Résnyire nyitotta a szemét.

Tejfehér ködöt látott, de furcsa, mozgó ködöt, ami mintha nem csak körülötte, hanem a belsejében is kavargott volna; átjárta, ki-beközlekedett a testén, amit egyébként nem érzett. Nem is lepte meg, amikor a köd homályából egy sötétlő folt kért magának utat, és ahogy ez a folt egyre közeledett hozzá, és kontúrokat öltött, Porr Benedek saját arcával találta magát szemközt.

Íme, nyugtázta, itt van ő, aki én voltam. Jön, még utoljára akar valamit. Tán ad némi félig-meddig elfogadható magyarázatot, vagy egyszerűen csak elbúcsúzik, súg néhány szót, esetleg bocsánatot kér, hogy itt és most vége. Az arca egészen megközelítette, a köd eltisztult körülötte. Látszott a haja, a homloka, a szemöldöke, a szeme, az orra, a szája, a bajusza és a szakálla szőrszálai. A szeme kutakodva járt ide-oda, csak a szemgolyók fénycseppje maradt mozdulatlan.

Akárhogy is, kissé megváltoztam, vélte Porr Benedek. A szemöldököm újabban lefelé konyul, az orrom pedig elvékonyodott, sőt egyenesen hegyes lett, miáltal sokkal inkább hasonlítok így apára, mint korábban. De aztán arra gondolt, ez bizonyára rendjén való, elvégre, ami vele történt, vagyis az a csekélység, hogy már nem él, egy sereg olyan változást rejteget még, amin felesleges megütköznie.

Sokkal döbbenetesebb volt, hogy a nem-lét mennyire hasonlatos az élethez.

Érvényesnek tűntek, még ha csak gondolatban is, a magyar szavak; amiket jelöltek, legalábbis, ami egy arcot illet, ugyanazok, mint korábban. Amennyiben egy megváltozott arcról lehetséges ugyanazokkal a szavakkal beszélni.

Porr Benedek elhatározta, kipróbálja, be tudja-e hunyni a szemét, illetve, ha úgy tesz, amit ő szembehunyásnak vél, eltűnik-e előle saját, átformálódott arca.

Eltűnt.

Aztán kinyitotta.

Ugyanabban a pillanatban mintha megrázták volna a jobb vállát (ó, eszerint valamilyen vállszerű testrészem is megmaradt, csodálkozott el újból), és erőteljes, nógató hangot hallott.

Hahó, fiatalember!

Ki is szólította így, nem olyan rég? Még örvendezett is rajta. De most a saját, noha valamelyest megváltozott arca mondja. Ilyen a találkozás egy fiatalemberrel?

Meg akarta nézni még alaposabban az arcot; a szemhéja máris nehezedett.

Ébren maradni! Nem süllyedünk vissza!

Porr Benedek erre valósággal kitárta a szemét.

Most állt élesbe előtte az arc, ami addig olyan lassacskán vált ki a ködből.

Most még kevésbé ismert benne magára. A bajusszal és borostaszakállal keretezett száj megmozdult.

Nézzenek oda. Tudtam én, hogy csak alszik.

Porr Benedek pislantott egyet, amit akár beleegyezésként is lehetett venni, noha nem érezte úgy, hogy most leleplezték.

A hang, mintha ebben a világban is csak a szavakkal és a mondatokkal lehetne bármit is elintézni, folytatta a beszédet.

Majd’ két hónapja várok erre a pillanatra. Ami, bizony, elég uncsi.

Porr Benedek mindinkább meg volt rökönyödve, miféle stílusban beszél hozzá a saját arca. Mintha ebben a szemmel láthatólag különvált állapotban egyik énje bűnösebb lenne, mint a másik. De még ha eleven lelkiismeretével találta is magát szemközt, akkor se szép ez a pikírt felsőbbrendűség. Hozzák a tudomására, miféle sors vár rá; ha már, ezek szerint, két hónapja békés nyugodalomban pihent, maradjon is úgy.

A jelek szerint erre egyre kevesebb esély mutatkozott.

A hang folytatta.

Nyugi. Jó helyen van. Ne kérdezzen semmit. Majd én mondom. Csak lassan. Elég, ha int a szemével. Ért engem?

Porr Benedeknek nagyon gyorsan kellett rendeznie a sorait.

Nem magával beszélget, mint ahogy eddig sem.

Valami más történik vele. Meg sem halt ezek szerint.

Él.

Egy pillanatra lehunyta a szemét.

Mit mondtam? Szemet nyitva tartani!, hallotta rögvest a hangot, és Porr Benedek mint egy jó gyerek, gyorsan kinyitotta a szemét.

A mostanra teljesen ismeretlenné torzult arc összevonta a szemöldökét, csücsörített, de aztán újból elmosolyodott.

Ez itt Csegőd. A Tisza-kastély. Románia.

Az arc egy kis szünetet tartott.

Érti, amit mondok?

