú számára. De nemcsak az imént említett könyvekhez fűzik nyilvánvalóan szoros szálak a Napra jutnit, hanem a Háy-drámákhoz is, hiszen a könyvnek része A Senák című novella, amely eredetileg A Gézagyerekben jelent meg 2004-ben, a novella drámaváltozatával együtt. A magát a törökkorba képzelő főszereplő látomása pedig az 1996-os Dzsigerdilen regénnyel teremt kapcsolatot. Az életműnek ez a permanens önidézése bosszantó önismétlésnek és önmitizálásnak is hathat, ám ha engedékenyebbek vagyunk, afféle meghívónak is tekinthetjük egy egyre ismerősebbé váló, lassan, de fokozatosan bővülő szövegvilág belakására. A fő kérdés az, hogy az újra és újra előhúzott epizódok, motívumok, figurák szervesülnek-e az éppen aktuális mű konstellációjában. Ebből a szempontból a legújabb kötetet nem érheti kifogás: bár A Senák önálló novellaként a sorsszerűséget aknázza ki (Senák az a figura, aki megkapja a téeszbe kényszerített apa lovait, ám a csak a gazdájukra hallgató állatok a vesztét okozzák), Háy képes összefűzni a többi novellával, így van átjárás a könyv darabjai között. A történet ismerőssége pedig azért nem okoz egyhangúságot, mert egyrészt mindig vannak kisebb-nagyobb elmozdítások az epizódokban, másrészt, és ez fontosabb, más a tempó: Háy most sokkal inkább a kisgyermekkornál időzik el, és ezt az életszakaszt bontja ki gondos türelemmel, ehhez keres megfelelő formát.

A formakeresés, amely leginkább a műnem és a műfaj próbálgatásában érhető tetten, a Háy-életmű egyik fő kérdése. Az persze egészen természetes és megszokott a kortárs magyar irodalomban, hogy egyazon szerzők különböző műnemekben alkotnak – az már ritkább, hogy valaki ugyanazt az irodalmi anyagot dolgozza föl más-más műnemekben és műfajokban. Most csak az epikánál maradva Háy esetében a kérdés leginkább a regény és a novella viszonyában merül fel. Háynak jól áll a szabálytalan műfajiság: már A bogyósgyümölcs kertész fia esetében is egyaránt lehetett regényről és novellaciklusról beszélni. Persze nem a felcímkézés az érdekes, hanem az, hogy miként olvas(s)unk egy könyvet: ha regénynek tekintjük, akkor a folytonosságra, az alakulásra, a kibontakozásra figyelünk, ha novellaciklusnak, akkor inkább az egyes fejezetek/novellák önállóságára vagyunk tekintettel, jobban toleráljuk az ugrásokat, szakadásokat, és kevésbé akarjuk egybelátni mindazt, ami történik. Ez pedig a művek szereplőinek sorsértelmezését is nagyban meghatározza. Hogy csak egyetlen példát mondjak A bogyósgyümölcs kertész…-ből: emlékezetes az a bájos epizód, amikor a szerelmi reménykedéseit a gitározásba vető főszereplő fiú bátorságát összeszedve végre megfogja annak a lánynak a kezét, akibe beleszeretett, ám a kéz be van gipszelve – de a lány szabad hüvelykujja így is ráfonódik a fiú húroktól megkeményedett ujjára. A következő fejezetben/novellában a korábban ügyetlenkedő szereplőnk már a lehető legtermészetesebben, félénkségét levetkőzve él együtt egy lánnyal: ha novellaciklusról van szó, nem érdekes, hogy ugyanarról a lányról van-e szó; ha regényről, igenis van tétje, mert betekintést nyerhetünk a fiú egyszerre szükségesnek tűnő, mégis érzékenységek elvesztésével járó érési folyamatába. A Napra jutni műfaji értelemben még szabálytalanabb azáltal, hogy három részre tagolódik. Az első (Apák) amolyan meta-novellának tekinthető, a második (Az apa fia) alkotja a kötet nagy részét, 36 rövid önálló írást tartalmaz, és egyaránt olvasható novellaciklus- és regényszerűen, végül a harmadik (Családállítás) négy fiktív monológot foglal magában, az apa, az anya és a nagyszülők részéről. Az első szakasz egyfajta bevezetésként, iránymutatásként szolgál az egyértelműen központi jelentőségű második részhez, amely konkrét sorsokon keresztül bontja ki azt, amit az első rész mintegy tételszerűen megfogalmaz, az utolsó pedig a középső szakasz továbbírásaként és más nézőpontokból történő összegzéseként olvasható. Ez a szerkesztés nagyon kompakt, alaposan átgondolt és gazdag kiterjedésű művet eredményez.

