Irodalomtörténet-írásunk kíválósága, Ritoókné Szalay Ágnes tanulmányait, ahogy mondani szokták, nem lehet megkerülni. Nagy érdeklődéssel olvastam A kút. Matteo de’ Pasti Guarinóról készített érméről című tanulmányát is, mely előbb a Galavics Gézát köszöntő kötetben látott napvilágot 2010-ben, két évvel később pedig a Humanizmus és Reformáció sorozatban megjelent könyvében olvashattuk.^[1] A következőkben megpróbálom érdemben továbbgondolni a nagy „műélvezettel” olvasottakat.

Az idézett tanulmányban mindenekelőtt azt a levelet teszi vizsgálat tárgyává Ritoókné Szalay Ágnes, melyben (évszám nélkül, december 8-án) nem csak hogylétéről számol be röviden nagybátyjának, Vitéz János váradi püspöknek a Ferrarában diákoskodó Janus, akkoriban még Johannes Pannonius (nagybátyjának egyszerűen csak Johannes). Iskolamesterének bronz „arcképét”, Matteo de’ Pasti Guarino-érmét is mellékeli leveléhez. A levél másolatát fenntartó, vegyes tartalmú müncheni kézirat szövegkörnyezetének, illetve Janus postása, Ivanics Pál „mozgásának” áttekintése alapján Ritoókné Szalay Ágnes 1453. december 8-ra keltezi a Janus-levelet, szemben Huszti József három évvel korábbra tett datálásával.^[2] A Guarino-érem elkészültének idejét illetően az újabb kutatásokra hivatkozik. Mint írja: „Ma már általánosan elfogadott, hogy az az éremcsoport, amelyhez ez is tartozik, Matteo de’ Pasti 1450 és 1455 közötti alkotói periodusából való.” George Francis Hill nevezetes Corpusa nyomán reprodukálja, illetve leírja az érmet, melynek előlapján Guarino időskori arcképe látható profilban, GVARINUS VERONENSIS körirattal. A hátlapján pedig „virágos mező közepén egy kút áll kettős medencével. E fölött egy gömb helyezkedik el, ebből folyik a víz az alsó medencékbe. Ezen a gömbön egy meztelen férfialak áll, aki jobbjával egy buzogányra támaszkodik, baljában pajzsot tart. A jelenetet babérkoszorú veszi körül, a levelek között a növény termésével, a baccával. Itt is körirat. MATTHEVS DE PASTIS F(ecit)”.^[3]

Ritoókné Szalay Ágnes is utal arra, hogy az érmek hátlapján szereplő személy ábrázolásánál a kor művészének valósághű ábrázolásra kellett törekednie, a hátlapon viszont az érintett személy működésére, szellemi-lelki arculatára, virtusára-erényeire való utalásnak kell szerepelnie. „Ehhez – írja a szerző – ha a tárgyi valóság eszközei nem bizonyultak elégségesnek, akkor az allegorikus megjelenítéshez folyamodtak. Ebből következik, hogy ezek az ábrázolások a kortársaknak még nyilvánvalóak voltak, nekünk az értelmezés kibogozandó feladatot jelent”. E „feladat” megoldása során a szerző utal a fons toposz történetére, nem utolsósorban arra, hogy a fons metafora a Guarino-panegyricusban is jelen van; Janus Pannonius tudatosan beépíti mestere sorsának alakulásába. Idézi Lodovico Carbone, az egykori Guarino-tanítvány gyászbeszédét, aki megvallotta, hogy „amire jutott, az Guarinóból úgy nőtt ki, mint a hatalmas fából egy ágacska, a bőséges kútforrásból mint egy patakocska vette eredetét”. Idézi továbbá magát Guarinót, aki egy beszédében Ferrara urát, Leonellót magasztalta, amiért „a belháborúktól dúlt Itáliában Ferrarát a Múzsák otthonává tette, és forrást nyitott a szabad művészeteknek”, pedig mindenki tudhatta, hogy nem kis részben az övé volt az érdem. „Vagyis a Guarino-forráskútnak maga volt a kútforrása”, sommáz Ritoókné Szalay Ágnes.^[4]

