Szorongás

1944. március 25., szombat

Szörnyű időket éltem át akkoriban. Körülöttünk dühöngött a háború, senki nem tudta, megéri-e a következő órát.

Szüleim, fivéreim, nővéreim és én a városban laktunk, de arra számítottunk, hogy evakuálnak minket vagy menekülnünk kell. A napokat ágyúk és ágyúlövések töltötték meg, az éjszakákat titokzatos szikrák és robbanások, melyek mintha valahonnan a mélyből törtek volna elő.

Nem tudom leírni, nem is emlékszem élesen ezekre a kaotikus napokra, csak azt tudom, hogy egész álló nap nem csináltam semmit, csak féltem. A szüleim mindenféle úton-módon próbáltak megnyugtatni, de sikertelenül; kívül-belül átjárt a rettegés, nem ettem, nem aludtam, csak remegtem.

Így ment ez egy héten át, míg rám nem köszöntött az az este és az az éjszaka, melyre úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna.

Este fél kilenckor, amikor kissé enyhült a lövöldözés, én pedig ruhástul bóbiskoltam a díványon, hirtelen mindnyájunkat két rettenetes robbanás riasztott fel. Mintha tűvel szúrtak volna meg, mindnyájan felpattantunk és kiszaladtunk a folyosóra.

Még a mama is elsápadt, pedig ő egyébként mindig olyan nyugodtnak tűnt. A robbanások megismétlődtek – mindig körülbelül ugyanolyan távolságból, és akkor egyszerre csak borzalmas recsegés-ropogás, csörömpölés, sikoltozás, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam, elrohantam. Hátamon hátizsák, rajtam több réteg ruha, csak futottam, futottam, el ebből az iszonyatosan égő tömkelegből.

Körülöttem mindenütt, minden irányban emberek rohantak kiabálva; az utcát fényesen bevilágították a lángoló házak, minden egyes tárgy nyomasztóan parázslott és vörös volt.

Nem gondoltam sem a szüleimre, sem a fivéreimre és nővéreimre, csak és egyedül saját magamra, meg arra, hogy nem állhatok meg, mennem kell tovább. Fáradtságot sem éreztem, a félelmem nagyobb volt, észre se vettem, hogy elvesztettem a hátizsákomat, csak futottam, futottam.

Nem tudnám megmondani, meddig rohantam így, az égő házak, a sikoltozó és eltorzult arcok gyűrűjében, mindent átható félelemben. Hirtelen észrevettem, hogy minden csendesebb lett, körülnéztem, s mint aki álomból ébred, senkit és semmit nem láttam már. Sem tüzet, sem bombákat, sem embereket.

Megálltam és alaposabban körülnéztem; egy mezőn találtam magam, fejem felett ragyogtak a csillagok, sütött a hold, csodálatos volt az idő, az éjszaka hűvös, de nem hideg. Egyetlen hangot sem hallottam többé, halálos fáradtan leültem a földre, leterítettem a magammal hozott pokrócot, és lefeküdtem.

Felnéztem az égre, s hirtelen éreztem, hogy már nem félek, éppen ellenkezőleg, nagyon is nyugodt voltam.

Az volt csak különös, hogy eszembe se jutott a családom, és nem is vágyakoztam utánuk; csakis nyugalomra vágytam, így aztán nem telt bele sok idő, s a fű közepében, a tiszta égbolt alatt álomba merültem.

Együtt keltem a nappal. Amikor megpillantottam az ismerős, városszéli házakat a távolban, rögtön tudtam, hol vagyok.

Megdörzsöltem a szememet, aztán újból körülnéztem; sehol senki a közelben, csak pitypangok és lóherék vettek körül. Visszafeküdtem még egy kicsit a pokrócra, s azon gondolkodtam, mihez kezdjek most, gondolataim azonban minduntalan elkalandoztak, mégpedig ahhoz a csodálatos érzéshez, amit éjszaka éreztem, amikor egyedül ültem a fűben, és nem féltem.

Később rátaláltam a szüleimre, és elköltöztünk egy másik városba. Most, hogy a háborúnak már régen vége, tudom, miért párolgott el a félelmem a széles égbolt alatt.

Amikor ugyanis egyedül maradtam a természettel, megértettem, pedig az eszemmel tán nem is fogtam fel, hogy a félelem nem segít, nem számít, s mindenki, aki ugyanúgy fél, ahogy én akkor, legjobban teszi, ha belemerül a Természet szemlélésébe, és megérti, hogy sokkal közelebb van az Isten, mint a legtöbb ember gondolja.

Bár még számtalan bomba hullott a közelemben, ezután már soha többé nem féltem igazán.

Adj!

1944. március 26., vasárnap

A meleg és kellemes szobákban ülő emberek közül ugyan kinek van fogalma arról, milyen életük van a koldusoknak?

A sok „kedves” és „jó” ember közül ugyan hányan gondolkodtak el azon, milyen az élete a köztük élő sok-sok gyereknek és embernek? Igaz, olykor mindenki ad néhány fillért egy-egy koldusnak, de legtöbbször barátságtalanul nyomják a kezébe, majd jól becsapják az ajtót az orra előtt. A jóságos adományozó legtöbbször még undorodik is, hogy megérintse azt a kezet! Így van vagy nem így van? Később meg mindenki csodálkozik, miért olyan gátlástalanok a koldusok! Nem lenne mindenki ugyanilyen gátlástalan, ha inkább kutyaként, mint emberként kezelnék?