Az Apák című szöveg jellegzetes Háy-írás. Gyors, nagy időtávot fog át, hirtelen váltásokkal él, vegyíti a hétköznapit és a költőit, szellemesen, mégis egyszerűen épít egy-egy motívumra, egyszerre egyénített és tipizált, és határozottan, de nem bántó tudálékossággal ad számot valamely élettapasztalatról, amelyre kellő távolságból lát rá. A központi kérdés itt az apaság: egyrészt a fiú szempontjából, amely kiegészül a feleség/anya perspektívájával, másrészt a fiúból apává válás összefüggésében. A szövegnek két alapvető hatáseszköze van: egyrészt úgy veszi sorra az apasághoz kötődő elvárásokat, szerepeket és reményeket, hogy ügyesen dinamizálja azokat, gyors tempóval megjelenítve az idővel szükségszerűnek tűnő változásokat, csalódásokat, elidegenedéseket, valamint azt is megmutatja, hogy az apává érő fiú hogyan követi el ugyanazokat a hibákat, mint az ő apja, és végül hogyan engedi ki árnyékából a fiát (innen a kötet címe). A dinamizmus és a kis terjedelemben nagy időszakasz átfogása megóvja a szöveget a közhelyességtől és az okoskodástól, ugyanakkor arra alapozza meggyőző erejét, hogy a nagy időbeli távlat lehetővé teszi azokat a felismeréseket, amelyeket az éppen aktuális, jelenbeli helyzet, a tévedések, a hibák, a csalódások jelen időszaka még szükségképpen elzár az ember elől. A másik hatáselem a jó érzékkel megválasztott motívum, jelen esetben a hát: az apa hátára kapja a kisfiát, ami az erő és a könnyedség megnyilvánulása, de idővel ez a hát már terheket érez magán („Az apa egyszercsak szól, hogy mennyire nehéz neki, hogy minden a hátán van. Hogy ott van ezen a háton a gyerek meg az anya. Hogy egyre nehezebb neki ezt a zsákot cipelni.” [8.]), és az önfeledtséget cipekedés váltja föl – míg a fiú és az anya is úgy érzik, ők is viszik az apát a hátukon. Az apa ennek ellenére támasz is, amelynek a fiú nekivetheti a hátát, és az apa halálával ez a támasz szűnik meg – az apává érő fiú pedig kénytelen belátni, hogy ki kell engedni fiát a háta mögül, az árnyékából. Ez így összefoglalva persze már didaktikus, de a szöveg hatásosan adagolja mondandóját, sokat rábízhat a hát motívumára. A sűrítés, az összefűzés, a metaforizálás, a játékosság mindig is a Háy-próza erénye volt, amely képes ellensúlyozni az emberi életet amúgy nehéznek, súlyosnak és roppant fenyegetettnek látó szemléletet: azt a felfogást, amely az 1999-es Xanadu regény után bekövetkező „realista” fordulat óta az életmű sajátja.

Már a kezdő szöveg is rájátszik az önéletrajziságra azáltal, hogy a fiú apaságáról egyes szám első személyben esik szó a korábbi harmadik személy helyett. Ezt erősíti a könyv borítója Háy gyerekkori fényképével (ezt a szerzőről nemrég megjelent monográfia képanyagából tudhatjuk – Horváth Csaba: Háy János. Kalligram, Pozsony, 2014, Tegnap és Ma sorozat), illetve Az apa fia című központi rész novelláinak ideje és helyszíne, amelyeket kézenfekvő lenne összefüggésbe hozni az 1960-ban Vámosmikolán született Háy életrajzával. Ugyanakkor a könyv nem erőlteti ezt a megfeleltetést, ami már abból is szembetűnő, hogy a második rész novelláinak egyes szám harmadik személyű elbeszélője következetesen „gyerek”-ként aposztrofálja a főszereplő fiút, ami nemcsak a szülőkhöz, főleg az apához való viszonyt domborítja ki, és nem csupán a meglehetősen lekezelő, mégis valahogy természetes szóhasználatot húzza alá (a faluban mindenki egyszerűen „gyerek”-nek nevezi szereplőnket), hanem a fiú sorsát általánossá, tipikussá teszi.