Erre megint pislogott egyet.

Conte Tisza Viktor vagyok. Nálam van, biztonságban.

Porr Benedek erre már gondolkodni kezdett, mert egyszerre éles nyilallást érzett a fejében. Jobban mondva, a fejében és azon kívül, mert a fájdalom olyan kiterjedt volt, hogy körbecikázott mindent. Nem csak a feje fájt, hanem a szeme sarkából befogott függönykarnis, a fakósárga selyemfüggöny és az ablakkeret.

De legfőképp a szakállas arc fájt neki; hát mégis csak kettő feje van?!

Mint akit áramütés ért, úgy kapott a homlokához.

Ott, ott, kezdte újra a magát Conte Tisza Viktorként bemutató. Érzi azt a kis mélyedést? Pont ott ment be a golyó. Állati mázlija volt. Megállt egy koponyacsontban. Aki műtötte, elég szépen bestoppolta a fejét.

Porr Benedek fájdalma alig-alig enyhült, és azt is egyre mérgesebben nyugtázta, hogy Conte Tisza Viktor mindent sokkal jobban tud nála. A kisujjában van a sorsa, élete és halála, és bár nyilvánvalóan róla, azaz Porr Benedekről beszél, az egész egy idegen, bosszantóan ismeretlen történet.

Csak annyit érzett, hogy az ujja rücskös, hepehupás bőrfelületen csúszik végig, itt-ott apró, bökős hajtüskékbe akad.

Mikor jártam utoljára fodrásznál?, próbált emlékezni Porr Benedek, és érdekes módon ettől az erőfeszítéstől a fájdalom mintha kissé alábbhagyott volna. Tisztán látta maga előtt Feri bácsit, amint automatikus mozdulattal kicseréli a hajnyíró masina fejét, amivel aztán a nyakából szedi ki a bozontot. Megőrült a derék borbélymester, ilyen tarvágást végezni a koponyáján?

Ekkor Conte Tisza Viktor megfogta Porr Benedek kezét.

Csak óvatosan, mondta okító hangon. Semmi kapkodás. Vegye úgy, hogy ma született. Nem lehet egy új életet úgy kezdeni, hogy durr, bele. Szépen, lassan. Majd megtanul újra enni, felülni, felállni, járni. Ne féljen, menni fog. Itt vagyok én, és akad más segítség is. Meg fog lepődni.

Ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban eltűnt ez a Conte Tisza Viktor. Porr Benedek egyedül maradt a kissé ferde karnissal, a fakósárga selyemfüggönnyel és a fehérségbe beleszürkült falakkal. Semmi más feladata nem volt, mint hogy kitalálja, vajon mi is történt vele: az életébe csöppent egy kis halál, avagy pontosan fordítva, a halálába némi élet. Hirtelen nem is tudta, melyiktől lelne biztosabb nyugalmat a lelke. A világ egyelőre egy bizonyos Conte Tisza Viktorból áll, és abből a titokzatos segítségből.

Képes volt a szemét behunyni és kinyitni. Ha behunyta, furcsa, színes ködök csatáztak előtte, mintha érte folyt volna a küzdelem. A tétje az egésznek az volt, hogy a piros köd avagy a sárga köd fogadja-e be, elvégre egy köd is vágyakozhat néha arra, hogy valamely szilárd formát öltsön, ne csak misztikusan gomolyogjon. A piros köd vaskos pamacsokból álló karjaival mind erőszakosabban kapkodott utána, miközben teljesen magába olvasztotta a sárgát, olyannyira, hogy még csak el se narancssárgásodott széle, maradt piros, sőt sötétebb lett, izzó vörös, aztán bordó, majdnem lilás, mint a csillogó, alvadt vér.

Amikor ez az alvadt-vér-szín-köd teljesen rátelepedett, Porr Benedek újból hangot hallott. De nem Conte Tisza Viktor félig csúfondáros, félig komolyságba hajló, aggódó hangját, hanem egy egyszerre roppant távoli, mégis jóformán a fülében keletkező női hangsimogatást.

Benedek. Mondtam én, hogy egyszer majd találkozunk. Nincs titok többé.

Felnézett. Egy szöghajú, sovány, kissé dülledt szemű nő állt az ágya mellett, a vállán hátizsákkal.

Sosem látta még életében, de rögvest tudta, nem lehet más, mint Bartolomei Ágota.

Teljesen kitisztult a feje. Semmi kétsége nem maradt, hogy úgy van, ahogy Conte Tisza Viktor állította. Él. És ebből nincs visszaút.

 

A park beérett, a fák sötétzölden tülekedtek egymás mellett, az árnyék súlyos volt, fekete, mégse igazán enyhet adó, inkább őrizgette a meleget, mintha valami hátsó szándéka lett volna vele, ezzel a nehéz, fojtogató hőséggel.