A Guarino-érem hátlapjának kútján álló „meztelen férfialak”, nem kétséges, hogy Hercules, „üzenetéről” is olvashatunk a tanulmányában. A szerző megállapítása szerint Matteo de’ Pasti a ferrarai Studio szellemének megfelelően visszament az ókori forrásig, történetesen Senecáig. Nála olvashatta a művész, hogy Hercules a földkerekség szörnyeinek a legyőzője s egyúttal az egész föld béketeremtője: „dormitor orbis – orbisque pacator”. Erre az orbis terrarumra állította Herculesét Matteo de’ Pasti. „A kortársak ezt megérthették”, hisz „Janus Pannonius is azt írja Herculesről: »immensi pacator maximus orbis«.” S mi több, mestere dicsőítése során Janus párhuzamba állítja a földkerekség szörnyeit legyőző Hercules és az emberi barbárságot elűző Guarino tetteit, s tulajdonképpen (Ritoókné Szalay Ágnes szóhasználatával) Guarino-Hercules javára billen a mérleg. A szerző idézi a Guarino-dicsének idevonatkozó sorait Csorba Győző fordításában:

 

„Ám te a barbárságot, melynél szörnyetegebb a

poklok mélyén sincs, azt űzted el innen a földről

s ott jajgat, sír újra a mély Styx árnyai közt most.”^[5]

 

Mindehhez nehéz bármit is hozzátenni. Mindazonáltal érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy Scipione Maffei márki, Verona tudós monográfusa 1731-ben megjelent, s azóta többször (az olasz mellett latinul is) kiadott művében röviden már leírja „földije”, Matteo de’ Pasti érmét, melyet Guarino da Verona számára készített. (Érdekes, hogy közel kétszáz évvel később a Guarino-levelezést kiadó Sabbadini még Pisanellónak tulajdonította a Janus-levél „mellékletét”.^[6]) A veronai szerző leírása szerint az érem hátlapján látható, babérkoszorúval körített szép kút arra utal, hogy Guarinót mint a görög és latin műveltség forrását (Grecę et Latinę eruditionis fontem) tisztelték a kortársai. Hogy erre a felismerésre juthatott, nyilván annak – vagy annak is – volt köszönhető, hogy Matteo de’ Pasti a két nyelvet, illetve kultúrát görög–latin nevével megtestesítő Héraklész-Hercules alakját „helyezte” a kútra. Ugyancsak figyelmet érdemel, hogy a 18. századi szerző Guarino mester legnevesebb szerzőit is felsorolja, s hogy a Guarino-dicsének poétája, Giovanni Vescovo di Cinquechiese, azaz János pécsi püspök is szerepel a „válogatottban”.^[7] (Huszti József csak a veronai Bartolomeo Cevola kapcsán hivatkozik – jegyzetben – Scipione Maffei művének 19. századi, latin nyelvű kiadására.)

Meglehet, hogy a Guarino-dicsének ismerete is segítette a veronai szerzőt a képi allegória értelmezésében. A ferrarai tanítómester görög-latin „kétnyelvűségének” dicsőítése ugyanis kiemelt szerepet kap Janus költeményében, melynek első változata még a ferrarai diákévek „kifutása” előtt elkészült. Csak emlékeztetőül: Janus képzeletében felmerülnek a bizánci „tanulmányútról” hazafelé hajózó Guarinóra leselkedő veszélyek. Lecsillapítaná a szeleket,

„míg e hajó épen nem köt ki Itália partján,

hisz nem vétkes nászt hoz, se kalózcsapatot, sem

Egyiptom pompáját, kényelmünk gyarapító

eszközöket: – sokkal drágábbat ringat a hátán.

rajta egész múltunk s két nyelvben mesteri készség;”

 

Guarino hazaérkezését is felidézi Janus:

 

„Még alig értél partra, alig nyílt égi parancsra

iskola-ajtód, s híred máris Itália-szerte

százszorosan visszhangozzák az iskola-házak

azt, hogy jött egy ember, Pallasz iker-tudományát

egymaga bírja, s a szomjat kétszeresen megitatja.

Futnak a kétágú forrás édes vize mellé.

Szűkek a tág tantermek már a diákseregeknek.

Ámulnak, ha akár latinul szólalsz meg, akár az

ősi görög nyelven fogsz újabb fejtegetésbe.”