 A Napra jutni ennyiben a gyerekkor könyve: és bár ez a gyerekkor is számos esetleges és konkrét tényező által meghatározott, Háy egészen érdemleges dolgokat mond el magáról a gyerekkorról, arról, ami többé-kevésbé mindenki számára ismerős lehet. Ugyanakkor a kötettől távol áll az a gyermek-kultusz, amely olyannyira erőteljes volt az elmúlt század elején (elég már csak Rilkére vagy Thomas Mannra gondolni), és a Nyugat szerzői miatt a magyar irodalomban is erős hagyományt alkot. Háytól nemcsak az idegen, hogy visszasírja a gyermeklét akár érzelmi, akár metafizikai ártatlanságát (utóbbira a legjobb példa alighanem a Duinói elégiákban az állatokhoz hasonlóan a tiszta jelenben élő gyermek), hanem az is, hogy akár egyáltalán felfokozott létállapotnak tekintse a gyermekiséget (Csáth például ugyanúgy a gyermek-kultusz bűvöletében írt, csak éppen a romlottságot emelte ki). Ami nem jelenti azt, hogy a gyerekkornak Háynál ne lennének különlegességei: szellemes például az a rész a Zsír című novellában, amikor a fiú nem tudja megítélni, mennyi idő is az a negyed óra, amely múlva az anya ígérete szerint hazatér (29.). Ennek ellenére hangsúlyosabbnak tűnik, hogy a gyerekkor ugyanúgy a kiszolgáltatottság, a kudarc és a nem könnyű élet időszaka, mint a felnőttkor – vagyis mint az emberi élet ideje. Számomra azok a novellák voltak a legrokonszenvesebbek, amelyekben megtörtént valami felismerés, megfogalmazódott egy belátás, anélkül, hogy különösebb tragédia következett volna be. Ezek a hétköznapi történések általában a szövegek végén vezetnek felismerésekhez, ezáltal az írások lekerekítetté válnak, ami erősíti novella-jellegüket, ugyanakkor egymáshoz kapcsolódva kirajzolják a hasonló események és a velük járó belátások által megszabott felnövekvés folyamatát – innen a regényszerűség. Nagyon szép például a Szilveszterkor a Feri bácsiéknál című szöveg, amelyben semmi különös nem történik: a fiú, az apa és az anya elmennek szilveszterezni a faluban az apa egyik barátjához (érzékletes a szolid házibuli leírása az unatkozó fiúval), és amikor a fiú hazamenne, az anya nem tart vele, hanem ott marad. A banális esemény érzelmileg nagyon is megrázó, amit a szöveg hatásosan jelenít meg a rövid párbeszéd és a fiú belső monológjának ütköztetésével: „Menjünk, mondta újra a gyerek. Menj, ha menni akarsz, mondta az anya. Egyedül, kérdezte. A nagyapáék otthon vannak, mondja az anya. Akkor megyek, mondta a gyerek. Azt hitte, az anya azt fogja mondani, hogy megyek én is veled, itt hagyom ezt az őrült embert, de nem ezt mondta, hanem hogy menjél.” (85.) Nemcsak az anyához tartozás evidensnek vett állandósága inog meg a könyvben, hanem jó néhány illúzió szertefoszlik, nem drámaian, de fájón: az apa mindentudása, a valóság tágassága, a világ varázslatossága, a hagyományok értelmessége, a vágyak beteljesíthetősége. Ezek a tapasztalatok többnyire teljesen általánosak, és nehezen megúszhatónak tűnnek, legyen szó akár arról a ráébredésről, hogy az anyával sem osztható meg minden, főleg az nem, ami szégyenteljes (Ovi), akár arról a keserűségről, hogy a szülői féltés önkéntelenül is mennyire kegyetlenné válhat (A csehszlovák rokonok).