Porr Benedek a nyugágyon pihent, míg mellette Conte Tisza Viktor lovagló ülésben ült egy egyenes támlájú, fehérre festett széken, és elektromos cigarettát pöfékelt. Kék fény villant fel szerkezetben, amikor beleszívott. Azt állította, hogy bluetooth és Viagra is van benne, azért. Három az egyben.

Bartolomei Ágota hátát egy tölgyfának döntve állt, szorosan keresztbe fonta maga előtt a karját.

Akkor most elmeséljük, mi történt, jó?, kérdezte a Conte. Először is a kastély, erről még maga sem tud mindent, Ágota, nézett fel a fánál álló nőre. Tisza Kálmán a dédnagyapám volt. Felteszem, hallott róla.

Porr Benedek már majdnem a szájára tolult valami olyasmi, hogy De még mennyire!, vagy Ki, ha én nem!, de képes volt uralkodni magán, és csak biccentett, ahogy egy nagy beteghez illik.

A kastély az 1880-as évek végén épült. Én magam is itt születtem, szalonban… Aztán jött a cudar világ, két éves se voltam még, amikor egy szeptemberi éjszaka szedhettük a sátorfánkat, és tizenöt éven át a kényszerlakhelyünk Marosvásárhely volt, és ehhez is komoly protekció kellett. Negyedik elemis voltam, amikor inkognitóban visszajöttünk Csegődre. Anyám rögtön a vasútállomáson látott egy nőt, aki a nappali szoba függönyéből varrt ruhát hordott, felismerte az anyagát. Teljesen kirabolták a kastélyt, akkor épp a kályhákat szedték darabokra.

Conte Tisza Viktor egy rövidet szívott a szipkából, nézte.

Mégis anyám volt az, aki ez ügyben is a legjobb tanáccsal látott el. Nagyon meg akartam felelni a helyzetnek, amikor ugyanaznap így sóhajtottam fel, Ó, hogy gyűlölöm őket! Anyám rám nézett, aztán rázni kezdte a fejét. Te csak ne gyűlölj senkit. A gyűlöletbe belehalsz. Nem tesszük meg ezt a szívességet. Teljesen igaza volt. A vicc az, hogy tényleg nem gyűlöltem őket, mint ahogy azóta sem, senkit. Az, hogy megvan a véleményem, más tészta. De az bűn lenne, ha véleményem sem lenne, nem igaz?

A Conte megint szippantott, és ösztönös mozdulattal le akarta verni a hamut a szipka végéről. Ezen elmosolyodott. Aztán folytatta.

Csak röviden, a történelmi kronológia kedvéért. Előbb sportszálló lett a kastélyból, ott edzőtáborozott a román futballválogatott, mert az egész országban csak itt volt villanyvilágított pálya. Aztán a helyi téesz használta raktárnak. Utána aggok menházának rendezték be. Az öregeket követték a fogyatékos gyerekek, csakhogy az otthonból valóságos haláltábor lett. Emlékezhetnek rá, dokumentumfilm is készült róla. A romániai forradalom után egy magyar orvos, Edvi Péter fedezte fel a csegődi rémségeket. A gyerekek egy retesszel bezárt, sötét és fűtetlen teremben éltek, többségük teljesen meztelenül, saját ürülékükben ücsörögve-fekve töltötte a napot. Az étkezés abból állt, hogy egy vödörben valami kása szerű ételt löktek be nekik, aki tudott, abból vett kézzel, illetve a mozgásképteleneknek egy fakanállal egy adagot a szájába tömtek. Nem csoda, hogy alig három év alatt  száznyolcvan gyermek halt meg Csegődön. Dolgozott itt egy magyar traktoros, ő mesélte, szinte naponta vitt egy halott kisgyereket a temetőbe.

Istenem, kell ezt?, szólalt meg a fa tövében Bartolomei Ágota.

A Conte felnézett.

Kell? Nem jó kérdés, kedvesem. Így történt. Hadd fejezem be gyorsan. Amikor a Spiegel TV által forgatott filmet bemutatták, találtak olyan fiút is, aki hét évesen tíz kilót nyomott, vagy olyan beteget, aki tizennégy éves koráig szinte ugyanabban a testhelyzetben feküdt, eltorzult végtagokkal. Egy fiú ma is csak arra emlékszik: patkányok rágcsálták a fülüket, orrukat… Szerencsére, az akkor életben lelt gyerekek közül ma szinte mindenki életben van. Akadt olyan is, aki itt maradt Csegődön. Fog velük találkozni.

Itt megint beleszívott az elektromos cigarettába, és egy ideig nézte az orrán át kieresztett gőzt, amint eloszlik.

Bár minderről semmit sem tudhattam, a kastély sorsa sose hagyott nyugodni. Akkor sem, amikor álmodni se lehetett arról, hogy a dolgok megváltozhatnak. Amire egyébként a román hatóságok sem gondoltak, olyannyira nem, hogy még csak a telekkönyvben sem tettek új bejegyzést: amikor bő tíz éve sor kerülhetett a reprivatizációra, kiderült, hogy a kastély még mindig a nagyapám, az ifjabbik Tisza Kálmán nevén van.