Nagy baj, nagyon nagy baj, hogy egy olyan országban, mint Hollandia, mely kitűnő szociális törvényeire és erkölcsös lakosságára hivatkozik minduntalan, így bánnak egymással az emberek. A megállapodott polgárok többsége számára a koldus valami elhanyagolható semmiség, piszkos és ápolatlan, gátlástalan és faragatlan. De vajon a sok ember közül ki gondolt bele, hogyan lettek ilyenek ezek a koldusok?

Hasonlítsák csak össze egyszer saját gyermekeiket a koldusgyerekekkel! Mi a különbség közöttük? Az önök gyermekei ápoltak és szépek, azok ápolatlanok és csúnyák! Ez minden? Bizony, ez minden, ebben rejlik minden különbség, de ha a koldusgyerek szép ruhákat kapna és udvariasságra tanítanák, egyáltalán nem lenne semmi különbség!

Mindenki egyenlőnek született, mindenki magatehetetlenül és szeplőtelenül jött a világra. Minden ember ugyanazt a levegőt szívja, sokan ugyanabban az Istenben hisznek. És mégis, mégis sokak számára olyan kimondhatatlanul nagy a különbség! Azért olyan nagy, mert sokan vannak, akik soha nem értették meg igazán, miben rejlik tulajdonképpen ez a különbség, mert ha elgondolkodtak volna ezen, már rég arra a következtetésre jutottak volna, hogy az égvilágon tényleg semmi különbség nincs!

Minden ember egyenlőnek születik, aztán minden ember meghal, világhíréből semmi nem marad. Minden gazdagság, minden hatalom és nagyság csak néhány évre szól, miért ragaszkodunk hát mindehhez a sok, mulandó dologhoz? Azok az emberek, akiknek még feleslegük is van a saját vagyonukból, miért nem képesek erről a feleslegről lemondani embertársaik javára? Miért kell azt a néhány évet itt a földön olyan nyomorúságosan leélni?

És fontos, hogy az adományokat nem lehet csak úgy odavetni az embereknek, mindenkinek joga van egy kis kedvességre. Miért is lennénk barátságosabbak egy gazdag hölggyel, mint egy szegénnyel? Valaki talán ismeri kettejük jellembeli különbségeit?

Az emberek nagysága nem a gazdagságban vagy a hatalomban rejlik, hanem a jellemben és a jóságban. Minden ember ugyanúgy ember, mint a többi, minden embernek vannak hibái és hiányosságai, de születésétől fogva mindenkiben rengeteg jóság is van. S ha az ember arra törekedne, hogy inkább felszínre hozza a jóságot, mint elfojtsa magában, s a szegény embereknek megadná azt az érzést, hogy ők is emberek, ehhez nem csak pénzre vagy vagyonra van szükség, mert ebből nincs mindenkinek elajándékoznivalója.

Minden kis dolgokkal kezdődik, így ezen a téren is lehet kis dolgokkal kezdeni. A villamoson például ne csak a gazdag mamáknak adjuk át a helyünket, ne feledkezzünk meg a szegényekről sem. Ha valakinek a lábára lépünk, ne csak a gazdagnak mondjuk, „Elnézést”, hanem a szegénynek is.

Olyan kis erőfeszítésbe kerül az ilyesmi, és mégis olyan sokat jelent. A rengeteg kis koldusgyerek amúgy is olyan sok mindenben szenved hiányt, miért ne ajándékozhatnánk meg őket egy kis kedvességgel?

Mindenki tudja, hogy a jó példa ragadós, mutassunk hát jó példát, s nem telik bele sok idő, mások is követni fogják. Egyre több ember lesz barátságos és nagylelkű, s a végén senki nem fogja lenézni a kispénzűeket.

Ó, bárcsak már itt tartanánk, bárcsak Hollandia, később Európa, majd az egész világ is megértené, hogy igazságtalanul cselekszik, bárcsak eljött volna már az idő, hogy jóindulattal viseltetnének egymás iránt az emberek, megértve, hogy úgyis mindannyian egyenlők vagyunk, és minden földi dolog mulandó!

Milyen csodálatos, hogy egyetlen percet sem kell várnia senkinek, hogy belekezdjen a világ fokozatos megváltoztatásába! Milyen csodálatos, hogy mindenki, legyen kicsi vagy nagy, közvetlenül tehet azért, hogy legyen igazságosság, és mindenki részesülhessen is belőle!

Ahogy minden mást is, az emberek gyakran egész máshol keresik az igazságosságot, zúgolódnak, mert oly kevés jut nekik belőle.

Nyisd ki a szemed, először Te magad légy igazságos! Add oda mindazt, amit adni lehet! Mindig, mindig van mit adni, ha csak kedvességet is! Ha ez utóbbit mindenki megadná, s nem bánna oly’ zsugorian a kedves szavakkal, sokkal több szeretet és igazságosság lenne a világon!

Adj és kapni fogsz, sokkal többet, mint valaha gondoltad volna. Adj, adj mindig többet és többet, bízz, tarts ki és adj! Az adakozástól még senki nem lett szegény!

Ha így cselekszel, néhány generációnak kell csak felnőnie, s az embereknek nem kell majd együtt érezniük a koldusgyerekekkel, mert nem lesznek többé koldusgyerekek!

Van elég hely, gazdagság, pénz és szépség a világon, Isten mindenkinek eleget teremtett! Kezdjünk hát hozzá mindnyájan, hogy mindezt igazságosan osszuk szét!

GERA JUDIT fordításai