Nem szükségszerű viszont a Napra jutni világának közege: a vidék, a falu. A társadalmi mobilitás, a közegváltás, pontosabban ennek kudarca régi témája Háy műveinek. A legkilátástalanabb képet a novella és dráma formájában egyaránt megjelent Nehéz festette, amelyben a Budapestre költözés és az ottani boldogulás csődje végül a főszereplő összeomlásához vezet. Az új könyvben a vidékiségből fakadó hátrányos helyzet inkább ironikus-szelíd formát ölt: a Budapestre került rokonok úgy húzzák a szájukat a faluban maradt családnál vendégeskedve, hogy közben róluk is lerí származásuk (A csehszlovák rokonok), a fiú pedig hiába tesz kirándulást Visegrádon, magát városinak álcázva, minden mozdulatáról kiált, hogy honnan érkezik. A vidéki lét pedig meglehetősen nyomorúságos: nagy az elmaradottság mind a lakhatásban, mind kulturálisan (a hírek is lassan érnek el oda, nemhogy a művészet vagy a tudomány); amit az antropológusok népszokásnak hisznek és idealizálnak, az a falusiak számára „kollektív büntetés” (Mért akkor, és mért akkorát – 78.); és nem kevésbé hervasztó a falu elemi alig-elviselhetősége: a bűz, a kosz, az áporodottság. Ugyanakkor mindez nem egy finnyás elbeszélő viszolygásával van ábrázolva, hanem egyszerűen természetesként jelenik meg: itt ilyen az élet, és maga a főszereplő fiú sem valami magaslatról néz le erre a világra, hanem épp akkora távolságból tud rá tekinteni, amely a reflexiót és a hiányérzet megfogalmazását még lehetővé teszi, de nem kínál olyan pozíciót, amelyből valami más mellett lehetne elköteleződni. Csak nagyon lassan formálódik meg egy más világ képzete, amely ugyanakkor nagyon is különnemű elemekből áll: olvasmányélmények, fantáziák és a régészet mint lehetséges hivatás tölti ki.  Az utóbbihoz, a régészethez kapcsolódik az a szöveg, amely szépen tanúskodik arról, hogy a második rész írásai milyen jól olvashatók önálló novellákként is: a Csöpiben az első régészkedésébe belevágó fiú a török temető helyett végül az „elkóborolt” kutyája csontvázát ássa ki: a szöveg frappáns szerkesztése ellenpontozza az epizód keserűségét, de közben nem vicceli el a dolgot. A vidékiség nyomorúságát két tényező ellensúlyozza: az egyik annak bemutatása, hogy ez a közeg igenis élhető, és a valódi – emberek közötti – problémák csak ezen felül következnek, a falusi lét önmagában még semmiképpen sem siklatja ki az itt élők életét. Háy nagyszerűen alkotja meg a hely atmoszféráját: aki járt már disznóvágáson vagy madárpiszokkal teli baromfiudvaron, az borzongással ismerhet rá a falusi miliőre. A másik tényező az olyan költői-látomásos leírások alkalmazása, amelyek elemelkednek a szöveg máskülönben köznyelvi vagy akár alulstilizált nyelvhasználatától, például a következő részletben: „Mintha egy nagy fedél lenne a falu fölött (…), a megfagyott büdös levegő, ami nem engedi kijutni a sok-sok megölt disznó lelkét. Lehet, már évszázadok óta itt vannak. Itt sűrűsödnek a falu fölött, és hiába jön a karácsony, nem töri át az angyal ezt a fedőt.” (A disznó kicsi darabja – 71.)   

A könyvnek van még egy egészen figyelemreméltó rétege, amely nemcsak további súlyt kölcsönöz a műnek, hanem túlmutat a város–vidék-ellentét szociális dimenzióján: ez pedig a Napra jutni teológiai horizontja. A teodícea problémája, az emberi szenvedést Isten jóságával összeütköztető kérdésfeltevés vagy egyáltalán az istenkérdés korábbi Háy-művekben is jelen volt, mindig határozottan, de sosem harsányan. Most is ez a helyzet: „Az apa az apában volt, a gyerek a gyerekben” (9.) mondatban nehéz nem ráismerni Jézusnak arra a mondására, amely szerint ő az Atyában van, az Atya pedig őbenne: az Atya és a Fiú egymásban lakozása mint párhuzam rendkívül felerősíti és roppant jelentőségteljessé teszi a mű apjának és fiának különállását, magában lakozását. Ahogy az is leginkább azért fontos, hogy az apának igaza legyen, mert különben a teremtőről derülne ki, hogy igazságtalan (Mért akkor, és mért akkorát – 80.). S jóllehet a jézusi passió a mű több pontján is úgy kínálkozik fel, mint amivel összekapcsolható a saját szenvedés és megkínzatás (Olvasás; Az éjszakai Jeruzsálem), a katolikus vallásgyakorlás és hit vagy érthetetlen szokások halmazaként (a fiú számára kínkeserves adventi ministrálás a rorátén – Az isten igéje), vagy – igaz, az egyházi tanítást félreértelmezve – hazugságként tűnik föl (Gyónás). Ami azért is érdekes, mert Háy jóformán másról sem ír jó ideje, mint az embernek arról az állapotáról, amelyet a kereszténység az eredeti bűn fogalmával jelöl: arról az eredendő kiszolgáltatottságról, az eltévelyedésre való hajlamról, a másoktól örökölt vagy kapott terhekről és sebezhetőségről, amelyért az ember személyesen nem felelős, de nem is tehet úgy, mintha semmi köze nem lenne hozzá, és csak úgy rászakadt volna a semmiből. Háy sokszor szellemes, frappáns, játékos és humoros, de szemmel láthatólag az emberi életnek ez az alapvető nehézsége foglalkoztatja leginkább és legkitartóbban. Az új könyv egyik újdonsága, hogy ezt az egisztenciális terheltséget a gyerekkorra is kiterjeszti: nincs olyan időszak, amikor könnyű lenne élni, amikor nem állna fenn a sérülések begyűjtésének veszélye – egyedül talán az a különbség, hogy a gyermek még kevésbé próbálja leplezni és tagadni az élet folyamatos, megszüntethetetlennek tűnő megoldatlanságát, mint a felnőttek.