Porr Benedek most megmoccant, fura, ideges rángás futott végig a bőre alatt, a jobb térde magasságából indulva, felfelé. Ó, ezek a Tiszák. Apák, fiúk. Két Kálmán. És itt ül, szemben vele, egy dédunoka, akinek, lehet, az életét köszönheti.

A férfi folytatta.

Egy dolgot hangsúlyozni szeretnék. Mégpedig azt, nekem sosem volt olyan kívánalmam, hogy a gyermekotthon kiköltözzön innen. Sőt, ellenkezőleg. Befogadunk mindenkit, aki rászorul az emberi szóra, segítségre. De azt is mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy nekem az őseimmel szemben is vannak morális kötelezettségeim.

Porr Benedekre mutatott a szipkával.

Most jön maga. Aztán Bartolomei Ágota felé bökött. És végül maga. Július végén érkeztem vissza a johannitákkal. Gyógyszerek, kötszer, egyszer használatos fecskendő, ágytál, minden volt a pótkocsis kamionon. Ingyen volt, ajándék, segítség, sok ezer baden-württembergi tisztes polgár vasárnapi adományából vettük. Annyi, hogy nekünk nem is kellett minden, ezért döntöttem úgy, hogy viszünk a máramarosszigeti kórházba is. Van ott egy régi katonatársam, Iasiban húztunk le együtt majdnem három évet. Ő mesélte, milyen áldatlan állapotok uralkodnak náluk. Télen, ha felnyitják a páciens hasát, gőzölög, mert olyan hideg van a műtőben.

A Sándor, csúszott ki Porr Benedek száján. Most nem tudta pislantássá szelídíteni a nyelvére kívánkozó szót.

A Sándor! Nézzenek oda, tudja.

A Conte biggyesztett egyet, és bólogatott hozzá.

Jó, majd maga is mesél egyszer, mert pár apróságra kíváncsi lennék magam is. Rendben?

Porr Benedek erre összehunyorította a szemét, de ezzel igazából nem a Conte felvetésére reagált, hanem arra, hogy a férfi háta mögött megjelent egy lila mackónadrágos, teljesen ferde arcú kastélylakó. Megállt, és elnyíló ajakkal bámulta őket. A Conte hátranézett, aztán megpaskolgatta a kastélylakó karját.

Mi az ábra, Sanyikám? Jól vagyunk? Menj, nézd meg mi újság az istállóknál.

A ferde arcú a felszólításnak azonnal eleget tett, szabályos hátra arcot csinált, és elindult a kastély mögötti park végében húzódó épület felé. Csak néhány lépés után lehetett hallani, amint elismétli a feladatot, A Conte megkért, hogy menjek, hogy nézzem meg, mi újság az istállóknál. Most akkor megnézem.

Porr Benedek az épp csak billegő levelek között néhány pillanatra kilátott az égre, ahol egy repülőgép igyekezett tizenegy kilométer magasában levélcsücsöktől levélcsücsökig, és a fényes vonal, amit húzott, nem tűnt többnek, mint egy véletlen, jóllehet szabályos egyenesre sikeredett karcolás.

Nem meséli tovább?, kérdezte Bartolomei Ágota a fa árnyékából.

Hiszen maga már hallotta, kedvesem, szólt vissza Conte Tisza Viktor. De jól van, mondom. Lepakoltunk, Sándor meg végigvitt a kórtermeken. Maga ott feküdt, akkora fejjel, mint Gagarin a szkafanderben. Teljesen meztelenül, csak egy vékony lepedő alatt, mint egy halott. Már bocsánat. Sándor elmondta, mi történt. Aztán hozzátette, itt úgysem marad meg. Azonnal eldöntöttem, ide fogom hozni. A johanniták védőszárnyai alatt sikerülnie kell, gondoltam. Beszéltem a főorvossal, aki operált, dr. Protopopescuval. Az első szóra beleegyezett mindenbe. Láthatólag megkönnyebbült. Ahogy kipakolták a rakományt, elkészítettem a helyét a kamion legbelső zugában. Délután útnak tudtunk indulni. Este már itt feküdt a 6-os kórteremben, ahogyan az meg van írva. Ennek már több mint egy hónapja. Most jön kegyed, intett a Conte megint Bartolomei Ágota felé.

Én?

Ki más? Nem meséli tovább?

Porr Benedek is úgy fordult a nyugágyán, hogy a nőnek ne lehessen kétsége afelől, el kell mondania, amire Conte Tisza Viktor felszólította. Bartolomei Ágota nem moccant a fa alatt állva.

Amikor Sára megszületett, és az utolsó üzenetet váltottuk, kezdte, de rögtön el is harapta a szót. Látja, grófom, ezt meg maga nem érti. Mindig van egy még régebbi történet, ami kibogozhatatlanná teszi az egészet. A fene egye meg!