 

„Római méltósággal tálalod a görög bájt” – dicsőíti másutt, kiemelve, hogy Guarino életviteléhez, tanítási módszeréhez tartozik a görög és latin nyelvű kódexek olvasása és olvastatása.^[8]

A Verona illustrata szerzője, teljesebb nevén Scipione Francesco Maffei (1675–1755) rajzot is közöl a Guarino-éremről. Ha tüzetesebben megnézzük a rajzot vagy akár az érem jelenkori reprodukcióit, hitelesnek érezzük történetesen a leírást, miszerint a Guarino-érem verzóján virág (tulajdonképpen babér) koszorú, ezen belül glóbusz látható „háromlábon” (tripuszon), rajta meztelen Hercules buzogánnyal és pajzzsal. („All’interno di una corona di fiori, Globo su tripode sormontata da Ercole nudo con mazza e scudo.”)^[9] Az igazat megvallva, magam is Delphoi jóshelyének rekvizitumait vélem felfedezni az érem Herculesének környezetében. Ismeretes, hogy a tripusz, vagy egyszerűen csak háromláb, az Apollón-jóshely „kelléktárának” fontos tartozéka. Török Lászlót idézve: „A szentély közepén (in mediis Delphis) állt az Apollón-templom, itt a szentély (=oraculum) jövendőmondó papnője, a Püthia, háromlábú széken (tripusz) ülve, eksztatikus állapotban közölte Apollón által ihletett jövendöléseit, melyeket aztán Apollón papjai versbe foglaltak a jóslatot kérő számára”.^[10] Másutt arról olvashatunk, hogy a papnő babérleveleket rágott, mielőtt elhelyezkedett a háromlábon, netán babérágakon ült, vagy babérkoszorú övezte ülőhelyét. Az is tudható a hérosz-történetekből, hogy Héraklész-Hercules elrabolta a háromlábat, feltehetőleg azért, hogy saját jósdát alapítson. Miként Guarino, Ritoókné Szalay Ágnes szóhasználatával Guarino-Hercules, iskolát alapított Ferrarában.

A legnevezetesebb Apollón-jóshelyre utaló értelmezést sugallhatja az is, hogy a glóbuszból eredő három „vaskos” vízfolyás valóban három láb képzetét kelti az eredeti érmen és a veronai szerző által közölt rajzon egyaránt. Kivált, hogy a középső vízfolyás mögött sem látszik valamiféle, a glóbusz alsó középpontjára irányuló támaszték. Meglehet, hogy Matteo de’ Pasti allegorikus kompozíciójának tudatos eleme volt a „rejtés”.

A panegyricusban megeleveníti Janus a görög földről hazatérő mesterével Délosz (korábban Ortygia) szigetén történteket, amire utal Ritoókné Szalay Ágnes is.^[11]

 

„Mert amikor gályád ott járt Ortygia mellett,

meglengette feléd jós-jelképét a babérnak,

s fölhangzott ama déloszi szentélyből a jövendő,

s Phoebus papnő sem kívánt más ihletet inkább,

mint hogy révületében kedved töltse örömmel.

Akkor a barlang mélyéről így zendül a jósda:

»Ó boldog te, kinek hosszú életre szelidszép

véget rendel atyám s nem-enyésző hírnevet és bő

termésű nemzetség-fádról száz ivadékot,

arra ügyelj, Guarinóm, hogy kincseidet ne csupán te

élvezd, és ne ragyogjon csak tenmagadnak a fényed.«”^[12]

 

Apollón első számú jósdáját, Delphoit Janus mintegy fenntartja a déloszi jóslat beteljesülésének érzékeltetésére. Mert ahogy „Delphoiba is eljárnak, hogy Apolló jóslatait meghallják, mindenhonnan a népek, úgy dőlnek hozzád is minden irányból” – írja, s ezzel mintegy exponálja Guarino iskolájának és tanítási módszereinek dicsőítését. S itt megint előkerül „Pallasz iker-tudománya”. Janus (és Csorba Győző) szavaival:

 

„És nem is egy medrecskében folynak csak a szóid,

inkább mint a Timavus ahogy sok szálban özönlik,

többszörös ágat nyitsz: a latin tudomány csobog ebben,

a görög abban (…)”^[13]

 

Ritoókné Szalay Ágnes arra is vállalkozik, hogy Matteo de’ Pasti kút-ábrázolásának eredetijét, mondhatni a modelljét, megtalálja. S meggyőződése szerint meg is találta, éspedig Ferrarában. Idevonatkozó szép sorait – némi rövidítéssel – idézem:

„A Guarino-érem hátlapján egy kút áll. Ez az élő közösség számára mindenkor és mindenütt az élet forrását jelenti. (…) Mind a nyaralópalota kertjében, mind a város főterén lévő kútról van leírásunk. (…) Valószínű, hogy ezek a budai kolostorbeli vagy a visegrádi kútra emlékeztető alkotások a század utolsó harmadában készültek, témánk szempontjából nem vizsgálhatók. Van azonban egy kút Ferrarában, amely valóban Guarino működése idején vált nevezetessé. A Castello oszlopokkal körülvett udvarán állt, vagy áll ma is. Olyan ismert volt, hogy a térséget is erről nevezték el. Az egykorú források szerint az udvari ünnepségeket »in Fontis porticu« vagy »in perystilo Fontis« tartották. Ferrarában a látványosságok színtere a katedrális előtti tér volt. Ha viszont a főszerep az elhangzott emberi szóé volt, akkor az zárt teret kívánt. Ekkor a kisebb és válogatott hallgatóságnak az oszlopos udvar adott helyet. Itt hangzottak el az ünnepélyes fogadások üdvözlő beszédei. Itt köszöntötte például Leonello d’Este 1433-ban Zsigmond császárt, a Guarino által szerkesztett beszéddel. Itt került sor az előkelő esküvők alkalmával elrecitált epithalamiumok meghallgatására. Mindezek szellemi atyja 1429-től Guarino mester volt.” Tanulmánykötetének előszavában még egyértelműbben fogalmaz Ritoókné Szalay Ágnes: „A Castello oszlopcsarnokos udvarában ma is ott a kút, melynek közvetlen szomszédságában volt Guarino mester otthona.”^[14]

Az aligha vitatható, hogy a szerző által felidézett események megtörténtek, azonban semmiképp sem történhettek, kivált Guarino (és Janus) idejében, a „Castello oszlopcsarnokkal körülvett udvarán”. Ugyanis az impozáns, vizesárokkal kerített Castello Estense, melynek építését 1385-ben rendelte el védelmi céllal II. Miklós, csak az 1470-es évekkel kezdődően vált a hercegi család rezidenciájává és reprezentációs központjává. Ezzel egyidőben megkezdődött az 13–14. századi „régi palota”, a Palazzo di Corte (majd Palazzo Ducale) úgyszólván teljes átépítése, melyet a Borso d’Este örökébe lépett Ercole I d’Este (1471–1505) indított el uralkodó hercegségének első éveiben. Az ő nevéhez fűződik a város reneszánsz arculatának kialakítása és épített területének jelentős „megtoldása” (Addizione Erculea). Nemrég zárult Ferrarában az a nagyszabású időszaki kiállítás- és konferencia-sorozat, melynek Ferrara „herkulesi korszaka” volt a tárgya. Nagy hangsúlyt helyeztek a szervezők a régészet és a műemlékvédelem új kutatási eredményeinek a bemutatására.^[15] Ezek a kutatások nem utolsósorban a régi palota átépítés előtti helyrajzának pontosítását célozták, mindenekelőtt a Piazza Municipale (korábban: Cortile Ducale) és a városháza (Palazzo Communale) térségében. E munka során a régészek a régi palota nevezetes kútjának és kút-udvarának (Cortile della Fontana) helyét pontosították, s a kút (fons, fonte, fontana) egykori formáját is rekonstruálták. Ez díszkút volt valóban, míg a Castello belső udvarának puteus, pozzo névvel említett „húzós” kútja, kisebb társával egyetemben, a belső vízellátást szolgálta. (Manapság különböző kamara-rendezvényeknek is gyakori színhelye a szép, oszlopcsarnokos udvar.)^[16]

Ferrara történetének neves építész kutatója, Marco Folin Ritoókné Szalay Ágnessel egybehangzóan írja, hogy számos népszerű esemény, látványosság szokásos helye a katedrális előtti tér volt, de arról is ír, hogy fontos vendégek, küldöttségek, követek fogadásának, rangos esküvőknek a színhelye a régi palota kúttal díszített belső udvara volt, a cortile della fontana. Elmeséli, hogy jóllehet 1473-ban már folyamatban voltak az átalakítási munkálatok, Ercole herceg nem a Castellóban, hanem itt fogadta ünnepélyesen feleségét, Eleonora d’Aragona hercegasszonyt. A későbbiekben fedett átjáró (Via Coperta) kötötte össze az átalakított régi palotát a Castellóval. Az 1471 előtti időszak itteni eseményei közül megemlíti Marco Folin III. Frigyes császár 1452. januári látogatását, mely – tudjuk – fontos esemény volt Janus ferrarai életében is. Megemlíti ugyanitt, hogy a cortile della fontana volt a helyszíne két zsoldosvezér, Giacomo Piccinini és Bartolomeo Colleoni fogadásának 1465-ben, illetve a következő évben.^[17] Mindezt figyelembe véve szinte bizonyosra vehető, hogy 1465 tavaszán a János pécsi püspök és Rozgonyi János országbíró által vezetett királyi küldöttség fogadását is ezen a „színpadon” rendezték Ferrarában.