A Napra jutninak is lényeges, noha explicit módon nem megfogalmazott kérdése, hogy az ember sorsa mennyire szükségszerű. A gyerek című regény végkövetkeztetése az volt – bár kellett hozzá türelem, hogy az olvasó eljusson idáig –, hogy az élet nagy terheltsége miatt gondolja azt az ember, hogy nem volt választása, és minden szükségképpen történt úgy, ahogy történt – az ember annak a terhét már végképp nem bírná el ráadásként, hogy felelős a döntéseiért. Ez a szabadságot nem kizáró, de csak kivételesen megvalósíthatónak beállító szemlélet a Háy-hősök „szétválasztásában” is segít: azok a szereplők bizonyulnak normálisnak és rokonszenvesnek, akik nem másokat hibáztatnak, és képesek időnként változtatni, akkor is, ha alig-alig mondhatják el magukról, hogy önszántukból és akaratuknak megfelelően vannak abban a helyzetben, amelybe kerültek. Ezért is szerethető figura az apa, aki a maga módján nagyon is igyekszik javítani a családja helyzetén, és képes felismerni, mikor kezd más igényekhez idomulva elidegenedni a feleségétől és a fiától (Apa barátai), ahogy van annyi normalitás, szabadság és épség is benne, hogy egyszerűen nevetni tudjon önmagán (Apa kalapja). Persze a kép nem idillikus: A könyvtároslány azt sejteti, hogy az apának viszonya lesz.

 Úgy tűnik tehát, hogy a specifikusnak mondható problémákon túl – gyermekkor, vidéki lét, társadalmi mobilitás – Háyt ezúttal is az emberi sorskérdések érdeklik. Az élet alakításának nehézsége, a terheltség, a nagy eséllyel bekövetkező megnyomorodás, a készen kínált szerepminták közötti rémült keresgélés, a felelősség elhárítása, a másoknak való, sokszor rejtve maradó kiszolgáltatottság (az apa megbetegedése és halála valószínűleg a szülei évtizedekkel ezelőtti gondatlanságára vezethető vissza), az emberi kapcsolatok sérülékenysége, a transzcendencia iránti törékeny fogékonyság – mindaz, ami alighanem valóban közös, és az emberi állapotból következik. Háy számára szemmel láthatóan fontos, hogy ezeket a problémákat közösnek mutassa be. Ennek egyik, kudarcos útja, hogy vég nélkül, hihetetlen monotóniával és görcsös lelepzés-igénnyel sorol történeteket a legkülönbözőbb státuszú emberekről, hogy lássuk, mindenki ugyanabban a nyomorúságban vergődik: számomra emiatt elviselhetetlen mű A mélygarázs, és emiatt jelent sokszor túl nagy olvasói kihívást A gyerek. A másik út, hogy egyetlen (élet)történetet mond el, türelmesen, a megértés szándékával, természetesen más, de kisszámú életutakkal összeszőve (Háynál is evidencia, hogy senkinek az élete nem áll önmagában), engedve azt, hogy egy sors kibontakozzon az olvasó előtt, aki maga tehet szert az emberi egzisztencia konstans tényezőinek belátására. Ezért – is – jó mű A bogyósgyümölcs kertész fia vagy a Házasságon innen és túl című 2006-os kötet novelláinak javarésze – és a Napra jutni is. Az egzisztenciális érzékenység, a nagy meggyőződéssel képviselt, téttel és súllyal bíró világlátás, a jó érzékkel megválogatott, könnyen befogadható, ugyanakkor igényes és figyelemre méltó irodalmi eszközök: a motívumkezelés, a költőiség, a sűrítés, a játékosság, a szellemesség, a hétköznapi, időnként jelentésesen alulstilizált nyelvhasználat – mindezek fontos és jó íróvá teszik Háyt. Nem állítom, hogy nincs nála jobb, artisztikusabb, szubverzívebb, grandiózusabb vagy súlyosabb prózaírónk – de talán olyan sincs, aki ennyire közös lehetne. Én mindenesetre drukkolok, hogy valóban és még inkább az legyen.