Dehogy egye, jól van ez így!, nyugtázta a Conte. Csak folytassa. Most különben sem nekem mesél, hanem a fiatalúrnak.

Emlékszel, Benedek? Valami olyan volt, hogy működik a mi titkos életünk, még csak találkozni sem kell hozzá. Ugye?

Porr Benedek bólintott. És volt a végén egy mosolyjel.

Hát persze, hogy volt, mondta Bartolomei Ágota, és halványan elmosolyodott.

Igazán megható, hümmentett a Conte, és beleszívott az elektromos cigarettába.

Aztán eltelt egy csomó idő, tán két hét. Felhívott Mara az egyik este. Eljátszottuk, amit ilyenkor kell. Felolvasott a régi naplójából, hogy Sárika hányszor szopott, fáj a hasa, voltak sétálni, Guszti néni vagy ki, megnézte a kisbabát, milyen édes. Hosszan olvasta, csak közben végig éreztem a hangjában, hogy nem olyan elragadtatott és vibráló, mint ilyenkor lenni szokott. A beszámoló végén ki is bökte, mi foglalkoztatja napok óta. Hiányoztál neki, Benedek. Megmondta kerek perec. Nagyon szerette, amikor az előző két alkalommal én voltam ott vele ebben a zavaros időszakban, parttalan bánatában és végtelen örömében, de a te társaságod egészen más aurát, így mondta, aurát adott az egésznek. A rózsaszín ingjeivel megidézted Gézut is, nyilván, de nem ez volt a lényeg. Én tudom jól, Marának nincs nosztalgiája Gézu után. Valahogy úgy mesélte, hogy te képes voltál a halál, a gyász és aztán az új élet misztikumát őbenne, Marában egyfajta letisztult hétköznapisággá desztillálni.

Ajaj, barátocskám!, szólt közbe megint a Conte, kicsit forgatva a szemét. 

Ez véresen komoly dolog, Conte, torkollta le Bartolomei Ágota.

Tudom, bólintott nagyot férfi. Elég csak megnézni a likas homlokát.

Vagy meséli tovább maga? Innentől fogva végül is tudja, mi történt…

A világért sem. Magáé a pálya.

Mara szeretett volna beszélni veled. Mivel most te voltál vele ott Sári halálakor és újbóli megszületésekor, igazából neked akarta felolvasni ezeket a részeket, amiket én hallgattam végig. De hogy nem tud elérni. Teljesen ki vagy kapcsolva. Mit tudok rólad? Hová mentél tőle, mert vele semmit sem közöltél. Igazából azt sem tudta, hol laksz, Benedek. Csak az volt a vicc, hogy én is körülbelül ugyanennyit tudtam rólad, ami a mostani életedet illeti, no meg azt, hogy Istvánnal osztálytársak voltatok, és az apád volt az iskolaigazgató, őt követted a pályán, mert nektek mindenek előtt volt a történelem. Így van?

Így, ismerte el Porr Benedek. Ebben a pillanatban érezte, hogy hasogatni kezd a feje.

Így van, kontrázott rá a Conte is. A történelem mindenek előtt.

Úgyhogy nem maradt más, nyomozni kezdtem. Tényleg minden néma volt körülötted. Se telefon, se e-mail, se lakcím. Néhány publikáció került elő a kereső segítségével, ilyen helyeket hívogattam, mint az MTA Történettudományi Intézete, a Hadtörténeti Múzeum, de képzelheted, hogy a nyár közepén milyen sikerrel jártam. Megtaláltam a gimnáziumigazgatódat… Üsth?

Igen, Üsth, morogta Porr Benedek, és megfogta a homlokát. Érezte az ujjbegyén a homorulatot és a forradást. Nagyon sima, szinte selymes volt ott a bőre.

Üsth, vágd, nem apád!, kottyantotta közbe a Conte. Bocsánat, máris csöndben vagyok.

Az jó lesz, gróf úr. Szóval, tudtam vele beszélni, de nem nagyon örült. Lent volt Horvátországban, amikor hívtam. Először is Magdinak nevezett kétszer is, de ez mindegy. Olyasmiket mondott, Ja, a Porr? Az meg van bolondulva. El akart tűnni, meg akart szökni önmaga elől. De ha nem jelenik meg az évnyitón, megnézheti magát.

Porr Benedek, mint aki rugóra jár, felült a nyugágyon.

Milyen nap van ma?

A Conte nem válaszolt, előbb Bartolomei Ágotára pislantott. De a nő sem szólalt meg.

Szeptember 2. Excusez-moi. Hátra lesz kötve a sarka, rossz fiú.

Porr Benedek bizsergést érzett a bensejében. Mintha megbolygatott, és az előbb még nyilalló feje helyett a gyomrával is képes lenne emlékezni, ott mozdult meg valami, és tolult fel a szájába. Visszanyelte a savat, és úgy, a köhögéstől kissé szakadozottan mondta.