Guarino életének 1429-től 1460-ig, haláláig tartó ferrarai korszakában, melynek 1447-től 1454-ig Janus is részese, mondhatni haszonélvezője volt, értelemszerűen az Este család ősi palotája állt a sokrétű események középpontjában. Azokat az eseményeket is beleértve, melyeknek – Ritoókné Szalay Ágnest idézve – „szellemi atyja 1429-től Guarino mester volt”. Tudható, hogy az ő otthona, mely otthont adott Janusnak és „bentlakó” diáktársainak is, csak néhány lépésnyire volt a palotaegyüttes déli, a mai Via Cortevecchia mentén húzódó határvonalától. A Guarino-ház ugyanis az erre kifutó Via del Turco elején állt, az ide betorkolló Via del Podestŕ s a már említett Via Castelvecchio zárójelében. Guarino da Verona Ferrarában is mindvégig megőrizte „veronaiságát”, aminthogy megtartotta veronai házát és Veronához közeli „üdülőjét”, ahol Janus is bizonyára vakációzott. Nem hinném, hogy csupán olvasmányélmény diktálta dicsőítő énekének alábbi sorait:

 

„ott, hol Itália síkja után kezdődnek az Alpok,

és hol a kóbor Athesis a szántásokra kiömlik,

ott áll hős alapítóját, Brennust a nevében

őrző szép Verona. Kettészeli bár a folyó, de

átköti négy híd; a város szívében gyönyörű, nagy

színház, messze magaslik a templomtornyok övében.”^[18]

 

Az sem lehet véletlen, hogy a veronai Matteo de’ Pasti kapott megbízást a Guarino-érem elkészítésére, előlapján a Mester arcmásával, hátlapján pedig érdemeinek allegorikus megjelenítésével. Mint a hátlapon látható, az ifjú Héraklész-Hercules alakjával megkoronázott kút felső és középső szintjéről víz csorog alá, mely szétterjed a „földszinten”, ahol a Guarino-forrás vizére szomjazók: füvek és virágok ágaskodnak körös-körül. (Scipione Maffei rajzolója még „rá is tesz egy lapáttal”, mert az ő kút-ábrázolásán egy tenyeret formázó virág kiemelkedik a többi közül, mintegy fürdeni készül a vízfolyásban.)

Lehetséges, hogy Matteo de’ Pasti kútjának volt valóságos „modellje”, s bár Itália-szerte jócskán lehettek kút-élményei a művésznek, ferrarai előkép is feltételezhető. Ugyanakkor felhívnám a figyelmet arra, hogy egy nagyon jelentős, Matteo de’ Pasti idejében már közel száz éve működő „modell” ma is kéznél van – Veronában. A történelmi város főtere, a Piazza delle Erbe tengelyében áll 1368 óta. A Scaligeri (Della Scala) család utolsó jeles képviselője, Cansignorio állíttatta egy római termálfürdő medencéjének a felhasználásával. A víz egy függőleges tartóelem kiszélesedő részéből csorog alá a középső, onnan pedig az alsó medencébe. A kutat karcsú szoboralak koronázza, mely nem Hercules ugyan, de a karok és a fej kivételével római kori, az ősi Verona fórumát díszíthette egykor. A hiányzó részeket már a kezdet kezdetén pótolták, azóta a szobor jelkép, „Verona Madonnája”. A kút „hivatalos” neve is Fontana della Madonna. A nemes hölgy (nobildonna) feliratos szalagot hordoz, melyen ez áll: JUSTI LATRIX URBS HAEC ET LAUDIS AMATRIX, vagyis „Ez igazságosztó város, és szereti, ha dicsérik”.^[19] Tegyük hozzá: Guarino is igazságosztó volt a maga hivatásában, és bizonyára nem vette zokon, hogy jeles tanítványa, Janus Pannonius szépeket írt róla panegyricusában.^[20]