Jól van ez így.

A Conte és a nő megint összenéztek, de most egyikük sem szólt semmit.

Porr Benedek, némi köhécselés után várakozóan nézett oldalt Bartolomei Ágotára.

És aztán?

Végül nem volt más ötletem, mint a Facebook és az Iwiw. Hol keres manapság az ember, nem igaz? Csakhogy te, Benedek, nem vagy rajta egyiken sem.

Nem, mondta halkan.

Azért közzétettem egy felhívást, hogy kereslek, aki tud rólad valamit, nekem jelezzen. Jött is lassacskán két-három üzenet, hogy ők ismernek, de nem tudnak rólad semmit, és értesítsem őket, ha kiderül valami. És akkor jött a Conte levele. Hogy itt vagy. Túléltél egy fejlövést. István halála után pont ez hiányzott. Mara telefonálásakor pedig még meg is suhintott egy kis irigység, szinte hihetetlen, de arra gondoltam, mért nem vállaltam én a segédkezést, ahogy eddig is, jó lett volna terápiának. Mért kellett átengedjem ezt a jó lehetőséget egy vadidegennek. És akkor erről a vadidegenről kiderül, hogy az általam kért segítségnyújtás után lelövik az isten háta mögött, valahol Romániában, de ő túléli, és kómában fekszik valami eldugott faluba. Nem volt kérdés, hogy ide kell jönnöm. Azt éreztem, Benedek, és tudom, ez is önzés voltaképpen, ha valakire, rám van szükséged. A Conte nagyon rendes volt. Csak annyit írt, hogy várom.

Conte Tisza Viktor széttárta a kezét.

Teljesen logikus volt. Kérdeztem, honnan ismeri magát. Azt felelte, sehonnan. Mikor találkoztak? Soha. Kije neki az illető? A nemrégiben elhunyt párjának volt osztálytársa általános iskolában.

Porr Benedek báván mosolygott mindezen. Igen, ilyen ez, morfondírozott. Kideríteni bármit is, ha most történész aggyal gondolkodik, szinte lehetetlen. A személyazonosságokat, a miérteket, a hogyanokat. Bár kérdés, neki most milyen agya van, miután belekerült egy lövedék, és egy bizonyos Protopopescu doktor kibányászta onnét.

Szóval megjött a mentőangyala, és maga, ahogy illik, harmadnapon magához tért, folytatta a Conte. Azt nem is kérdi, honnan tudtam, hogy maga maga? Az én Sándor barátom a legvégén, amikor már maga bent feküdt a kamionban, a tábori ágyon, odasündörgött hozzám, és a kezembe nyomott egy belépőt, ami az Országgyűlési Könyvtárba szólt. Azt állította, hogy maga nála aludt, ott eshetett ki a tárcájából, az ágy alatt találta. Semmi más irata nem maradt különben. Ezen egy fotót láttam, ami valamelyest hasonlított arra a szkafanderes, csukott szemmel, egyenletesen lélegző, sápadt alakra, akit épp felrámoltunk a kamionba. És mellette ott állt a neve és a sorszáma.

Évek óta nem jártam az Országgyűlési Könyvtárban, felelte erre Porr Benedek. Szerintem az a belépő rég lejárt.

Bartolomei Ágota most felnevetett, tett néhány gyors lépést a nyugágy felé, majd oda érve megtorpant.

De jó!, mondta, és a hangja különösen csengett. Aki így tud viccelni, az már nem halálos beteg.

Porr Benedek nézte a nőt pár pillanatig, aztán lehunyta a szemét.

Csak akarta mondani, ám végül nem mondta ki, De hát én nem vicceltem.

 

Csendes napok jöttek. Porr Benedek megismert egy orvost, dr. Orcsát, egy magas, kopasz férfit, aki néha felkereste, és érdeklődött az állapota felől; máskor neki kellett megjelennie a rendelőben, ahol átesett egy digitális enkefalográfvizsgálaton, a szemébe világítottak, és biztos, ami biztos alapon, a vérnyomását is megmérték. Leveseket kért enni, csipegetett a szőlőből, megevett egy-egy szép körtét. Székelésnél minden alkalommal hasogatott a fejsebe, ezért igyekezett ritkítani az akciókat, ám dr. Orcsa rákérdezett a dologra, és panaszára szinte nem is figyelve, meglehetős szigorral meghagyta, hogy erőltetni kell.

A Conte jött-ment, intézte az ügyeket. Aki igazi felvigyázója lett, és valóban, alig mozdult mellőle, az Bartolomei Ágota volt. A nőben hallgatása volt a legkülönösebb, sem magáról nem mondott szinte semmit, sem Porr Benedeket nem faggatta a történtekről. Mintha tökéletesen meg lenne elégedve azzal, hogy vele lehet, kísérgetheti, ülhet az ágya mellett. Még Mara sem került szóba, pláne nem Sárika vagy István, szegény Pöri, akiknek nem volt olyan szerencséje, hogy túlélje azt, ami beleköltözött a fejébe. Bartolomei Ágota nem tudott segíteni rajta - most kísérletet tett rá, hogy Porr Benedekkel sikerüljön.

Porr Benedek két hét múlva képes volt rá, hogy sok leüléssel tarkítva, Bartolomei Ágota társaságában egy délelőtt alatt bejárja a kastély egykori szalonjaiból szétszabdalt kórtermeket, a konyhát, a többi vizsgálóhelyiséget, még a raktárakat is. Megszokták a jelenlétüket, a különös, lassú mozgású, sörte hajú férfiét, és a nyomában haladó nőét.

Esténként, az ágyban fekve, Porr Benedek szilárd elhatározással akart emlékezni, vajon miképp történhetett, hogy ide keveredett. Megálmodni nem álmodhatta meg, mert amióta belecsöppent ebbe az új életébe, semmit nem álmodott. Azzal próbálkozott, hogy összepréseli a szemhéját, és végignézi a képeket, amiket éber elméje kínált, de az álom csodás, ám annál otthonosabb tartománya zárva maradt előtte.

Conte Tisza Viktor sietett a segítségére, amikor egyik délelőtt az udvaron, meglátván Porr Benedeket és Bartolomei Ágotát, nagyot fékezett az Aro terepjáróval, rükvercbe tette, és odatolatott hozzájuk.

Nézze már, a legfontosabbat elfelejtettem. Ez a magáé, mondta, és a zsebébe nyúlva a tenyerén egy töltényt nyújtott feléje a letekert ablakon át.

Porr Benedek a két ujja közé fogta a fémhüvelyt, és mintha valamiféle kristálygömb lenne, kissé felemelve a nap felé tartotta. Sárgán csillogott.

Borzasztó, mondta Bartolomei Ágota.

Mért, ha egyszer ez jutott az eszembe?, felelte Porr Benedek, és töltényt a homlokához érintette.

Úgy látom, a barátunknak kutya baja!, rikoltotta a Conte, és egyesbe tette a sebváltót. Mindennek ellenére nem golyózott be!, tette még hozzá, majd nagy gázadással elporzott.

Bartolomei Ágota csak a fejét csóválta, aztán szomorú hangon azt kérdezte, Ugye megmondod, ha már a pokolba kívánsz, Benedek?

Porr Benedek ránézett Bartolomei Ágotára. Látta a hosszúkás, sovány arcot, a karikás szemét.

Abban a minutumban, mondta, és a töltényt feldobva újból elkapta, és a nadrágja zsebébe süllyesztette. 

 

Két nappal később, ugyan nem mondta, hogy a pokolba kívánná Bartolomei Ágotát, egyszerűen megszökött előle. Vagyis, felkelt az ágyából, otthagyta a szobát, végigment a folyosón, és kilépett az udvarra. A nő nem jött elő saját helyéről, nem vette észre.

Porr Benedek elindult egyedül.

A hátsó traktus izgatta valamiért. Az U-alakú kastély északi szárnyától elkanyarodva, a gesztenyék strázsáló védelme alatt húzódott egy földszintes, keskeny, hosszú épület. Istálló lehetett hajdan vagy cselédsor. Cserepeit moha lepte be, a falak Habsburg-sárga vakolatot pergettek. Elmosolyodott azon, hogy Porr Ferenc a bécsi császárok és királyok soráról milyen vehemenciával állította mindig, hogy „ez egy degenerált uralkodóház”.

Most a park párájából vált ki a sárgás tömb. Az ablakokat ugyanolyan vastag, rozsdás rácsok védték, mint a nagy házét.

Óvatosan lépett át a megsüppedt, elvékonyodott küszöbön, és bár nem csak az ajtó, az ablakok is tárva nyitva álltak, az elmúló élet szaga csapta meg az orrát. A legfurcsább az volt, hogy itt az ajtókon is volt rács. A parányi, cellaszerű helyiségekben egy-egy személy tartózkodott, akik vagy a földön, a szőnyegen ültek, többen az ágyon feküdtek, és a boltíves mennyezetet bámulták. Porr Benedeknek úgy tűnt, ezek a lakók idősebbek, mint a főépületben jövő-menő fiatalok. Idősebbek, fáradtabbak és törődöttebbek. Többen kopaszok voltak, vagy ügyetlenül nyírva, göcsörtös fejjel.

Porr Benedek lassan, szinte tapogatózva haladt a fal mentén. Leskelődőnek érezte magát, ahogy a rácsokon át figyelte az épp hogy megvilágított szobácskákat. Igazából nem akarta megkülönböztetni a bútorokat, a tárgyakat, az ágytakarókat, a párnák ráncait. És arra sem vágyott, a legkevésbé sem, hogy akik odabent laknak, észrevegyék osonásában, és feléje fordítsák az arcukat. Jól esett filmszerű vonulása, ahogy szobáról szobára, kockáról kockára lépegetett, és úgy volt valahol, hogy igazából ott sem volt.

Mintha hosszú öntudatlansága során megszerette volna ezt a köztes létállapotot.

Két üres szoba után még volt egy utolsó cella, amiből a többihez képest erős, éles fény ömlött ki.

Közvetlenül a rács mögött, egy fehér hokedlin, félig háttal egy rövid, tépett, őszes hajú nő ült. Fejét mereven a magasba feszítette, de még így is kiugrott sovány nyakszirtje. Arcából csak egy vékony csíkot látott. A pofacsontra ráfeszülő bőrt, az előreugró orr hegyét és a kigúvadó jobb szem valamiképp megvastagodott, redős ráncokat vető szemhéját. A nő két pálcika vékony kezét könyökben behajlítva maga előtt tartotta, és az ujjait épp csak meg-megmozdítva a levegőben, mintha zongorázott volna.

Porr Benedeknek irgalmatlanul megfájdult a feje.

Csak állt, és lüktető aggyal bámulta az áttetsző intézeti inggel takart hátat, és többé nem mert az arcra nézni. A szeme még egyszer az ujjakra siklott, furcsán görbültek ide-oda. Mintha kétszer öt, agyonnyomorgatott, fehér kenőcsös tubust látott volna, a végükön a kupak, a vonalkázott, rücskössé gombásodott körömmel.

Ide bújtál, Benedek?, hallotta a folyosó túlsó végéből.

Bartolomei Ágota volt az. Ahogy feléje nézett, a nő megállt, a kezét összekulcsolta maga előtt.

Be kell vennem valamit, mondta Porr Benedek, még mindig a rácsba kapaszkodva. Nagyon hasogat a fejem. Valami az eszembe jutott…

 

Bartolomei Ágota mindig tartott magánál fájdalomcsillapítót.

Leültek arra a padra, amit már felszárított az előbújt nap.

Porr Benedek hátrahajtotta a fejét, a tarkóját a pad deszkájának támasztotta. Becsukta a szemét.

Így látta megint a képeket, amiket az előbb is. Könnyebb volt hunyt szemmel megszólalnia.

Tüdőgyulladásom volt, amikor anyám meghalt. Mellhártya-gyulladással kombinálva. Egy hétig olyan magas lázam volt, negyven foknál is több, hogy apámnak azt mondták, nem biztos, hogy megmaradok. És akkor meghalt az anyám, aki évtizede már intézetlakó volt. Meghalt, és apám eltemette. A temetés másnapján tértem magamhoz. Csak a sírt láthattam. Nem tudtam úgy nézni arra a földkupacra, később a fekete gránit lapra, hogy az ott az anyám, ahogy oly szépen szokták mondani, földi maradványa. Egy aranybetűs név a fekete kövön, és két évszám. Az előbb, bent a házban, megláttam anyámat. Tudom, hogy nem ő, elvégre anyám már túl lenne hetvenen. De ez a nő, akivel itt bent találkoztam, ugyanúgy egy ötven körüli lény, mint az anyám volt, amikor utoljára láttam. Illetve, nem is tudom, láttam-e igazából. Csak látogattuk apámmal. Mindig ugyanaz történt. Nem gondolkodtunk azon, hogy érdemes-e menni és újból menni csupán a némaság kedvéért. Mert anya régóta nem szólt hozzánk egy szót sem. Ült megfeszített derékkal, mereven előre szegezett tekintettel, néha maga előtt tartotta a kezét, a levegőben. Azt, hogy ott jártunk, rajtunk kívül senki sem tudta, csak a portás.

Bartolomei Ágota felkelt a padról.

Szeretném megnézni.

Persze, nézd csak, felelte Porr Benedek, épp csak kilesve a szemhéja alól.

Egészen vékony résen át látta, hogy a nő bemegy a hosszú, valaha vagy lovardaként, vagy cselédlakásként szolgált épületbe. Egy perc sem telt belé, már visszafelé ballagott.

Zongorázik, mondta halkan, ahogy leült a padra.

Úgy tűnik, igen, felelte Porr Benedek.

Tudott?

Zongorázni? Nem, nem tudott.

De szeretett volna tudni?

Fogalmam sincs. Sose mondta.

Van, amit egy életen át sem tudunk meg valakiről, akivel együtt vagyunk, mondta Bartolomei Ágota.

Porr Benedek most kinyitotta a szemét.

Az anyámról beszéltünk, ugye?

Igen, nézett rá csodálkozva.

Nem erről a nőről, a rács mögött.

Nem, dehogy.

Akkor jól van, felelte Porr Benedek, és megint lehunyta a szemét.

Fáj még a fejed?, kérdezte egy kis idő múlva Bartolomei Ágota.

Azt hiszem, nem, mondta erre.

Azt hiszed?

Azt, mondta Porr Benedek, és ezen elmosolyodott.